Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ régiségnek bizonyos belső ingerrel munkálódó hatalma vagyon az emberi szíven. Egy kormos, sok egyenetlen falcsorbákkal vállazott sziklavárnak megpillantása a’ nem hivalkodva általkelőt megigézi, ’s elmélkedését a’ mulandóságnak meg nem mérhető tengerében elsüllyeszti. A’ mi ebben nagyon különös, az, hogy a’ vizsgálat alá került tárgyat nem úgy tekinti, a’ mint szemei előtt áll, az ő természeti vadságában, és borzasztó pusztaságában; hanem képzeletének szabad röptében olly fényes sugárak közé helyhezteti, millyenek között legboldogabb állapottyában sem volt. Az ő érdeklett érzékenysége nem mondgya néki: Ime, itt e’ mohos kőomlás alatt undorító férgek mászkálnak, ’s a’ levegőnek tisztaságát dögleletes lehelésekkel vesztegetik. Nem mondja néki: im lásd, oda fönn, az üdőnek terhe alatt meggörbedt vén falak hasadékában vércsék költenek, és a’ homályos erdővidéket, melly nappal is borzalmas, éjjeli madarak huhogási ijesztgetik. Nem azt, hogy ez a’ vontatva előnyomuló megsemmisedés az ő életének béköszöntgető enyészését egy láthatatlan kéz eme’ látható képben majd nem megszóllamló elevenségben irja le, ’s az ég, és föld között minden mulandónak ábrázattyát legnagyobb hűséggel felállítja. Nem ez lebeg előtte, hanem, mintha az ember maga magát csalni szeretné, csupa tündérségeket lát ő ottan, hol valaha az emberi jusok, szabadon, félelem nélkűl, sőt győzödelmesen letapodtattak, az ártatlanság meggyaláztatott, a’ pajkosság, féktelenség zászlót emelt, a’ jámborság koporsóba tétetett, ’s a’ nyomorúság, és az embert ember által kínzó inségek a’ halál’ társaságában kegyetlenkedtek. Itt nyult föl valaha, (tapogattya eszével;) itt nyult föl valaha a’ sudaras torony, mellynek harangjai a’ buzgó népet ezernyi ezerszer imádságra intették, és ezen szívrendítő hegyeknek, völgyeknek, a’ keresztény halottakrul bút, és fájdalmat jelentő kongásaikkal hírt mondottak. Ott diszeskedett az Isten háza mellyben a’ hatalmas férfiu a’ Mindenható szine előtt magát megalázta, gyarlóságát, büneit siratta, és bocsánatért esedezett; mellyben az asszony, mint engesztelő angyal, kisded gyermekeit szárnya alá szedvén, az Isten áldozó szolgáját forró solozsmával késérte, és az éneklő nép között, mint valamelly vezércsillag fényeskedett. Ott lehetett a’ palota, mellynek falain a’ vitézségre tüzelő bajnok képek függöttek, mellyben az üstökös apák a’ haza védelméről tanácskoztak, hölgyeik öleléséből a’ vér mezejére, a’ keresztyénség tigris ellenségére kiindultak! ’s midőn lelke az elmultnak egész pompáját fölfogta; önkint egy nehéz fohászkodás fakad ki belőle, melly nála azt jelenti, hogy azok az üdők, mellyeket ő mostani andalgásában maga elejbe varázslott, legboldogabbak, hogy szinte mennyeiek voltak; a’ sziklavár pedig maga a’ földi paradicsom. Épen igy játszik az ember szemei előtt saját életének bimbókora. Hányszor vissza röpül a’ már megélemedett ember gyermek éveire? mellyekben a’ lepkefogás, fakard, laptajáték, jégen csuszás, madarászás, képesek voltak minden vágyait kielégíteni. Ez az ő horizonáról már eltünt derület, ártatlanságának édesen folyt napjai, mellyekben a’ szív terhet nem viselt, a’ lélek borulást nem ismért, szóval egész élete poézis volt, ujabb, ’s ujabb ábrázatban bontakozó elevenség, most is bájoló lánczokkal kötve tartyák őtet, és most is szájában vagyon akkori boldogságának lépesméze. Persarum vigui rege beatior.^* Éltem, mint valamelly Persa királyfiu. Horat. – De már: hora semper praeterita deterior subit.^* Napról napra gonoszb óra köszönt reám. Sen. Hipp. Igy tekinti ő mind azokat az ötleteket, mellyek a’ multra emlékeztetik.

Ezen elmélkedésrűl csak fél lépés kell természeti következéssel a’ helynek, mellyet néki a’ kor távolléte megszentel, tiszteletére; a’ szűk itéletű köznép pedig, a’ mit amaz csak csodált, és tisztelt, babonákkal, és mesékkel föltudja czifrázni, ottan boszorkányoknak, késérteteknek, és vándor lelkeknek sátort ütvén, melly könnyű hitelt aztán a’ mocskos gonoszság igen ügyesen tud czéljainak elérésére fordítani. Lássuk ezt egy vonásban.

A’ világgal egykoru Bakonynak egyik meredek szikláján épűlt Csesznek vára. Nem az; mellynek töredékei a’ mi üdőnk nemzetségének panaszollya elvirágzását, ’s mellynek a’ jövendő a’ feledékenység örvénnyébe általhordja mozdítható tetemeit: hanem az, mellyet a’ szelídülő természet elvadítására, a’ csinosodó társaságok kivágására, sőt a’ keresztény név végvesztére fölfegyverkezett tatár, hazánk sok egyébb váraival elcsufított. Nagy volt akkor a’ pusztulás; közönséges a’ rémülés. A’ síknak falait fű, és bozót lepte. A’ várok dicsősége földig aláztatott. A’ nem rég kivűl belől csillogó kevély kastélyok kormát a’ több esztendők záporai sem tudták lemosni. A’ mi pedig minden fölött legsajnosabb, az volt, hogy sok kövér földnek birtokosi, sok kincses erős várnak urai a’ pogány nyilak, és láncsák alatt elhullván, egész nemzetségek a’ viszálkodásnak áldozati lettek, ’s a’ leroskadt várak csak idővel emelkedtek ki hamvaik alul: melly közben, itt a’ nyilvános fosztogatásnak, ott a’ röjtökben üzött latorságnak ajtó, ’s kapu tárva nyitva állott. Igy sinlődött a’ Haza Kún-László alatt.

Illy sorsban sínlődött Csesznek vára is. – Az erdőfalvak hamarább lábra állottak, mint a’ síkföldiek; mivel a’ nép magát a’ fák, és bokrok sürűségében, és a’ kanyargó völgyek suttonaiban könnyen, és jobban elröjthette, s’ táplálására is a’ vadak, és gyümölcsök inkább kezére voltak. De ugyan ez a’ körülállás okozta, hogy az emberek az ő erkőlcseikben inkább a’ vadakhoz, kikkel társalkodtak, közelítenének, mint sem a’ vadak hozzájok szelídültek volna. – Győr vidékéről Beszprémbe^* az utazónak, ha csak nagy kerülőt tenni nem akara, Csesznek mellett kelle elmennie, és noha ez az ut sem volt legbátorságosabb, de egyebek között ez volt legjárottabb. – Valahol egy sötétes barlang, vagy puszta templom, vagy omladozó vár volt: oda már a’ legrégibb üdőben a’ vak hitel, vagy tüzes képzelet, késértő lelkeket szokott szállítani, és ezekről többnél több borzasztó történeteket beszélleni. Illy történet hijával a’ már magában figyelemre méltó Csesznek vára sem maradhatott.

Egy borongó őszi napon egy Kapitány Győrből két közvitézzel Beszprémbe indulván, már Varsányban kéntelen volt az eső elöl betérni. Az üdő mind keményebben fogta, úgy, hogy az élesen süvöltő széllel derekasan havadzott is. De a’ Kapitányt sem a’ morgó zivatar, sem a’ beborult éggel közelgető éjj útyában megnem akaszthatta. Az erdőbe ereszkedvén, általázott és fázott paripáik botorkáltak inkább, mint mentek, ’s továbbá a’ komor sötétségtől nyomatván, és a’ szemeikbe vagdalkozó hótul akadályoztatván, elbódultak. Ekképen tévelyegtek mind az éjbe, mind az erdőbe mélyebben bémerülve. Menniek kellett, noha utvesztve, mert a’ megállapodást józan ésszel nem választhaták. Jól elhaladták már napkeletről Cseszneket, midőn oldalaslag szélbe vegyült kutyaugatás csapkodott füleikbe, melly azonnal kalauzok leve, ’s őket annyimennyi szerencsével a’ váralatti faluba vezérelte.

A’ faluderékon egy ablakban pislogó mécs, a’ házgazdájának vendéghivója, a’ vitézeknek pedig jótévő csillagjok volt. „Nyiss ajtót jámbor!” bekiált a’ Kapitány. A’ gazda már pőrére vetkezve, hallván a’ lódobogást, kikiáltya az ablakon: „minden jó lélek dicséri az Urat”, és magára keresztet vet. „Jó lelkek vagyunk, felel a’ Kapitány, csak nyiss ajtót, nincs kedvünk a’ tréfához, csaknem megmerevedünk.” A’ gazda nem félelem nélkűl, bundát akaszt nyakába, és a’ nem kedves vendégeket megszállítja. A’ legények lovaikhoz látván, a’ Tiszt vacsorárul kérdezkedik, ’s hozzá teszi: „ne gondold jámbor hogy dulók vagyunk. Beszprémbe indultunk ’s e’ zivataros üdő okozta, hogy eltévedtünk. Adgy, a’ mit adhatsz, kétszeráron lesz mindened megfizetve.” A’ barátságos ajak fölvidámította az egészen magába vonult háznépet, ’s a’ hamar felöltözött asszony is már talpon forgódott. „Van kenyerünk, felel a’ csapszékes, van gyümölcsünk, vitéz Uram, az uj bor is már derekasan forr, jó a’ Sz. Márton ludjához,^* mellynek fele szerencsénkre megmaradt”. „Királyi asztal”, felelé a’ Tiszt, ’s nyájas beszélgetés köztt félre tévén láncsáját, és nyilát, nehéz öltözetéből is könnyebbíte magán, és asztalhoz ült. A’ takarékos vacsora különben is izes volt, de még jobbá tette az éh gyomor, kivált egy kancsó Sz. Mártoni borral föleresztve ’s mire a’ legények beléptek, már a’ lud takarékosan elfogyott. „Semmi az”, mondja a’ jó szívű gazdasszony, és eggyet pördülvén, tele hozza a’ kötényét dióval, retekkel és almával: „elkél ez kenyér mellett”, mondja, és elejbek teszi. A’ fáradt utasoknak nem lévén kevesebbé szükségek a’ nyugodalomra, azon vetkezetlenűl, a’ mint a’ helynek szük volta engedte, ledültek, és a’ mécs eloltatott.

Még egy sem szunnyadott el, mikor az ablak alatt trombita harsogás között olly lódobogás hallatott, mintha száz lovas nyargalt volna által. A’ vitézek nem gondoltak egyebet, mint hogy valami alattomosság vagyon ellenek intézve, és egy pillantatban láncsát ragadtak, de a’ robaj egy általsuhanó szélnek hasonlatosságára megszünt. Feszült figyelemmel kérdezi a’

Kapitány: Gazda! mi dolog ez, hogy illy későn katonák mennek ezen által? vagy talán itt szállanak meg?

Gazda. Nem katonák, vitéz Tiszt Ur, ez itt mindennapi dolog. Alhatunk békével.

Kap. Micsoda? ez mindennapi dolog? tehát annál gonoszabb. Ördögök csak nem lesznek. Ember! ki az igazsággal!

Gazda. Dehogy ördögök! semmik sem. Csak alugyunk, már elmentek.

Kap. De kik mentek el? honnan jöttek? hová mentek?

Gazda. Semmit se aggódjék Tiszt Uram, hálá Istennek, jó helyen vagyunk, egy gombja sem vész el, alhatik békével.

Kap. Ember! farkas lakik a’ berekben. Tudnom kell. Ki az igazsággal!

Gazda. Nem lehet. Nem szabad. Inkább mindenemet, csak ezt ne kivánnya tőlem Tiszt Ur.

Kap. Én pedig épen ezt! atyafi! gyanus ember vagy, gyujts mécset.

Gazda. Uram, az én lelkem tiszta; de magammal nem vagyok szabad. Csak azt az egyet mondhatom: nincs veszedelem.

Kap. Vagy van, vagy nincs, én fölvilágosítást kivánok a’ dolog felől, és ezt mingyárt; különben elbomlott a’ barátság; és nem tudom –

Gazda. Szent Isten! mit tegyek? Engedgyen meg Tiszt Uram. Ha hallgatok, az Urnak sem árt, sem használ, de ha szóllok elvesztem magamat.

Kap. Sem aszszony, sem gyermek nem vagyok. Emberségemre fogadom, hogy magamban tartom. Oldozd föl a’ titok csomóját; csak így maradhatsz tőlem békével.

A’ csapszékes szorongatva lévén, és a’ kapitányt tett fogadására esenkedve emlékeztetvén, így kezdi a’ környék titkát fejtegetni:

„Itt a’ falu fölött áll egy pusztult várnak komor maradványa, mellyet lelkek, de nem közönséges lelkek járnak. Rettenetes, a’ mit csak nappal is hallani ottan. Gyermek rivást, földmorgást, bika bőgést, kecskék mekegését. Keserves énekszót asszonyi hangon. Mihelyest bésötétedik kölönféle rémítők bolyongnak a’ szikla ormain. A’ torony ablakai, mintha tűzben volnának, ugy világitanak. Mondják, hogy röpülő boszorkányokat is láttak fölötte. De éjjel, – éjjel, – nincs az az ember a’ ki hozzá közelítsen. Hallottam, hogy valaki ezt próbálni merte örökre oda veszett, és hogy ember koponyákkal már egy szoba egészen tele vagyon rakva. Ezek azok a’ késértetek, kik tiszta feketében, bival paripákon, trombita szóval végig az útszán oda fölnyargalnak. Jaj annak, kit akkor az utszán találnának. Beszéllik az öregek, hogy már egynehányat nyakba vetett kötélen elhurczoltak, kiket kétség kivül megöltek, mert soha nem jöttek elő. Én éjfél felé még az ablakon sem merek kinézni. Kérem is az Urat, errül senkinek egy szót sem! mert oda leszek.”

„Ez hát a’ titok? kérdezi a’ vitéz, és nincs semmi hozzá?” A’ gazda esküvéssel erősíti, hogy ő ennél egyebet nem tud, ’s hogy a’ késérteteket még soha nem is látta; ’s itt a’ beszélők elhalgattak. – Minden mély álomba merült a Kapitányon kivűl, kinek száz, meg száz gondolatok fordultak meg fejében. Elég az, hogy ő álomtalanul virradott meg. Reggel okul vetvén egészségének változását, kijelenté a’ házgazdájának, hogy ott fog napolni, ’s jó ebédet rendelvén, parancsollya legényeinek, hogy a’ mennyire lehet, keveset láttassák magokat az udvaron, a’ házon kívűl pedig éppen ki ne lépjenek. Ebéd után még néhány kérdéseket tévén a’ Csaposnak, szürkület tájban kardot köttet vitézeivel, ’s az eggyiknek két, vagy három szál gyertyát, a’ másiknak eggy kánna bort parancsol adatni.

A’ gazda azonnal elgondolta a’ szándékot, nem eröltetett rémüléssel elejbe lépvén: „az Istenért! vitéz Uram, ne cselekedgye azt, mondá, bizony soha sem fog onnan többet viszsza jöhetni, és én is elvagyok vesztve.” „Az az én aggságom”, felelé a’ Kapitány. Mennyünk! és mentek. Ki a’ szikla meredekségét látta, elgondolhattya, milly nehéz, milly bajos volt a’ fölkapaszkodás, kivált a’ megnyálkásodott göröngyös ösvényen. Fölérvén, mindent csöndességben leltek. – A’ várkapun belől alkalmas térség nyilt előttök, melly hajdan minden bizonnyal udvar volt. A’ belső kapuhelyen lépcsők vezettek a’ fölső emeletbe; hol legelsőben eggy tágas szobára nyilt az ajtó. Közepén eggy rozzant négy szögű asztal, és semmi egyébb. Erre rakták le a’ kánnát, és a’ fegyvereket. A’ Kapitány gyertyát gyújtván, eggyik kezében karddal, másikban a’ világító gyertyával lépdezvén, elkezdi vizsgálódását, de legényeit a’ nagy szobában hagyá. Mindent, a’ mit talált, nem az óság korma, hanem az undorító tisztátalanság szenvedhetetlenűl viszszataszítóvá tön. Az árva kápolna gyászos állapottyában is bizonyitá régi diszességét. Elpusztult ugyan az oltár, de a’ falon föstött képek, az ó kori ájtatosságnak kezességéül csak nem szóllamlólag ékeskedtek, ’s úgy tetszett, mintha a’ szemlélőt az Isten, és Szentek társaságába helyheztetnék.

Innen elfordulván, eggy igen keskeny folyósóra akad, mellyen a’ hulladék kövek között végig botorkálván, szemébe tünik a’ torony, de minden közösülés nélkűl elválasztva a’ vár falátul. Míg annak vizsgálásaiban kevessé késik, sajdíták fülei, mintha hárfa pöngés szállangana a’ torony felül. Megkettőzteti figyelmét, és im, noha nagyon bádgyadt ajakrul, de még is érthetőképpen ez az ének vegyült a’ hangok közé:

 Így éneklett a’ láttatlan, és megszünt. Értette ugyan a’ Vitéz, hogy ez a’ toronyban sinlő aszszonyfogolynak fohászkodása, de többet ennél semmit sem. Forgott eszében a’ szabadítás, de átlátta a’ lehetetlenséget is. Az üdő rövid, az erő kevés, az átjárás elszakasztva, szóval, a’ jó szándéknak, végre hajtása üdőhalasztást tanácsolt, és ezzel elméjében borongó gondolatok között legényeihez viszsza lépegetett.

Az ajtómögötti szögletben eggy idomatlan kődarab volt a’ falhoz támasztva. Midőn a’ válogatásban nincs mód, az alább valók is elkelnek, a’ Kapitány is most tehát erre ülvén, könyökeit térdeire nyugosztván, arczáját két tenyerére takarta, elméjét a’ gondolatok véghetetlen térségére bocsátván. – Legtovább akadozott az éneknek némelly fogásain. „Miért vádollya, kérdezi magában; miért vádollya a’ kesergő hárfáját, mint élte megtartóját? mit akar az útféllel, a’ bükkök tövével mondani? – A’ torony fölső ablakai meszszire világítanak; mint lehet az tehát, hogy az esztendő változásait nem láthattya? Ki által, és hogyan tápláltatik? Mire czélozhat hosszu raboskodása? Lehetne-e, és miképpen a’ boldogtalant megmenteni? – A’ közlegények iddogáltak, de a’ Tisztnek nem volt hozzá kedve. Ezen tanakodásai között elérkezik a’ lélekjárásnak órája, az éjfél köze.

A’ trombita harsogás, és rendítő dobogások jelt adnak a’ késértetek megjelenésérül. Fölugorván a’ vitézek, mezítelen karddal a’ puszta ablakokra sietnek, és tizenkét fekete lovagot látnak takart sisakkal, láncsával az udvaron sorba állani, kik szótalanul leszállván, és aczél paizsaikat öszszecsapván, a’ lépcsők felé tartanak. Párosan lépnek-be az ajtón, és a’ három vitézt körbe szorítván, legutól jött eggy amazoknál különösebb termet, főtül fogva talpig piros köntösben, ezüst csatos szíjjal által övedzve, hoszszu fehér szakállal. Fegyver helyett réz, vagy arany vékony pálczát forgatott, és a’ mint mindenből kitetszett, ő volt a’ késértők vezére. Ez a’ kerületen kivűl jelt ád veszszejével, és a’ késértők négyen négyen minden vitézre feszitik láncsáikat. Megszóllamlik

A’ Vezér: Valaki a’ kardot ezen pillantatban le nem teszi, halál fia. – Nem annyira a’ kemény szónak, mint a’ nyilvános erőszaknak kellett engedni, és látván, hogy a’ veszedelem minden esetben nagy ugyan, de nagyobb lehetne az ellentállásban, kardgyaikat az asztalra nyujtóztatták, kárhoztatván a’ dolgot, mellyben a’ fogadósnak tanácslása ellen vakmerőn ereszkedtek.

Ekkor a’ vezér előveszi röjtött lámpását, és indulatos haraggal kiáltya: „utánnam!” A’ vitézek közbe zárva kéntelenek voltak a’ sötétben arra menni, a’ merre késértettek. A’ menet lassan folyt, és soká tartott; ’s észrevehetőleg mindenkor alább. Végre kinyilik a’ lámpás, és eggy felette borzasztó tágos üregben lelik magokat. A’ vezér mingyárt érczveszszejével eggy kört jelöl ki, és a’ vitézeket közepére állítván, a’ késértőket a’ kör szélire rendeli, maga pedig magas állásrul kinyujtván veszszejét, így kezdi kérdéseit:

Vezér. Ti kik vagytok?

Kapitány. A’ Magyar Király vitézei.

Vezér. Ki küldött ide benneteket? és mit akartok e’ szent helyen, a’ lelkek gyülekezetében?

Kapitány. Minket senki sem küldött. Hivatalos járásunk vagyon a’ Posonyi Várnagytul Beszprémbe a’ Kunok, és Szerecsenyek dolgában, kik a’ népet igen zsarollyák.

Vezér. Csesznek vára nem Beszprém; mit kerestek itt?

Kap. Csak látni kivántuk, mert nagy hír jár felőle nálunk.

Vezér. Hol, és miféle hir?

Kap. Győr körül azt beszéllik, hogy itt lelkek járnak, nem csak éjjel, hanem még nappal is.

Vezér. Ha ez a’ hír, mért jöttetek erre.

Kap. A’ tegnapi zivatarban utunkat vesztettük, mert mi másfelé indultunk.

Vezér. Hol szállástok?

Kap. A’ falu csapossánál.

Vezér. Ő küldött ide benneteket?

Kap. Nem küldött. Az egész dolog titok nála.

Vezér. Kiknek tartotok bennünket?

Kap. Azt az ember el nem gondolhattya.

Vezér. Ha meghaggyuk élteteket, mit beszéltek Csesznek várárul.

Kap. Megerősíttyük a’ hirt, hogy valóban lelkek járják, és megmondgyuk, hogy valaki magának jót akar, kerüllye vidékét.

Itt vége lett a’ kérdezkedésnek. A’ Tiszt vigyázott, hogy feleletében vagy magának, vagy házigazdájának veszedelmest ne ejtsen, melly őrizkedése nem is lőn sikeretlen; mert a’ vezérnek jeladására a’ fekete sereg elkezdvén voksolását, fele életre, fele halálra szavazott. A’ kétséget a’ vén szakállos oszlatta-el, így mondván ki itéletét: „Minthogy hadi emberek vagytok, ’s a’ Király, és Ország dolgában jártok, a’ lelkek hatalmábul, mellybe magatokat meggondolatlanul vetettétek, megmarad éltetek. De mivel éretlen vágyódással éjjel, fegyveres kézzel, a’ mi még eddig nem történt, itt megjelenvén, a’ fölsőbbiek tanyáját, a’ lelkek szent helyét megförtőztettétek, lássátok az égi, és pokolbeli valóságok rettentő hatalmát, és a’ lelkek országának fényességét; borzadni tanullyatok, ’s e’ rémítő várhoz soha többé ne közelítsetek.

Erre az öreg magas polczárul leszállván, némelly dörmögései után veszszejével megcsapja a’ földet „én téged úgymond, kénszerítlek, pokolbéli sátán, küldgy ide eggy lelket országodbul!” A’ föld megnyílik, és föl áll eggy nagy, egészen fekete termet, nyaka, kezei, lábai meglánczolva, és orrán, száján tüzet okádva.

„Ki vagy te?” kérdezi a’ vén vezér.

Lélek. Én ez előtt ötven esztendővel ennek a’ várnak kegyetlen ura.

Vezér. Nevedet akarom tudni.

Lélek. Az én nevem sok ezertül megvagyon átkozva; nem szabad említeni.

Vezér. Hol van most helyed?

Lélek. A’ pokol mélységében.

Vezér. Mikor szabadulsz meg?

Lélek. Soha! soha sem.

Vezér. Használhatna-e valami szabadulásodra?

Lélek. Semmi sem! Örökre elkárhoztam.

Vezér. Mi okbul?

Lélek. Mert a’ szegénységet kinoztam, az árvákat özvegyeket nyomorgattam, hamis ítéleteket hoztam; az igazságot megrontottam; magam pedig a’ Zsidókkal, pogány Szerecsenyekkel tobzódtam, azoknak jobbágyaimat pénzen eladtam, a’ tatár háboruba nem mentem, hanem inkább az ország pusztulásakor magam is dultam, fosztottam, és ezen kegyetlenkedésem között tépett öszsze a’ föld népe minden familiámmal eggyütt.

Vezér. Én téged kénszeritlek átkozott lélek; menny viszsza helyedre, mellyet gonoszságoddal érdemeltél. És ezen szavakra a’ lélek a’ földbe süllyedt. A’ vezér ujra megcsapván a’ földet, ime eggy aszszonytermet emelkedik föl, mellynek csak képe, és nyak keszkenyője fekete, egyébbaránt tiszta fehérben, lánczok nélkűl. A’ vén bűvölő ezt is kikérdezi:

„Ki vagy te?”

Lélek. „Én valaha ennek a’ várnak földes asszonya.”

Vezér. Hol van helyed?

Lélek. Hely nélkűl bujdosom, míg Atyámfiái rajtam nem könyörülnek.

Vezér. Hogyan szabadulhatsz meg?

Lélek. Ha atyámfiai esküvéssel megfogadgyák, érettünk boszszut nem állanak; hogy senki közülök valaha e’ várban nem lakik; hogy valami hozzá tartozik örökre jobbágyaiknak engedik.

Vezér. Néked nem nagy bünöd lehet, hogy egészen el nem kárhoztál?

Lélek. Csak az, hogy férjem kegyetlenségébül én is részesültem; de ez is akaratom ellen történt. Ah, sokszor kértem én őtet, de nem használt, ’s csak magamban siránkoztam.

Vezér. Mi volt akkor ez a’ hely, hol most vagyunk?

Lélek. Ez volt a’ rablott kincsek lerakó helye. Azért a ránk támadó pórság itt ölt meg bennünket.

Vezér. Hová lett az a’ sok kincs?

Lélek. Gyilkosaink magok közt fölosztották.

Vezér. Van-e máshol valami eltéve?

Lélek. Sehol sincs.

Vezér. Én téged kénszerítlek; boldogtalan lélek, távozzál el. És a’ lélek ugyan azon módon elsüllyedt.

Most irtózatos égdörgés, villámlás támad, valamint midőn a’ föld, és felhők között ezek az elementumok legmérgesb dühösséggel csatázni szoktak, úgy, hogy a’ vitézek alig álhattak lábaikon. Midőn pedig a’ falakon köröskörül láttak száz, meg száz tüzes békákat, kigyókat, sárkányokat, ’s több illy ocsmány állatokat öszsze viszsza csúszni mászni, ekkor már végső veszedelmeket bizonyosnak tartották. Azonban ez az előttök megfoghatatlan tünemény egyszerre megszűnt, reá iszonyú büdösség következett, és a’ vakító fényességet halálos csönd, és sötétség váltotta föl.

Ezen túl eggy szót nem hallottak. Bátortalan lépésekkel megindulván kétes tapogatásaik után botorkáltak, míg a’ Tiszt nagy sokára a’ három kardra tapint. Tudta már hol légyen, de csak egyedül lévén, legényeire várakozott. Nem kevés üdőre csoszogást hall, és a’ jövő elejbe lépegetvén, „én vagyok” sugja néki, és megfogván kezét, az asztalhoz vezeté. Még a’ harmadikat kellett várniok, de azt mind hijába! Már viradni kezdett „szegény Mike, mond a’ Kapitány, a’ bizony oda veszett, az Isten tudgya, mi történhetett vele; talán soha sem láttyuk, gyere, mennyünk”; és alá mentek.

A’ fogadós egész éjjelét nyugtalanul tölté, és már minden reménnyét letévén, kilép az ajtón, hogy a’ lovakat megitassa, midőn a’ két viszszajövő előtte terem. „Szent Isten! öszszecsapja kezét, ez boszorkányság. Bizony a’ lelkek sem foghatnak ki a’ katonán.” De látván a’ hijánosságot, „hát a’ harmadik kérdezi, talán csak oda maradt?” „Gyalog küldöttem előre felel a’ Kapitány, mivel igen megfázott, míg kimelegszik, utól érjük;” ’s a’ lovakat megitatván, és fölnyergelvén, a’ házigazdát pedig számvetés nélkűl gazdagon kielégítvén, elindultak.

A’ vár mellett némán ballagtak által, csak a’ Kapitány tekintgetett fel fél szemmel a’ torony felé. „Szerencsétlen áldozat, mondá magában; ha az Isten segít, és későn nem járok, akarom, hogy ne soká tartson szenvedésed.” Leérkezvén a’ völgybe, a’ közvitéz is lelket vévén így kezd bölcselkedni: „bizony Kapitány Uram jobb lett volna nekünk ezt a’ boszorkány fészket soha sem látnunk. Bezzeg drágán fizettük meg az árrát; oda szegény Mike, ’s talán már eddig maga is lélekké vált. Mink sem meszsze voltunk tőle.”

Kapitány. Mi tagadás benne, hogy a’ jó legényt sajnálom; de magára vessen, mért maradt el tőlünk.

Legény. Azt nem csodálom, hogy elmaradt, de oda mennünk nem kellett volna. Mi a’ nyereségünk az egész tréfábul?

Kapitány. Meglátod, hogy ez nagy nyereséget hoz, csak neked lakat legyen a’ szájadon.

Legény. Ur Isten?

Kapitány. Gondolod, hogy ott lelkeket láttál?

Legény. Hát mik voltak volna?

Kapitány. Együgyü te! hát úgy öltöznek, úgy fegyverkeznek a’ lelkek? A’ léleknek nincs teste, a’ lélek lovon nem nyargal, sem láncsát embernek nem szegez, sem valakit el nem zár.

Legény. Hát a’ lánczozott fekete lélek! hát az aszszony, kik mind ketten a’ föld alul bujtak föl, és oda szállottak le; meg az égdörgés, villámlás? kigyók, békák a’ falon? de Uram lelkek biz azok.

Kap. Ez mind szemfényvesztés. Sokat tudhat az ember, ha ráveti a’ fejét.

Legény. De kakuk hállyon vele, ugyan hát mik lehettek?

Kapitány. Meglássd, hogy csupán gonosz emberek; a’ vidéknek rémítői. Te hallgass, lelkedre legyen mondva.

Legény. Az legkevesebb. Semmibe sem kerül; csak szegény pajtásom.” —

Kapitány. Már meg van! talán még az is kivergődik; de te addig hallgass, mert elrontanál mindent. És meghagyom: magamnak se említs ezentúl eggy szót is Csesznekvárrul. Ott vannak a’ Zsidók, a’ Szerecsenyek, beszélhetsz azokrul akár csömörletig, nem bánom.

Legény. Igazán mondgya Kapitány Uram, ugyan ebül van az ország azokkal a’ büdös hadakkal. Én nem tudom, mire nézik a’ napot a’ mi nagy Uraink? Mindent a’ Zsidóknak hagynak fölfalni. A’ husvágás, csapszékek, boltok, eggy szóval minden árulás zsidó, és szerecseny kézben vagyon. Ők bírják a’ vámokat, és harminczadokat, ők szedik az ostoradót; keresztény cselédeket tartanak, magyar feleségeket vesznek, és ezeket utóbbá mind zsidókká teszik. Ha csak az Isten nem könyörül rajtunk, nem tudom mi leszsz vélünk, úgy elhatalmasodtak. A’ szép jószágokat magokhoz nyallyák, a’ kereskedést mind ők birják; a’ Magyarok naprul napra elszegénykednek; ezek a’ pogányok pedig naprul napra gyarapulnak; feleségeik csak henyélve hiznak, mint a’ pávák, úgy járnak; a’ mi munkás aszszonyaink huznak vonnak, izzadnak, még is alig virradnak egy jó vasárnapra.

Még a’ szónak fele szájában volt, midőn vélek szembe találkozik eggy kétkerekü talyigát vonó rongyos ember, éppen egy hajlaton pihenve. „Honnan jámbor földi?” kérdezi a’ Tiszt.

Paraszt. Szalábul Uram!

Kapitány. Mit vontatsz?

Paraszt. Szegény beteg feleségemet, és három gyermekemet.

Kapitány. Hová szándékozol?

Paraszt. Azt Isten tudgya; talán csak találok valahol jó emberekre, kik között megakadhatok.

Kapitány. Mért hagyod el Szalát?

Paraszt. Hogy ne hagynám el, holott földes uram mindenemet elvette; még a’ nagyobbik leányomat is.

Kap. Ki volt a’ földes urad?

Paraszt. Egy kegyetlen gazdag Zsidó, kit az Isten verjen meg, semmi bajom sem lett volna, ha magamat zsidóvá hagytam volna tenni: de hallyak meg inkább, mint hitemet megtagadgyam.

A’ Tiszt mélyet sóhajtván, megajándékozá a’ földön futót, és tovább ment.

„Ehol ni! kezdi ismét a’ közvitéz, úgy vagyunk, a’ mint mondám. – Csak azt a’ Kún László szekerét ne kellene látnom. Azok a’ Kúnok sem a’ jobbak ám. Bár maradtak volna, a’ hol voltak; De – – Csakhogy az ember nem örömest szóll; külömben azt mondanám, hogy a’ mi Lászlónk nem Sz. László Király, ki a’ Kúnokat jól megugratta. – De azok a’ Zsidók nem mennek ki az eszembül. Mindent, mindent zsidó kézbül kell venni. Ezt a’ vércse paripámat is zsidótul vásároltam, nem is merem mondani millyen drágán. Ha ez soká így tart, jó éjtszakát Magyar Ország! maholnap zsidó ország leszsz belőled, és még keresztet sem lehet máshol látni, mint a’ Magyarok hátán.

Kapitány. De már igazán csömörletig megy fötyögésed. – A’ Tiszt nem ok nélkül neheztelt, mert most az ő gondolati, és plánumai egyebekkel foglalatoskodtak, ’s azért a’ legénynek végképpi elhalgatást parancsolt. Az egész késértet történetébül főképpen az előidézett várurnak, és asszonynak a’ parasztság részére kedvező vallomásait vette bírálás alá. „Értem már, úgymond, mire üt ki az egész rémítés, hogy a’ vár örökösei boszszut ne állyanak; hogy a’ birtokot a’ parasztságnak engedgyék; értem, miért nincs az egész várban elröjtött kincs; mire való a’ hajdani földes urnak a’ pokolbul szabadulhatlansága. Mind ezek megerősítenek első vélekedésemben, hogy a’ lelkek nem egyébb valamelly fosztogató szövevénynél.” Ezekkel magábul a’ történetbűl kivontt képzetekkel eltelve, éri el Beszprém kulcsos várát.^* Egyenest az Ispánhoz járul, kinél küldetését végezvén, elölfordíttya Cseszneki viszontagságait is. Az Ispán komor tekintettel kezdi feddeni:

Volt-e kegyelmednek Egyedtül a’ Posonyi Várnagytul Csesznek vizsgálása föladva?

Kapitány. Nem volt.

Ispán. Mi köze volt tehát kegyelmednek a’ lelkekhez? Akarom, hogy kegyelmed az elmaradott legényért legényt állítson.

Kap. Magam sem tudom, mi esztelenség birt rá, hogy olly veszedelembe avatkozzam. De talán vakmerő késértésem nem lehet haszon nélkűl. Az emberiségnek pártyát fogni, a’ babonának titkát föltakarni, és a’ régi gonosznak véget vetni, úgy gondolom, ha valakinek, leginkább vitézlőnek szent kötelessége. Hogy legényért legényt állítsak, tudom tartozásomat. Adott az Isten mibül, meg leszsz az is, és miattam az ország kárt nem vall. Azokbul, a’ miket tapasztalék, szükségesnek találom elsőben a’ szerencsétlen fogolynak kiszabadítását; azután a’ haramia szövetkezésnek elfojtását, mire a’ puszta falaknak földig rontása úgy vélem én, minden ellenmondás nélkül elkerűlhetetlenül szükségessé tétetett. De még jobban szeretném, ha őket kézre keríthetnők.”

Az Ispán azon esten elbocsátván a’ Kapitányt, egész éjjelen által magában tünődött, mittévő lenne. További fontolás után a’ borzalmas dolgokat ő is szivére vévén, meghatározá, hogy az országnak mostani szomoru fektében a’ már régen boszszútlan kóborlásoknak, vakmerő fosztogatásoknak véget vetni, az utonjárókat bátorságba helyhetni szükséges légyen. Ezen eltökélléssel megvirradván, a’ Kapitányt hivatá, hogy a’ mit magában végezett, a’ tapasztalóval is értesse. Azért is így szóll hozzá:

„Akarom hallani kegyelmed szájábul, mint véli, hogy a’ dologhoz legalkalmatosabban lássunk?”

Kap. „Vélekedésem az, hogy elsőben fényes nappal a’ foglyot megszabadítsuk. De erre is olly készülettel kell mennünk, hogy ha erőszakos ellentállásra lelendünk, igyekezetünk meg ne fenekellyék. A’ mi utánna következik, azt az akkori üdőbül, és körülállásokbul határozhattyuk meg.

Ispán. Kegyelmed tanácsának csak része elfogadható. Az eggy fogolynak szabadulása nem teszen eleget a’ fő dolognak: azért fényes nappal menni, roszszul választott gondolat. Meg kell várni, míg az üdő is kedvez; akarom mondani, olly sürü köddel, mellyben az ember csak a’ mellette állót kölömböztethesse. Addig kegyelmedre legyen bizva a’ toronyhoz fölszolgáló lábtókat készíttetni; én ötven legényt adok kegyelmed keze alá, kik paraszt öltözetben, nyillal, és láncsával fegyverkezve kissebb csapatokban széllyedve kövessék kegyelmed vezérlését. Meglévén a’ szabadítás, kegyelmed a’ falut vesse zár alá, és engem tudósítson.

Egy hét mult, míg a’ kivánt ködös üdő következett. A’ Kapitány készen volt lábtóival; az Ispán is fölruházta ötven gyalog vitézeit, és elmondván oktatását, a’ Kapitány keze alá bocsátá őket, négy szekeret is rendele hozzájok, mert akkori üdőben ennyi is szűken került.

Vida, (ez volt a’ Kapitány neve) előbbi legénnyével lóháton előment; a’ négyszekér utánna; a’ gyalog vitézeket pedig, mintha vadásznának, az uton kívűl, az erdő szélben, elszéledve úgyrendelte, hogy őtet szakadozott csapatokban kövessék, tőle meszsze ne maradozzanak, és az első kürt szóra mellette teremjenek. Csodálkozására Olaszfalunak eránnyában az utfélen eggy boruló cser alatt megpillantanak eggy vörös köpönyegbe takarkozott szakállas öreget, ki kezei köztt pergament levelet kifeszítve tartván, szakálla mozgásábul úgy látszott, hogy imádkozik, és az általkelőkre fél szemmel pillogat. A’ Kapitány is reá tekintvén, vélt hozzá, mintha valahol látta volna, ’s megállapodék.

„Ki vagy jámbor öreg, kérdi a’ Kapitány, itt az utfélen illy zuzmarás üdőben, illy fojtó ködben.

Az öreg halgat.

Kap. Talán alamizsnát vársz?

Halgat erre is.

A’ Kapitány le száll, ’s a’ kantárszárt legényének nyujtván, elejbe lép a’ szakállosnak.

Ki vagy, és mi kereseted itt? szorongattya rádördülve.

Az Öreg. Éretlen fiú, ne háborgasd az Isten emberét. De ezt olly töredezve ejté, hogy a’ félemlést a’ kérdező könnyen észreveheté; mert a’ Tisztet már leszállottában megismeré.

Kap. Isten embere tehát? Az én is vagyok; de én nem ezt a’ feleletet várám tőled, – és nem is elégszem meg véle.

Az Öreg. Hagyd a’ bölcset magára, ki az Isteni titokba nem vagy béavatva.

Kap. Azt helyén hagyom, mert az igaz, de tudom azt is, hogy isteni tanács te reád sincs bizva.

Az Öreg. Ifjú! ifju! mélyen ereszkedel a’ vakmerőségbe. Jobb volna vágyodat megzaboláznod, hogy sem veszedelmest hallanod.

Eddig a’ Tiszt csak gyanakodott, most kétségen kivűl megvalósodék nála, hogy az, kivel szavat váltogat, a’ Cseszneki lélek vezér. Még is mintha nem ismerné, folytatta tovább:

Itt én sem vakmerőséget, sem veszedelmest nem látok; szólly világosan, hogy veszedelembe ne kerüllyek.

Az öreg már elhivé, hogy meg nem ismértetett, bátrabb lévén, bölcske hangon viszonozá:

Fiam! óvásodra legyen mondva, hogy most sem jól indultál. Addig, addig háborgatod a’ lelkek országát, míg elmerülsz. – Sajnálom virágzó ifjúságodat.

Kap. Köszönöm intésedet jámbor atya; de kérlek, mikor háborgattam én a’ lelkek országát, és mért féllyek az elmerüléstül ?

Az Öreg. Az Isten emberénél nincs titok.

Kap. Ha már igy van, az sem titok nálad, hogy Csesznek várában lóhátas lelkek járnak, ugy-e?

Az Öreg. És hogy ott vitézkedni akartál, de –

Kap. És hogy te ott zsiványmester vagy? hol a’ legényem?

Erre a’ vörös köpönyeges fölugrik, és szalad, a’ Kapitány pedig utánna. A’ gonosz lélekvezér bizott, és bizhatott az erdő sürűségében, és a’ köd homályában, a’ Tiszt pedig nem győzte csodálni, hogy eggy fehér szakállos öreg őtet, fiatalt, sok lépéssel eltudta hagyni. De a’ czinkost is elhagyta eddig hű szerencséje, mert eggy fagyökérben megbotolván, hasra esék, és hirtelen fölkelését köpönyegjének szárnyai gátolván, ott nyomattatott. „Föl ne kelly”; menydörgi rá a’ Kapitány, mert keresztül lész döfve. Ezzel kürtöt fúv, ’s a’ Beszprémi vitézek, kik már nyomán jártak, ott teremnek. Kössétek meg! ezt a’ harambasát. Azok kifejtvén köpönyegébül, ’s gucsmáját is levonván, kezdik nevetni, hogy a’ gucsmával eggyütt a’ szakáll is lejött, és az eggyik, ki a’ szakállos főtakarót tartá, enyelegve mondgya: ki merje állítani, hogy ez nem lélek? hiszen lám a’ szakálla nem a’ bőrén terem, hanem a’ gucsmáján, s ez alatt kezeit hátára huzták, hogy csontyai is pattogtak. Ki hinné? Termetre egy derék fiatal ember volt.

Eggyik vitéz fölveszi a’ pergamentet, és a’ Kapitánynak nyujtya. Ki mondhassa el Vida bámulását? A’ pergament az ő nemzetségét illette. Salamon Királynak adomány levele volt, mellyben a’ Király Vidnak hiv szolgálattyáért (ki utóbb Geiza, és László ellen viselt hadban elesett) Cseszneket, minden hozzátartozóival ajándékozta, ez előtt két száz esztendővel. Igy játszik a’ szerencse az emberek sorsával!

Boldog Isten! mondgya a’ Kapitány; ki hinné, hogy ez nem csupa álmodás? Hallottam, hogy valaha Csesznek Nemzetségemet illette – és a’ mesékhez számláltam, ’s imhol! Hallottam, hogy ősöm ősei adomány levelet emlegettek, melly nem tudom hogyan a’ Tamási nemzetséghez származék által; és ugyan Salamon Királytul, de fülem mellett eresztettem; és ime!

Vida kötözött rabját Zirczre késérte, ’s magát bejelentvén az apátnál, szíves fogadást nyert magának is, legényeinek is; a’ rab pedig elzáratott. A’ barátságos vacsoránál csak kevesen voltak. Ott beszéllette el Vida előbbi viszontagságait Cseszneknél, és a’ mostanit az ut mellett, ’s kérte az Apátot engedné meg, hogy rabjának vallatását ott vihesse végbe. Az Apát megengedte, csak hogy a’ szerzeti házra tekintő illendőséggel.

Hodára kelve, Vida rabjának vallatását az udvarra rendelte. Az Apát és a’ Szerzetesek az ablakrul néztek le. A’ rab kivezettetik. A’ Szerzetesek eliszonyodtak, de főképpen az Apát; és Priorját azonnal követül küldvén, a’ Kapitányt magához kéreti. Ez enged, és tisztességgel üdvözölvén a’ Szerzet elsőjét, tudakozta szándékát.

Kapitány Uram, szóll az Apát, lehetetlen, hogy ez gonosz ember volna. Olaszfalvi jobbágyim között legtehetősb, leghívebb, legájtatosb. Hiba lehet a’ személyben. Ez még nem üdősebb huszonnégy esztendősnél, kérem legyen szómra tekintet.

Kap. Édes Apát Uram, magam is csodálom, hogy eggy hetven esztendőt mutató vén eggy szempillantatban megifjúdott, de hiszen az álnokság csomója megvagyon oldva. A’ többit bizzuk önnön vallására. Ha terhelve nem leszsz, igen jól, de én nem hiszem.

A’ Tiszt ezzel vissza menvén, így indíttya meg kérdéseit:

Kap. Neved?

Rab. Relli.

Kap. Honnan?

Rab. Olaszfalubul.

Kap. Nemzetséged?

Rab. Az apám Velenczébül^* származott. Miklós Urnál Csesznek várában alakos volt.

Kap. Hogyan származtál által Olaszfaluba?

Rab. Az ország pusztulásakor az apám vitte oda lakását attyafiaihoz.

Kap. Kik irtották ki Miklóst, és Nemzetségét?

Rab. Azt én nem tudom. Akkor a’ világon sem voltam.

Kap. Mért járnak Csesznekvárában a’ lovas lelkek?

Rab. Azt az apámtul kellene kérdezni, ki már nem él.

Kap. Hát te nem vagy közöttök?

Rab. Azt te tudod, szükségtelen kérdened.

Kap. Még egyszer kérdem, mire valók azok a’ lélekjárások, hitegetések, környék csalások?

A’ rab erre a’ kérdésre megrázkódék, és eggy üdeig halgatván; ah asszony – úgymond – vesztél volna anyád méhében, és én is veled eggyütt; bár soha napfényt ne láttunk volna! – Vagy mért nem jutott jobb feleség? – De te apám, te vagy minden szerencsétlenségemnek alapgerendgye.^*

Kap. Ez homályos. Akarom, hogy világosan szólly.

Rab. Látom, hogy elvagyok veszve. Lelkem kénszerít, hogy mindent megvallyak. Az apám volt Miklós Unak, jótévőjének gyilkosa. Ő tanított engem a’ szemfényvesztésben, és alakosságban, de mellyet én csak tréfából üztem; szegény boldogult anyám! be sokszor megjövendölted! Apám elhalt; a’ társaságban nem volt, ki hijánnyát kitölthesse; minden, minden reám szavazott. Én tudom, miképp állottam ellent; de feleségem! – – mit szóllyak többet?

Kap. Kik vagytok társak?

Rab. Csesznekbül tizen. Oszlopbul öten; Olaszfalubul is annyan.

Kap. Társotok-e a’ Cseszneki csapos?

Rab. Semmi köze velünk.

Kap. Mentetek-e minden éjjel a’ várba?

Rab. Csak fölötte roszsz időben nem: de a’ trombitás ekkor is végig nyargalta a’ falut.

Kap. Lakik-e valaki a’ várban?

Rab. Senki sem.

Kap. Hát a’ toronyban?

Rab. …Ah, ott lakik… eggy szerencsétlen leány.

Kap. Mennyi üdeje?

Rab. Hat esztendeje már.

Kap. Hogyan került fogságba?

Rab. Én akkor nem voltam jelen. Cseszneki társaim fogták el szüleivel eggyütt, kiket az istentelenek megöltek, a’ gyönge leánykát pedig elzárták.

Kap. Mit akartok vele?

Rab. Eladni eggy Ragúzai Szerecsenynek,^* ki a’ tengeren által rabkereskedést űz, de maga képében^* Beszprémben eggy Zsidót tart, kivel már régen alkuban vagyunk; vártuk is őtet e’ napokban. Meglehet, hogy ma, vagy holnap eljő.

Kap. Tudod-e lakását.

Rab. Tudom.

Kap. Hogyan lehet férni a’ toronyhoz?

Rab. A’ várbul földalatti bolt^* által, mellyre vaskapu szolgál.

Kap. Kire van bizva?

Rab. A’ Cseszneki erdőkerülőre. Annál vannak a’ kulcsok is.

Kap. Hol vetted ezt a’ pergament levelet?

Rab. Az apámrul maradt rám.

Kap. Hol vette az apád?

Rab. A’ vár dulásakor tette magáévá.

Kapit. Tudod-e olvasni, és mi hasznát veszed?

Rab. Olvasni nem tudom, csak hitegetésül hordozom magammal, hogy az emberek imádkozni gondollyanak.

Kap. Imádkozni máshol kell, mért ültél az ut mellett.

Rab. Az utazókat kikémleni. Csesznekig ki vagyunk osztva, minden napra hatan.

Kap. Mit csináltok az utasokkal?

Rab. A’ gazdagabbakat megöllyük, és kifosztyuk, a’ prédát a’ várba hordgyuk, és esztendőben kétszer elosztyuk.

Kap. Kik voltak azok, kik a’ földbül lélekképpen fölbujtak, és hogyan történt?

Rab. A’ Cseszneki biró veje feleségestül. Azon a’ helyen, hol azok fölbujtak, tágas verem vagyon ásva, mellybe a’ lélekszemélyek elkészűlve leereszkednek, és eggy deszka polczon csigákba vágó kötelekkel fölvonatnak.

Kap. Hát az égdörgés hogyan volt követve?

Rab. Azt eggy arra tanult legény dobbal követte.

Kap. És a villámlást? kígyókat a’ falon?

Rab. Az az én készítményeim kénköves szerekkel. A’ falon mászó állatok általlátszó, ’s kifeszített vászonra vagynak föstve, melly a’ faltul annyira van állítva,hogy közötte a’ gyulladó szerek éghessenek. Eggyik társ pedig a’ vásznot ingattya, hogy a’ föstött képek mozgást mutassanak.

Kap. A’ torony ablakai hogyan világítattak?

Rab. A’ fölső ablakok között, serpenyőben a’ szurkozott kóczot a’ kerülő gyujtotta el; hová őtet állépcsők vezették.

Kap. Tettétek-e ezt mindennap?

Rab. A’ készület mindennap meg vagyon, de az elgyujtás nagyon ritkán.

Kap. Mikor én ott voltam, mért történt?

Rab. Mint hadi embereket, és azon kivül üreseket megölni nem akartunk, hanem csak megijeszteni, hogy a’ félelmet terjesszétek.

Kap. Tudtátok-e, hogy Csesznekben vagyunk?

Rab. Még azon éjjel, mikor jöttetek, eggy kém által. Fölmenni pedig magam láttalak benneteket, mert a’ csapházat egész nap titkon vigyáztam.

Kap. Hová lett az eggyik legényem? talán megöltétek?

Rab. Nem öltük meg, hanem azon éjjel az erdő közepére kocsin küldöttük el, és szabadon bocsátottuk.

A’ Kapitány itt véget szakasztván a’ vallatásnak, az Olaszfalvi czimboratársoknak neveiket följegyezvén, és az Apátot kérvén, hogy azokat földes uri hatalmával, és Zirczi embereivel fogassa el, maga kis hadával Csesznek felé indult, ’s a’ lábtókat, mint már a’ toronyhoz nem szükségeseket lerakván, a’ szekereket maga után rendelé, a’ rabot pedig vitézei közbe foglalá. Az Apát a’ kihallgatás végével a’ Tisztet vendégeivel eggyütt tiszteségesen megvendégelve bocsátá-el. Maga pedig Relli vallását önnön füleivel hallván, iszonyodását nem tudta mérsékleni, és még az napon az Olaszfalvi gonosztévőket öszszefogatván, a’ Beszprémi Ispán elejbe szállította.

Relli mondása igaz volt. Csesznekig három zsivánt fogtak, kik mind az ut mellett üldögéltek vén koldusok képében. Az eggyik némának, a’ másik vaknak, a’ harmadik sántának tetette magát, és hangos torokkal kiáltozták az irgalmasságot, az angyalok országát, és a’ mennyei paradicsomot. A’ Tiszt eszébe tartá ugyan a’ Beszprémi Ispán parancsolattyát a’ fogoly szabadításrul, és a’ falu lezárlásárul: de mivel a’ körülállások igen is megváltoztak, ő is tanácsosnak tartá magát azokhoz szabni, és alkalmatosb rendeléseket tenni. Mert ha, így vélekekedett, ha a’ torony rabjával siet, a’ titok el lészen árulva, és a’ czinkosok elfognak ugrándozni. Ez okbul első gondgya volt a’ torony kulcsokat magához venni, azután a’ falut meglepni, és vitézeivel egyszerre elönteni. Rellit kelle kalauznak választania.

A’ szándék takarására nem lehetett kedvezőbb üdő. A’ köd olly sürü lett, hogy két lépésnyire alig lehetett valamit külömböztetni. A’ kerülő háza legvégső volt a’ faluban; ide külde a’ Kapitány három legényt, hogy a’ kulcsokat átvegyék, a’ gazdát pedig, és gazdaszszonyt megkössék. Hozzájok volt adva Relli is. A’ kerülő nem volt hon. Az aszszony elrémül a’ szokatlan vendégek látására, annyival inkább, mivel Rellit közöttük komor ábrázattal, lesütött szemekkel láttya. „Ide a’ torony kulcsokkal!” szóll az egyik vitéz. „Nem… nem tudom… nem láttam”, akadozva felel az aszszony. Ide a’ kulcsokkal, hangosan mondgya a’ vitéz, és mellyéhez feszíti láncsáját. Add oda, Relli is közbe szóll; add oda Krisztína, oda vagyunk! A’ kerülőné tántorogva megy a’ szökrényhez, és kivévén a’ három öszszekötött kulcsot által adá; a’ mi meglévén, az asszony megkötözve két legénynek őrzésére bizatik, a’ harmadik Rellivel és a’ kulcsokkal viszszatér a’ Kapitányhoz.

Ez általvévén a’ kulcsokat, leereszkedik a’ faluba, megparancsolván Rellinek, hogy a’ csapat előtt menvén, a’ bünösök házait kimutogassa, minthogy illy vastag homályban a’ távulbul adott jelek nem tehetnének kivánt szolgálatot. Nem került bele eggy óra, minden bünös kézen, és kötve volt. Az aszszonyok, gyerekek jajgatásait, a’ szaladozásokat, panaszokat, ártatlanok bámulását, kiválva a’ csaposnak szem meregetéseit el lehet gondolni. A’ rabok mind a’ község házához vitettek, és tizenkét legény hagyatott őrizetül, a’ többi a’ rend föntartására eggy csapatban, ennek utánna következett a’ várbeli szerencsétlennek megmentése.

Ha valahová, ide főképpen kivántatott kalauz. Mivel pedig a’ leány gondviselése a’ kerülő tiszte volt, ennek pedig mostani hol létét felesége bémondani nem tudta, a’ Tiszt a’ kerülőnét választá. Annyival inkább, mivel, ez asszony lévén, a’ leány első rémülését így gondolta megelőzhetőnek, és elkerülhetőnek. A’ megtörténhető eseteknek meggyőzésére jónak állítá hat legényt maga mellé venni, mi csak ugyan szerencsésen óvására esett. Valamint a’ várba mentek, ámbár égő lámpással, de a’ vár falak köztt élesztett tűz, mellyet négyen körül ültek, a’ lámpás világítását szükségtelenné tette. Az aszszony fölkiálta: „ember oda vagyunk”, és a’ melegülők fölugráltak. Érté a’ Kapitány az aszszonyi czélozást, „kössétek meg” mondá, legényeikhez fordulva; a’ mi meglévén, az aszszonyt rimánkodásai közben is a’ kalauzkodásra szorongatá. Az első ajtót eggy kulcs zárta, mellyet Krisztina kiválasztván három közül, és az ajtót megnyitván, a’ földalatti bolthajtásban mentek. Következett a’ második ajtó. Az aszszony a’ két lakatot megnyitván, a’ Kapitány parancsolattyára, mint ismerős a’ fogolyhoz bélépvén, semmi változást nem okozott; de a’ tisztnek béléptére elájulva ágyára rogyik.

Vida az ágy előtt állva, baráti hangon megszóllamlik: „Eszmélkedgyél föl Magyar szűz! szabadítód áll előtted.” A’ fogoly nem változik.

„Elvégződött rabságod” folytattya a’ Kapitány, „ébredgy föl, és ne félly.”

A’ fogoly még most is meredve fekszik ágyán. Ez alatt a’ Tiszt eggy fordulattal körül nézvén, a’ fal kormait kivéve, mindent takarítva, és csinosan lát, sokkal inkább, mint eggy valóságos tömlöczben gondolhatá. Az ágy tisztességes. Eggy faszék, asztal, viselő öltözetek fogasra aggatva.

„Ébredgy föl, ismétli a’ Kapitány, ébredgy föl ártatlan, és jőjj vélem a’ régen nem élt szabad levegőt szívni; ez az est utolsója rabi napjaidnak, és hoszszú szenvedésednek. A’ legbátorságosabb kezekben találod magadat.

A’ fogoly fölveti szemeit, és, ah! fohászkodva mondgya: „én is kísértetek között vagyok-e ebben – ebben a’ kísértő várban.

Jámborok köztt vagy, felel a’ Kapitány, ne háborkodgyék szived, eljött mentséged órája; jer velem. A’ szűz föleszmélvén, Istenem! melly tündérségeket kell látnom; felelé legbádgyattabb hangon.

„Est vagyon, fölváltya a’ Kapitány; ne késsünk, hanem jer velem, sorsod elvagyon végezve, és minden, valami illet javadra fordul.”

„De hová, kérdezi a’ rabszüz; hol vagyon hárfám?”

Feleli a’ Kapitány: „éjjeli szállásodrul gondoskodtam, melly ennél tisztességesebb; hárfád, és mindened, körülötted leszsz; tedd le agságodat.”^*

A’ Kapitány három legényét beinti, és a’ szerencsétlen, vagy már szerencsés leányzónak mindenét kihordatván, mivel a’ járástul már elszokott, két vitézei által eggy takarékos, és csinosan elrendeltt szobába vezette. A’ várban megkötözött három gonosztévőt, kik Oszlopi társak voltak, és a’ kerülőt a’ többi czinkosokkal egybe rekesztetvén, az őrizetet megerősítette, ’s egyébb szükséges intézeteit megtévén, a’ leánynak bátorítására viszsza ment.

A’ szűz most volt tizennyolczadik esztendejében. Közép termetü, szöghaju, kerekded képű, de a’ hoszszas elzárásban kissebbkori kellemetesen piruló arczáját liliom fehérség cserélte föl; de még így sem volt tetszetlen, mert testalkatásának idomsága, eggyszerű magatartása, ’s lelkének még el nem alutt nemessége a’ szánatosban vetekedve kinálkoztak.

Többek jelenlétében kéri a’ Kapitány a’ még most is komor, és félékeny szüzet, hogy viszontagságát elején kezdve beszéllné el; mert lelke a’ szomorú történetnek megtudására szinte szorongatva vágyódott. A’ leány így kezdi:

„Ah vitéz! angyala eggy mindenétül megfosztott árvának, bár ne kivánnád, hogy soha be nem hegedhető sebeimet ennen magam szaggassam föl; – de nem lévén egyebem, a’ mivel nemes szivednek fizessek, elbeszéllem azt a’ gyászos esetet, mellynek leverő emlékezete már régen gyötör. Talán így lelkem is könnyebbedik.”

„Lőrincz, ama dús magyar birtokos volt az apám Ernyőfalvában, kit, mondhatom, hogy kevessé ismérhettem, mert szüntelen táborban tartózkodott, és ah, bár ott maradt volna! Oldamúrt, a’ híres pusztító Kún vezért az országbul kivetvén, haza jött, ekkor ugyan kimondhatatlan örömünkre, de nem sokkal utóbb vesztünkre. Végezvén háza körül némelly intézéseit, eggy gyönyörű alkonyatkor atyai öléhez szorítva, „itt az üdeje édes Adelhajdom, mondá, most vagy a’ tizenkettedikben; itt az üdeje, hogy tanulásra adgyalak. Annya te! készítsd öszsze viselőit, elviszem leányodat a’ Beszprémi Apáczákhoz; holnap korán indulunk. Tégy szapora előmenetelt édes leányom, mert ettül függ, hogy hamarább viszszahozzalak.”

„Én mintha megéreztem volna a’ fejünk fölött lebegő gyászos következést, egész testemben borzadni, és remegni kezdettem, az anyám pedig sírva fakadt. Ne légy olly kegyellen, szepegve mondgya szegény anyám, hogy eggyetlen leányomat szivemtül elszakaszd. Te is keveset vagy hon, puszta leszsz lakásom, ha Adelhajdomat sem látom körülem.” De a’ nevelésre bele szóll az apám, a’ nevelésre édes feleségem! inkább kell ügyelni, hogy sem az aszszonyi pityezgésre. Az anyám meg nem indulva látván apámat, még csak eggy esztendei várást, azután félannyit kért, de nem nyerte meg.

„Följött kegyetlen sorsunk napja. En még eggyszer végig futék az udvaron, mintha valamelly meg nem fejthető ösztön bucsuzásra kénszerített volna, ’s mindent, mintha ködbe volt volna merülve, olly homályosan láttam, és a’ hideg kezdett borzogatni. Viszsza menvén, az anyám keblére dültem, „ne ereszsz el kedves anyám! sírva kértem őtet; ne ereszsz-el, – az utban halok meg, – beteg vagyok. – Szegény boldogult anyám! mennyit könyörögtél hijába! – Az apámnál el volt tökélve az utazás, és csak az lett megengedve, hogy az anyám is elkésérhetett.”

„Be vagyon fogva, mondgya az apám; jertek.” Mi sírtunk, és mentünk. Utolsó volt ez a’ hárfa, mellyet dajkám a’ kocsiba föladott, és én megöleltem, mintha éreztem volna, hogy nem sokára egyedül ez leend szerencsétlen sorsom baráttya.”

„Már déltájban bényelt bennünket a’ Bakony rémítő sürüsége, ’s a’ vadonság, és az ereszkedő köd az én szivemet félelemmel tölté el. A’ vár mellett által menvén, szegény boldogult apám, nem tudom, mi ijesztő történeteket emlegetett a’ pusztuló helyrül, ’s ez alatt eggy völgybe ereszkedtünk le. Már a’ másik hegyre kezdettek lovaink kapaszkodni, mikor egész eggy csoport rút képü fordított bundába öltözött emberek ránk rohantak. Mingyárt az első, kocsisunkat nyársolta keresztül. Nehányan a’ szökdöző lovakat fogták. Apám leugorván, a’ legközelebbiket kardgyával úgy csapá arczul, hogy megtántorodott; de mi haszonnal? Eggynek a’ sokaság ellen győznie, Sámson erőt kivánt. Hátrul egy undok embervad fejszét süllyesztett fejébe, és az áldozat, kit a’ kún láncsák, és nyilak nem találtak, haramja kéz által dült el! Én, és anyám sikoltottunk, életünkért rimánkodtunk; de a’ könyörülni nem tudó sziklánál sziklább gyilkosok lerángatván bennünket, anyámat láttamra megölték, és apám testével eggyütt az uttul nem meszsze berkek közé vetették; engem pedig az erdő belsejébe hurczolván, napszállat utánnig ott tartottak, és az égnek, ’s erdőségnek sötétségében nem tudom, miképp, ’s merre azon tömlöczbe vezettek, mellybül te nagy lelkű vitéz, ma kimentettél.”

„A’ várnak eggy igen nagy, és különös formáju üregében vélem megállapodván, hárfámat kezembe adák, hogy rajta pöngető ügyességemet megmutassam! Én nem tudom, hogyan lehetett, hogy szívemnek akkori vérzésében, búmnak föláradásában hurjaim hangozása kedvességet nyert. Meglehet, hogy a’ vad füleket a’ vétkes pöndítések is érdeklették. „Köszönd hárfádnak” volt a’ felelet, és elhurczoltak.”

„Már akkorra, valamit most zárhelyemben láttál, minden ott volt; az ágy, az asztal, szék, hárfám és öltözeteim. Én mindennapon vártam halálomat, és most is megfoghatatlan előttem, mért hogy sem élelemben, sem tiszta ruhában szükséget szenvednem nem hagytak. Az az aszszony ki most utóllyán hozzám bejött, volt gondviselőm, és senkit mást elzáratásom másod napja olta nem láttam. Ő gyakran vigasztalt szabadulásom reménnyével, de mi szándékkal voltak felőlem, soha ki nem tanulhattam. Rabságom második napján a’ gyilkosoknak egyike ablakaimat úgy befalazta, hogy csak kisded szellőző lyukat hagyna kétfelül, ’s nem lévén világosságom, a’ nappalokrul, éjjekrül, és esztendőkrül egyebet nem tudhattam, mint a’ miket az aszszony szájábul hallottam. – Bocsássd el őtet áldott vitéz, mert valóban testemnek lelkemnek gyámola volt ő.”

A’ beszéllő igen elbádgyadt, és szemeit az álom kezdé csukdozni; azért a’ Tiszt őtet a’ házi asszonyra bizván, maga foglyait, és legényeit megtekinteni elment, és hajnalig viszsza nem jött. Ekkor tiz legényt küldött Oszlopba, titkos meghagyással a’ még hátra lévő kettőnek elfogására, kiket parancsolattyára Zirczre tartoztak vinni, hol mind egybe jönnének. Relli küldetett vélek. Ezek ki indulván, közel a’ faluhoz szembetalálkoznak eggy hajadonnyal, ki tüzes nézésével köszöntvén őket, ügetett inkább, mint ment.

„Honnan hugom illy hajnalban? kérdi a’ tizedes. Hamar elsöprötted az ajtó elejét. Talán csak nem keresel vőlegényt illy büzös üdőben? hiszen lapáttal lehet hányni a’ ködöt.

A’ leány halgat, és megy.

Tizedes. Nem állanál meg, ha szépen kérnélek?

A’ leány nem szóll, és szalad; de eggyik legény utánna iramodván, megállíttya. Elejbe szöktet a’ tizedes, és folytattya nyomozását:

„Mondd meg, honnan jöszsz? máskép halál a’ fejeden.”

Leány. Oszlopbul. De midőn ezt mondá, olly fehér lett, mint a’ csapott fal.

Tizedes. Hol van lakásod?

Leány. Csesznekben.

Tizedes. Mikor mentél Oszlopra?

Leány. Az éjjel.

Tizedes. Mi keresetben jártál?

Leány. Semmiben.

Tizedes. Ki éjjel, illy ködben a’ szomszéd faluba semmiért megy, sültt bolondnál egyébb nem lehet. Ne tétovázz; neked ott szeretőd van.

A’ leány elpirul.

Tizedes. Se ide, se oda; szólly igazán! te hírvivő vagy. Mi történt?

A’ leány szótalanul fához hasonló merevedtségben földre szegzett szemekkel áll, és mélyet sóhajt. De Relli feleli, hogy a’ vitéz okkal gyanakodik, mert a’ leány valóban eggy ottvaló fiatallal szövetségben van, ki a’ titkos társasághoz tartozik, és szorongatva lévén, mindent kivallott. A’ tizedes megérté azt is, hogy a’ czinkosok tudósítottak lévén veszedelmekrül, félre állottak; megköttetvén tehát a’ hírmondót, véle eggyütt viszszafordult, és Kapitányának a’ dolog folamattyát előszámlálta.

Már nappal volt. A’ Tiszt Lőrincz árváját jól betakarva tisztes késéret mellett Zirczre küldötte, és az Uraság számadójánál leszállítatta. Ezután rabjait párosan öszszelánczolván, megindítá. Valóban közttök volt a’ sebhelyes is, kit Lőrincz megbillyegezett. A’ leányt elgyöngülése miatt Zircznél tovább vinni veszedelem nélkül nem lehetett, de aggság nélkűl elmaradhatott, mert legjobb kezekben volt.

Vida rabjait a’ Beszprémi Ispán elejbe állítván, és küldötségérül számot adván, még a’ Ragúzai Szerecseny bérlett Zsidóját keresteté föl, ki éppen a’ leány váltság árrát olvasgatá, szándéka lévén másnapon értté menni. Az Ispán ezt, és a’ többi bünöst a’ Törvény birájinak kezek alá bocsátván, a’ két elugrott után nyomozást rendelt. Vida is Beszprémi dolgait végezvén viszsza sietett. Zirczen az Apát tulajdon alkalmatosságát ajánlá Vidának, hogy azon Adelhajdot Ernyőfalvára késérhesse. A’ leány ellenmondás nélkül megismertetvén, a’ Megye Ispánnya Lőrincz jószágát fölmenté a’ zár alul, melly alá a’ birtokosnak eltünésétül, és még eddig nem tudott hollététül fogva vetette; és hatodfél esztendei jövedelmével eggyütt az árvának általadta. Vida és Adelhajd egybe keltek. A’ mennyegző Ernyőfalván ünnepeltetett, és a’ boldog feleségnek boldog férje a’ Szittya hősök között soká jeleskedett. Ő volt eggyik késérője Ágnesnek, IIIdik András Királyunk kegyetlen özvegyének az ország széleire. I. Károly alatt az Oláh háboruban harczolván Bazarád ellen, a’ Király mellett viaskodtában tevé le dücső életét, mellyet csak annyiban böcsült, a’ mennyiben hazájának szolgálhatott. – Ime a’ kísértő lelkek!