Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Aristoteles gyakran így szólott: „O barátim! nincsenek többé barátok;” ’s Cato azt állította:^* „hogy annyi dolognak kell egybe jőni egy barát’ formálására, mennyinek egyesülete három század alatt alig történhetik.

Egy ifju persa katona igen derék lovával pályabért nyervén, közbámulást ’s dicsőséget aratott; Cyrus kérdé: „néki adná e lovát birodalmáért?” Nem, uram, felele az, de igen is oda egy igaz barátért, ha találhatsz, ’s adhatsz nékem egyet.”

Mind ez azt mutatja, hogy a’ régiek csak keveset tartottak barátjoknak, ’s ismerték becsét ’s ritkaságát a’ barátságnak.

Mi valójában nem vagyunk ollyanok, mint ők; barátokat sereggel tartunk, ’s mindenütt találunk, sőt nincs könnyebben szórt, ’s inkább lealacsonyított nevezet, mint a’ baráti; gyakran beszédünkben a’ leereszkedés’, vagy megvetés’ kitételévé válik. „Barátom!” igy szólunk a’ posta kocsishoz „adok néked egy aranyat, ha elviszesz egy óra alatt Versaillesba. Barátom! ha lármázol bécsuknak; igy inti meg egy elmenő az útczán tivornyálót. Barátom! mond a’ biró az előtte álló betyárhoz, ez úttal megmenekszel, nem lévén elég bizonyság ellened, de ha nem javulsz, felakasztanak.”

Melly sok tévelygés a’ barát’ nevezetébe! hány férj nem nevezi önnön barátjának felesége’ barátját! hány házi barát’ nem hoz a’ házra zavart ’s pörpatvart! Melly sokan mondják barátjaiknak korhelységeik’, kicsapongások’ pajtásait, fortélyoskodások’ részeseit, ’s nagyra vágyások’ vivó társait! Azok is, kik nem élnek illy aljas értelemben ezen kitétellel, mely igen különösen elfacsarják igaz értelmét!

Nem hallod e gyakran az elbeszélt ujság’ bizonyítására mondani: „hallottam egyikétől feles barátimnak.”

Egykor Chevalier Coigny a’ Palais-Royalban 3000 aranyat nyert, melyet kalapjában tartott; egy ember közelít hozzá, ’s igy szól: „édes barátom, szivesen kérem, méltóztassék nékem 200 aranyat kölcsönözni” Barátom! felele a’ Chevalier, hogy ha meg tudja mondani, kinek hivnak. Ez a’ kérdésre nem tudván felelni, látja, édes barátom, viszonzá a’ Chevalier, igen nagy bajba kerűlne módját kapni a’ pénz’ vissza fizetésének, ha kölcsönöznék.

Sok asszonyság gyakran szokta mondani portásának: fáj a’ fejem, nem kell, csak barátimat hozzám bocsátani; kiknek lajstroma majd mindég 30 névre is felmegyen.

Miként lehető, hogy egy illy szent név’ megförtelmezése ennyire szokásba jött? A’ módosság okozza e, mely mindenkinek hizelkedni akar, ’s a’ közönséges ismeretséget is a’ barátság’ nevével tiszeli meg?

Nyelvünknek szegénysége e? ’s nincsenek e kitételek az ismeretségek’, vagy megbecsülés’ különböző nemei’ kifejezésére?

Nem tudom, de ezen rosz szokás mindég felháborított. Hihetőleg, mivel szentségét szeplősíti-meg egy érzésnek, melly örökké hódolásom’ ’s tiszteletem’ fő tárgya volt.

Ámbár a’ régiek nem vették ezt olly könnyen, még is mindenből azt látom, hogy ők is elégszer visszaéltek a’ barátság’ nevével, mellyből vélekedésem szerint tetemes tévelygések születtek e’ tárgy iránt; ’s midőn Biás, a’ hét bölcseknek egyike, azt mondta, hogy sok előre látás szükséges a’ barátságban, ’s úgy szükség szeretni barátinkat, mintha egykor őket még gyülölnünk kellene. Bizonyos, hogy ezen görög a’ társaságokban lévő barátairól, gyönyörűsége’ társairól, foglalatossági’ segédeiről szólott, kikhez való érzéseinket holmi véletlen eset is megváltoztatni, ’s a’ hozzájok kapcsoló lánczokat elszaggatni elégséges.

Socrates helyesebben vélekedett, midőn azt felelte azoknak, kik házát igen kicsinynek találták: „Adná Isten, hogy örökké igaz barátokkal lehetne tele.” Tudta Socrates, hogy nem lehet embernek sok barátja; közelített az igazsághoz, de nem érte-el. A’ Barátság olly nagy birtok, hogy csak egy valódi barát is már megbecsűlhetetlen kincs, egész életünkben keressük gyakran a’ nélkül, hogy rá akadhatnánk.

Honnan van hát sokaknak olly feles barátok’ birtokában való hitök?

Valljuk-meg, hogy mind azoknak, kik sok barátjaikról beszélnek, soha egy valódi barátjok sem volt. Montaigne igazán mondta: nagyon nagy csuda megkettősödni, nem ismeri ennek nagyságát a’ ki meghármasodásról beszél. Nem tudják, melly egyformasága a’ charakternek, minő egybe hangzása az érzéseknek, melly ön megtagadás szükséges egy igazbaráti szövetségre annyira, hogy azt lehessen mondani felőle, mit Montaigne Boëtieról: „az én akaratom bele volt olvadva az övébe, övé az enyémbe; olly tökéletesen voltunk egyesűlve, hogy a’ forradás sem látszott már. Tudod e mért szerettem? mivel ő én, ő maga volt, inkább biztam volna magamat reá, mint önnön magamra.”

Illy barátság csak tulajdon magát festheti, az ész sem kigondolni, sem utánazni nem tudná; ez a’ lelkek’ házassága: ’s több a’ szerelemnél. Ez szűnik, kevesedik a’ kedvtelés által, amaz a’ véle éléssel nő. Ez maga a’ boldogság, ’s az örömek’ legtisztább égő pontja.

Már Ennius mondta: „illyen barátság nélkűl nincs élő élet.” ’S valóban élet e az, mellyben nincs, ki velünk bánkódjék, velünk örvendjen, kire bizhassuk minden titkainkat, ’s kiét viszont birhassuk, és a’ ki gyámolunk, segédünk legyen, vívni a’ sors’ makaccságával, a’ szerencsének csapásai ’s az idő’ ki nem kerűlhető ostromai ellen.

Cicero így határozza-el a barátságot: „Tökéletes egybehangzása isteni ’s emberi dolgoknak, melly szivesség ’s gyengéd aggodalommal van egybekötve”. Istennek ajándéki közűl, ugymond: némellyek többre becsülik a’ gazdagságot, mások az egészséget, ezek a’ megtisztelés’ dicsőségét, amazok a’ kedvteléseket. Mind ezek múló ’s veszendő jók. Kik a’ legfőbb jót a’ rénybe helyheztetik jobban gondolkodnak; de a’ rény maga önnönébe foglalja ’s származtatja a’ barátságot, melly nála nélkűl fen nem állhatna.” Az irígység elhervasztja a’ dicsősséget; fortélyok előmenetelünkben hátra vetnek; egy politicai zivatar szétfújja birtokunkat; a’ legcsekélyebb visszás eset egészségünket elgázolhatja vagy megronthatja: a’ barátság sokkal állandóbb’, kiterjedtebb javakat ajánl; melyeket ujra feltalálhatunk mindenhol. Soha nem idegen, idejét örökké eltalálja; soha nem alkalmatlan, a’ boldogságot teljesebbé, a’ szerencsétlenséget szenvedhetőbbé teszi.

Nincs értelemmel ’s ésszel biró egy ember is, ki ne érezné, melly igazak a’ barátság’ ezen dicséretei; kiki elismeri, hogy legfőbb szüksége ez a’ szívnek, senki nem képzelheti, hogy a’ nélkül élhessen. Scipio azt hitte: „hogy maga Timon, az embergyűlölő,^* ki haragudt minden emberre, bizonyosan ohajtott volna találni valakit, ki egyet értett, együtt gyülölt volna vele.”

Tarentumi Architas’ vélekedése szerint, egy ember, kinek szabad volna mennybe emelkedni, ’s ottan láthatni az istenségeknek minden remekeit, minden titkait a’ természetnek, elunná ezek’ szemlélését, ha nem volna egy barátja, kivel beszélhetne ezen csudákról. Kétségbe nem hozható dolog ezeknél fogva, hogy minden ember tiszteli, ’s keresi a’ barátságot.

Vizsgáljuk-meg tehát, hogy ezen közönségesen ohajtott birtok miért olly ritkán megnyerhető. Valjon nem az e oka, mit a’ bölcs Diderot mondott: „minden akarja, hogy barátja legyen, de senki nem akar az lenni.”

Azon boldogság’ elérésére, mellyet a’ barátság nyujt, meg kell azt munkálódva érdemelni, ’s erkölcsi jónak kell lenni, mert igazán mondták a’ régiek, rény nélkűl nem lehet barátság.

Mit akarsz midőn barátot keressz? Először is remélsz embert találni, kinek csodálhatod, ’s szeretheted jó tulajdonait, kivel a’ jó ’s bal sorsot meg kell osztanod: különben lehetséges e egy felemelkedés, egy rény nélkűl való embert csudálni? szerethetsz e egy embert, kinek itéleteiben nincs valóság; hajlandóságai ingadók, kinek véleményeiben nincs nyiltszivűség, ’s egyformaság kedvében.

Akarod, hogy barátod gyengeségeid ellen ótalmazzon? erre szükség, hogy ő erős legyen; titkaidat reá bizod? szükséges, hogy ő próbált emberségű, hallgató, ’s megbizható legyen.

Ime, már illy kevés szókkal, hány erkölcsi jó oldalt kívánsz egy emberben, hogy barátodnak fogadhasd. ’S légy meggyőződve, ha találkozik illyen, épen azon szép tulajdonokat kivánja-meg tőled, hogy magáénak valljon.

Igaz, hogy emberi gyarló teremtésben nem lehet minden erkölcsi tulajdonok’ összveségét keresni; ezt akarni annyit tenne, mint chimérává változtatni a’ barátságot; de bizonyos, hogy legalább a’ főbbekkel birni kell, hogy lehessen érezni, ’s mással is közleni ezen érzést: ez az oka, hogy illy boldogság mindég olly ritka volt, ’s hogy századok kellenek Orestes ’s Pyladesekre, Scipiokra ’s Laeliusokra, Sullyre ’s IV. Henrikre.

Ha a’ barátságnak rény helyett, hasznot tennél alapjáúl minden községi barátságokra szert tehetsz, mellyek elméidet mulathatják, de megcsalják a’ szivet, és soha be nem töltik.

Illy barátok azok, kik sokasággal vettek körűl jó szerencsédben; de egyedűl hagytak nyomorúságodban.

Hogy ezért panaszkodjál, jusod sincs. – Haszon egyesítette? ha a’ haszonnak vége, az egyezéslevél szét van hasitva; gyönyörűségek lánczolták hozzád? közeledik az öregség, ’s a’ bájok tűnnek; ugyan azon egy vélemény pártosai kötöttek e barátságot? a’ helyheztetés változott, változott a’ vélemény; épen ez fog szétválasztani. Könnyelműség támaszkodhatik e könnyelműségre?

Lucilius irta Senecának, hogy a’ levelét vivő neki barátja, de mind e’ mellett is ajánlotta, ne tudatná véle dolgaikat. Seneca igy felelt: „Kedves Luciliusom! illy tartózkodással lenni ezen ember iránt, annyit tesz, mint ugyan azon levélben mondani, ő barátod, ’s egyszersmind nem is barátod. Hát a’ barát’ neve előtted csak egy könnyen oda vethető kitétel, mint a’ tiszteletes a’ Candidátusokra, ’s a’ polgár nevezet akár kire, kit elől utól találsz ’s neve nem jut eszedbe.” Jól mondta, igen nagy csalódás azt gondolni, hogy lehet barátság, tartalékot nem ismerő bizodalom nélkül.

A’ barátságban tehát két fő jó birtok vagyon: szeretet, és bizodalom. Ezen két fő jóval élésre látod, hogy mi kell: jóság a’ szeretetre, becsűlés a’ bizodalomra.

Adok néked, mint hajdon mondta valaki, ezen fő boldogság’ elérésére egy hatalommal vonzó bájt, mellynek nem kábító ital, nem varázslás ád erőt, igyekezzél, hogy ten magaddal megelégedhessél, ’s fogsz barátra találni, kivel megelégedhetel, szeress ’s fogsz szerettetni.

Minekutána látók mennyire facsarták-el természeti értelmét a’ barátság’ nevének; minekutána elhatározók, mi az igaz barátság, ’s felkerestük a’ módokat miként lehessen ezen drága kincset feltalálni ’s birni, vagyon még egy igen jeles, mindenkit érdeklő ’s figyelemre méltó kérdés; annyival inkább, hogy a’ barátságról legjobban irók igen különböző vélekedésekben voltak felőle.

Férfiak, vagy asszonyokban lehet e inkább remélleni, hogy találhassuk ezen erős ’s mégis gyengéd érzést, ezen tündér kecsét az életnek, mely szenvedéseket enyhít, ’s kettőzteti a’ boldogságot?

Ha annak meghatározására, valljon mellyik alkalmasabb a’ barátságra a’ két nem közűl, elég volna az érzékenyebbiket választani, ugy kétség nem lehetne. Bizonnyal az asszonyoknak érzéseik gyengédebbek, mint a’ férfiakéji. Csak két dolog foglalja-el őket a’ világon: tetszeni ’s szeretni. Előttök a’ dolgok semmik, a’ személyek mindenek, vélekedéseik is csak érzésök’ szüleménye. De éppen ezzel árt egyik a’ másikának; a’ tetszés’ örökös vágya gátolja, hogy egymást szeressék; szüntelen való vetélkedésök akadály barátságokban.

A’ férfiak csak némelly esetekben ’s tárgyakban vetélkedő társok egymásnak; az asszonyok közt való vetélkedés közönséges ’s szinte örökös. A’ történetek is, melly sok elszánt anyák’ bátorságát, mennyi leányi hiv érzést,’s hány hős lelkű feleség’ nevét nem teszik halhatatlanná, de egy vonást sem találunk, melly két asszony’ egymáshoz való barátságát tenné nevezetessé.

Montaigne helytelenűl következtette, hogy az asszonyok barátságot nem érezhetnek; állitása szerént a’ természet ezen bájoló virágokat csak a’ nyugalom’ számára teremtette, ’s csak arra határozta, hogy az élet’ pázsintját szelíden ékesítsék; azonban a’ férfiak hasonlók a’ kemény tölgyekhez, mellyek magosak ’s kénytelenek egymáshoz támaszkodni, hogy az őket szüntelenül csapkodó szélvészeknek ellentállhassanak.

Csalatkozott ebben jó bölcselkedőnk. Bizonyára az erősebb, a’ nagyra-törekedőbb, az elfoglaltabb nemnek lehetne a’ barátságot inkább nélkülezni ’s a’ gyengébb ’s érzékenyebb nemnek szükségei közé kellene, hogy tartozzék.

Asszonynak férfihoz való barátsága a’ legtökéletesebb barátság, és az életben legédesebb kötés; leginkább haszonkeresés nélkül való, legkevesebbé van kitéve vetélkedéseknek ’s egybeháborodásoknak.

Itt feltalálhatni, mit a’ barátság leginkább megkiván: hogy két akarat egybe olvadjon, ’s két lénynek csak egy élete legyen; ez minden rang, érték, ’s elme-tehetségbéli különbség tökéletes megtagadása; ez közös megegyezés. Eltörli barátja’ gyengébb voltát ’s felsőbbségének mint ön magáénak örűl.

Ezen egész egyformaságban való megnyugovás, ezen önszeretetről való tökéletes lemondás nagy akadály két férfi között; nagy lehetetlenség két asszony között: de valódi kedvtelés, édes csere inkább mint áldozat, asszony ’s férfi közt.

Nézzed ezen bájoló nem, melly gyengéd érzéssel szánakodik gyengeségeinken, fedezi-fel előttünk hibáinkat, mint találja-ki legrejtettebb gondolatinkat, mint repűl lelkünk’ legszerényebb ohajtásit bétölteni, ’s azt fogod mondani a’ mit Tomas ’s én, hogy ha hasznos is nagy esetekben a’ férfi barát, de az egész élet’ boldogságára asszonynak barátságát kell ohajtani.