Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Barátom! A’ kocsisomat meg most hozathatom helyre falutokból, mert beteg volt; a’ tavalit meg’ karácsonykor már nem állhattam, el kellett vernem. Hát, a’ mint igértem, aprószentekre mustármagozni^* nem szánkázhattam ált hozzátok, ’s ezt nagyon sajnálom. Ezen béresemtől, ki most a’ kocsisom’ pogyászáért megy, küldöm ezen levelemet, most ugy is olly unalmas az idő nálunk falun, ’s míg írtam, addig is mult, míg Te olvasod, addig is múlik egy két percz; hát csak így gondolám rá magamat. – Küldök egy pár nyulat is, tegnap fogta őket a’ Betyár – tudod, az a’ tavali kölök, mellyet a’ Cseresi ispánytól cseréltem egy csikón – még pedig szóló; de most nálunk nagy a’ hó, a’ komondorok is eleget fognak, hát nem is örültem neki. Mind e’ mellett híres agarat várok belőle; kapása, látszik, igen jó lesz, szaglása vizslának sincs mindeniknek az, formája pedig ollyan, hogy ha máskent nem, csak ezért is kapok érte egy pár tinót. Nálatok tán nincs ennyi nyúl, ’s Te, tudom, röstelsz utánok járni, Uram bátyám pedig szereti; hát én küldök. Hogy vagytok a’ takarmánnyal, Fráter? – Korán beált a’ tél, a’ marhák hamar beszorultak, lesz tavaszra tudom ára a’ szénának. Én jól jártam, hogy az idén kiirtott bozótunk már termett; mert ez csak jó pótolék; pedig eleinte haragudtam, mert igen sok nyúl lakta, ’s az irtással kivadították belőle. Holnapután, tudod, Vizkereszt lesz; nem jősz-el Bükködre^* Menyhárt bátyánkhoz? Mondják, vígan szoktak illyenkor lenni nála. Nekem nem sok kedvem van elmenni, ollyas helyen igen sokat kell hálálkodni, a’ mi nekem nem törvényem. Aztán az embert agyon kínálják, helyet meg’ nem adhatnak, a’ hol kedvére ehetnék. Meglehet muzsika is lesz, ’s akkor az ember vagy tánczol, vagy nem. Ha tánczol, haszon nélkül fárad, ha nem tánczol meg’ agyon tapodják lábát, még a’ sarkantyu is lemarad róla. Mindenkép bajos, mint a’ jóság. Aztán ollyan helyen leányok is vannak, ’s azokkal beszélni kell, hogy neveletlennek ne mondják az embert; pedig olly különös nyelvök van, hogy tizedik sem találja-el, ’s akkor az emberre csak úgy hunyorgatnak mint a’ harapós ló ’s ezt én nem szeretem. De el kell mennem, anyámtól nem maradhatok. Mindég üldöz, hogy csak menjek valahová, egészen otthon penészledem már, pedig jó gazdának télen is csak van tennivalója mindég a’ ház körül. Most már még is csak elmegyek hát a’ kedvéért, ne mondja, hogy mindent ellenére teszek; pedig nótárusunk egy nagy rókát tud a’ szőlők alatt ’s holnapra meghitt rá agaraimmal. Tudod, az a’ szálkás szőrű fekete, olly jó rókafogó, ’s én jelen nem lehetek, pedig ha elfogathattam volna, nem adnám 100 leányért. Denique igy megy füstbe az ember’ plánuma! – Már most az attilát is ki kell még poroltatnom, ott az embert sok szem látja. Anyám nagyon mosat, keféltet számomra, pedig odáig a’ csurapém ujra leszőröz, ’s a’ nélkül nem megyek. Gondold-el! a’ télen meg akar házasítani, a’ miből semmi sem lesz! Meghívlak lakodalmamra vőfélemnek – hahaha! Félek én az asszonyoktól, pajtás, aztán nem is nekem valók. Hiszen ha egy mostani módi kis leányt szívesen megölelnék, mingyárt a’ kezem közt halna-meg. Gyönge nép az, legyen is gyöngébbé, nekem nem kell! Igaz, írj a’ kocsisomról, ha ösmered; nálom négyesben fog ám járni, nem tudom, ért e hozzá? mert én, ha rosszul hajt, hamar ledobom ám a’ bakról. Bükködig majd megpróbálom. De tán jó gyerek lesz, hallom a’ pusztadombi Grófnál is szolgált két esztendeig – majd meglássuk! Jőj-el, mint irám, Menyhárt napra, ha akarod, menjünk együtt, ugy is csak magam megyek. Majd agarakat is vigyünk; az úton megpróbálhatjuk. Addig is Uram bátyámékat húgoddal együtt tisztelve – csókollak!

Bükködön vagyok, pajtás! itt szorított mindnyájunkat a’ förgeteg. Sajnálom, hogy itt nem vagy; de hugod mondá, hogy terminusod volt, az Érfői Executióra kellett menned, ’s a’ hivatal mint az idő, halasztást nem szenved. Itt tudom szívesebben láttak volna, mint ott; de én még is örömest cseréltem volna veled utat, illyen helyen az embert sok éri! Sok ért engem is, barátom, miről szinte röstelek írni; de hugod is itt volt, ’s a’ leány nyelv, tudom, ollyan mint az echó – elmondja a’ mit hall – hát csak magam is megírom, hogy hív kútfőből olvasd a’ történteket, ’s conferáld majd hugod’ beszédével, illyenekből okik az ember. Elindulásomkor már megintett a’ sors, hogy ne menjek, de gyermek voltam, barátom, nem hallgattam az öreg’ szavára. Alig értem-ki falunkból, a’ dombon mingyárt elért a’ förgeteg, esni kezdett, behordta a’ szél a’ csapást, én csurapémba huztam magamat, mint a’ teknősbéka teknőjébe, ha megijesztik. Kocsisom egyszer megkínált a’ visszafordulással; de az ember ha valamibe kap, végezze, gondolám, ’s csak hajtaték. Notabene, Miskában nem csalódtam, derék kocsis, versenyt vitt a’ förgeteggel hegyen völgyön ’s a’ sok csavargásokban, mivel utunk nem volt, elkésénk; de föl nem dülénk. Végre a’ kutya ugatás után tartván beérénk a’ faluba. Egész szánom lovastól, kocsistól ollyan volt, mint maga az ártatlanság – csupa fehér a’ hótól – ’s bajuszom, hajam ezenfölül jégcsapokkal koszorúzva. Alig vártam, hogy melegre menjek. A’ pipázó szobába kellett volna perse mennem, fölengedni fagyaimból; de illyenkor az ember azt is elfelejti, hogy pipás e maga is. Fölnyitám hát az ajtót, mellyet leghamarább értem, ’s ez egy előszobába vitt, mellyre nyílt a’ többi. Üres volt a’ szoba, legalább én nem láttam semmit, mert még a’ szemem is befagyott, de a’ rányiló ajtóban eszembe jutott még is, hogy a’ havat magamról leverjem. Megrázkodom hát itt, mint reggel a’ kanpulyka, sipkámról verem a’ havat; ’s erre fölsikolt valami előttem, kinyílik az ajtó, ’s rám bámul egész szoba – én meg vissza. Körülnéztem, hogy tán lábára hágtam valakinek; de már ekkor senki sem volt előttem, ’s gondold csak, Amice, és nevess, – ott benn „hogy tetszik”-et játszottak, ’s épen egy kis lányka volt kin. Ez a’ kulcs-lyukon nézelődött ’s hallgatózott. Hogy én bementem, engem észre sem veve, én hasonlóképen nem láttam a’ nagy fagyban – ’s tele havaztam. Hogy az ördögben föl ne ugrott volna ezen hideg köszöntésre? Különben is átkozott szép figurám lehetett, képzelem, egyszerre mint egy havas felhő förgeteget indítva az ajtóban. Egy inas jött most, ki megszabadított bundámtól, ’s nekem be kellett mennem. Be kellett, barátom, mert jószántomból ugyan soha be nem mentem volna. Milly szerencsétlen csillag is vezérelt engem ezen leányos szobába! Csak legalább egy pipát is láttam volna valamellyik ablakban, mingyárt bátrabb lettem volna; de csak a’ sok tarkaság, ágbogas fejek, piros, fehér czipők, az ember szeme’ világa is elveszett rajtok, ’s egy férfi sem volt! De kénytelen voltam a’ lépéssel. Mind megláttak az ajtóban; a’ házi kisaszszony plane elejbém jött, köszöntött, örült, hítt, minden; azonban eszembe jutott, hogy szegénykét azt meg’, kit lehavaztam, megkéne vagymi követni, ne mondják, hogy az ember semmit sem tud. Denique közibök mentem. Körülfogott itt a’ sok fehér nép, én meg’ alig győztem magamat hajtogatni. Volt lárma, mint mikor a’ lúd csapat haza röpűl a’ tóról. Bátrak voltak, mert csak magam voltam, kivált a’ húgod, pajtás, az lator kis lány! Gondold csak, megfogta kezemet, szintugy olvadt-ki markom azon jó kis melegre, ’s vitt a’ kályhához. El nem gondolhattam mit akar, de ha az ember confúsus, arra megy, merre vezetik. Itt olvasztotta nyakáról a’ havat még most is a’ kis lányka, kit lehavazék. „Nézze, majd megfagy szegény, már most engesztelje-ki!” ezt mondá hugod. A’ kis lány elpirult, én meg’ alig’ jöheték szóhoz, mint kinek a’ nyelve szélütött. „Megbocsásson, Rózsám! mondám végre, nem akartam.” „Oh semmi! hisz’ ugy is farsang van most” felelt ő mosolygott, de csak ugy félig, és meghajtotta magát, de csak ugy félig, és elpirult, de ezt is csak ugy félig. Érted nem érted, Frater, de én másként le nem irhatom; hanem hidd-el, hogy azon sok félig meddig valókból, olly szép egész keverék lett, millyent én soha sem láttam; de Te sem, pedig hat esztendeig laktál Pesten. Kivált „oh semmi” ezt olly szépen mondta, hogy még most is fülemben cseng. Azóta nincs kedvesebb előttem a’ semminél, örömestebb hallom mint a’ Rákóczy’ nótáját;^* pedig tudod, ez is csak kedves nótám. Ha kárt tett az ember, illik, hogy segítsen. Én is, hogy láttassam valamikép helyrehozni a’ megtettet, kapám kendőkéjét a’ kis lánynak, mit épen most vett-le nyakáról, ’s a’ meleg kályhához tartám száradni. De ha az ember’ szeme nem ott van, hol a’ keze, hamar kárt tesz. Nevess csak, vagy sajnálj inkább, barátom! míg én a’ kis lánykát nézem, mint fog ismét félig elpirulni: egyszerre bűz terjed, ’s füstöl a’ kendőke. Nagyon heves volt a’ kályha perse – ’s megpörkölé. „Ejnye! de veszedelmes ember maga! előbb faggyal, most tüzzel ront” ezt mondá az a’ kis lator hugod, ’s engem nem félig, de egészen megpirított, mint a’ kendőt a’ kályha. „Már megbocsásson Rózsám! így kérék ujra engedelmet, bizony nem rossz szándékból történt.” – „Oh semmi!” felelt ő, mint előbb szinte félig mosolygva, félig pirulva, ’s én kártétemért ujra hallhatám azt a’ kis kedves semmit, melly olly érzéseket ébreszte bennem, mellyeket le nem tudok írni. Az sem jó, barátom, mikor így semmit sem tud az ember. Én csak a’ sarkantyúmat ütöttem-öszve meghajtva magamat, ’s néztem; pedig mennyit lehetett volna itt beszélni, ugy e? Most már majd egész fajankónak tart az a’ kis lány, pedig ezt röstelem, ’s azt szeretném, hogy épen ő adna rám valamit. Szívem, tudod pajtás, helyén van; de ezt nem látják mint az elásott kincset, ’s a’ világ külsőkről ítél! – Itt egyet sohajtottam, mert nem tudom leírni a’ mit akarnék; pedig olly soknak volna itt helye. De erőttetni a’ dolgot nem szokásom, hát hallgatok, ezen observátiómat vetvén még ide, hogy nekem az asszonyfelékről egészen más ideám volt, pedig köztünk maradva, mi sokkal garabonczásabbak vagyunk. Hiszen hol kell már annál nagyobb jóság, mikor az ember lehavazza, kezkenőjét elégeti, aztán még sem haragszik. Magamról tudom, csak egy sallangot metszene valaki le dohány-zacskómról, nem tudom mit csinálnék, ’s ő neki egy szép kék kezkenője égett-el, még is azt mondá „Oh semmi!” Kifüstölték ez alatt almahéjjal a’ szobát, ’s nekem még most jutott eszembe, hogy Menyhárt bátyámat meg sem köszöntöttem. Kérdém hát, merre van? ’s a’ házi kisasszony elejbém állt, hogy ezen szobában ő viseli a’ Menyhárt’ személyét, csak mondjam-el a’ köszöntőt. Körűl vett erre ujra a’ sok leány, ’s hangos vihogással sürgettek, hogy köszöntsek előttök Menyhártot; hadd hallják, tudom e a’ mondókámat? Azt gondolod, barátom, cenzurán akadhat-el az ember? ne hidd! Hat leány jobban elakaszt egész ország’ cenzoránál. Micsoda különös kivánság ez! Én épen ott előttök hevenyében egy köszöntőt mondjak, miről jöttömben a’ nagy förgeteg miatt nem is elmélkedhettem, ’s azóta meg’ olly sok ért már! Még Cicero is elakadt volna köztök, nem hogy én köszöntsek; de ők csak sürgettek. „Ej Rózsám! majd elmondom én azt a’ hol illik, szólék, most kimegyek pipázni, az uton sem lehetett a’ nagy hidegben” – ’s menni akarék, de nem eresztettek. Az ember illyenkor tipeg, tapog, aztán nem látja hová lép. Csak gondold, amice! micsoda szerencsétlen orában jövék én ide. Annak a’ kis lánynak, kit előbb lehavaztam, kinek kendőjét megpörköltem, most meg’ a’ lábát tiportam öszve; pedig tudod, a’ hova én teszem lábamat, csak ott marad a’ nyoma. Szegény kis lábát! pedig csak akkora volt ám, hogy nekem kéznek is kicsiny volna, tán egészen öszvezúztam volna, ha hamar észre nem veszem, ’s egész nehézségemmel tovább is rajt maradok. De így jár az ember, ha nem néz a’ lába alá! Már ez irgalmatlanság! valahányszor még szóltam hozzá, mindég bocsánatot kelle kérnem. Elkezdém, hát ismét „Megbocsásson, Rózsám! biz’ a’ többi az oka, mért nem eresztenek!” – ’s ő „oh semmi!” erre is csak azt mondá; pedig fájt neki, hijában tagadta, kiláttam én vonásiból. De hogy is ne? az a’ kis vékony tyúkbőr czipő, meg’ az én csizmám; az a’ kis láb, meg’ az enyém, csak képzelheted a’ különbséget. ’S ő neki ez mind csak semmi! Amice, ebből a’ kis lányból akárkié lesz, de jó asszony válik; szinte nem szeretném, ha valami rosz kézre kerülne szegény. Bejött végre az öreg bátyám, ’s én örűltem, mert erre a’ leányok is meghunnyászkodtak egy kicsinyt. Megdicsért hogy itt kapott, ’s egy szíves csókjával még a’ köszöntéstől is fölszabadított; én megkérdém, merre kapok egy pipát, mert ha még soká itt leszek, valamennyi’ lábát letiprom. De az öreg úr nem is akart róla hallani. „Már ne tölts-rá, öcsém, szóla, elébb egy kicsinyt falatozzunk, aztán meg’ áltmenjünk az ebédlőbe, addig meg’ gyantáznak a’ czigányok is. Megjövendöltem ugy e? még táncz is lesz!” Bántam hogy itt vagyok; de ha az ember vendég, nem szabhat regulát, hát csak maradtam. Hordták most a’ sok süteményt, kávét, mindent, jöttek több férfiak is, ’s kezdek bátorodni; de keveset ösmerék közűlök, ’s ha az ember ösmeretlen, még is csak meghúzza magát. Kisasszonyaink szolgáltak, de mind ollyan vékony ételekkel; nem igen volt gusztusom rájok. Jön egyszer hugod a’ kis lánnyal, néki czukros sütemények voltak tányérján, amaz kávét hozott. „No bácsikám! ezt a’ szívet – így kinála hugod – ez ám jó, meg’ ez a’ czukros mondola.” Nekem nem kellett; de haza viszem anyámnak, gondolám, ’s megrakodtam tányérjáról. „Tessék! monda a’ kis lány, fekete, a’ férfiak ezt szeretik; vagy ha akarja, tejet is hozok.” „Köszönöm, jó lesz így” felelék, ’s jobb kezemben czukros sütemények lévén, a’ ballal nyultam a’ findsához. Ő a’ csészét is kezemben gondolván elereszti, ’s az – földre esik. Én utána akarván kapni, fekete kávémmal fehér ruháját végig loccsantom, czukros süteményim meg’ a’ földön szélt gurultak. De minek is adnak az ember’ kezébe, egyszerre annyit? „Megbocsásson Rózsám! megint így kérék engedelmet a’ csészét akartam megmenteni; de már látom, ollyan vagyok mint a’ kurhéja, mindenfelé kárt teszek.” „Oh semmi!” gondold csak, megint ezt mondá, de már alig ha meg nem unta a’ sokat, mert a’ házi kis asszonnyal kimentek a’ szobából. Engem az inas ismét kávéval kinált, de nem mertem elvenni, czukros süteményim meg’ a’ földön hamar öszve tiportattak, hát szegény anyámnak sem vihetek. Hanem egy asztalon sonkát láttam, oda mentem hát; az illyest az ember jobban keze közé veheti, aztán a’ pipa is jól esik rá. De én nem tudom, barátom, ollyan voltam mint az anyaméh, a’ hová én mentem, a’ többi utánam jött. Itt sem ehettem csendesen, ellepték az asztalt. Evés közben az ember hamar ösmerkedik, ’s így közös lett köztünk a’ beszéd. A’ házi kisasszony megmondá a’ többinek, ki vagyok, mert csak a’ Szárdi Bódit meg’ a’ Léki Zsigát ösmertem közűlök. Azok örültek, és hajtogatták magokat. Igazán, ha az ember leányok közt van, ’s másról nem tud beszélni; mingyárt valaki’ szerelmével vesződik. Gondold! egy leányt kerítettek a’ nyakamba nekem is. Én mentegetém magam, de még jobban rám erősödtek. „Dejszen tudom, mondá a’ hugod, mert ő lator egy szer^* ám, barátom, dejszen tudom én, minap is ott volt bácsi, abban a’ rosz időben, emlegette Tili. Aztán én mondhatom bácsikámnak, hogy jól áll – oh! sokat, sokat mondott nékem ő, annyi dicséretet férfiról soha sem hallottam, szinte megsokaltam magam is. Csak ne tagadja, rosszul áll magának a’ tettetés.” Én mintha tüskén ültem volna, szinte haragudni akartam; de illyes helyen, gondolám, nem illik. Tormády Tilit értette, csak gondold! kit soha sem láttam. Aztán nem boszuság ez már? Egyszer voltam nálok életemben a’ mult ősszel. Az öreg úrnak igen derék usztatója van, ’s azt kérém-ki birkáimnak, de ez mind össze nem tartott fél óráig. Egy lányka megfordult vagymi ottben; de az én eszem az úsztatón járt, én bizony ha elejbém jőne sem ösmerném-meg; hanem boruk, jut eszembe, igen jó volt. De illyen okokkal hasonló állapotban hijában áll elő az ember, mert az a’ sok leány letorkolja, jobb hát hallgatni. Hanem igy meg’ az emberen erőt vesznek. Halld csak! a’ hugod megint mit tett? Reszelt tormát hozott a’ konyháról, avval kinált; hogy én azt nagyon szeretem, mivel a’ Tormády név is ollyan torma forma. Erre nevettek, ’s vége hossza nem lett a’ tormának. Egyik azt hallja, mondá, hogy a’ jövő esztendőre minden földemet tormával fogom elültetni; másik, hogy eztán tormával fogok speculálni, harmadik, hogy a’ szakácsném’ szeme egészen elromlott már a’ sok torma-reszelésben, mert mindennap azt eszem, meg még ki győzné elszámlálni, hányféle játékot űztek rajtam a’ tormából? Én hallgatva sonkáztam; de fejemben furcsa gondolatok támadtak. Olly sok új formát éreztem már eddig is, egészen kivettek magamból, gondold csak! még a’ házasság is eszembe jutott. Én azt a’ Tormády Tilit jobban megnézem még, mint a’ mult ősszel, ’s ha igaz talál lenni, a’ mit hugod, ’s az egész társaság beszélt, igen könnyű lenne az egyesség, úgy is csak a’ sok külső teketóriáktól féltem a’ házasságban. Barátom! míg azok beszéltek, én sokat gondoltam, mit leirni nem tudok; de Te tanult fi vagy,^* érts azokból miket leírhattam. Nota bene, most jött vissza a’ kislány ujra öltözve, pedig tiszta kékben. Tehát Minka, és semmi ezen két szó cseng csak fülemben. Amice! ha nem érted levelemet, nem tehetek róla. Én tudom, hogy orátor koromban nem illy levél formákra oktatott tanítóm; de én magam sem értem most magamat, hanem Tormády Tilit megnézem még a’ héten, ha Isten éltet. Azonban megzendült az ebédlő, ’s mindnyájan oda takarodánk. Nekem nem volt más ösmerősöm a’ lányok között, mint hugod; pedig illyen helyen jó, ha az embernek van valami biztosa, hát csak hozzá adtam magam én is. Táncz kezdődött. Collégáim, mint láttam, mind hajlékonyabbak voltak nálom; node hisz’ én nem is akartam tánczolni, mikor kivált minden protestátiómra németen kezdték. Haj, de a’ leányok sokra veszik az embert ollyanra, mit nem akarna. Már megint a’ hugod manipulált, mert, a’ mint sokszor irám már, barátom, ő lator egy szer. „’S nem vinné-el tánczolni legalább Minkát?” kérdé. „Nem én!” felelék egész tökélettel. „Az volna ám szép! mennyi bajt szerzett ma neki, illenék egy tánczczal helyre hozni!” Azonban a’ többi is rám csiribölt, hogy csak tánczoljak, úgy is kevés a’ férfi. A’ mi illendő, arra én, tudod, igen hajlandó vagyok. Vigye a’ manó! gondolám, ha épen ugy illenék, hát csak megteszem, ’s neki pödörgetem bajuszom. Ha épen megszorítnak, hisz’ én is csak eljárom, biztatám magam, ’s egy fordúlóra fölkérem Minkát. Ismét félig elpirult, ismét félig meghajtotta magát, ismét félig mosolygott – ’s jött. Én nem tudom, mit akar az a’ kis lány, barátom, az ollyan kedves kis furcsa szer, szeretném ha Tili illyen lenne, aztán szint úgy reszketett, hogy áltkaroltam, én hasonlóképen, az utánunk való meg sürgetett, hogy menjünk már, ’s elindulánk. De mért hagytam én magam rávetetni a’ tánczra? Hisz’ elvégeztük volna mi, az igaz, becsületesen; de csak azt a’ szép kis kék ruháját sajnálom, gondold csak! egy fordulón bele akadt a’ sarkantyúm, tudod az a’ kakas taréjú, ’s egy jó darabot kirepesztett belőle. Nem fátum ez már? ismét a’ kis lánynak tettem kárt! az én sarkantyúm perse, hogy nem német tánczra való, mert ez mint az árvíz elhordja a’ mi útjában van; de minek mondta hát hugod is, hogy illenék egyet tánczolni? Az embert ráveszik mindenre, aztán rosszúl üt-ki. „Már megbocsásson, Rózsám! igy kérlelém ujra a’ kis lányt a’ kár megesett, de a’ sarkantyú az oka, inkább holnap mingyárt levetetem csizmámról.” „Oh semmi!” mondá Minka. Barátom! ’s nem angyal ez? még ezért sem haragudott. De én nem állhattam tovább, megharagudtam magamra, kiszöktem a’ pipázó szobába. Itt ültem éjfélig bodor füstömet szemlélve, ’s elmélkedve a’ történtekről. A’ táncz-szobába csak hajnal felé mertem menni, akkor is csak az ajtóból néztem a’ tánczot, ’s megtanultam, hogy ha az ember semmibe sem kap, semmi sem éri. A’ nagy zivatar itt szorította a’ vendégeket; de már csöndesül az idő, délután majd oszlanak. Hugod is megy, ’s tőle küldöm ezen levelemet. Tudom, hogy ő még többet is fog beszélni, de Te csak a’ levélhez tartsd magad. Gondold! – én még itt maradok. Menyhárt bátyám olly szívesen marasztott, ’s én most ollyan állapotban vagyok, hogy mindenre könnyen ráállok. Itt van a’ kis leány is, Pál napra (Tormády Remete Pál) együtt fogunk menni Tormádyékhoz. Ott megnézem Tilit, kivel annyit boszontottak. Hugod igérte, hogy ott lesz, jőj el Te is. Én nagyon furcsán vagyok, pajtás. Minka és semmi csengnek egyre fülemben, ’s alig várom, hogy Tilit láthassam. Értsd ha tudod – én nem értem. Csókollak.

Én még most is itt vagyok; de átkozott situátiókban. Minka derék kis lány; Tilivel meg’ egyre boszontanak. Javasolj, mi volna legtanácsosabb illy állapotban? A’ vendégek Vizkeresztkor délután eloszlottak, csak én maradtam itt meg’ egy Huszár hadnagy, és Minka, ki egészen ollyan házi forma, tán valami rokon, ’s itt tartózkodik; de az ember röstel kérdezősködni. Vizkereszt nekem nevezetes napom fog maradni minden tekintetben. Primo, egész nap nem pipáztam; secundo, attilám egész nap rajtam volt; tertio, reggel kávéztam; quarto, egész nap leányok közt voltam. Hallatlan dolgok reám nézve barátom; de engem most mindenre rá lehet venni. Még több is történt pedig. Délután kártyázni ülénk, én, Minka, a’ házi kisasszony, meg’ a’ hadnagy. Ez ám a’ gyerek, pajtás, egyszerre hat leánnyal is tud beszélni, aztán nekem gondolatom sem jár ollyan sebesen, mint ennek a’ keze. Ezerféle játékot üzött előttünk a’ kártyával, azt gondolná az ember ördögsége van. A’ leányok hol nevették, hol bámulták, én csak néztem, ’s az idő mult. Utóbb a’ kis Minka elálmosult, perse egész éjjel nem aludt, ’s csak alig alig pillogatott, mint füstös konyhán a’ szakácsné, néha pláne el is bólintott. Amice! soha sem láttam olly szépen aludni, csak jobban megnézhettem volna; de megvallom, nekem is nehezek voltak a’ pilláim; de illyenkor a’ mint lehet, csak erőttetni kell a’ dolgot. Julcsa, a’ házi kis asszony, egyet ásított, ’s „ej! de ihatnám” mondá. Én alig hallám végig, a’ hadnagy már az ajtónál volt vizért; pedig az a’ nagy szelesség sem jó. Én a’ másik asztalon láttam egy tele poharat, érte mentem, hogy már én is tegyek valamit. De én nem tudom, a’ lelkekkel van e szövetségben az a’ hadnagy? mire én a’ pohárral oda értem; ő a’ konyháról addig egy icczével megfordult már. Hanem itt már én sem akarám hagyni magamat, a’ hadnagyot egy kicsinyt félre mozdítám, mert minden gyorsasága mellett is könnyen állt ám; de üvegeink az épen bóbiskoló Minka fölött öszve kocczanának, ’s a’ kis lányt szegénykét megkeresztelők. Ő fölijedt, a’ hadnagy újját is megvágta az üvegdarabbal, nekem hála Isten, semmi bajom sem lett. „Pardon! kiált a’ hadnagy. „Megbocsásson Rózsám!” mondám én „Ej! úgy is Vizkereszt van” szól nevetve Julcsa „Óh! semmi” mondá Minka, ’s szinte frissebb lett a’ megmosdás után. A’ hadnagy’ ujja vérzett, ’s Julcsa elment vele, hogy bekösse. Mi ketten maradtunk Minkával. Én nem tudtam, min kezdjem? de nem illik, ha az ember együtt van, ’s hallgat, hát csak elkezdém: Haragszik e rám, Rózsám? én magának már sok kárt tettem!” „Oh semmi!” felelt ő „farsangon az illyesek mulatják az embert, legalább rá emlékezik.” „Hát Tormádyékhoz eljön e velünk?” kérdém tovább. „Hát?” ezt mondá ollyan, ollyan – nem tudom én millyen mosolygással, mintha szinte csodálkozott volna kérdésemen. „No – mondám, majd az én szánomra üljön, inkább magam leszek a’ kocsis, úgy elmenjünk, hogy lábunk se érje a’ földet, négy lovon, csörgő is van rajtok!” „Köszönöm, köszönöm! hát csak Tormádyékhoz? ’s mért szeret maga oda ollyan igen menni?” kérdé. „No már magával, Rózsám, szeretnék én akárhová menni!” Ugy e? ez jól volt mondva, meg is hajtotta ám rá magát a’ kis lány, aztán úgy félig meddig elpirult. Azonban a’ szeles hadnagy jött nagy robajjal, ’s vége szakadt beszédünknek; pedig már szintugy bele jöttünk volna. Ujját bekötözte Julcsa, ’s ő ennek szint ugy örült; pedig olly csekély volt ám a’ sértés, hogy egy kis pókháló is elég lett volna rá; de néha az ember csak nagyítja a’ dolgot, hogy lássák. Tegnap vadászni voltunk, ’s én egy rókát lőttem. Csak akkor ottben annyi bakot ne lőttem volna! De Minka jó kis lány, ő neki mind az semmi! Délután Tormádyékhoz megyünk. Minka az én szánomon fog ülni, ugy egyeztünk, én meg’ kocsis leszek. Majd megnézem Tilit, ’s ha ollyan mint Minka, ’s igaz, a’ mit beszélnek, ugy barátom – ugy – előre – – de még sem irom-le. – Majd lakodalomra híttalak; pedig még az messze van, ’s az ember előre ne calculáljon! Isten veled! –

Itthon vagyok, barátom, megint. Pál napjából semmi sem lett, az az, hogy nem ugy ütött-ki, mint mi akarók. Az nap délre hat szán vendég jött hozzánk Bükködre, kikkel együtt menjünk majd Tormádyékhoz, ’s mi délután effective el is indulánk szép renddel; de télen hamar megesik, hogy nem oda ér az ember, a’ hová indul. Az én szánom volt első, a’ kis Minka ült rajta. Föl akarám segíteni, de akaratom elkésett, ’s mire megfognám a’ kis lányt, akkorra az a’ gyors hadnagy maga is beült már vele. Julcsa meg’ egy marok havat dobált nyakam közé, ’s a’ mint hirtelen utána akarnék fordulni, megcsúszva, a’ hóba estem. A’ többi nevetett; nekem meg’ ez mingyárt rosz jel volt; de ha az ember indulóban van, nem ér rá okoskodni. Én kocsis lettem, mint Minkának igértem, ’s egyet pattantva nagy robajjal elhagyók az udvart. Csak azt várta, hogy utban legyünk – mingyárt beált a’ minapi förgeteg. Csapás nem volt, a’ szél szemközt hordta a’ havat, nem is láttunk. Az út meg’ egyforma mindenütt, mint a’ jó szalonna és fehér. A’ kisafás lovam, tudod az a’ kese, egy kicsinyt bokros. Most is valami feketéllett előtte, ’s ő ki akarta kerülni; én pedig azt szeretem, ha lovam ugy megy mint én akarom, hát bele akartam egyet durrantani. De a’ hosszú négylovas ostor hátul megakadt, ’s én hijába ránczigáltam. „Kérem! kérem, kiált a’ kis lány, leránt engem is!” – ’s csak gondold! az ostor nyakára volt tekerődve. Jó hogy a’ sok kezkenő miatt magát meg nem érte. Erre elszabadította ostoromat, de bocsánatot sem volt időm kérni, mert első lovaim már kiugrottak, ’s igazságot kelle köztök tenni, mellyre még jobban megneszesedtek; de kárt nem vallottunk. A’ kocsisom csodálkozott, hogy még sem érünk Tormádra, de én mondám, nagy a’ hó, ’s késlelteti a’ menést. Csak megyünk, csak megyünk,’s már Minka is kérdé, oda érünk e? igen fázik a’ lába. Már sötétedni kezde, ’s szinte magam is kételkedém, ha jól megyünk e? de gyertya-világot látánk, ott tehát Tormádnak kell lenni. Beérünk, nézem Tormádyék’ házát, a’ lovaim meg’ csak kifordultak az utból, ’s bevittek az udvarra. Megdicsérém Miskának őket, hogy ugy tudják a’ járást, magamnak is olly ösmerősnek tetszett a’ háztáj; a’ szánra meg’ egy agár ugrott-föl hozzám. „Ejnye! ez az agár szakasztott ollyan mint az én Betyárom” mondám ’s gondoltam, hogy meg kellene mellé szerezni; a’ konyhaajtón meg’ kinézett egy szolgáló. „Épen ollyan az a’ leány” mondá Miska „mint a’ mi Bözsink!” ’s leszállánk. „Te? ki van itthon?” kérdém. „A’ nagy asszony,” mondá, „hát a’ Teins Ur jött-meg?” ’s beszaladt a’ hírrel. Én körül nézem magam a’ folyóson, ’s gondold csak! a’ mi házunk volt. Miska is esküdött, hogy ő ha a’ fejét elveszik sem tudja, hogy van, de otthon vagyunk. Most mindnyájan kiszálának, ki sopánkodott, ki nevetett, én meg’ mint vezér csak hallgattam. Hugod szaladt ki nagy örömmel, ’s én újra azt hittem, hogy Tormádon vagyunk, mert mit keresne ő itt? de utána meg’ az anyám jött, ’s most már tökéletesen meggyőződtem, hogy itthon vagyunk, Miska mondá, hogy mikor első lovaink meg ugrottak, mingyárt gondolta ő, hogy kitértünk az utból; de nem ő volt a’ kocsis, hát nem törődött vele, ’s igy lovaink egyenesen haza hoztak. Anyám örült, a ’mint tudott, a’ vendégek sopánkodtak, hogy most már ennyi alkalmatlanságot szereztek, még sajnálták a’ Pál’ napját is; én pedig itthon már ur, kifogattam a’ kocsisokkal, ’s megmondám, hogy innen ma egy tapodást sem mennek: de nem is lehetett volna. Én vezettem-el őket, illett hát, hogy helyre hozzam a’ hibát. A’ véletlen mulatság többnyire ugy is többet ér, mint az, mellyen hetekig tanakodik az ember. Hugod örült, mert őt is a’ rosz idő hajtotta-be hozzánk, ’s nem mehetett-el Pál napra, ’s most reménytelen társaságba jött. A’ hadnagynak legrosszabb kedve volt, én meg’ annyival inkább örültem, mert ma nem volt olly gyors, ’s nekem is engedett valamit tennem. Anyám ’s hugod a’ konyhára láttak, én meg’ elküldöttem egy pőre szánt a’ falu végre czigányokért. Addig mi jöttünk mentünk a’ szobában, kinek keze, kinek lába fázott; hogy kimenjen a’ hideg belőlünk, végre rákezdék ajtónkon a’ barnák, ’s a’ leányok elkezdének kibontakozni. A’ kis Minka elejté keztyűkéjét, én mellette álltam, ’s illett minél előbb fölkapnom. De a’ nagy gyorsaság sem jó, Amice; halld csak! én lehajoltam a’ keztyű után, ő is; de én most az egyszer frissebb voltam, ’s evvel ujra kárt tettem. Mikor ő hajolt, én már akkor kaptam fejemet föl, öszve ütközénk hát, ’s gondold, a’ kislány’ orrát bezuztam. De ezt nyeri az ember avval a’ menykő galanteriával! még a’ neve sem jó, mert nem magyar. Az én fejem tudod, a’ keményebbek közzűl való, nem csoda hát, ha kárt tett abban a’ kis gyenge orrban. „Megbocsásson, Rózsám!” egyebet nem tudtam mondani; hidd-el, pajtás, ezt nagyon szivemre vettem, hogy én csak mindég ő neki teszek kárt, de ő kendőjét orrára fogván, mert vérzett, megint csak azt felelé, „Oh semmi!” Definiáld most, Amice, azt az érzést a’ mi bennem támadt, én nem tudom; pedig támadt ám! mint szél a’ vörös fölhők után. Minkával a’ konyhára menék, hogy hideg vizzel elállítsuk vérét, ’s hugod még rám támadt, hogy mit csinálok már a’ szegény Minkával? de ő csak mosolygott ’s ezt a’ mosolygást hasonlítsd, barátom, valamihez, ha tudod, én csak néztem, ’s ugy tetszik sebesebben vettem lélekzetet mint máskor! Hanem hiszen nem volt ám olly nagy baj, egy két csepp vér veszett csak el; de az ember tele van persvásióval, ’s ha vért lát, mingyárt ollyan nagyot gondol. Azonban mondhatom, hogy magasra kerekedett kedvünk, mint a’ por forgó széllel az ország’ utján. Czigányaim dolgoztak, mint kitelhetett tőlök, ’s a’ czimbalmosnak csak szájringatásira is összeütődött az ember’ bokája. Magyaron kezdénk, nem ugy mint Bükködön; nem is lett semmi hiba. Az az, hogy mégis lett, de ennek inkább nevettünk. Tudod, ha muzsika mellett az ember jó kedvében van, még a piszkafát is megpörgetné. Megpillantám én is hugodat konyhakötényében a’ vendégek között bugdácsolni, hát tánczba akarám rántani. De gondold csak! egy tál meleg fánk volt a kezében, mellyből frissiben akart bennünket megkinálni, ’s ez perse mind a’ földre hullott; de ha az ember hátul néz csak valakit, nem látja mi van elől a’ kezében! „Már meg van Rózsám! mondám a’ sopánkodva felém forduló kis szakácsnénak. Majd kisűl a’ másik rendbeli is ’s ha már igy történt, legalább nevessünk neki. No Laczi, kiáltám a’ czigánynak, a’ mellyiktek fölkapkodja, azé lesz a’ fánk.” Tudod, pajtás, értenek ők már engem; nem is kellett nógatás nekik; hanem alá szállván a’ magos phantasiából, fánk után láttak. A’ czimbalmos előtt asztal volt; de hát az a’ nagy Mátra’ hegye megtartotta volna e? alatta bujt-ki ’s majd mind fölkapkodta előlök. A’ bőgőst vastag szerszáma hátráltatá, ’s alsó hurjával versenyt mormola a’ többire. A’ leányok el nem tudták gondolni földindulás van e? hogy egyszerre lábok alatt mászkáltak a’ czigányok, mi meg’ nevettünk; még anyám is bejött a’ konyháról, a’ nagy neszre. De igy kell mulatni pajtás! nincs a’ jó kedv fölkompolva, mint a’ közös legelő, ’s kukkot ér részemről az ollyan mulatság, mellyben az embernek lépése is olly nehéz, mintha srófon járna a’ lába. Vacsoránk csak ollyan kézbeli volt, hajdúkáposzta, kolbász, rétes, ’s ki hol helyet kapott ott evett, én meg’ mint házigazda mindenfelé forgandó voltam, mint a’ szerencse. Anyám is bejött ’s kérdé épen Minkát, hogy’ mulatja magát? „Otthon sem lett volna jobb, felelt ő, „Otthon? – Tán csak hát – ? de nem merem végig gondolni magamtól, hanem kérdém hugodat: Minka tán csak Tormády Tili? – De ő „Ühüm! hihihi!” mást nem szólt, ’s ment a’ konyhába. Nekem világosodni kezdett fejem, de még sem merém hinni, hanem anyámat félre hiván kérdém tőle, hogy a’ kis lány nem Tili e? „Biz én nem tudom” felelt anyám Tili e? Mili e? de Tormády, az bizonyos! Jó kis lányka ám az, aztán csinos, ugye e? milly jól áll nyakán az a’ kék gyöngy – ugy e?” „Ühüm!” mondám én is mint előbb hugod, ’s mentem a’ kis lányhoz. Most már megirhatom, amice, solemniter, hogy én a’ kis lányba – szerelmes vagyok. No de hogy’ is ne? mikor én még az ősszel ugy megtetszettem neki; hiszen hugod mondá, ő pedig csak ámít. Hanem még egy scrupulusom van, halld! A’ kis lány sehogy’ sem akarta elválalni nevét; hogy ő Minka és nem Tili, én pedig mondám, hogy Tili és nem Minka, a’ többi meg’ nevetett. „No semmi!” mondá végre, ha olly kedves előttem a’ Tili név nem bánja, ma hát itt Tili lesz, ’s én mondám, hogy nekem még holnap is, aztán is Tili lesz. A’ hadnagy eddig csak úgy szédelgett; de a’ Tili névre, mint őszi bogár a’ nap sugárra, egészen fölelevenűlt. Mondák neki, mi kedves név én előttem Tili, én magam is erősítém; mert tudod, nekem az törvényem, hogy ha szól az ember, hát szóljon igazán; ő meg nevetett volna is, nem is, ollyan áhitatos képet csinált, mint a’ bűnbánó. Amice! most látom, hogy nem sokat értek a’ világhoz; de én gyanítom, hogy hadnagy uram aligha ugy nincs, mint én, pedig a’ dolmánya igen sinoros, könnyen megakad rajta a’ lány szem. Illyenkor az ember iparkodjék; mert hamar kosarat kap. De hozzá is láttam a’ mint lehetett, mindég a’ kis lány körül voltam, a’ hadnagy meg’ csak ugy kerülgetett, még azt is mondám neki, milly’ szép kék a szeme, mint a’ búzavirág! De ollyakat is pillantott ám rám, mint a’ villámlás, majd megvakultam bele. Aztán jöttük, mentük, beszéltünk, nevettünk, örültünk, a’ hadnagy meg’ búsult; de föl sem vettük. Egyszerre csak nekem jött négy izmos ficzkó, ’s míg körül nézném magamat, már vállukon lebegtem. „Pálunk nincs, mondák, ha az ember valamit tesz adja-meg a’ módját” hát engem emelnek-föl mint házigazdát helyette ’s egy pohár bort adának, hogy igyam-ki ott a’ magason. A’ kis lány is ott volt, ’s épen rá akarám ugy titkon köszönni poharamat, a’ mint hugod – mert máskor is írtam már, hogy ő lator egy szer! – közéjök bujik, ott kezdi csiklandozni oszlopimat, azok feledve engem tágulnak, én boromat egyenesen a’ kis lányra öntöm, magam pedig egész méltósággal a’ középre esem. „Brávó! Tusst rá!”^* kiáltának többen, a’ mint a’ kis leöntött lányt látták, „ez azt jelenti, hogy esztendő ilyenkorra keresztelő lesz a házamnál!” Nagy lett a’ nevetés, én meg haragudni akartam; de az elpiruló lánykára tekintve, nem lehetett, ’s az alatt hugod is odébb állt. Tehát már most Borkereszt, Vizkereszt, minden volt, – ’s szinte magam is rátértem, hogy ha ez valamit nem jelent, ugy én csakugyan nőtelen maradok. Nagy örömében az ember azt sem tudja mit csinál. Én is vacsora után németet huzattam. Tudod, Bükködön hogy’ jártam; illett hát e’ részben is helyre hozni a’ hibát. Megkapom hát a’ kis boros fejű lányt, ’s kerengénk, mint a’ kávé őrlő. De az embernek, a’ mi egyszer már rosszul ment, kár ujra kezdeni! Tudod azt az almáriomunkat ott a’ sarokban, ugy e? addig kerengénk mi, míg ebbe nem ütődénk; pedig ugy hogy a’ tetején lévő rózsavizes palaczk a’ nagy rázódásban eldőlt, ’s minket szépen leöntött. Ennyi öntözködés Husvétra is elég volna, ugy e? de a’ mi az emberre rá van mérve, azt el nem kerülheti. Jó hogy még is én dőltem az almáriomnak, az a’ szegény kis lány, talán agyon zuzta volna magát, de én föl sem vettem. Viradtig tartott a’ táncz, ’s mondhatom jól mulattunk, legalább mindnyájan azt mondák. Reggel ugy végezték, hogy ebédre mind Tormádra menjünk; de én itthon maradtam. A’ fejem tele volt mindennel, aztán az a’ sok korhelység sem jó, utóbb igen hozzá szokik az ember, pedig igen híttak, még a’ kis lány is szinte haragudott, legalább ugy mutatta, de ollyan igen engedelmesnek sem jó lenni, kivált az asszony félével, már én csak azt tartom, vigyázva kell bánni, ’s ha két, három dolgot megtett az ember kedvökért, a’ negyediket bizvást megtagadhatja, mert utóbb még vissza élnének az ember’ jóságával. Reggel hogy indultak igen hideg volt. A’ kis lányt jól felöltöztette anyám, ollyan volt mint egy kis baba, fölül meg’ még az én bundámat adtuk rá, így csak meg nem fázott. A’ szánba én helyeztetém-el, ’s elbajlódtam volna vele tán délig; de a’ lovak’ elindultak, ’s én a’ szántalpról szépen a’ hóban maradtam. A’ kis lány ijjedve kiáltott vissza nincs e’ valami bajom? én pedig kiáltám, hogy semmi! pedig a’ balkarom most is dagadt, de illy szép kis leányért még a’ jobb felemre is elesném egyszer. Anyámnak is igen megtetszett a’ kis lány, ’s én ebéd fölött megmondám, hogy, ha épen meg kell lenni, ezt nem bánom, ha számomra megszerzi. Holnap akar anyám szót tenni Tormádyéknál a’ lány iránt, én meg’ olly nyugtalan vagyok azóta, mindég a’ hadnaggyal álmodom. Ha lesz valami belőle megfogom irni; ha el nem sül, soha Vizkeresztkor ki nem fogok menni házamból, mert ugy ez veszedelmes nap! Adja Isten hogy jövő levelemben vőfélemnek hívjalak-meg. – Ölellek!

Vége vőfélségednek, Barátom! nem fárasztalak vele, mert nem lehet. Ma egy irtóztató levelet kaptam Tormádról, csak az a’ híja, hogy nem fekete a’ pecsétje; gondold csak! lakodalomra hínak benne, de csak vendégnek. Az a’ sovány hadnagy addig sohajtozott, hogy elnyeré Tilit. Irtam, úgy e? hogy nekem mingyárt nem tetszett az a’ sinoros dolmány. Pedig anyám már készült is, hogy majd szót tesz a’ kis lány iránt, most már ennek vége van, ’s fölül rá még lakodalomba kell mennünk. Anyám ugyan biztat, hogy van ott még másik is; de mikor az az egyik kellene, és nem a’ másik. Búmban azért is most mingyárt nyulászni megyek, ’s fogatok egy párt a’ lakodalomra; csakhogy nem fogok én abból jó ízűt enni, tudom. Vizkereszt nekem nagy keresztet adott, nem tudom mikor felejtem-el, pedig Amice, ha láttad volna milly jól megegyeztünk, mi kivált már minálunk: magad megesküdtél volna rá, hogy lesz valami a’ dologból. De igy jár az ember a’ lányokkal! Ránk mosolygnak, aztán azt gondoljuk, hogy csak a’ sír választ-meg bennünket; pedig a’ lakodalomnak örülnek. Most bánom már mért jobban le nem havaztam Bükködön? mért jobban le nem tiportam a’ lábát? mért jobban be nem ütöttem az orrát? de nem, még sem! Barátom, én most látom, millyen jó ember vagyok, nem volt jó dolga annak a’ kis lánynak, hogy hozzám nem jött, én neki most is jót kivánok, pedig haragszom rá; hát ha még feleségem lett volna? De illyenek a’ leányok; nem tudják a’ magok javát. Tormádon, hallom jól mulattak az nap, hogy tőlünk elmentek, tán akkor volt a’ kézfogó. Megéreztem én ezt, azért nem mentem-el; pedig mikor leestem a’ szánról olly ijedve kiáltott vissza, hogy nincs e valami bajom? hogy’ higyjen aztán nekik az ember? Anyám nagyon készűl a’ lakodalomra, ma kereste a’ rózsavizet is, ’s én mondám, hogy elfolyt Pál’ napján, mellyen sopánkodni látszik, de sürgős dolgai nem engedték haragudni. Holnap megyünk a’ lakodalomba, ha lehet elhivom a’ kis menyasszonyt egy fordulóra, ’s letiprom a’ lábát, aztán az is az övé lesz, mért csalt meg? Nem tudom, Ti vagytok e’ híva? Szeretném ha ott lennél; de húgodtól félek, mert majd agyon boszontana. Isten áldjon-meg, legyen jobb Vizkereszted valaha, mint nekem volt! –

Örülj, Barátom, én is örülök, aligha szükségem lesz rád. Halld csak! A’ kis lány csakugyan Minka, és nem Tili. Azaz, hogy testvérek ők; de Tili ment férjhez, az én kis Minkám megvan. Mi anyámmal Tormádra mentünk. Én az utón egyet sem szóltam, Anyám meg’ mindég beszélt, hogy milly’ jól járt a hadnagy, milly szép, jó feleség lett, aztán gazdag is. Én fütyöltem, mert illyenkor mit is is tegyen az ember egyebet? Gondoltam azt is, hogy megkellene most már csak azért is házasodni; de nem tetszett, mert az illy maga megboszulás ritkán üt-ki jól, hát csak a’ mint van ugy van! ezen megnyugodtam, ’s Tormádra érénk. A’ kis Minka futott-ki elejbénk, már koszoru is volt fején, és igen vígan; ez pedig mennyasszonyhoz nem illik! Megint azt kérdé mingyárt, nem ütöttem e meg nagyon magam, hogy szánjokról lemaradtam? „De hogy’ nem Rózsám! felelék, azólta egész bal felem fáj.” „Szegényke!” igy sajnálkodék tovább „már most annak én vagyok az oka – ugy e?” ’s ugy nézett rám, Barátom, mint az áhitatos ember valami szent képre. Én is gondoltam sokat, ő is; aztán csak menénk, szótalan egymás mellett, mint a’ haragos házas pár, mikor már békülőben van, a’ folyosón végig, magunk sem tudtuk hová? „ Hát az esküvő, kérdém, mikor lesz, kis mennyasszony?” „Ugy ám! csufolódjék csak” mondá pirulva, ’s benyita egy ajtót.” Bementünk, de ott senki sem volt. Jól van! itt megtudom tőle, gondolám, mivel derekabb ember a’ hadnagy nálam? Mert az embernek azért van szíve, hogy a’ szerént szóljon. „Aztán Rózsám” szólék, mondja-meg, szereti e’ hát igazán azt a’ hadnagyot?” – „A’ hadnagyot? hisz’ az a’ vőlegény” mondá, én meg’ neki tüzelődtem, ’s eggyet fohászkodtam, akkorát mint a’ fujtató. „Hej kislány! folytatám, csak én láttam volna meg előbb magát, aztán maga is másként gondolkodott volna, ollyan pár lett volna mibelőlünk, hogy – – No de nem szólok, az Isten áldja-meg a’ hadnagyával!” Itt egészen megszorult lélekzetem; tudod, mint mikor ollyan fanyar, fojtós körtvét eszik az ember, Minka meg’ csak sürgeté mit akarok a’ hadnaggyal? hisz’ avval most az ő nénje Tili eszküszik-meg. „Kicsoda Rózsám? – Tili? hát maga? kérdém hévvel.” „Hiszen mondtam már, felele, hogy én Minka vagyok, nem Tili; de mikor az embernek nem hisz,− aztán micsoda galiba ez már?” Illyenkor az ember nem tehet róla, úgy e? ha egyet ugrik. Én is igy jártam, ’s mikor már lábam alatt ropogott a’ sok tojás, akkor vettük mindketten észre hol vagyunk? Gondolod! andalodtunkban, az életes kamrába menénk, hol sok tojás volt egy gyékényen, ’s én szörnyű romlást okoztam most lábammal köztök. Elpirult a’ kislány tévedésén, én meg’ örültem, mert bizonyosan neki is ott járt az esze, hol az enyém, odakint meg’ kerestek bennünket, mert már kezdődött az esküvő. „Istenem! hol is jár az eszem? megengedjen Bácsikám” igy mentegeté magát Minka kijöttünkben. „Ne félj, kis hugom! mondám én, jó útban vagyunk, már el nem tévedünk többet.” ’s bemenénk. „Hol járnak lelkeim?” kérdé szivesen Tormádyné. „A csirkéjit mutatá-meg a’ kis hugom” felelék. „Hiszen még nincs is neki!” mondá mosolyogva az asszony. „Majd lesz abból a’ sok tojásból” mondám ’s a’ hadnagy’ pudlija ekkora már delicáte nyalta lábamat.^* Anyám rángatott, hogy millyen a’ csizmám? én meg akkor láttam hogy most is sárga a’ tojástól, ’s kimentem letisztítani. Igy megy a’ világ, Amice! ládd az egész állapot Tilivel csak abból támadt, hogy mikor az ősszel nálok voltam, megtetszett Tilinek zacskóm’ hímzése, ’s ez hugodnak egyszer elbeszélé, ő meg’ mingyárt miket nem csinált belőle Bükködön? De most már jól van minden, ’s Vizkereszt kedves napom. Nyoszolyó lány Minka volt, a’ vőfél meg’ nem jöhetett-el, ’s gondold! engem tiszteltek-meg tisztjével. Amice! ugy oda illettünk a’ pap elébe, akár egy úttal csak áltestünk volna rajta mi is. Vigan voltunk egész éjjel, ’s reggel felé itt ott, már beszéltek, hogy mi ketten biz’ igen öszve illenénk! Én reggel haza jöttem, anyám még ott maradt vigasztalni az öröm anyát, mert leányát igen sajnálta, meg’ Minka iránt is, majd ha csendesség lesz, számomra szót tenni. Tilit Sárfőre vitte a’ hadnagy, ön jószágára, hol quietálván, gazdálkodni fog. Nekem indulásom előtt jutott eszembe az, hogy Minkának irjak egy kis czédulát; mert néma gyereknek anyja sem érti a’ szavát; illyes dolog ugy élő szóval nehezen megy, aztán sokan is hallják az embert. Míg bucsuztak a’ vendégek, ’s megindult a’ násznép, magam maradtam egy szobában, ’s ezt irám neki: „Hallja maga, szép kis lány! Én ollyan szépet, meg ollyan jót soha sem láttam mint maga; hát nagy kedvem jött a’ házassághoz. Sok czifraság nem kell, hanem ha lehet, gondolja rá magát, ’s jőjön hozzám, bizony nem bánja-meg!” Ezt indulásomkor bele nyomtam Minka’ kezébe, másik markomban meg’ egy öt forintos bankó volt a’ szobalány’ számára, ezt meg annak adtam; mert illyen állapotban egy két forintot az ember ne kíméljen. Minka futott czédulájával az életes kamra felé, tán rendbeszedi a’ tojást, hogy meg ne lássa az anyja, én haza jöttem. Estére vagy holnap délre, várom az anyámat is, nem tudom mi hirt hoz? de illyenkor az ember mindég a’ jobbat reményli. Servus! –

Amice! engem csak ér a’ sok boszúság! Gondold csak, Tormádra vagyok citálva mint Incattus, hogy ott legitimáljam magamat. A’ bíró Minka lesz, ’s ez perse jobb, mint ha valami ránczos homlokú lenne, de az ember még is csak rösteli. Anyám ma délben jött haza, pedig haragosan, ettől én mingyárt megijedtem. Aztán beszélé, hogy Tormádyéknál én minden szerencsémet elrontottam, pedig hogy’ szerette volna menyének Minkát, azt a’ jó kis lányt, ’s anyja bátyjáról is szép successio marad rá; én álmélkodtam rajta; mert hogy’ ronthattam volna én el szerencsémet, ha csak a’ tojást nem subsummálta az öreg asszony; dejsz’ azt meg’ megküldöm neki duplán, gondoltam, csak ne haragudjék. De az anyám mást emlegetett. Gondold csak, hogy én a’ szobalánnyal levelezek. Aztán előhordott familiát, mindent, hogy én így mocskolom nemzetségemet, házamat, ’s egymást illyest. Engem meg’ majd a’ méreg fojtott-meg, mert szólni akartam, de nem hallgatott rám. „De honnét gondolnak ilyeneket?” kérdém. Ők nem gondolnak, mondá, hanem látták is a’ czédulát, mellyben irtam a’ szobalánynak, hogy jőjön hozzám, én őt elveszem. „Czédulát?” kérdém szemmeresztve, hisz’ én azt Minkának adtam!” – „Már mi láttuk a’ szobalánynál, mondá anyám, Minka meg sem merte mutatni a’ mit neki adtál, csak zöpögött szegényke, hogy ezt nem érdemelte tőled.” Amice jól megértsd, Minka zöpögött, az a’ jó kis lány, kinek én annyi bajt okoztam, ’s még sem haragudott, ez már sok! De igy jár az ember, ha nem megy az egyenes úton. Tudom már hogy’ törént az egész historia. Mikor én Tormádról eljöttem, egyik markomban fogtam a’ czédulát, másikban az új öt forintos bankót, mit a’ szobalánynak akartam adni. De két egyforma darabot soha se tarts kezedben, Barátom, egyszerre, mert nem tudod mellyiket hova adod? Igy jártam én, ’s most ládd’ mennyi bajom van miatta. Elfeldtem, hogy a’ jobbik markomban van a’ czédula, ’s a’ balból Minkának az öt forintos bankót adtam, ezt szégyenelte ugy szegény; a’ szobalánynak pedig a’ Minkának irt czédulát, ’s ez tett ennyi confusiót. Pedig illyen esetben azt is elfelejti néha az ember, hogy mellyik a’ jobb keze, ők is meggondolhatnák ezt. De hijában, az asszonyféle kényes portéka, vigyázva kell velek bánni, mint az üveggel. Anyámat már annyira mennyire convincáltam^* a’ dolog felől, ’s már most ujra örül kis menyének; mert mondá, hogy egyéb akadály nincs egy részről is, de már most Minkáékat is meg kell kérlelnem, mert mondá anyám, hogy formaliter megharagudtak rám. Lám barátom! ollyan az asszony, mint a töltött puska, mindeniknek van egy kényes billentyűje, mellyet ha érintünk, fölpattannak. Miket nem tettem én Minkával? ’s eddig mindenre azt mondá „Oh semmi!” majd elvárom mit mond most. De nem gondolom, hogy capacitálni ne lehetne, jó kis lány az, csak most az öt forintot apprehendálja egy kicsit. Téged ad omnem casum meghívlak vőfélemnek, a’ szobalánynak meg’ adok 10 forintot, csak adja vissza a’ czédulát. Jövő levelemben determinálni^* fogom a’ lakodalom’ napját.

Voltam Tormádon, már most semmi baj; de könnyű ott az egyezés, hol mind a’ két fél hajlandó a’ békülésre. Késő este lett, mire oda értem. Mig messze járánk olly bátor voltam mint birkák közt a’ farkas, ha kutyát nem érez, minél közelebb jutánk, annál inkább aludt tüzem. Eszembe jutott a’ szobalány, mit csinálok, ha meglátom? A’ dolgot biz’ én röstelni kezdém, még majd csufot üz az emberből a’ cselédség. Evvel kellene, gondolám, legelőbb megegyezni valami jó módjával, a’ többit majd elvégzem ottben. – Mikor oda értem, akkor ment a’ szobalány egy gyertyával végig a’ folyosón az életes kamra felé. Én leugrám, ’s lassan utána kiálték: hej hugom! egy szóra! ő megállt, én oda értem. „Jerünk csak ide be, mondám, mert féltem, hogy még Minka meg fog látni, aztán mit gondol? ’s bemenénk. Kérdém itt: meg van e az a’ czédulája, mellyet a’ multkor adtam? „Oh az a’ czédula! felel ő, hogy is gondolt ollyast a’ Teins Ur? annyi bajom volt miatta, a’ kiasasszonyunk majd a’ háztól üldözött már el érte.” Ládd Amice! az a’ szelid kis lány, még haragudni is tud; de ezen haragnak én örültem, aztán ki is lenne hasonló állapotban különb? „Én eltévesztém ám, mondám, tovább a’ lánynak, hugom, én neked mást akartam adni.” „Ugyan?” szóla kiváncsian. „Igen ám, egy bankót!” mondám. „Ejnye, lám! mingyárt mondám én a’ kisasszonynak, hogy illyes valami lehet a’ dologban; de nem hitte” felelt a’ leány. „Ha vissza adnád folytatám tovább, mingyárt adnék egy 10 forintos uj bankót.” Alig győzé köszönni a’ nagylelküséget, ’s keresé keblében a’ czédulát, honnét effective elől is vevé, én meg’ neki adám az igért bankót. Ez drága posta, illy kis czéduláért ugy e? de én még is szerettem, hogy ezen áltesthettem. De képzelj rémülést barátom! Ezen pillanatban, midőn a’ czédulat vissza cserélém, nyilik az ajtó, ’s Minka lép-be, egy serpenyővel, zsirért, vagy miért. Mind a’ hármunkat meglepe ezen jelenés. Ő serpenyőjét ejtette-el én a’ czédulát, a’ szobalány meg’ a’ gyertyát, ’s így sötétben maradánk. Ez részint jól esett, mert a’ szinváltozások legalább nem voltak szembetünők. A’ szobalány gyertyáért kiszaladt, és mi ketten maradánk. Tán eltévedt Bácsikám? igy kérde végre remegve Minka. Nem biz’ én kis hugom, épen ide akartam jőni, mondám nyersen, azt is elfelejtve hol vagyok. „Ugy? mondá Minka, én hát roszkor is jöttem, engedelmet kérek” ’s ment. Most vettem észre, hogy félre értők egymást, ’s nem kellett volna mondanom, a’ mit mondtam; de illyen esetben az ember esze hamar megáll, mint a’ rossz óra. Most a’ vissza váltott czédulát akarám keresni a’ sötétben, ’s vataráztam^* újjaimmal a’ földön. Egyszer csak összecsapódik valami a’ két ujjomra, ’s azt sem tudtam merre szaladjak; sötétben ha az embert véletlen éri, nem is csoda ha megijed. Futottam a’ konyhába megnézni bajomat, el nem gondolhattam valami skorpió ragaszkodott-e ujjomba, vagy egy patkány harapta-meg, mert igen fájt. ’S gondold, egy vas egérfogó csüngött-le ujjomról. Tormádyné épen a’ konyhán volt, ’s csak elhült, hogy bérohantam, még inkább bámult az egérfogón. „Az Istenért! uram öcsém hol jár?” igy sopánkodék, de én csak az ujjomat emlegettem, mert igen fájt. Levettem a’ csaptát, ’s mondhatom, jól megvágta két ujjomat, vérzett is. Erre még inkább kezdett lamentálni,’s kánforos pálinkát, ruhát, Minkát, egyszerre kiáltott. Csak ugyan ki is jött Minka, és quasi haragosan; de látván vérző ujjomat, ismét az elébbi jó kis lány lett, ’s futott be szerekért. Lám, barátom, ollyan a’ baj mint az asztalos’ gyaluja; össze egyengeti az embereket, ha még ugy különböznének is egymástól. Én már felejtém ujjaim’ fájdalmát, mert Minka fogja bekötni; de az asszony most is egyre sopánkodott. Bemenénk, ’s Minka ekkorra már szép fehér gyolcsot készített sebemre. Maga nagyon bús volt, szemei mint jó nyári fölhő, esőre álltak, de nem szólt, csak kötött; én is hallgattam. Hanem az öreg ur kérdé: hol jutottam az egérfogóba? Én gondolám, hogy legjobb lesz a’ dolgot ugy elmondani a’ mint van, ’s elkezdém mingyárt a’ czédulán. Erre Minka figyelmes lőn. Én mondám, hogy nagyon rösteltem a’ dolgot, hát a’ szobalánnyal akarék elsőbb végezni. Az épen az életes kamrába ment, én ott vissza váltottam tőle a’ rosz helyre jutott czédulát, Minka bejött, a’ gyertya elaludt, ’s én a’ sötétben czédulámat keresvén a’ földön egérfogóba nyultam! „Azt hallám Rózsám” ezt vetém utána Minkához „hogy megharagudott; pedig higyje-meg, mert igazán szólok, csupa tévedésből esett, ’s elmondám azt is, hogy’ történt? Az öreg ur nevetett, Minka is vidulni kezdett, ’s kérdé a’ czédulát. „Nem értem rá keresni, igen is megijesztett az egérfogó mondám, ott lesz a’ földön.” Minka kiszaladt egy gyertyával, ’s nem sokára hozá a’ czédulát, ’s örömében szegény azt sem tudta mit mondjon. „Megengedjen bácsikám! igy rebegett, én egészen mást gondoltam, már most miattam az ujját is megsértette!” „Semmi ez! kis hugom mondám, több kárt tettem én magának Vizkeresztkor, még sem haragudott; hanem már most megcsókolom ám, hogy többé föl ne bomoljon a’ béke” ’s effective meg is csókolám az öregek’ engedelméből, mint jövendő mátkámat. Hej barátom! csók után szép ám a’ leány, csak láttad volna, de én le nem tudom irni. Aztán a’ lakodalom’ napjáról szólánk, mellyet a jövő holnapban, Juliánna napra, mint különben is napamasszony’ névnapjára határozánk. Most hát ujra, és valójában megujítom kérésemet, jőj-el vőfélemnek, mert már látom csakugyan megházasodom. Húgodat meg’ a’ kis mátkám csókoltatja általam, ’s nyoszolyójának kéri. Reménylem, nem fogjátok megvetni egy ujpárnak szives kérését. Ládd Amice! Vizkeresztkor ezt meg sem gondolám; de irtam, ugy e, hogy az nekem nevezetes napom volt, ’s csak ugyan mint boldogságom’ kezdete, az is marad mig élek! Még lakodalomig tán látjuk egymást; de még egyszer kérlek Amice! ne executióskodjál annyit, ’s ugy intézd dolgaidat, hogy minden esetre ott lehess. A’ Csóri czigányokat fogom elhozatni, ’s fogadom, hogy jól fogjuk magunkat mulatni. Ált röpül fölöttünk, barátom, az élet, míg egyet gondolunk, éljük hát a’ jelennek örömeit, míg kivált magok kinálkoznak; különben nem is tudjuk, lesz e a’ jövő olly boldog, mint az idei Vizkereszt?