XI.
TIBULLUSNAK ELSŐ ALAGYÁJA.
Gyűjtsön más aranyat; bírjon nagy főldet; arasson
Róla kövér gabonát; tsűreit hordja teli:
A’ kit az ellenség mindúntalan hartzra riasszon;
A’ kinek a’ hadi kürt szúnyni se hagyja szemét.
Nékem, ha tűz-helyemen takarékos gyenge tüzetske
Pislog-is, e’ mellett tsendesen élnem, elég.
Gazda leszek; magam űltetem-el szőlőimet, és több
Féle gyümőltsős fák’ ágait egybe szabom.
Mindenkor szép asztagokat szűljön-ki Reményem;
1Az Istennek számába iktatott SPES Istenasszony.
Mindenkor bőven folyjon utána borom.
Minthogy akár kő jegyzze, akár tsak tőke, határát
Főldemnek koszorút tartva: betsűlni szokom.
’S termő fáimnak leg-szebbkori zsenge-gyümőltsit
Áldozatúl a’ jó Isten elejbe rakom.
Templomod orrozatin főldem-termette kalászból
Fontt koszorúk fognak függeni, sárga Ceres!
Kertemet a’ tolvaj madaraktól ójja veresből
Készűltt váz, ’s ha belé szállnak, ijessze tovább.
Hajdan nagy, most kis kertem’ Védelmei, házi
Istenim! áldozatot néktek-is adni fogok.
Akkor ünőt öltem; bárányt nyújtok-fel ezentúl:
Meg-szűkűltt vagyonom többre ’s nagyobra nem ér.
Bárányt nyújtok-fel; kurjongja körűle az apró
Pór sereg: haj! jó bor, ’s búza teremjen elég!
Most már fel-melegűltt kedvem be nem éri kevéssel,
Kintsre leső, hosszú útra se’ szánja magát.
Jobb hévség idején fa alatt hűtőzni, hol eggy friss
Tsermelye kellemetes tsergedezéssel ömöl. –
Ám de ne állíttsuk szégyennek, néha ekéhez
Nyúlni, vagy ostorral menni az ökrök után.
Sem restek ne legyünk fel-fogni az Anyja-felejtett
Bárányt, vagy ketskét, ’s vinni ölünkben haza.
Ti pedig e’ legelő nyájnak kedvezzetek éhes
Farkasok! a’ tolvaj kéz se kerűlje-meg ezt.
Kisded ez; ám pedig a’ sok ezerből öszve-sereglett
Testes tsordáknál kell ragadozni; nem itt.
Pásztorom’ itt esztendőnként meg-nézni szokásom
Nékem, ’s szórni Pales tiszteletére tejet.
Jertek Mennybeliek! ne vegyétek rosz neven, a’ mit
Asztalom ád, bátor szűk, ’s az edény is agyag.
Illyen edényt szántó-ember először, keszíte
És poharat sárból alkota öszve-keze. –
Nem kívánom Atyám örökét; nem vágyok azokra
A’ miket Ősimnek gondja rakásra vere;
Kis vetemény is elég: – ha van eggy nyoszolyátska, hogy arra
Dűlhessen testem nyúgodalomra, elég.
Ah! mikor a’ szél zúg oda-kinn, melly édes heverni
Eggy hív társnénak szűz ölelési között!
Melly édes! mikoron meg-erednek az égi
tsátornák*Em.: tsatornák
Kőlteni*Em.: Tőlteni
gond nélkűl, ’s alva az álmos időt!
Erre foly-el nyálom nekem-is; más a’ ki az ádáz
Tengert, ’s a’ záport tűrheti, tömje zsebét.
Ó! inkább, mint sem valamelly szép sírjon utánnunk. –
Minden gyöngyökkel vesszen aranyja oda! –
Űzz, te, hadat; forgass fegyvert, Messala! fitogtasd
A’ mit az ellenség kéntelen által-hagyott.
Engemet eggy gyönyörű szűz’ lántza szorít-le. Reménylve
Üldögelek bé-zártt ajtaja’ talpa felett. –
Nem kell dítséret, szép Délia! nékem: ha véled
Élhetek, ám légyen túnya örökre nevem.
Vég pillantatom is rajtad lankadjon-el. E’ két
Kéz ölelésid közt rúgja-ki élet-erét.
El-hidegűltt tetemimre, tudom, te könnyeket húllatsz,
’S könnyes tsókokkal fogsz le-borúlni reám.
Úgy lessz! El-hidegűltt tetemimre te könnyeket húllatsz
Mert a’ szív benned gyenge, ’s hatódni tudó.
Nem tér senki azon temetésről vissza, hogy ottan
Szánó könnyben elébb meg-ne feressze szemét. –
Nyugvó hamvaimat te ne bolygasd
Delia!*Em.: Délia!
– kedvezz
Artzádnak, ’s a’ bú meg-ne keverje hajad’.
Míg az örök Végzés nem kűld a’ sírba, szeressünk!
Eggy kis idő – ’s meg-fog dönteni a’ vad halál.
Eggy kis idő – ’s bé-tsúsz a’ Vénség gyáva tagokkal,
Mellyben minden vér a’ szerelemre hideg.
Most enyelegjünk hát; most bújjanak-öszve szerelmink,
Míg illik vagy zárt törni, vagy hágni falat. –
Tsak magam hartzolok itt: dob, zászló, trombita távol
Menjetek! A’ sebeket szedje, ki kintsnek örűl;
Kintseket is szedjen. – Le-takarván asztagom’; a’ pénzt,
’S szükséget könnyű lessz ki-nevetni nekem.
MEDE PÁL.