IV.
PANASZ
Ovid. Bús Leveleiből.
A’ barom is az idővel
Szokik a’ vas ekének;
Törtt nyakkal ’s le-sütött fővel
Enged járma’ terhének
A’ vidám ló idő múlva
Szokván-meg az oskolát;
Kemény szája el-lágyúlva,
Veszi-fel a’ zabolát.
Az Oroszlán olly erővel
Sem marad mindég vadúl;
A’ nagy elefánt idővel
Embert szolgálni tanúl.
Idővel a’ vad egresek
Lágy szőlő szemmé nőnek:
Hogy az almák jók ’s édesek
Köszönjük az időnek
A’ kalászt a’ búza-szemet
Az idő meg-érleli
A’ leg-keményebb értz nemet
Izre porra tördeli
A’ szomorú szív bánatját
Az idő el-oszlatja
’S a’ könnyes szem bús harmatját
Jobb kézzel szárítgatja.
Az idő hát mindeneken
Segít tsalhatatlanúl:
De Szívem a’ kereszteken
Szenvedni még sem tanúl.
Már két nyár kétszer aratott,
’S két szüret múlt-el vélek
Hogy hazámtól el-tiltatott
Számkivetésben élek:
Még is azólta békével
Szenvedni nem tanúltam;
’S küszködöm kínom’ terhével,
Mint mikor el-indúltam.
Igy fél a’ szokott tinó is
Görbe járma’ terhétől;
Retteg az oskolás ló is
Vas-zabola’ élétől.
De most én is súlyosabban
Szenvedek, mint az előtt:
Mert, hogy érezhessem jobban,
Kínom az idővel nőtt.
’S e’ keserves rab-életet
Ha még így nem esmértem.
Most hogy esmérnem kelletett
Szívem kettőzve sértem.
De hogy is bírjam keresztem
Illy tsüggedő erővel,
Vídámságom ha mind vesztem
Avúlok az idővel.
Az új Bajnok is erősebb
Sokkal az új homokon,
Mint a’ ki ott lett idősebb
A’ vivó piatzokon.
Lankad a’ Vitéz, és vére
Ki-ontott ferdőjébe’;
’S Únvánn tsorba fegyverére
El-megy lakta főldébe
Nem árthat az új hajónak
A’ szélvész dühössége;
De lehet, ’s lessz is az ónak
Eggy hullám által vége.
Én is kínom sulyja alatt
Már lettem békételen,
Mert a’ mint az idő haladt,
Kínom is nőtt szüntelen.
Hidjétek-el, már lankadok,
’S gyengűl ina lábomnak,
Hosszú időt nem is adok
Hogy vége lessz kínomnak
Mert ah! erőm fogyatkozott,
Oda színem mindenem,
Testem bőr’ ’s tsonttá változott,
Alig bírom tetemem.
S’ Erőtelenűltt testemben
Erőtlenebb a’ lélek
Midőn minden lépésemben
Tsak kínt, tsak jajt szemlélek.
Ah nints Róma, és Rómával
Barátaim sintsenek!
Kedves életem párjával
El-maradtak mindenek!
’S Helyjettek rajtam az átok,
Vad néppel lévén teli,
Igy a’ mit látok ’s nem látok,
Mind tsak kínom neveli.
Nints is egyéb reménységem,
Melly lelkem élesztgeti,
Hogy kínom ’s keserűségem
A’ halál el-temeti.
Nagy-Bányán, 1790.