Budánn 18. Febr. 1822.
Főtisztelendő Apátur és Kanonok Úr!
Kedves Drága Barátom Uram!
Haj! be fel tudgya Kedves Barátom Uram az öreg emberben az ifiú tüzet lobbantani! Hogy érzékeny szíve és éles elméje írásimban az igazat és az érzékenyítőt mindenkor és könnyen feltalállya, arrúl soha sem kételkedtem: de bezzeg vannak ám hideg lelkű olvasók, vannak szőrszálhasogató criticasterek, kik a’ nemes érzékenységnek legszebb virágjait leforrázni, ’s helyettek csak az oskolaporral belepett szívszorító naspolyákot szeretik fitogtatni. Ezekre mindazáltal nem kellene nekünk munkáinkban figyelmezni, ha egyébarant az emberségnek igazán használni akarunk; mert én merészlem azt nyilván állítani, hogy a’ tudósság, avvagy
eruditio, annyival inkább pedig az oskolás tudóskaság a’ szívet soha sem képes megjobbítani, hanem ha külső és többnyire affectált fékek által. A’ nemes és érzékeny szív ellenben, csak középszerű tudománnyal is, dajka gyanánt neveli az emberséget; ha pedig a’ tudományoknak méllyeibe is behat, hol az igaz bölcsesség
*bölcsésség [Az ékezet áthúzva.]
avvagy
sapientia fekszik, akkor az emberséget az istenségig felemeli. Valamint mindgyárt elejente megmondottam Kedves Barátom Uramnak, úgy most is újra kénytelen vagyok megvallani: hogy az Egyházi Értekezéseknek számára a’
tudományos tárgyakban kevés hasznomot veheti; nem mintha képes nem volnék magamnak ezekben is járatosságot szerezni, mert az Isten illy tehetséggel is megáldott: hanem mivel e’ tárgyak nekem felette szárazok, mihelyt a’ szív bennek nem részesűl.
Hogy ellenségeim is kezdik követni nyelvünkben a’ tisztaságot, mellynek sükeres felállításában már majdnem egész 40. esztendeig munkálkodok, Főtisztelendő Úrnak levelében mély elégedéssel olvastam: mert én magam az új Magyar könyveket meg nem tekíntem, ne hogy talán elkeserítsenek: nekem tudni illik
*illik <.>
fontos és kivált érzékeny munkáimhoz az
*munkáimhoz |az| [Betoldás a sor fölött.]
édes belső
nyugodalom elkerűlhetetlenűl szükséges.
A’ moles Wagnerban már imígy van megmagyarázva: Nehéz teher: eine schwere Last. Nagy fáradság: grosse Mühe. Töltés vagy gát a’ tengerben: ein Damm in dem Meere. Nagy, roppant épűlet: ein grosses Gebäude. Nagyság. Grösse.
Errűl Hübnerben csak ezt olvasni: Mole, Molo, Molire, Hooft, Steensleis, Steenmuur in en Zee-Haven. Latein. Moles lapidea portus, ist eine Reihe grosser Steine, nebst einem dicken Gemäuer, welche man in Gestalt eines Dammes vor dem Haaven, wider das Ungestümm der Wellen aufrichtet, und solchergestalt nach Möglichkeit zu verhindern sucht, daß weder die fremden Schiffe mit Gewalt in den Haven einlaufen, noch auch die anderen, die bereits in Haven liegen, von der Gewalt der Wellen allzu sehr beunruhigt, oder auf die Höhe können geworfen werden.
Az előbbeni nevekhez tehát oda
*oda <még>
lehet még ezeket is függeszteni:
révgát, és a’ tengerenn kívűl valókrúl
kőalkotmány, vagy
földalkotmány, vagy a’ mibűl a’
Moles öszveállíttatik.
Főtisztelendő Úrnak levelénn kívűl az ifiú Fejér is hozzám sietett azzal az örvendetes hírrel, hogy Főtisztelendő Generalis Vicarius Úr jobban van, és hogy szobájában már misét is mond. Áh! melly érzékeny háladással köszöntem az Úr Istennek e’ különös kegyelmet. Az illyen jó Uraknak tellyességgel halhatatlanoknak kellene lenni. Csókolom mély és igaz szívű tisztelettel kezeit. A’ többi Főtisztelendő Kanonok Uraknak is kívánok szerencsésfarsangünnepeket, és boldog hamvazó szerdát. Csókolom, ölelem Kedves Barátom Uramot ezerszer és vagyok
örök tisztelője
Verseghy mp
Eggy kis kóstoló ama’ feleletbűl, mellyet Kassai Viseesperes Úrnak gyalázó írására beadtam.
Pro coro inde addo: vehementer me desiderasse, dum hoc Operatum legeram, ut enthusiastica illa Casparis Károli, vel potius Bibliorum per eum pro Calvinianis editorum citatio, ac si unica ejus acutoritas nos, saepe contrarium sentientes, commolere deberet, vel nunquam, vel saltem rarius occurat. Suffecisset profecto ad unicum textum originalem provocare, aut Catholicos citare, qui versiones suas ad hunc textum fideliter exegerunt. Vehemens ille fervor, quo A. R. D. Kassai Tsétsianorum, sive Calvinianorum orthographiam et sententias philologicas mordicus tuetur, manifeste probat, verum esse, quod in Dissertatione mea de versione Bibliorum Hungarica, speciminibus novae versionis praemissa § 6. asserui: „quod Protestantes adminiculo opinionis de se undique plausibiliter disseminatae, se tantum veros Hungaros, suamque loquendi et scribendi rationem unice ac perfecte patrium idioma esse,
*esse, <…>
plurimos e Catholicis – etiam Sacerdotibus – nacti fuerint cultores et asseclas, et quod horum numerum quibusvis viis hodieque augere non cessent,” praesertim si athleta Catholico egeant, quem alteri aeque Catholico sententiarum suarum impugnatori opponere possint. Porro, quam facilis sit e societate Calvinianorum literaria ad tuendas et commendandas ipsorum elucubrationes, sectandasque opiniones, ad conservandam, corroborandum et disseminandam sectam suam tendentes transitus, ex enthusiasticis Bibliorum Calvinianorum citationibus facile patet.
Si consideremus, in Parochia Szerencs una cum filiabus Catholicos 1536. tantum, Helveticae Confessionis asseclas vero 3670 et ex his in sola matre Cartholicos tantum 650. Reformatos vero mille degere; si praeterea animadvertamus, Parochiae huius Patronum nullum esse, et Parochi substinentiam a Nobilibus majori parte Calvinistis dependere; mirabimurne, Parochum spiritu Helveticae literaturae et exegeticae ita penetrari, ut fratrem suum in eorum gratiam hostiliter tractet? Ipse victima amicioris cum Protestantibus nexus in juventute mea initi, bene novi et illicia, quibus nostros, praesertim sacerdotes ad suas partes pertrahere gestiunt, ut eorum opera, velut simia cati pede ad eruendas ex igne castaneas utantur, et pericula, quibus ipsorum sectatores exponuntur. Similibus profecto nostrorum, cumprimis sacerdotum seductionibus adscribenda est maxima pars irreligiositatis, immoralitas et principiorum ad continuas reformationes, et his affines revolutiones tendentium, quibus in Europa cultiorem humani generis partem circumfundi jure querimur.