HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Berzsenyi Dánielnek
Széphalom, 1814. november 11.
Széphalom Novemb. 11d. 1814.

Kedves barátom,
Én is részese vagyok a’ te örömeidnek, ’s úgy csudálom Wesselényit ’s Patakit mint te csudáltad. – Általadtam neki leveledet, hogy tulajdon kezeddel írva bírja kis versedet.
Feleségem Nov. 2dikán beméne Újhelybe, hol más nap vásár tartatott. – Cselédim figyelemre buzdíták egymást, hogy két idegen jő fel dombomon, ’s a’ hang meg üté fülemet, ’s kitekinték ablakomon. Marináró volt mind a’ kettőn ’s utánok Ujhelyi Vinczlérem lépegete. Elikbe mentem, bal kezemmel tartván Eugéniem’ kezét. Nem ismertem-meg; mert 9 eszt[endeje] hogy az akkor 9 eszt[en]dős gyermeket láttam, ’s azt hivém hogy W[esselényi] két társát leszállította a’ szekérről. Tudakoztam ha nem B[áró] W[esselényi] e a’ kit látok. Ezt a’ legforróbb ölelés követte. Mint múlt el társaságában 72 órám, azt én neked nem mondhatom. Úgy vagyok mint midőn a’ Belvederből jövök-ki; lelkem el van részegűlve; tudom hogy igen sok istenit láttam, de mit láttam, azt elmondani magamnak sem tudom.
Láttad volna feleségemet! – Midőn én neki 1805 olta Zsibót és a’ Zsibóiakat beszéllém, mindég azt hitte hogy nagyítom a’ miket láttam. De most ő sem lel szót annak a’ mit látott, beszéllésére. Eggyüve űlünk, ’s egymással vetélkedve szóllunk a’ két kedves vendég felől. Igy jártak a’ Proféták, midőn hozzájok az Úr néha Angyalokat külde-alá.
Ezt a’ szeretetre méltó két fiatal érett embert látni, és azt a’ szép tónt, a’ melly közöttök van, gyönyörűség. Melly kedves az az ő te-jek! Azonban minden mozdúlás mutatja az eggyikben a’ nagy Urat. – Eggyik nap, Nov. 4d., arról vala szó, hogy ők magokat Dónát által festették. Én azt mondám hogy a’ Pataki fejéből eggy gyönyörü Van-Dycki fejet lehetne csinálni. Sophie közttünk űlt, ’s azt a’ megjegyzést tevé, hogy ő őket Don Carlosnak és Marquis Posának nézi. A’ gondolat annál találóbb, mivel a’ Catel által festett képen a’ Göscheni Don Carlósban az első Felvonás előtt Posa olly fekete hajjal van festve mint a’ Pataki nagyszépségű boglyassága. Irigylém Sophienak a’ gondolatot, ’s W[esselényi] és P[ataki] nekünk örökre Carloszunk és Posánk.
Mind a’ három nap reggeli 8tól éjjeli 2 óráig voltunk eggyütt. Mit nem néztek, mit nem mutattak, mit nem hallánk egymástól! Ezt hijába beszéllném neked. De azt hagyd mondanom, hogy gyakor ízben láttam W[esselényi]nek szemeit elnedvesedni, midőn valamelly érzékeny scén hozódott elő. Ugy tettem mintha azt nem látnám, ő pedig aus edler Scheu lesülyeszté szemeit, de a’ könnyek kiömlöttek, ’s végig csorgák orczájit. – Nincs e túl minden veszélyen a’ ki sírhat, a’ ki így sír?
Jézus azt hagyta hogy legyünk mint a’ gyermekek. – Láttad volna W[esselényi]t, melly játékot indíta gyermekeimmel. – Eugéniem, ki már csaknem 7 eszt[en]dős, szerényen elvonta magát, de még éjjeli 12 órakor is velem vala Wesselenyi körül, mint W[esselényi] volt az atyjával és velem 1805. Octob. utolsó és Novemb. első napjaiban. De Thalíe és Emíl végre magok is ingerkedtek vele.
Nov. 5d. estve kért hogy tegyek rendelést hogy más nap reggel indúlhasson. – Én impertinentiának nézem vendégemet maraszgatni; kiki tudja meddig maraszthat,[!] ’s nekem kedves ha marasztás nelkül marad. Osztán itt tudom melly áldozat vala egyedül értem kerűlni ide Pestről, tudom, melly igen vágyhata kedves anyjához sietni öt holnapi távollét után. Más nap hat órakor kész vala kocsisom, mert akkorára parancsolt. Elverte nyolczat, ’s Pataki emlékezteté, hogy fogatni kellene. – Ne még. – Végre fogata. – P[ataki] emlékezteté, hogy fogva vannak a’ lovak. – Ne még; – még kótognak a’ szekér körül. – Ismét emlékeztetés. – Mingyárt! Mingyárt. – Végre ment. – Megrázta kezemet, öszveforrtak ajakaink; a’ feleségemnek meghajtá magát. – Édes barátom, mondám; szabad volna kérni, hogy feleségemet csókold-meg. A’ kit én így szeretek, óhajtom, hogy feleségemet is szeresse. – Sophie pirúlt, ’s W[esselényi] kezet csókolt. Nem úgy, édes barátom. – Pataki is megcsokolta ’s ő Patakit. A’ Weiblichkeit’ szent érzései zavarba jőnek, felriadnak, mikor az asszonyi képet idegen ajak illeti. Sophie a’ maga’ érzéseit azzal fedezte, hogy midőn Patakira nyomta csókját, ezt mondá síró nevetéssel: Mein Posa. – Mentek. Itéld-meg onnan mint mentek hogy W[esselényi] Patakon a’ Vályi Nagy Fer[encz] szobájában azt írá nekem, hogy a’ Pólusig útazhatott volna, ’s Széphalom volt volna bére útjának.
Europának Isteneit látta Buda: Szephalom Wesselényit és Patakit. – Mellyíke láta többet?
Mi hétfőn általmenénk Kázmérba elmondani a’ napamnak, melly kár hogy hívásunkra meg nem jelent, ’s Sophie nem magasztalhatá eléggé a’ princeps juventutis hungaricaet, és barátját. Midőn vissza jövénk, eggyszerre nyakamba borúl és sír. – Mi baj? – „Ach, olly két ifjút itt nem látni!”
Ismerni kell ezt a’ jó asszonyt, ’s ismerni lelkének egész tisztaságában, akkor lehet érteni őtet megindúlása köztt.
W[esselényi] azon kalánnal eve nálam ’s azon pohárból íva, melly 1794ben velem volt 1801-ig. A’ poharat Kufsteini útamban vettem 1799. ’s három gyermekem azzal kapta a’ keresztségi vizet.
Felőled baráti tisztelettel szólla mind W[esselényi] mind P[ataki], ’s kimondhatatlanúl örvendeztek látásod’ szerencséjének. Látták nálam Verseid M[anu]S[criptum]át, látták leveleidnek kis csomójokat, mert te, barátom, a’ levélírásban minden levelezőmnél restebb vagy, ’s irígylék birtokomat. Valamit elmondani tudtak felőled, mind azt elmondották. Rézbe metszett képeddel nem rosszul vagynak megelégedve. De ők is azt óhajtanák hogy te festetnéd magadat Pesten Dónát által, ki őket festette. Ez 70 esz[ten]dős ember. Soha sem látott még találóbb festőt hazánk. – Már írtam Dónátnak, hogy számomra fesse Wesselényit, de ne frakkban. Azonban a’ mentére, mellynek csak prémje fog kilátszani, eggy skarlát leplet vettetek.
Én ma űlöm házasságom’ tízedik visszafordúló innepét. Óhajtsd hogy még húsz eszt[en]dőt tölthessek benne feleségem ’s gyermekeim’ társaságokban. – Ma akartam neked írni, hogy a’ nap egészen örömnek legyen szentelve. – Élj szerencsésen.
Szemere és Kölcsey Lasztóczon múlatnak. Minap 24 órát tölték ismét velek. Ők W[esselényi]t nem látták.