HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Berzsenyi Dánielnek
1810. jan. 9-19.

ból is. Hogy tehát ne gáncsoltathassunk, jó lesz utolsó pes-ünket mindég tiszta jámbussal kiütetnünk.
A’ Németek és Angolok hosszúnak tartották a’ senárius sorát, ’s ellökték az eggyik lábat. Az ő nyelvek nehéz nyelv a’ sok spondéus formán hangzó positiós vocalisok miatt a’ magyar fülben. De ők azon panaszolkodnak, hogy nyelvek igen szűk nyelv spondéus dolgában, hanem temérdek sok trochæusaik vannak. (Illyen nálok még a’ schmettern is.) Ők tehát tiszta jámbusokkal írják Quinariusaikat: Ez a’ schémájok.
U – U – U, – U – U –
– – | – – |

Hogy trochæusaiknak hasznokat vehessék az utolsó polczon,*
utolsó<ban> polczon
’s könnyíthessenek a’*
könnyíthesenek <magokon> a’
spondéusi lábak szűk voltán: némelly verseiket ad lubitum Catalecticusnak veszik, azaz, eggy syllabával hosszabbnak.
Die Stæ│te die│ein║gu│ter Mensch│betrat, Acatalecticus
Ist ein│geweiht│nach║hun│dert Jah│ren klin│get Catalecticus.
(Ha talán nem volna könyved, mellyben felhányhassd, jelentenem kell, hogy az acatalecticus szó ezt teszi meg nem szűnő az az egészen ki mondója az egész lábnak – ’s a’ catalecticus megszűnő, az az, a’ lábat csak félig kimondó.)
Én látván a’ Terentz és Phæder jambusaikat, mellyek csak az utolsó lábot ütik mindég jambussal – ’s látván hogy azok a’ szapora ütések – U U │ U U –│*
– │< > –│
és U U U mellyekkel a’ görög és a’ Római Poéták éltek spondéus és jámbus helyett, a’ versezetnek tónusát egészen megváltoztatják, – mert hiszen ez épen ollyan a’ jambéjonok’ komoly tánczában, mint mikor a’ rossz Menuetista eltéveszti a’ taktust, ’s eggy csúszást két ’s három apró czifrával is vált fel, – látván hogy a’ jámbushoz hasonlóbb a’ spondeus mint a’ – U U │ U U –│és U U U │Ezt a’ hármas ütésű lábat jambusaimtól egészen eltiltom, még ha maga tolja is reám magát. De ellenben mind az impar mind a’ pár regiókon élek spondeussal; ’s schémám ez:
1 2 3 4 5
Acatelecticus U U U, U U –
Catalecticus U U U, U U – U

’S azt kérdem: rosszabbúl hangzik e a’ fülben ez a’ vers, ámbár a’ spondeusok benne a’ Horátz által tiltott páros polczon állanak:
1 2 3 4 5
Más ál tal nem ragyog hat kap ja-fel –?

Mint ez, mellynek csak a’ Horátz által felszabadított helyein áll jámbus helyett spondéus:

Megven ni min dég ret tegém fülét?

Az én fülem ugyan nem látja amazt rosszabbnak ennél.
Az egész dolog csak az, hogy eggy sorunk se légyen, mellynek legalább két jambusa ne légyen három spond[eus] mellett. Mert annál szebb a’ jámbéjon minél*
jav. ebből: mentől
több benne a’ jambus, annál rútabb minél több a’ spondeus. – Ez a’ sor tiszta jámbus, ’s meg kell vallani, kedvesebb zengésű:
1 2 3 4 5
Magasz talás nak a’ szidal makat = Acatalect.
Magasz talás nak És szidal main kat = Catalect.

Egyéb eránt én a jambusokban azt akarom éreztetni Olvasóimmal, hogy nem egészen igaz az, a’ mit a’ Magyar Prosodista tanít a’ görög és Deák nyavalyás követéséből, hogy a’ positiós vocális olly hosszú mint az accentusos vocális. Mert
1 2 3 4 5
Békét, békét hát! Nézzd dézsám*
<dézsám> dézsám
már dől

sokkal nehezebben*
sokkal <másfélekepen> nehezebben
hangzik mint ez:
U – U – U – U – U U
Pajzán el tő lem. Nézzd feldől vedrem.*
<kup> vedrem

Osztán szeretném metricus Poetainkat arra bírni, hogy a’ hiatust elidálják. Görög, Deák, Olasz, Franczia, Német elidál. Csak a’ magyar nem. Olly tompa e ennek füle hogy ezt ne érezze rút[na]k? Rossz e ez:
Latn(i) óhajtj(a) az egész sokaságot. Az isten(i) Achilles.
A görög Homérnak e sorát*
sorát <a’ digamma által> /
Μυρι Αχαιοις αλγε εθηκε
így olvasta a’ digamma segedelmével:
műri Vachæisz alge vetheke – nem pedig:
műri achæisz alge ethéke.
Ohajtanám, barátom, ha te is írnál eggy két valamit illyen nemű jámbéjonokban. Dayka nagyon igaznak lelte állításomat, ’s követett. Rettenetes Éjtszakája így van írva.
Közlöm Veled egynehány Epigrammámat. A’ görög epigrammatistak Xberben tűzbe hoztak, ’s ez idén már elragadtak követésekre.
Kinek hívják gyermekedet ’s melly nap lett? Én szeretném tudni a’ többinek is születések napjait. – Élj szerencsésen, édes barátom. Olellek mint barátomat, mint embert, mint szerencsés Poetánkat, ’s köszönöm Sophiem halhatatlanná tételét. –

Könyörgés.

Adj örömet, ’s adj bajt mellé, nagy Júpiter. Eggyet
A’ kettő közzűl bírni, csak Isteneké. (Deorum est.)
Ez nyújtson főbb ízt gyakor ingerlésivel Annak:
És mikor ez verdes, Az szelidítse dühét.
Ah boldogtalan, a’ kit az eggyike véve sajátúl:
Az boldog, kit mind ketteje védve szeret!

Ez verwandt mit dem Schillerschen: Zwey sind der Wege worauf der Mensch s. t. – Könyv nélk[ül] azt nem tudom, és hogy a’ Schilleré meg ne tévesszen, azt ki sem kerestem mind addig míg a’ magyar készen volt. Felköltem ezt eddig írván, kikerestem Schillerben, ’s kiírom azt. Nézzük, miben hasonlít a’ kettő, és az enyém plágiuma vagy fordítása e annak:

Die zwey Tugendwege.

Zwey sind der Wege, auf welchen der Mensch zur Tugend emporstrebt,
Schliesst sich der eine dir zu, thut sich der andre dir auf.
Handelnd erringt der Glückliche sie, der Leidende duldend.
Wohl ihm, den sein Geschick liebend auf beiden geführt.

Nem plágium! nem fordítás! A’ magy[ar] közbülső distichonja a’ maga inversiójával emlékeztetheti az olvasót a’ Sch[iller] második sorára. De a’ gondolat benne nem eggy. A’ Wohl dem etc. pedig az utolsó Magy[ar] sor által van kinyomva.

Soloecismus.

Hogy soloecizálok, nevet Ercselyi. Kába,*
Kába<!>,
nevess bár!
Nem bukik a’ ki helyén ’s tudva ’s akarva bukik.
suo loco.

A’ nehéz-nyelvű.

Kárischt mond, ’s PsziKKét, ha Psychét kell mondani ’s Cháriszt
És Témisz-tÓk-leSCHt Győri THĕmi-SZtŎ-Cleszért.
’S EKKó- ’s BaKKuSCH-nak, ’s Kémiának ’s MeKKanikának
A’ mi nekünk ECHo, CHémia, MeCHanika.
Szent Adrasztea, mérj bosszút ez ŏtromba beszédért!
Meg van az! – A’ svábnál Győri Giehri leve.

Ez otromba szantszándékkal így, noha e’ durva is állhatott volna. Mert a’ Kalvin embereit tanítni kell pronunciálni.

A boldog alkony.

Csókot, lyányka! – Nem én. – Igen, oh igen! Eggyet! Eressz! Nem.
Láng vagyok; éltem alél, angyali lyányka! Nem én.
Reszkete: megra)adám. Csak szácsk…! – Ah, el! – E’ szemet! és e’
Másikat! e’ rózsás ajkat! ez arczot! – El! El!
Még eggyszer szácskád’! De ne tartsd hát zárva! Szemed’ még,
’S homlokod’! e’ lobogó gesztenyeszög hajakat!*
haja<d>kat! Ráírással javítva.
És gyönyörű nyakad’ és ambrás szép mellyedet! Újra
Szádat! Hagyd szívnom, Lolly, lehelleteid’!
Hagyd…! – Jönnek. Hamar, el! Fuss!
’s futnom kelle.
De már most
Tőled, Lolly, csak a’ hajnali fényre futok!

Lebendig dargestellt, és ez magában is érdem. De bizony semmi sincs előttem kedvesebb benne, mint az a’ véghetetlenűl delicat másfél utolsó sor, hol befátyolozott világossággal mondja, hogy csak hajnalkor mégyen el karjai közzűl.