HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Döbrentei Gábor – Berzsenyi Dánielnek
Buda, 1835. január 21.
Buda, januar. 21d. 1835.

Sőt jogodat is megismerem kérdést ejthetned a Buda fővárosa szinházában PestPilisSolt vármegye pártfogása alatt 1833beli november 1sője óta miként zsendülhető magyar szinjátszat felöl, te is nyomosabban áldozál részt azon idealis logéhoz, mellyet a magyar akademia tagjai egész évre fizetnek. Tehát, hogy vagyunk? barátom. – Hja! „... hijában, Nincs már magyar Buda várában.” –
Ezt felelem neked átaljánosan, a mit nekem Székely Susi, erdélyi magyar szinjátszóné 1825. felelt Pesten, itt Budán volt akkori két játékuk után, mellyen alig valánk 30-an. Találkoztam ugymint vele s azt kérdém tőle; szép Susi, mikor játszanak megint? Minek? válaszola, és elhallgata szomorúan. – Szavamra azután veté: ,,Hijába’, Nincsen magyar Buda várába’.” Akkor elgondolám, a 200,000 körülnyi magyarnak 1541b. Buda elestekor e tájrol Török által elhurczoltatását; el azt, miként üldözék széltt Solymár, Veresvár, Dorog, Budaörs, Török-Bálint stb. magyar népét I. Leopold jesuitái mint nem az ő híveiket, a hogy 1616–1618 közötti hallomásbol Lady Montaigue beszéli Péterváradról irt levelében, és, hogyan kellett azután mindenünnen e helyekre kapkodni uj lakost, csakhogy lakó legyen, habár Hanzelpekket, Vudakeszit, Téténget s Vuda ersit mond is.
De most a pálmának teher alul kell szélszegések után is kiütni fejét, mikép ezen a Linné által ugy nevezett ,,növények fejedelme” az Andeseken fel felverekedik. Okkal móddal bölcsen kell elintézni a sükeres időt, mellyben az ikerváros akármi más nyelvü becsületes iparkodó lakosát mind, egészen annak rendében magyarul lehessen Neked magyarnak honodban megszólíthatnod, mert a hogy eddig van, csupádon csupa visszásság. Még az ó-budai rongy-zsidóval sem a te nyelveden szólhatsz.
Miképen fenntartani hát itt a magyar színházat? „Ha emberei müvészibbek a németnél?” Igen! helyes! mert az olasz daljáték Bécsben is leénekli szétdalolja a németet, ámbár ennek az ausztriai császár évenként több ezer meg ezer pengővel akarja zengőbbé pendítetni hangulatát, noha mellyet Jósef császár német hazafi szerelme már európai hirének indíta. Tehát a magyar szinész, énekesnő, balétos, drámai költér, zengély meg, az abból azon melegében lejövöt is, egyszerre magához ugy igézze? hogy ámbár szeme előtt még a tökély, fülében cseng a bájolat, érzelmein még a kellem, azt legyen kénytelen mondani: biz inkább a magyarba járok én. És levíjon akármi más külföldi müvészt is csak hamarjában? kit annyi meg annyi német város rajként ereget el. Ugy! a mit másutt 10 nemzedék fonalított, nálunk nyomban artéziai kut szökellésével csillanjon elé, tudja Isten honnan. Az aloe virágzatának saját az ideje! Legalázatosabban sohajtanám fel: ha a magyar király, kihez bizony hívek vagyunk, meg a magyart ápolná évenként más-más több ezerrel, mikép a felséges Ré di Lombardia Milanóban meg a della Scalat pótolja, melly 1778-ban úgy épült szentegyház helyére, miként e budait abbol tétette Jósef császár játékszinné.
Talán most nem csak bérlett dőlőbe huzunk barázdát, hanem a magunk telkén magunknak a nemzetnek terem vetésünk. Már nagyobb foglalás, a főváros theatrumában mint miénkben lehetnünk. Elébb csak félválrol engedett nehány napot a városi theatrum vállalkozó; vagy másutt utalványoztak helyet, mint a kutyakomédiásoknak, s oda feledkezett vagy keseredett bé a magyar. Azért szánom rá most minden estémet, azok enyéim, tölthetem, a hogy’ jónak látom. S nézetem összehangzik Pest vármegye játékszini küldöttségének buzgalmával, mellyel azt mondom én is, „ha megint markunkba szakadna ez ügy, akkor megint 50 év kellene míg uj nyom ismét neki esik, mert két nemzedék nem fogja hinni a sok akadály szét morzsolhatását; az alatt pedig mi katlanban maradunk, köröskörül a lang[!] összecsap felettünk.”
Az én feladatom tahát vármegyei megbizatásom idejeig, evezgetni a hogy lehet, édesíteni nézőséget; a tökély, utóbbi koré. Pest vármegye játékszíni küldöttségében Földváry Gábor m. alispán, Mérey László t[ábla]b[író], Sárközy Imre, Szentkirályi Móricz főjegyző, Nyári Pál aljegyző és a többi társ, minden kitelhetőben gyámolít engemet itten télen csak egyedül bajlódót. De tréfával is győzzük. Ezek megegyezésével Bécsböl hozattam három tánczosnét, s most az itteniekkel közben közben kis baléteket adnak. Illyenkor előjáróul egy-egy rövid szinmü pereg le, s már néhányszor vala német polgársággal is vegyestt színházunk zsufásan tele. A láb nyelvét látod, minden nyelvü érti, csak bejő hát, és a magyar müvészséggel is megbarátkozik. Nyáron könnyebben dalolunk, hid álltával szintúgy hullámzott vissza Pestre gyakran a sok hallgatóság, én meg közötte oldalogtam, hogy itt-ott recensiót halljak, a mi néha olly tiszta! olly erére vágó! mert csak a hatást adja vissza. ,,Kántorné gyüjt, Megyeri csődít, Bartha hevít, ,,illyes mit mondanak s azt, hogy még is csak tetőre érhetünk. Az említett küldöttségi urak s én, hát, még mélyebb gyökér verhetés végett csak öntözőhez nyulunk, barátom; azok a koszorús Melpomenek kiket némelly tormareszelő nagy fennyen akar már most elékomolyítani mért ugyan de nem mázsás jambusaiban, másutt is csak akkor ráznak meg, mikor egy Garrick, Siddons, Brockmann, Schröder, Eszlair, Talma tünik fel. A mi sorunk átaljában a kevesebb svédé, dáné, de a Kecskemét és Izsák közötti fövény sokaságu muszkánál is, kinek mivelésére pazarolva hányják rubeleiket a czárok, hol? a határaikon innen csapó nevü müvészek fénye. Ej, nekem itt a hely’ mostani kivánatit okosság központosítanom, s többfélével mindennek juttatni egy kis ingert, hogy az meg pénzét juttassa közügyünkhez, melly nálunk a nemzetitest lábfeje; sántálni fog ennek levágtával, az az: ha csak mulatság volna is, minél azonban jóval több, legalább magyarul legyen; a közben, éltető nedv terjedez a lelken el. Osztán, átaljában a müvezetnek minden ága becsülendő, mert mindeniket lángész deríti. Képzelmemnek a nagy balét, az olasz ugymint és franczia, sátoros innepe; a daljátékok vasárnapaim; a szavaló színmüvek pedig hétköznapok mívesnapok. Nem de? sátoros innepen szebben öltözik a világ, bufeledésül tündérkertekben sétál, tánczol; vasárnapokon is kényére akarja kipihenni kilmulatni magát s mintegy neki üdül, hogy a hat mivesnapon örömestebb essék dolgozata, melly háza belsejét szilárdítja. Tahát mind a hárma, idves.
A német és franczia föld betánczolta híres Farkas mellett, egy székelyfi tánczmüvész van itt igazgatásom alatt, Szőlősi Szabó Lajos, Háromszékröl Kiskászonbol Kézdivásárhely mellöl. Ez, ollyan jo izü négyes hatos nyolczas magyart tanítgata már bé. Kedvesen fogadják mindig, kivált mikor szép hölgyek módosan neki öltözve lejtik, s a tánczosok takarosan perdülnek. Hátha még valaha egy ügyibe való magyar táncz alakítatnék, gondolgatom, mellyet társalgásivá vétetne kelleme. Mert az eddigi magyar táncz, mellyet ugyan hatalmasan festél barátom, még csak szilajabb erőteljé azon időkböl, midőn a magyar nemesség nem szokta meg a városi lakást, s udvara reá nemzetileg hatni megszünt. Várbol várba, helységi udvarbol ollyanba szánkázott vagy lovagolt a nemesség egymáshoz; egy héten egyiknél, más héten másiknál folyt a dőzsőlés. Ugy rakta-ki a magyar délczeg legény a hogy zengélye belőle kiösztönzé; neki a leányzónak, megpergeté megforgatá, s ez megint magára úgy mórikált miként a zengelem és az ő illem érzete fejté. A keletiesen komolyitó hosszu öltözet, a félbús magyar belső, büszke állást szökést engede, vígság szeszélyét sarkantyu pengés veré ki, melly nélkül a harczos lovag nem lehetett. S ekként kezdődék hajdanban a francziáknak meg szellengő szökellete, mire az ő könnyü véralkata szerzette zengelemnek lebegtelek csábhangjai; jött Lully, menuetet alakít, eltánczolja Verszailleban azt legelőszer maga XlVd. Lajos 1660b. s a menu, az aprózgató lépésü apróka, európai lett. Olasz kitalálta, mert Lully, florencziai kukta volt, s franczia elterjesztette, miként majd saját française, quadrille, tempête tánczait. Millyen együgyün-jámbor, leppegő lehetett régenten a német táncza, midőn úgy kezde karongani kerengeni, miképen sermalmai, s milly! édesen ábrándoztatóva csinosult. Tetsző, mert egy-egy pár villanyozva érintkezhetik; könnyü, mert a nem tanulta hosszúkaputos mesterlegény is el meri baktatni; kényelmes, mert pihenyei lehetnek, s az érzelmes keringő az eddigi robogó magyar tánczot is kikerítette csinosb teremekböl; legyen az, mondják, toborzóké, azokéhoz valóbb a világon nincs párja.
De hát uj alakban visszakeríteni már! erre buzdítgatom a jó Szőlősyt. Székely vértöl sok kitelik, ismerem e lelékeny népet. Vesztesége a magyarnak, hogy azon faja nemzetileg elhanyagolva pang. S az én szeretett Szőlősym, biztatja magát, mert azt mondja, magának is régen azon jár az esze. Uram, ejtém, a minap neki, ugyan rendes volna, ha egy székely koma kereszteltetné a magyar társalgási táncz múzáját.
Soha annyi bajt, barátom, mint a mennyi szinház igazgatóssággal jár! Mert önszeretetnek sehol nincs ennyi összetengelyzése. S ennyi phantasiás embert együvé szabályozni!
Színházon kivül, arra kér egy részvevő, „barátom, adassa már egyszer az én kedvencz darabomat is.” Játszodják. Azt jegyzi meg egy másik: ugyan mit akar az az igazgató ezzel a koczipor darabbal? Harmadik ballétot kiván. Járják. Most egy negyedik dohog, ez már tudós: „Hát ez a magyar nyelv mivelése? hol itt a gondolat! Ötödik szól, ez Tanácsos: „Vigat vigat” elsavanyodik az acták között egész nap az ember, este kaczagni akarok.” Igaza van Nagysádnak. Telepi hát eléggé felvidítja. De a hatodik meg, egy mélázó ifjoncz, ezt sugja: Hát illyen bohó Jankóra szóratja az Igazgatóság a vármegyei gyüjtött segélypénzt. Ez, imádottnéjával akarna zártszéken szépen egymás mellett sohajtozni. Az eredeti hetyke költér aggatódzik: „Mikor adatja már*
t [sh. emend.]
kegyed, müvemet, hiszen a nézők abba, omlani fognak.” Adatik, s a nézők szétnéznek és kibomlanak belőle. Most jő a fordító gyerek, mint nyolczadik. Lássa a tekintetes ur! megmondtam, több hasznot hajtana az én fordításom. Ezt is leforgattatom a szinpadrol, s az alatt megfordulok a földszint urai mint jó barátim között. „Ejnye, veti itt három is egyszerre, be teli van ez a fordítás, németességgel, hát csak így javitja ki? a tudós társaság küldöttsége.[”] Barátim, felelem, egy-egy hiba mint a csik ugy siklik el szem elől, eleget kijegyzenek; azon küldöttség közbejötte nélkül soka játszhatatlan volna, mert magok a színészek is eddig, olly elegy-belegy szólamhoz szoktak, hogy nyelvük, a javított sor helyett is csak az elébbi roszra jár; tömegben kell ujulnunk nyelvünkhez.
Az igazgatottak között, igy fenyeget az éjikirályné: Tekintetes Igazgató ur, ha ide hozza ....nét, én elhagyom e színt, mert az nekem ellenségem, én vele nem játszom. S legalább csendesedtéig halad amannak meghivása. És most azt gondolja, kikaptam az igazgatón; többre hág dacza, ezt izeni: hijába kivánja a nézőség felléptemet, eleget játsztam e héten, a jövőn pihennem kell. Az igazgató igy ír neki: Kegyed havidijábol tahát a törvény 5 forintot huz le. Felelet: Majd meglássuk. Az igazgató hozzá megy: Franczka! kiált rá. Felelet: igen, igen, hát játszom. Tens ur! jelenti egy másik nő, én szegődésem kitelése után csak ugy maradok meg, ha .... urat is felveszi. ,,Igen, de azt nem szereti a nézőség, szép legény, de .... Válaszul a bíztatás: majd bele okik. S kevés fizetéssel ugyan, de még is meg kell tartani ..... urat, mert ha barátnéja utána keseredendik, Tolnát Baranyát összejárhatod, olly kelepelő, olly szatyor, noha különben a legcsendesebb s rendet-tartó, nincs. Arra igazi született talentum. Szerencsére a nézőség haragát ... ur, maga viszi el magával, mert háladatlan leszen gondoskodónéjához, s tovább áll. Ujra Tekintetes Ur! hallszik, egy szép menyecske szép kérése megkezdésén ,,a ruhatárban nincsen ollyan szép kis kötény, meg sarkantyus topány sincs, az én fizetésem pedig csekély nem költhetek magam rá, méltóztassék hát vetetni, különben holnap nem tánczolhatok. Igaza van, szépen szedi lábait, s az Igazgató, sarkantyu, kötény s mindenféle pillangó vétető is leszen. – A cselszövény színésze, kikéredzik a törvény alul, hogy ő nem tanulhatja meg szerepét, ámbár részt vett kiosztásában s akkor elvállalta, de „jelenti 5 nappal elébb.” Az nem lehet, feleli az igazgató, az ur példája a többin is rontana. A cselszövényes, pártot csalogat mérgében. „Ez az igazgató, zsarnok, azért szigorú hozzánk, mert felülről, mint királyi kinevezésü országos hivatalbeli, intést kapott, hogy azon móddal oszlasson szét bennünket. A gazembernek, jól a fejébe kellene ütni ezért bádog kalapját, melly őtet játékában védi, mivel hiszen elég budai excellentziás ur, királyi tanácsos tart loget, s télen leginkább csak helytartósági kamarai magyar tisztség a résztvevő, és még is olly maszlagos váddal elszínelni a maga rendbontását, úgy mocsárítaní tiszta vizet s abban éjjel horgászva uszítani kétkedőket kormány ellen, zuzásra méltó piszoklelküség, holott csak a tiszta rend viszen tökélyre s győzelemre. Hanem türni kell az esti 6 és 10 óra közötti kedvenczet – érzi ő azt, azért meri neki bocsátani dühét. Már itt, ugy-e, barátom, kebelerő legyen az Igazgatóban, zurzavar közé is csak szórni a nemes áldozatot, az igazán csak hazafiúit, melly még saját pénzbe is kerül, mert ki fogadna el itt? még most igazgatói*
igazgagatói [sh. emend]
dijt. Hanem a hazafiúi erény mint minden egyéb erény, csak akkor az, midőn vérződve teljesül. Álljon csak 4–5, már jól rendezett magyar színház, könnyebb leszen felcseréléssel zablyatövén rántani az illy hámból kirugó csődör genieket. Még egy baj. A jó szinész neje, színpadon csak ollyan né, – fekötő buba; a jó szinészné férje, csak illyen né – fajankó. A Lendvay pár, véletlen nagy szerencse, a Bartha pár is az lehet.
Hát mikor, itt még most ezen uj megkésértő csemete ültetvényre a kritika jő nyomtatásban, és nem leszedett patkóval, hogy a tiszta szem vigyázva választassék el törekétöl, hanem buzát szalmáját összetörekelve, s a hajtó kezében, csinnyán suhanó ostor helyett, szóró lapát nyele. Koke szereplője, iskolapajtása Munkácsynak, ez annak hamar hiszen, s ugy rajzolja nyársát a mint pajtás uram forgatja. S egy, szegböl-suttomba hányódó prókátorka ezt veti most: Bezzeg megadák az Igazgatóságnak, mert e pervesztő, a directiónál jobb fizetésbe akarta dirigálni szinésznéjét kit szeretgetni akart s ott is itt is vesztett. Az izgató, büszkén lépeget, ugy a hasondicsérettel felbéllelt egykét pajtása, a többi bántott szinész olly ijedve fut össze, mint a jámbor juhság, menykő csattanatra. Külön pedig egy kezdő szinész kisasszony sirva-kaczagva jő az Igazgatóhoz. ,,Tens Ur! szóljon kérem azzal a csuf kritikussal, ne fésülje ki egészen a hajamat, hiszen majd mi sem marad; okosabb itt a mi hajfodrászunk, az csak azt veszi le, a mi ugy is elhullana, tisztájábol meg szép fürtözetet fon. Ugy-e szépen áll az enyém?” Ez a leány a világon, mondja erre az Igazgató csak kaczagva, uszni tanul s hullámokon is keresztül tör, érti már a müvészi pályát.
S én is, ez érzettel nem fájlalom, hogy e zsibongó társaság esedezvényét Pest vármegye KKhoz és RRhez én irám; csakugyan több a jó akaratu benne, bella donna pedig mindenütt van. És gyönyörködöm valami sajátság kifejlődésében a magyar nézőségböl; igazán, több veszett még Buda vára alatt, a gyökér még nem reves: kihajt. Éljen, helyes, halljuk, kezde itt is, áthozással, kihangzani, s miért ne? Ujra, külön uj fejlemény; lesz talán még: fuóra helyett is más, ámbár az ezzel és bravi-val felnőttek a magyar kisudaradzást el akarják nyomni; azok, mondják deákul: sunt usu recepti, de feledik, hogy Vivat megholt s már csak a német fifat-oz. A magyar nyelvszellem látom, havasi csergeteg, partjára sodorja ki a nem hozzávaló beléhullottat. És egy nemzet a másikát örökre csak az ő jászolához kötné? A magyar kiömlésben, angol, franczia, amerikai látogatók kik velem mint egyik igazgatóval megismerkedének, igen gyönyörködtek; átaljában azok, minket jobban fel tudnak fogni; náluk is van közélet s még kifejlettebb, itt hát sarjaikat lelék. ,,Németbe, mondák ezek, azért nem mennek Pesten, mert azt annak különhonában látták, Magyarországon magyar nemzetiség érdekli őket”, s magokkal vivék ama szavak megtanulását. Az az élénkség, zajgás, az a legkisebb szabad kivillanásnak kizengő megtapsolása, midőn nekik megmagyaráztaték, azt mondatá kettejével: E tűznek csak okos vezetés, itt saját ujjulatu míveltségnek van ere. Hanem, kivallom, néha-néha megszeppent igazgató uram, e tüzön, hogy kéményen is kiront s persel, mit? nemzeti becsületet, és majd betyár csárdává keresztelik a magyar színházat, hiányait leső ellenei.*
ellene [sh. emendálva a negyedrétű kiadás 298. o. alapján]
Hálá Istennek! még nem piríta gyalázat. Egyszer, késtek a színmühez fogással, tömve volt minden hely, s a sürü karzatrol hallom: le vele. Fel én magam, hamar, az ifjak csoportjához, ,,Urak! mondám, a magyar név becsületére kérem” ... Megmondtam ugy-e? vág az egyik már itt közbe .... S felfogadák, hogy soha nem leszen csendzavar, ők nyomnák el, ha eredne.
Franczia hajfodrász bizonyolá egyszer előttem Kolozsváratt, hol az, a hadifoglyok közül magyar nő férjeül marada: Mr, croyez-moi, jamais un français, ne peut étre impoli; d’étre français et poli, c’est synonyme.1
Hát polisson mit vétett? mondám azonban neki, hiszen az is poli-val kezdetik.
– Uram, higyje meg kegyed, franczia soha nem lehet impoli (talán, illemtelen) franczia és illemes lenni, azon egy, hasonszó. Az Istenre, szeretnék barátom, megkérni minden magyar ifjut, mikor a világba indul, ugy viselnie magát, hogy magyar lenni és becsületes, illő maga viseletü vagy illemes, ugyan az legyen. Soha se olvassa Orczy Bugaczi csárdáját, soha ne higyje Kazinczynak, hogy abban a magyar életbölcseség.
De, mit jegyzesz meg itt? Poli és impoli, meg gentil-ra s a német artig-ra nincsen szavunk. A franczia anya mindig igy inti gyerekét: soyez gentil, soyez poli, mon enfant; a német anya meg: Sei artig, mein Kind. A magyar anyának, gyönyörü kifejezése ugyan, ez: Szépen viseld magadat édes gyerekem, hanem a mellett a poli, artig még egyéb. Simán? ez magyarban ravaszságot is értelmez.
Ezt én szeretném egyszer bővebben izekig fejtegetni. Hanem már ugy is, csak nyult és nyult e levelem, pedig közleni akartam még Veled, igen jó hatásait Kisfaludy Károly színmüveinek; Veled illyet hasonlóan megkésérleni vágyottal. Oh, sok helyén mozog annak a theatralis izom, csak még tiz évig élt volna! legalább, vezethetni kantárzatát miként Phoebus, nem phaetoni fékszaggatással. Belterj bizony sok benne, s most volnának, remekeink2
Guzmics, még azon idejében, midőn az apáti aranykereszttel játszás el nem széditette, melegen méltolá sikereit, igazán kitevé hiányait hosszabb kritikában, de a melly elsikkadt.
. Eléakartam adni miként fogadák Vérnászt kétszer, Fáy András Bátoriját csak egyszer; még szólni vágyám Munkácsynak „Garabonczás deákjárol,” mint első paródiárol, mellynek többszer adásán pénztárunk 1400 váltóforint körül nyert. Igen rajta valék, hogy illyen honi erők fejtekezései lennének színházunk dombormüvei, s a fordítás hát csak homormü, egyéb meg háttéri mulatság. Természet szerint Zrinyi Körnertöl, Szemere csinos jambusaiban lön adva, s nem a homokos próza; és örömömre a jambusi szavalást Fáncsy, hamar kitünően vette által.
A Vétek sulyát én még 1829b. trochaeizáltam, de nem játszatám, nem volt fiú hozzá. Macbethet Bartha választá jutalomjátékául. Mikor lesz megint ollyan Lady, minő abban Kántorné.