Mint a’ meg vénhedt fa a’ mellyet nevele
A sűrű erdőnek árnyékos kebele
Melyre esztendeit az idő, miólta
Fenn áll, fogaival reá rovátkolta
Melynek dért mutató mohos kerűleti
Meg őszűlt vénségét vélűnk képzelteti
Midőn az esztendők el mult sokasága
Miatt, a’ főldre hul el száradott ága
Végre a’ rá jövő szélnek fuvására
Erőtelen lévén fekszik óldalára
A’ szomszéd fák mellyek nőttek körűlötte
Csóválva
*
Csóvalva em.
sajnálják, hogy esett le dűlte
Ágokkal szomoru árnyékot tsinálnak
’S az erdők annyának ekként parentálnak
Igy az édes anya kinek ortzájára
Tisztes rántzokat vont az idő sokára
Kinek hajszálait szinlette fejérre
Ártatlanságának bizonyos jelére
Midőn az esztendők rá dűlő terhei
Miatt erőtlenek lettek tetemei
Lassan lassan fogyván el erőtlenűle
Egy végső próbára ezen sirba dűle
Hozzá tartozói el estén sohajtván
Sajnálják fejeket gyászos bura hajtván
Az özvegy az árva nem kedvez jajjának
Ki dűltét érezvén e’ jó Tábitának
Az égre siralmas szemeket emelvén
Így szólnak egyenlő szívvel nyögdetselvén
Oda – – – – – – óh halál
Egyszer egyszer bizony dühösebb nem valál
Mint mikor ezt kibe a’ hűség szeretet
Egy mással örökös szövettséget vetett
Ezt a’ kinek szive az egyűgyűségnek
Vólt szentelve, és a’ jámbor szelidségnek
Ezt, a’ kinek szegényt segitő karjai
Az adakozásnak vóltak sáfárai
Nem hagyád életben, az asszonyi nemnek
Diszére, igy szerzél siralmat sok szemnek
Óh! ég ki lesz már az ki a’ nyomorulton
Segit, szánakozik a’ buba borulton
Ki lesz az a’ kinek asszonyi karjai
Lésznek ugy mint ennek sokak óltalmai
Hol találunk illyen irgalmas özvegyet
Örökös álomra botsátván ez egyet
Igy sohajtnak ezek, a’ mellyeket halván
Az ég e’ siralmas űgyeket fájlalván
El alélt sziveket ily szókkal ébreszti
Csüggedt reménységek szikráit éleszti
Óh nyomorultaknak félénk sokasága
Miért jajgattok és mi szomoruság a’
Hát azt siratod é a’ kinek élete
Már a’ bóldogságban jobbra tseréltete
Kit az ég azért hogy tégedet ruházott
Örök lakosának már fel koronázott
Kinek virtusinak léve bőv jutalma
Az idvezűlt lelkek csendes nyugodalma
Hát ily örömért kell könyveket hullatni
Illyen ditsősségért zokogva jajgatni
Nyomorult emberek bizony ha tudnátok
Illyen keservesen érte nem sirnátok
Ha látnátok azt hogy szerelmes szűlei
Hogy fogták körűl és kedves gyermekei
– – – vólt párja – – – – – –
Az élet javába ki mult – – – – – –
A’ kiket zokogva e’ főldőn éltébe
Kísért a’ meg hóltak temető hellyébe
Örűl ő mivelhogy az égbe láthatja
– – – – – – ki vólt Édes attya
Örűl, hogy sorsosa lett bóldogságának
– – – – – – – – – – – – – annyának
A’ kinek szerelmes ’s Anyai hűsége
Jutalma lett az ég fényes ditsőssége
Ott van – – – a’ ki mind pennával
Szólgált – – mind biróságával
’S Mivel ezt a’ népet hiven vezérlette
Arany koronával az ég meg tisztelte
Örökössé lett már ott az a’ szeretet
Melly itt –– nyarakig mehetett.
Hát szükség é ezért könyveket hullatni
Illy meg bóldogultan illik é jajgatni
Óh nem bár a’ halál tőlletek el vette
Rendelt más pártfogót tinéktek hellyette
Él még – – szerelmes magzatja
E’ lesz Annya hellyett a’ szegények Attya
E’ lesz már az a’ fa, a’ melynek árnyéka
A’ nyomorultaknak lesz őrző hajléka
Ő lészen gyámola az erőtelennek
Ő meg ruházója a’ mezitelennek
Ő lesz az, és az ő bőltsen formált szive
Ki könyörűl rajtad ha sért a’ bú ive
Mig ez él, ne félj, mert addig a’ bánatnak
Terhei bár nyomnak, de le nem nyomhatnak
A’ jóság a’ hűség az igaz szeretet
Mivel maradandó szállást nálla vetett
Igy biztatta az ég e’ nyomorultakat
Meg értvén bus szívből eredt panaszokat
A’ midőn e’ sereg háláadó nyelve
Igy szólt, szive lévén örömmel bé telve
Kegyelmes ég kinek végetlen hatalma
A’ nyomorultaknak örökös óltalma
Ki el dűlt gyámolunk hellyett mást állitál
Bár meg keseritél de meg vidámitál
És midőn az edgyik kezed meg sebhete
A’ másik sebűnkre irat kötözgete
Ha már az a’ ki vólt éltűnknek dajkája
Az atyafijui szeretet példája
E’ főldről a’ fényes egekbe kőltözött
Él szerelmesivel ezer öröm között
Azt a’ kit hellyette rendeltél gyámolnak
(Ha a’ reánk törő bajok ostromolnak)
Tartsd meg sok ideig népűnk védelmére
Atyai hűséggel vigyázván éltére
Tartsd meg mint a’ kő szált a’ Tenger vizében
Mellynek bár a’ habok jőnek ellenében
Erőssen áll, reá haszontalan törnek
Mert reá rohonván magokba el törnek
Ennek pedig a’ ki már többé nints velünk
Szivünkbe örökös oszlopot emelűnk
El jövűnk gyakorta temető hellyére
Sirni; ez az igaz szeretetnek bére.