MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Egy szerentsétlen Léleknek az égig valo fel-emelkedése
Músám! eddig vagy a’ vidám dolgok körül repdestél:
Vagy szomorú, de idegen, ’s*
,s Sh., em.
külsö tárgyat kerestél.
Eddig bár a’ mord szerentse rád komorann*
komoránn Sh., em.
pillantott:
Még is vig húrokkal, ’s vídám hangra verted a’ lantot.
De most kezdjél Arionnal keservesebb Áriát,*
Áriát., Sh., em.
Hogy a’ De[l]phin*
De phin Sh., em.
is meg-szánja e mostoha sors fiát.
Pengess halkal az alsó C-énn egy keserves éneket,
Melyhez maga az érzékeny Bánat szabjon verseket.
Csorgasd szívem keserveit tollam néma szájába,
Hogy szedje bús andalgásom gyászos barázdájába,
A’ bú gyenge rebegéssel nyissa-meg szád’ ajakát
El-lágyúlt szived roskadó tárházának ablakát.
Látom ugy is, hogy könnyekkel ázott laurust kell ennem,
A’ külömbenn vig Pindusonn szomorúvá kell lennem.
Oh ártatlan múlattságnak szentelt kies ligetek!
Nem lehet é fájdalmimat*
fajdalmimat Sh., em.
el-temetni bennetek?
Oh Szent forrás! hát te vagy é keservimnek tengere?
Melybe omlik bús szivemböl áradt könyveim’ ere.
Ti a’ bús Echó hazája! terepély borostyánok!
Ti vagytok vég siralmimat némánn szólló bálványok.
Vídám Hegyek! nem terem é rajtatok egy Nepenthe
Melyre az áldott természet öröm balsamát kente,
Láthattam é felettetek egy oly bé-borult eget
M[el]yből*
M yből sh., em.
reátok bánattal fonnyasztó viz tsepegett?
Úgy van: hát nem hihetem-el, hogy vólna oly szegelet,
Mely öröm tavassza helyett, ne mutatna bús telet,
Ez a’ föld a’ hasztalanság világánn oly Golyóbis
Hol nyög a’ Virtus, ’s kinlódik maga a’ kegyes Jób is
Usz körűlte köny-hullatás sos tengere, s’ reája
Lebeg a’ köz bánatoknak sürü Atmosphærája
Melynek sóhajtásaiból öszve sűrűdt fellegnek,
Tömlöjéből a’ sirások bő vizei tsepegnek.
Köztök dörög, és nyilait hánnya a’ rossz szerentse,
Hogy szívünk ne tsak búsittsa; hanem meg is rettentse.
Szentebb Egek! van talám egy bóldog hely ezek felett,
Mely az ártatlan örömnek virágzo Tempéje lett.
Melynek a’ bánatok’ tele nem hervasztja határit,
Öntvén belé egy bóldogabb nap, mennyei sugárit.
Ugyan a’ számtalan napok végetlen határokbann,
Hol a’ széllyel szórt Világok kerengnek abrontsokbann,
E’ mértékre nem vehetett Mindenbenn, a’ főld felett,
Meg lehet é, hogy ne légyen egy parányi szegelet,
Melyet az áldott Természet rakni akképp akara:
Hogy tsak öröm rózsáival*
rózsáivál Sh., em.
virágozzék pitvara?
Melynek ártatlan vígsággal illatozzon tavassza,
Hogy azt a’ búnak fagylaló tele meg ne fonnyassza.
Óh bóldogabb Teremtések Éggel*
Eggel Sh., em.
szomszéd Hazája!
(Ha ugyan közelithetnek teremtések hozzája)
Mikor jő egy újj életnek az a’ kedves Hajnala,
Melybenn lehessek e’ bóldog helynek én is Angyala
Mikor lessz – – – – De szálj-le Múz[s]ám*
Múz ám Sh., em.
e’ halandók házába,
Régenn tévelygessz már a’ jobb Világok’ Országába,
El-ragadtatva vitettél a’*
a Sh., em.
szentebbik Ég*
Eg Sh., em.
felé
Hol a’ Mindenható ditső thronusát fel-emelé.
Húzd öszve, ’s tsak félig nyijjon pislogó szemed-fén[n]ye,*
fén ye Sh., em.
Hogy Mennyei ditsösségnek meg ne vakittsa Fénnye
Lelkem! térj vissza földedbe, ’s hagyd félbe szent bútsúdat,
Mérjed a’ fel-járt Világok messzeségével búdat.
Te is Múzsám! újj énekre készitsd rebegő szádat,
Bús Orfeus húrjaival lelkesitsd bús hárfádat.
’s Hogy bús Pengetését gyengült kezed el ne hibázza
Lelkem keserves Lamentom’ szivembe le-kótázza


Szűk határok közzé szorúlt ez a’ Világi élet,
Rövid ez – – alig kezd lenni, már füsté semmivé lett.
Eggy Tornátz ez, ’s a’ Születés eggyik ajtaja ennek,
Másik ajtaja a’ Halál, hol az élök ki-mennek.
Ez egy rövid – de sok bajjal meg-rakott terhes pálya
A’ Bőltső, és a’ koporsó ennek a’ két Métája*
MétájáSh., em.
(határa)
Hová, kik a’ balgatagság sebes szekerénn futnak:
A’ testi kivánságoknak kerekeinn el-jutnak,
Ez az élet oly sebessen, oly alattomba halad:
Hogy észre nem veszik sokann, mikor tőlök el-szalad.
De; bár illy rövid az élet: még is meg hosszabodik,
Ha a’ bánat mérge, ’s a’ búk száma meg-sokasodik,
Az élet rövidségéről tsak azok panaszolnak:
Kik ez enyelgő Világbann torkig bugyborékolnak.
De miólta idejére éltemnek eszmélhetek,
Sok századoknak láttzanak nekem e’ néhány hetek.
Te mérted Óh Világ fénnye! az én esztendeimet,
Te számláltad*
szamláltad Sh., em.
minden naponn bokros keserveimet.
Te a’ fénynek ’s melegségnek Attya! tégy-bizonságot,
Te ki idö szakaszokkal méred ezt a Világot,
Mikor Chiron nyila eránt vinnéd tűz szekeredet,
Akkor látám-meg elősször*
elósször Sh., em.
élet adó fényedet.
Elsöbenn az Élet,*
Elet Sh., em.
édes mézzel akkor kinála,
’s*
,s Sh., em.
Mihelyt meg kóstoltam,*
kóstoltam. Sh., em.
mérges mézze tsömörré vála.
Azólta, könnyekkel tőltvén italom, és ételem,
Émelygös*
Emelygös sh., em.
olaj-salakját, ökrendő kortyal nyelem.
Bár már Titán a’ tizen két jegyek Karikájábann,
Tizen kilentzer*
kIlentzer Sh., em.
fordúlt-meg tündöklő hintójábann:
Még sem jött-fel soha gyászos köddel borúlt Egemenn:
Hogy az öröm tiszta fénnyét látta vólna Szivemenn.
Sőt ha piross Ortzájával hevűlt a’ piross reggel,
Fel-szívta bús könnyeimet a’ harmatos tseppekkel.
Mikor merité Lovait a’ Tenger kék Ölébe:
Meritette Szivem a’ Búk hánykódó tengerébe.
Ti tizen kilentz esztendők, életem esztendei!
Egy mást váltó sira[l]mimnak*
sira mimnak Sh., em.
ti hosszabb mértékei!
Már az Örökké-Valóság végetlen pitvarába
Álljatok*
Alljatok Sh., em.
a’ leg-szomorúbb Esztendők bús sorába.
’s Ha meg láthatom valaha több Testvéreteket is,
Gyász ruhába állíttsátok mellétek ezeket is. –
Mig tartott gyermekségemnek tizen két esztendeje,
Fonnyadt bimbót mutogatott tövisse közt vesszeje;
Már hét esztendőktől fogva virágzik ifjúságom,
De le szakasztá a’ bal sors nyilni kezdő virágom.
’s*
s. Sh., a pontot ért. sz. elhagytuk.
Tette egy könny-húlatással*
húlátással Sh., em.
tőltt pohárba; melybenn bár
Virágzik is: de lassanként fonnyad, és hervadoz már.
El-aszik már – – – ki nem tudám a’ többiét rebegni,
A’ könnyek Zápora*
Zapora Sh., em.
kezdett két sz[e]memenn*
sz memenn Sh., em.
peregni.
Öszve fatsart szivem’ belső titkos Kamarájának
Rejtekébenn, a’ búk zúgó habbal meg-áradának,
Istenem! ájúlás vólt é? vagy pedig tsak méj álom?
Tüzes kepzelödésimet, oh még most is tsudálom.
Láttam é, vagy tsak képzeltem Apolló rám tekinte,
’s El-alélt Lelkem sebére édes balsamot hinte.
„Hát úgymond,*
úgymond. Sh., em.
rab vagy Poétám! még pedig a’ Bánaté?
„Hát téged a’ Bánat e’ szent helyektől el foghat é?
„Oszlasd komor Bánatidnak gyászból szövött fellegét,*
fellegét Sh., em.
„Légy a’ mienk, légy, deritsd-fel ismét örömed egét.
„Láttam én a’ Duna menténn oly Meczenást, a’ kinek
„Szíve nem sajnáll áldozni a’ Pindus Szűzeinek. –
Tovább akarám kérdezni – –: de el tűnt szemem elől
A’ Felhőt fényes szárnyával bársonyozván jobb felől.
s Már a’ hajnal lobogtatván alól rózsa szín fáklyát,
Fel-szedte szemem héllyárol az álom édes mákját.