MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Halotti versek.
MELLYEKET
NÉHAI MÉLTÓSÁGOS
KOHÁNYI
KÁTSÁNDY THEREZIA
ASZSZONY
CSÁSZÁRI és KIRÁLYI
ARANY-KÚLTSOS
KIS RHÉDEI
RHÉDEI LAJOS
ÚR
HÁZAS-TÁRSÁNAK
Eltemetésekor tartatott Tisztesség tételére
készített és el is mondott
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

Aprilis 15-dik Napjánn. 1804.
NAGY-VÁRADONN,
Máramarossi Gottlíb Antal’ betűivel.

Lenni vagy nem lenni? Kérdések kérdése,
A’ melynek Sekszpirral nehéz meg fejtése.
Nagy kérdés, a’ mellyet ha mélyenn visgálunk,
Még több mélységeknek mélyére találunk.
Lát és habzik az ész, a’ szív fél és óhajt,
Bennem a’ kérdésbenn forgó Lélek sóhajt;
Érzem Nemes vóltom, érzem gyengeségem,
Reményem bé borúl, és derűl kéttségem.
Mikor a’ mozgó sárt az Égig emelem
Az Isteni Lángot egy Porban nem lelem,
Tsillagok közt hordnak lebegő szárnyaim,
De a’ sír partyára húznak ón lábaim.
Az Ég, és Főld között függök utóljára,
Én Angyal meg Állat, vagy tsak por meg pára,
Ha most vagyok, látom mindég is kell lennem,
Ha nem lészek, tsapás vólt az élet bennem.
És ha el kell múlnom, miért kell most élni?
Egy elveszendőnek miért kell reménylni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint eggy számkivetett, és mint eggy üldözött
Vágyakozzam ditsőbb Rendelésem felé,
Egy méltóbb Országba, még se mennyek belé?
Légyek, hogy szenyvedjek? és bánjam létemet?
Reménylyek? de ez is gyötörjön engemet?
Így örök Semmiség! óhajtlak*
óhatjlak Sh., értelemszerűen em.
tégedet,
Vedd viszsza méhedbe rontsolt gyermekedet.
Bóldog! százszor bóldog a’ ki nem született,
A’ ki nem izlelte még meg az életet:
De jaj! a’ ki egyszer van, és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni:
Ha nem levék vala, e’ nagy jót nem tudnám,
’S a’ nem esmért halál karjain aludnám.
Létel! te Mennyország ezer inségbe is,
Nem-Létel! te Pokol még nem érezve is.
Itt állok virágzó éltem szigettyében,
Egy kőszikla tornyán a’ hab szigetében,
Itt nézem partotok kétes meszsziségét,
Az én lételemnek folyását, vagy végét.
Alattam a’ Cháosz bőgő torkolattya
Az Elementumok fogát tsattogtattya,
’S várásló bal kezét sárgán nyújtván felém
Elveszek; így ordít, ’s rémülést önt belém.
De Kárpittya alól a’ kék Reménységnek
A’ testvér tsillagok mosolyogva égnek,
Biztatván hogy Mennyből szált belém a’ Lélek
’S ha elvész is e’ test, jobb részemmel élek.
Oh! édes érzési az örök Lételnek,
Mellyek vígasztalnak ’s erőmben nevelnek,
A’ Halhatatlanság kezdeti már ezek
A’ miket most bennem gondolok, érezek.
És Te ki így érzed tulajdon lételed’,
Ki önnön erődet visgálod, képzeled,
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dólgokat
Azoknak formáját, számát, nagyságokat,
Ki ítélni is mersz; Te kinek nem elég
Ez a’ meg teremtett Levegő, Víz, Főld, Ég;
Hanem magad körül építsz újj Világot,
Majmolván a’ munkás Mindenhatóságot:
Te, ki által mozgok, nővök, és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vagyok, gondolkozok,
Örvendek, búsúlok, reménylek, és félek,
Te tsuda Valóság, belém szállott Lélek,
Te igazgatója e’ Por-machinának,
Teremtett Istene e’ kis Plánétának;
Szály magadba, nézd meg önn’ természetedet,
Meríts erőt abból, ’s fejtsd meg lételedet.
Tudom hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy Te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitattya hát oly sok gondolatlan
Hogy a’ mi meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert tsak ott győz a’ le rontó halál,
A’ hol meg osztható részetskékre talál;
Mert a’ ki e’ mindent semmiből alkotta,
A’ meg semmísítést magának tartotta;
A’ mellyeket külön szedvén vas ujjával
Eggyesíti önnön Elementumával;
Ront ugyan, ily jeles Machinákat ront el,
De mindent ujj képre, ’s ujj életre bont el.
Nem halhatsz hát Te meg óh Nemes Valóság!
Ha tsak maga egykor a’ Mindenhatóság,
Ki akart, és veled közlötte lételét
Lángodra nem fújja a’ semmiség szelét,
De egy Bölts Istenről azt állítni Vétek
(Sőt hogy említem is, tám’ azzal is vétek)
Hogy Ő, eggy a’ maga képére teremtett
Nemes Valóságot tsak azért teremtett,
Hogy a’ bú, baj közzűl semmiségre híjja,
’S önnön lehelletét minteggy viszsza szíjja.
Emberek jó Attya! tudjuk valójában
Hogy egész mivóltunk por, ’s árnyék magában,
És a’ mit adtál is, azt sem érdemellyük,
Úgy van! hatalmadat rettegve tisztellyük.
De Te óh Jóságnak Kútfeje, Tengere,
Kitől e’ Lelkes sár, ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz é eggykor, örvendhetsz é annak?
Hogy halált menydörögj eggy Halhatatlannak?
Hogy, a’ ki lenni kezd, előre rettegjen,
A’ bőltső és sír közt mordon ténferegjen?
A’ meg hóltak közzűl ne említtsen senki
’S az életre minden irtózva lépjen ki?
Oh nem! nints betsesebb javunk az életnél
És Te oly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e’ leg főbb jónktól meg fosztanál minket
’S meg tsalnád az erre vágyó Lelkeinket.
Igazság Istene! jók ’s roszszak Bírája,
Kinél bé vall mindent az esztendők szája,
Ki részrehajlástól soha meg nem rontott
Kezekkel ingatod a’ mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a’ sírnak szélén örök határt?
Ha eddig oly ritkán fizetél méltó árt.
Ha azok kik sujtó páltzádtól nem félnek,
Veretlen maradnak, sőt még vígan élnek,
És a’ ki a’ virtus pusztáján bujdoklik,
Sír, szenyved, ’s a’ bűnnek körme közt fuldoklik.
Uram! Te ki magad visgálod szívemet,
Tudod róllad való tiszta érzésemet:
De mihelyt az Erkölts Világába mégyek,
Nem tudom mit hidjek, érezzek, vagy tégyek;
Mert látom az áldott Virtust tsúffá teszik
Szidják, háborgattyák, űldözőbe veszik,
Verik, tömlötzözik, halálra kontzolják,
Már ezek a’ szívet nagyon martzongolyák,
Kivált mikor látom hogy a’ gonoszoknak
Tündöklő napjaik kényekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe,
’S a’ Szüzek erköltsét nyerik érte bérbe,
A’ szegényt a’ Törvény’ úttyán meg késelik,
A’ rongyos Árváknak kenyerét bé nyelik,
Magok az álnokság hálóját hintik el,
A’ Törvény kötelét tsúfolva tépik el;
Még is a’ bóldogság mosolyog le rájok
Szívek nyugott és víg, virít az ortzájok.
Mi hát a’ szenyvedő jámbornak jutalma?
Hová lett? hol van a’ Virtus diadalma?
Én ugyan ha nints más élet én érettem,
Meg nem köszönhetem hogy emberré lettem;
Ha Lelkünk Testünkel együtt meg szűn lenni
Nem lehet éltünkből vígasztalást venni.
De érzem hogy lelkem tehettségi nagyok,
Érzem a’ Fő Lélek Helytartója vagyok,
Hogy már e’ főldön is több vagyok baromnál,
Talán reménységem több tsupa álomnál.
Érzem hogy ha itten bé tőltöm hellyemet,
Édes rá eszmélés fogja fel lelkemet.
És így lebegvén az Uram Thronusáig,
Ki látok az örök létel köz pontyáig,
Hol eredetemnek kezdetét fel lelem,
’S a’ végetlen idők kerekét képzelem. –
A’ London uttzája, a’ Húron posvánnya
A’ jövendő bóldog Életet kívánnya,
A’ tsendes Khinai, ’s a’ kóborló Tatár,
Érzi hogy a’ halál nem leg végsőbb határ;
Sőt az a’ Kannibál ki dühött bélébe
Önnön ember társát vendégeskedi be,
’S az ötig olvasni nem tudó Déli nép
Hiszi hogy lelkestől a’ halálba nem lép. –
De itt azt kérdheti egy Világ Polgára,
Hogy jutott minden Nép ennek tudására,
Barátom hányd fel bár a’ könyvek asztagát,
Meg látod, hogy eggy Nép sem formálta magát,
Eggy ember, eggy Nem, köz Lélek, egy Isteni
Szokatlan erővel fel ruházott Zseni,
Látta a’ mit mások nem láttak, ’s a’ vadon
Népnek elő adta, szelíden, szabadon,
A’ gyenge fél hitte az erősnek szavát
’S nem tudva érzette önnön maga javát,
Látta hogy a’ szíve nem kiált ellene
Hogy ez az ő Nemes sorsához illene,
Vagy is a’ mely bimbót nyerses természete,
Még bé burkolt kérgek alatt rejtegete,
Mihelyt eggy bóldog fény ’s meleg ki fejtette,
Mindjárt magáénak vallotta, ’s szerette;
Én ugyan állítni nagyon merészelem
Hogy régibb út a’ Hit, mint sem az Értelem,
’S hogy minden Nép elébb lett Theologussá
Mint kételkedővé, vagy Filosofussá;
És én hogy példát is hozzak a’ Népekről
Miként képzelődtek azok a’ Lélekről
Vagy kettőt említek kit a’ Szent hagyomány
Úttyán nem vezet még az Ész és Tudomány.
A’ Scythák, Tatárok, ’s a’ kik az Északnak
Fagyos vagy mérséklett Öve alatt laknak,
Azt tartyák ’s reménylik hogy ezen testekkel,
E’ kívánságokkal és e’ szükségekkel,
A’ mellyekkel bírnak földi életekbe,
Egy ehez hasonló helyre kőltöznek be,
És ott sok öröm közt töltik idejeket,
Semmi bánat vagy bú nem álja fejeket.

* * *

Lám mely bóldogító a’ Vallás érzése,
Bár ily eggyűgyű is Lelket ád izlése,
Hányszor vígasztalya a’ Négernek szívét,
Mikor már nem bírja eltsigázó mívét,
Mikor a’ Pérui bányák éjjelében,
Az Élet és Pokol költsönös szélében,
Hol tsak jaj szók, bilints tsörgések hallatnak
A’ rabság, a’ kínok már Lelkéig hatnak,
A’ Pogány Keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az értzek kohába.
De tsak viszsza hátrál letörli könyveit,
’S a’ tágas Tengerre fordíttya szemeit.
Mely hazája között, a’ hová vágyódik,
És e’ nyomorgatás főldje közt hánykódik,
Gondolja majd eljő az a’ pertz végtére,
Melyben elér ő is a’ kínok végére,
És az esti szellők lágy meleg szárnyain,
Által repűl Lelke a’ tenger partyain.
Zengi ujj örömét és elmúlt kinnyait,
Átkozza a’ kávés kertek’ vad Urait.
Ez, a’ mit így képzel a’ Feketék Neme,
Az Északi ’s Déli Hitnek egy lántz szeme;
Mert a’ hol a’ tisztelt Elefántok laknak,
’S enni való fészket a’ madarak raknak,
A’ fázó Imaus bértzeitől fogva,
A’ meddig a’ déli Tenger ér zajogva,
Földünk leg szelídebb ’s leg régibb Nemzeti,
Khina és India, a’ Jószag’*
Jőszeg Ért. sz. em.
szigeti
Azt hiszik hogy tsupán, e’ testé a’ halál,
A’ Lélek megmarad, tsak hogy más testbe száll.

* * *

Most már a’ Szenté lett régi Hagyományok
Partya mellől bellyebb visznek a’ Kórmányok
Olyan emberekhez, kik a’ Természetnek
’S tsupa Okosságnak úttyán lépegetnek.
Itt népes Országot nem szükséges várnunk,
Tsak apró, különös tsoport közt kell járnunk
És hogy minnyájáról ítéletet tégyünk,
Tsak három haldoklót látogatni mégyünk.
Az első Atheus, ki hogy nem láthatta
Az Istent, a’ Lelket vakmerőn tagadta,
Erkőltsi Jó ’s roszsz közt, külömbséget nem tett,
Mindent tsak magáért ’s magából teremtett,
Életét ’s dolgait a’ szerént követte,
A’ mint az Állati-ösztön ingerlette,
Tsak ott őrizkedett világos véttségtől,
A’ hol retteghetett földi fenyítéktől;
Most már belé lépvén a’ halál révébe,
Illyen formán érez elfásult szívébe

Meg van, vártam is egykor azt
Hogy meg bomlik ez a’ durva matéria,
És a’ dolgos erő ki fogy.
’S más formákba ütik machina testemet
A’ dúló elementumok,
És Én nem leszek Én. – Érzem ez a’ halál
Melyen túl mi van? a’ mi vólt
Hitvány létem előtt. Bennem az éltető
Tűz fel gyúla ’s el álva már;
Most is gyertya vagyok, gyertya, de mely nem ég,
Hát kívánnyam é létemet?
Kívánom; de tudom hogy lehetetlen az,
Bártsak téged erőss Vad Ész
Meg tsalhatna nemesbb sorsra esenkedő
Szívem; bártsak ez a’ remény
Fel nyitná letsukott életem ajtaját!
Adjátok nekem állatok
Csendes, tompa, hideg véreteket; Miért?
Miêrt gondolkozom Én? ’s miêrt
Képződök, habozok, rettegek, érezek?
Oh a’ mellyet igen hiszek,
A’ nem létel örök Tengere mint ijjeszt,
’S a’ mit nem hiszek, a’ betses
Élet ’s boldogodás, melly igen édesít!
Lévők létele ’s kútfeje!
Isten, hogy ha Te élsz, óltsd ki szorongató
Eszmélésemet, oh vagy oh!
Szánny meg hogy nevetem Mennyei létedet.

E’ bús haldoklótól mennyünk ébrettebbhez,
E’ rettegő szívtől jobbhoz, tsendesebbhez.
A’ Hajnal szárnyai engemet fel vesznek,
’S a’ Khina termékeny partyain letésznek,
Ott a’ hol egy nagy bőlts és az Ég kedvesse
Nap nyugott Ruszszoja,1
*) Rousseau
) Kelet Socratesse
Confucius; kinek nemes munkáiba,
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba,
A’ ki eggy leg nagyobb, leg régibb nemzetet
Törvényre, erkőltsre, jó rendre vezetett,
Ezt láttyuk itt: Már ő az Istent dítsérte,
De a’ halhatatlan Lelket nem esmérte,
Egy foggal fellyebb vólt amaz epés bőltstől,
Hallyunk hát egy szót a’ haldokló erköltstől.
Oh! halál te szelíd álomnak testvére
Mikor vetsz örök Zárt szemem fedelére?
Mikor száll testemre az a’ vég nyugalom?
A’ mellyel örökre biztat a’ sír-halom?
Hogy a’ semmiségbe létem viszsza száljon,
Belőllem tsak egy por és tsak egy név váljon?
Elalszom mint fáradt, ’s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert a’ mit beszélnek a’ meg holtak felől,
Hogy holmit tsinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási,
Mert tsendesek minden halottak alvási;
Méllyen alusznak ők, ’s mi a’ kik eszmélünk,
Ő róllok álmokat látunk és beszélünk;
Alusznak? de ugyan lehet é az álom?
Én az álmot élet nélkűl nem találom;
Hiszem ha porrá lész a’ mi por, füst vala,
Tsak semmivé válik a’ mi semmi vala,
Az ember egy büdös rodhadt testé lészen,
Bomlani kezdenek a’ részek egészen,
A’ könnyebb s’ folyó rész magát fellyebb vonnya
A’ göröngy közt marad tsak a’ Skeletonnya,
Ez is nem sokára bár értz kő volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az aërbe mennek,
A’ Sír körűl lidértz formába jelennek,
A’ sós és a’ kövér részetskék meg gyűlvén
Főld színén maradnak, ’s öszve egyesűlvén
A’ plánta gyökerek által fel szívódnak,
Belőlök a’ füvek ’s barmok táplálódnak.
Így lesz az Élőből Minera, ’s televény,
A’ főldi részekből plánta, és növevény,
Mellyet ha az élő állatok meg esznek,
Belőle magoknak testet ’s növést vesznek:
Így alszunk mi! Hanem vígyáz a’ természet
Nintsen munkáiban hézak és enyészet,
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúltával másikat táplálja:
Mi vóltam magam is míg még nem születtem,
Míg fűből ’s állatból e’ testet nem vettem?
Aludtam méllyen a’ Semmiség ölébe,
A’ magam nemtudás tsendes éjjelébe,
Még a’ természetnek, mintegy annak meg hólt
Részetskéje akkor ki nem fejtődtem vólt;
Így fogok bomlani ujjonnan beléje,
Mint annak egy kitsiny meg hólt részetskéje;
A’ koporsó utánn éppen azt képzelem
A’ mi bőltsőm előtt történt vala velem,
Köszönöm hogy Nemes Állatnak születtem,
Nem bánom hogy ismét Minerává lettem:
De Te Mennynek Ura! miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbá miért tettél?
Miért adtál nékem több ’s jobb tehettséget?
Hogy sok eszköz által érjem el a’ véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt meg szűrjem,
Szabad lévén a’ sok bú bajt nyögve tűrjem?
Hogy eggy romló testet neveljek hizlaljak,
Egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te bölts Teremtő, mindent jól alkottál,
Te egy vagy és minden, a’ Te véged ott áll
Hol a’ mi karikánk forgása kezdődik,
A’ hol te kezdődöl létünk ott végződik,
A’ hol Szent ujjaid helyét végig vonod,
A’ jó rendnek lántzát ott akarod, ’s fonod,
Mindennek tzélt, rendet, és eszközt tsinálsz ki,
Egy részért az Egész uttyából nem állsz ki,
Meg van a’ főld, ’s a’ kő hogy talpat tsináljon,
Meg van a’ fű és fa, hogy éljen, tápláljon,
Teremtél Állatot, hogy egy önként való
Sokaság mozogjon, légyen élő ’s haló,
Teremtél embert is, hogy jót gonoszt tégyen,
Hogy bolond és okos itt e’ főldön légyen,
Minden egy tulajdon pontot nyert magába,
Ez okos és bolond, jó ’s rosz világába.
Tőlled vagyon tzélja ’s eszköze mindennek,
Az a’ bóldog a’ ki meg felelhet ennek,
Míg az eszköz meg van, addig kergessünk tzélt,
A’ ki a’ tzélig ért, az nem hijjába élt,
Én tudom és önnön érzésem hitet el,
Hogy viszsza nem éltem e’ rövid élettel,
Hogy rendelt hellyemet bé tőltni kívántam,
Ha olykor hézakot ejtettem is, bántam,
És hogy most munkámat folytatni meg szűnöm,
Tsak hibám szomorít, és nem feltett bűnöm;
Midőn viszsza adom lételem az Égnek,
Tsak e’ vígasztaló indúlatim égnek,
Hogy hellyemet méltóbb Teremtésnek szánnya
’S hogy azt én is bírtam soha meg ne bánnya. –
A’ harmadik halott, ezt még többre vitte,
Mert a’ halhatatlan Lelket is már hitte,
’S önnön méltóságát az Isten létével
Egybe tudván kötni, bírt nemesb elmével;
Socrates ez, kinél a’ Pogányok között
Más világra szebben senki sem kőltözött,
A’ kiben szemlélni leg tisztábban lehet,
Hogy egy Természetnek Fia mire mehet,
A’ kit Apolló is leg bőltsebbnek vallott,
Kit a’ bőlts Athénás nagy örömmel hallott,
Hanem hirtelenkedvén hamis gyanúival,
Egy napon ölte meg őtet gyilkosival.
Mennyünk tömlötzébe, hol a’ fő Bőltsekkel
Készűl a’ halálra meg nyugott Lélekkel,
Ímé a’ halálos mérget mostan adgya
Ő néki könyvezve a’ Tömlötz Hadnagya,
A’ Bölts hideg vérrel vészi azt kezébe
’S így szól barátihoz a’ halál révébe:

Lelkek Lelke, Te nagy, bőlts, igaz és örök
Jó Isten, ki az én szívemet esmered,
Kérésemre figyelmezz,
És juttass hamar engemet
E’ Földön lefutott vándori napjaim
Bóldog tzélja felé: Lelkem erőlködik
És bóldog kebeledbe
Készűl szállani Jó Atyám!
Itt a’ vég: meg ivám Kelyhedet oh halál
’S néhány pertzek utánn testemet itt hagyom.
Hogy hogy drága Barátim!
Miért vagytok szomorú, ’s levert
Ábrázattal? az én véremet is hideg
Meg nyugvás szemivel kellene néznetek,
Még is szántok: ez a’ bú
Meg bánt Férjfiak! engemet.
Ah! híjjátok elő Balsamomúl az Észt
’S a’ Virtust. De Te sírsz Chrénesem és Te is
Plátom könyvezel? Óh Ég!
Oh Jó Isten, ugyan hová
Lett és lészen ama szent Filozófia,
Melly a’ főldi halált semmibe véteti?
Bátran drága Barátim!
Majd eggykor Ti is engemet
Meg láttok; mit is ér, sírni, sohajtani
’S e’ történetemen nyögve kesergeni,
Hát egy bűntelen embert
Rettegtethet é az halál?

Ily érzések között múlt ki az űldözött
Socrates kesergő Tanítványi között
Kinek nagy Lelke vólt és tiszta erköltse,
Ez a’ Régi Világ fedhetetlen Böltse:
De a’ kit setétnek ’s kitsinynek találunk
Mihelyt eggy haldokló Keresztyént vizsgálunk,
Kit a’ ki tisztázott értelem okosít,
Maga az Igazság napja világosít.
Méltó, ’s épűletes ha a’ kik még élünk,
Egy illyen haldoklót gondosan szemlélünk.

* * *

Elégnek ágyához tudnálak vezetni,
A’ kiről jó példát ’s tudományt vehetni,
De tegyük most hátrább tíz nappal magunkat,
Haljuk vég óráján önnön Halottunkat,
Kinél a’ Jó Lélek magyarázására
Alig akadhatok nemesebb Példára:
De minthogy elmémet ’s tollamat gyengéllem
Érzésim a’ Pópe szent Lantyán beszéllem:
Így szóll ez a’S gyenge por testbe őltözött
Szép Lélek magához, vég hörgési között:

Mennybéli lángnak kellemes Isteni
Szikráji! hagyd el hagyd el ezen halál
Alá vetett Testet; Te játszó
Eszköze a’ repeső örömnek,
Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon
Hogy tzélra jutván végy diadalmat a’
Természeten, ’s a’ bóldog élet’
Szent Palotái felé emelkedj.
Hald azt kiáltyák fent amaz Angyalok
Jer drága Húgunk, Égi rokon jövel!
Már én nem esmérek magamra
Meg zavarodtanak érezésim.
Bé hunyt szememnek már elaludt tüze,
Híg éltetőim széjjel oszoltanak,
Lélekzetem kezd szűnni. Oh hát
Lelkem! ugyan tsak ez é ki mulni?
A’ föld előllem távozik, és szemem
Nem láttya többé. A’ magos Ég ki nyílt,
És benne száz kar Serafimnak
Zengedezése fülembe tsendűl;

Kik által adván szárnyaikat nekem,
Gyors repdeséssel Mennybe emelkedem.
Fulánkod oh halál! mutasd már
És diadalmadat óh koporsó!

Így szállot fel az Ég tündöklő Várára
Ez a’ Nemes Lélek, méltó jutalmára,
Ki a’ halandóság’ tövisses vőlgyébenn
Már félig őltözött az Angyali képbenn,
Kihez ha mindenek hasonlók vólnának,
Tám az Égiek is hozzánk le szálnának;
Ki megérdemlette e’ testi világbann,
Hogy részt vegyen rangban, kintsben, bóldogságbann.
A’ ki ha származott volna kunyhóból is,
Ki sugárzott vólna szép Lelke abból is,
Kit tisztelt, szeretett eggy ily Fényes Sereg,
Mely most hamvainál bánkódik, kesereg,
Kibenn gyönyörködött ennyi Pallérozott,
’S ki multakor még az irígy sem átkozott,
Kiért a’ Társaság és az Erkölts vérzik,
Kinek hijját magok a’ Grátziák érzik,
Egy Nemes Tör’sök Ház méltó sarjazattya,
Kinek a’ közjóért élt és halt az Attya,
Egy érzékeny Mátka, eggy ollyan Feleség,
Mely a’ Nemes szívnek legnagyobb nyereség,
Egy ollyan Aszszonyság kinek természeti
Szívét, Eszét, Lelkét minden esmérheti,
A’ ki ha származást Párisba vett vólna,
Esztendőre rólla sok Könyv-Író szólna:
Otthon nyájas, tsínos, víg, lebotsátkozó,
Jó rendet szerető, elmés, mulatozó,
Ki búba tsak akkor ejtette vendégit
Mikor azok észre vették betegségit,
Nagy emberek vóltak Attya, Férje, ’s Vére,
Még sem szált kevélység ’s vad gög a’ Lelkére;
Gazdag vólt, nem pazér, hatalmas, nem kemény
A’ módosság nem vólt benne tsak tünemény,
Mindent meg kémélt Ő, de nem színeskedett,
Jó lenni nem tanúlt mert annak született,
Virtusát érzette, önn’ betsét esmérte,
Elméje könnyű vólt a’ másét dítsérte,
De elevensége nem tette hiúvá,
Teste gyenge vólta, vaddá, szomorúvá,
Sem világ rabjává nem szeretett lenni,
Sem abban magának követőket venni,
Még is tudott élni ez élet javával,
’S gyakran izleltette azt ember-társával.

* * *

Óh Felséges Virtus ott tetzesz Te nagynak,
Hol a’ tselekvőnek akadályi vagynak,
Hol a’ midőn eggy jót illik fényre hozni,
Sok kedves dolgot kell azért fel áldozni,
A’ hely, szokás, rang, mód, mások ítélete,
A’ körűltünk lévő emberek élete,
Midőn ezek jőnek a’ Virtussal perbe,
Ekkor kell értelem ’s erő az emberbe.
E’ bóldogúlt Lelket ily Pontból tisztelem,
Tsuda eggy gyengében illy erő ’s értelem!
Más mikor szokásból szólnak a’ hólt felett,
Más pedig e’ bennem meg fundált tisztelet,
’S tudom hogy midőn ezt ily hoszszan ki tettem,
Minden itt lévőknek szíve szólt mellettem.
Engedj meg Szent Árnyék ha ez köz-siralom
Szomorú piattzán Neved magasztalom;
Félek Virtusidról több említést tenni,
Ámbár érzékennyé meg szűntél már lenni,
Mély álmod ’s vérednek fagyos elállása
Ortzádnak örökös haloványodása,
Alig tudnak egész bizonyossá tenni,
Hogy dítséretidre ne tudj érző lenni:
De e’ gyász Koporsó és e’ fényes Rendek
Meg győznek, ’s magam is tsak ugyan örvendek,
Hogy dítséretidről tisztem most szóllani,
A’ mit te pirúlva szoktál vólt hallani.
Vedd jó neven tőllem hogy itt meg tisztellek
Hogy meszsze, magasra, – Magadig emellek.

* * *

És Ti tiszteltt Karok tőllem tám várjátok
Hogy e’ bóldogúltnak életét hallyátok
De minek írjam azt a’ mit tudtok nagyon?
Minek írjam a’ mi tiszteletbe vagyon?
’S a’ mit már ti néktek jobban le rajzoltak
Ama két Tudósok kik előttem szóltak.

Én hát tsak Lantommal fogom fel szózattyát
Hogy itt ki rebegjem végső indúlattyát:

Bútsúzik elsőben is Méltóságos Császári és Királyi Arany Kúltsos Kis Rhédey Rhédei Lajos Úrtól, mint szomorúan el hagyott Szerelmes Férjétől.

Zárt koporsómnak fedelén belől is
Érez a’ szívem Szeretett Nevedre,
’S a’ Setéttségnek hideg éjjelében
RHÉDEI látlak.
Látlak, esmérlek, karomat fogadd el
Oh Szerelmemnek deli Tárgya; Lelkem,
Hív, ’s Nemes Férjem, LAJOSOM, Barátom
Látlak ölellek.
Oh! az érzékeny tüzet el nem óltják
E’ setét sűrű ködök, az halálnak
Puszta vőlgyén is Ti felőlletek még
Hangzik az Ekhó.
Jöszte, hív emlékezeteddel újjítsd
E’ magánosság Szomorú Világát,
Ah! erőss Lelked le hatolhat é sír
Értz kebelébe.
Itt fogadd még el, hol az áltatások
Nem lakozhatnak, ’s a’ hol a’ világi
Tettetésnek nints helye, itt fogadd el
Thrézia szívét.
Jer Nemes Lelkek remeke, Királyok
És Magyar Hérók Fejedelmi Vére,
A’ ki Laurussal ’s olajággal ékes
Érdemeid közt.
Házi Virtussal szereted tetézni
Nyert ditsősséged; jővel és ne vesd meg
Annyi jó hírnek jubiléumában
Hitvesi bútsúm.
Jer, de mely híven sietel Te, meg hült
Karjaim közzé, köszönöm; de szóllít
A’ ditső Tornátz, hova Téged is hoz
Egykor az Érdem.

Bútsúzik Méltóságos Kohányi Kátsándy Susánna Aszszonytól; Méltóságos Maros-Németi Gróff Gyulay Ferentz Cs. K. Arany Kúltsos Úr Kedves Élete Párjától, mint élő és igen Kedves Testvérétől.

Kedves Testvérem SUSÁNNÁM
Fogadd el vég szózatom,
Elválásom nagyon bánnám
Mert le köt indúlatom,
De a’ Mennyei szózatnak
Szent Törvényi fel hivatnak,
Most botsáss el: eggykor még
Eggyesítni fog az Ég.

Addig is Gróff GYULAIDDAL
Élj a’ hűség karjainn,
Nagyra termett Magzatiddal
Járj az öröm szárnyainn,
Én szeretlek, én tisztellek,
Én sohajtok, én ölellek,
Isten hozzád ah! eggy oh!
Nékem elég bútsú szó!

Bútsúzik Tekintetes Radvánszky Therezia Aszszonytól, Néhai Tekintetes Szerenti Jósef Úr el maradott Özvegyétől, mint igen kedves Jó Baráttyától.

De még több jaj! szót kell tennem
Többtől is kell bútsút vennem
Oh keserves változás!
Még SZERENTSY Özvegyétől
Bús hang jön Sírom szélétől
És igaz sohajtozás.
Te kit a’ hív Rokonságnak,
’S ebben ritka Baráttságnak
Kéttzeres szent kötele,
Én velem úgy eggyesített
Hogy köz-érzés lelkesített,
THRÉZIÁM! Szívem fele!
Ez elválás pontyán érzem,
Mely keserves kínnal vérzem
Elhagyván ez életet,

Most mikor már elszakadtunk,
Ott a’ hol eggybe forradtunk
Szörnyű mettzés tétetett,
Oh ha addig tartanának
A’ Baráttság Angyalának
Ró’sákból font köteli,
Míg a’ sír bé nem nyél minket,
Oh! úgy érző szíveinket,
Tsak kínnal rakná teli,
De oh bár mely meszsziségre,
Égből földre, földről Égre
Eggyeránt fut szárnyain,
Véle a’ szelek nem bírnak,
A’ tömlötznek és a’ sírnak
Truttzol vasas bóltyain,
Mikor már én itt tündöklök,
A’ kék Égen ki könyöklök,
Hallom tőlled Nevemet,
’S valamely tsillag sugára
Rá festi szemed héjjára
Hív emlékezésemet,
E’ ditsőűltek Országa
Eggyik leg főbb bóldogsága,
Az a’ kedves érzemény,
Hogy Barátinkról eszmélünk,
Hogy majd velek eggyütt élünk,
Leg vígasztalóbb remény
Oh! karjaim mint repesnek
Hogy eggykor nyakadba esnek
Az élet tornátzibann,
Addig is kívánnya szívem
Hogy ró’sák közt járjál hívem
E’ világ pusztáibann.

Bútsúzik Tekintetes Uray Juliánna Aszszonytól Tekintetes Domokos Jakab Úr Élete Párjától, mint kedves Baráttyától, a’ ki terhes betegségében szüntelen mellette vólt.

Hát Te DOMOKOS JAKABnak tiszta szívű Hitvese,
Ki a’ bóldogtalanabbnak Dajkája vagy ’s Frigyese,
Hív URAY JULIÁNNA, kitől a’ vég pertzenn is
Több jóságot nem kívánna még a’ békételen is
Te a’ Baráti hűségnek példája, és bélyege,
Kit nem borzaszt az Inségnek szélvesze, és fellege,
Ki a’ sűrű fájdalomba vígasztaltál engemet,
Te kísérted le síromba öszve rontsolt testemet,
Hogy köszönnyem meg hűséged, ’s arany barátságodat,
Oh! már az Ég esmér téged ’s letette jutalmadat,
Meg őríz Kedves Férjeddel, és meg áld benneteket,
Végre velem, Kedveseddel meg látod a’ Szenteket.

* * *

Ti is a’ GYULAI, BÁRTZAY ’s RHÉDEI
Fényes Familiák minden Vérségei,
Hűséges Rokonok, Nemes Atyafiak,
Ithon és a’ Hadban példás Hazafiak,
Vég bútsúmat tiszta szívvel fogadjátok,
Az Úrnak áldása terjedjen reátok.

* * *

Ti is felsőbb ’s alsóbb Rendű Méltóságok!
Nemes Magyar Urak, Úri Aszszonyságok!
Vitéz Hadi Tisztek, a’ kik a’ Tsatának
Tüzén éltek, haltok, Királynak, Hazának,
E’ régi Városnak tsinos Polgárjai!
E’ tisztes Közönség érdemes Tagjai!
Valakik erántam hív szívvel vóltatok,
’S a’ jó emlékezet Könyvébe írtatok,
Köszönöm valamit irántam tettetek;
Légyetek áldottak, már Isten veletek.

* * *

Mi pedig valakik koporsódhoz gyűltünk,
Valakik szerettünk, tiszteltünk, betsűltünk,
Mi is Nemes Lélek sóhajtunk és sírunk,
Háládó szívünknek táblájára írunk,
És tsak a’ vígasztal, hogy még fel találunk,
Égi Társak leszünk ’s többször el nem válunk.

* * *

És én a’ ki ollyan szerentséssé lettem
Hogy ily nagy Lelkek közt Virtusid zenghettem,
Botsánatot kérek rebegő nyelvemről,
Elmém szűk-vóltáról, kis tehettségemről,
A’ mely ha bírt vólna szívemnek lángjával,
Verset futott vólna a’ szelek szárnyával,
De bár Tálentomim nem tüzessek ’s nagyok
Hazám Lantosi közt Középszerű vagyok,
Az az önnön érzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat;
Hogy most is eggy méltót magasztalt énekem,
Ennyi Nagy, Bölts, ’s tsinos Halgatóm vólt nekem.