HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Amaryllis

Idyllium Kir. Tanátsos SCHRAUDNÉ’*
<Egy Próba Magyar> Idyllium<ban> Kir. Tanátsos SCHRAUDNÉ’ halálára A Tanátsos olvhtl. szóból jav., a Kir. utólag betoldva elé.
halálára

Prima Syracosio dignata est ludere versu
Nostra, nec erubuit silvas habitare Thalia.

VIRGILIUS

MONDANIVALO.

A’ lázzadó érzések és indúlatok vagy a’ barbarismusnak következései, vagy a’ luxusnak.*
luxusnak Az l L-ből jav.
A’ Természetben és a’ szelíd érzésben való gyönyörködés a’ józan*
józan A j c-ből jav.
culturának jelensége! – A’ ki egy éneklő madarat, egy kinyíltt virágot, vagy egy ártatlan és szép gyermeket lát, és ezekre a’ Szívét édes repesésben érezi, abban az Emberiség ki is van már fejtve, el sints temetve. – Illyen Character kell arra, hogy valaki kedvelhesse az IDYLLIUMOT.
Most szerentséltettem először Múzsámat a’ pásztori Poésisban. Kétséges*
Ketséges em.
voltam Elsőszülöttemnek*
Elsőszülöttemnek Az E e-ből jav.
szerentséje felől: és ezen az okon nem is bátorkodtam azt a’ Versmértékkel megszorítani.
Eredeti Magyar példa előttem nem volt, a’ mellyet követésre felvehettem volna. Mert a’ Gr. Zrinyi Miklós’ Violántillája, és a’ Faludi Ferentz’ Pásztori Énekei, sok magános szép Vonásaik mellett is, durvábbak, mintsem őket a’ Gessneri Seculumban mustráúl lehetne felállítani.*
felállítani. – Az állítan olvhtl. szóból jav., a fel sor fölötti betoldás.
Ha ez az én első Próbám – nem Ménali vadolajágkoszorút – hanem csak bátorító szíves bíztatást nyerhet is magának Magyarimtól: ösztön leszszaz nékem, hogy Lantomat ollykor-ollykor meghagyván ereszkedni, Zabszársípommal tanítsam ekhózni tőlgyes erdeinket;*
érdeinket em.
és akkor talám – bizonyos tekintetben – jussom lesz az Ándesi Pásztorral elmondani: Prima Syracosio
Ez az első Idylliumom alkalmatosságra készűlt. Nem azért, mintha az Allegóriás Eclogáknak barátja volnék; hanem azért, mivel a’ történet Idylliumos érzésekbe hozott, ’s eszembe jutott Pópénak*
Pópénak A rag nincs kiemelve.
Daphne nevű téli Eclogája, mellyet Mad. Tempestnek halálára szerzett. – A’ történet ez:
Amaryllis, az az, Kir. Tanáts. és Magy. Orsz. Fő Orvosának, M. Dr. Protomedicus, és professor Cons. Schraud az az, M. Dr. és Protomedicus T. Cons. SCHRAUD Úrnak,*
Dr. és Protomedicus<és Professor> T. Cons. SCHRAUD Az és, valamint a T. utólag betoldva, a Dr. Sc-ből jav.
ki itt Mílon név alatt jön elő, a’ Felesége, Debretzeni Patikárius ZEININGER*
ZEI<.>NINGER
Úrnak, a’ kit Thyrsis név alatt beszélltetek, a’ Leánya, Városunkban az Ó esztendő végén meghalálozott. Én (Melitesz) éppen a’ temetés’ napján érkeztem haza faluról; ’s még azon friss mezei képzelődésemben mertem Pásztorálra botsátkozni.
A’ ki Mílonnak Meliteszhez való intését felyűl ítéli lenni a’ Pásztori gondolkodás’ modján, annak ezt a’ kettőt juttatom eszébe. 1) Enyhítődik ez a’ Delphisi sugarlással, ’s azzal, hogy Mílon tudja az Égiek’ tanátsát, ’s a’ t. 2) Illetlennek tartottam egy nagy Philosophust vígasztalni, ’s ez okon az ő szájába adtam azt, mint Phoebus’ Főpapjának; a’ mit én kívántam volna mondani – köz pásztor: mert több nem is vagyok, és ezzel zárom bé Mondanivalómat.

Debretzenben Jan. 8 d. 1803.

AMARYLLIS
Thyrsis, Mílon, Melitesz.
Thyrsis. MELLY szomorú éjtszaka ez!1
A’ temetés napját, az az Dec. 31-dik 1802. követő Éj; mellynek természeti jelenése itt a’ valóság után van festve.
köddel borúlva, és hideg fellegekkel! Óh, Mílon, mint eggyez ennek képe az én méltó bánatommal!
Mílon. A’ szelíd Hold elhalványodott, mint az én életemnek áldott fényje; és ímé egészen eltűnék, mint az én örömöm. Botsáss meg, Atya! hogy*
Atya! <botsáss meg me> hogy
nem vigasztalhatlak, botsáss meg méltó bánatomnak.
Thyrsis. Jó volt Ő – a’ ki itt fekszik – jó volt Amaryllis mint a’ borongótlan Ég, ’s nyájas mint az innepi Hajnal. Megérdemli Ő a’ mi könyűinket e’ Cyprusok’ barna Zöldje alatt.
Mílon. Az ő szíve jutalmam volt nékem a’ Mennyeiektől. Fogadjátok el hűvös éjjeli párák, az én sohajtásimat, itt e’ gyászos Kápolnánál.
Thyrsis. Tizenhatszor2
Zeininger*
Zei<.>ninger
Anna, férjhez ment Jún. 15-dik napj. 1788-dik Eszt. született Május 11-dik napján 1772-dik Eszt.
zöldűltek ki kertemben Apollónak orvosló fűvei, míg Amaryllis az én’ nevelésem alatt: annyi tavaszon adtam hálákat ő érette a Főldfelettieknek. Első tavaszán életének annyit ígért, a’ mennyit a’ tizenhatodikban benne találtunk; és ez utólsón is olly kellemetes volt, mint az elsőn. Ollyan tisztán adtam az ő Lelkét a’ te birtokodba, a’ millyen tisztán vettem azt az Égiek’ kezéből.
Mílon. És a’ millyen tisztán szállott az ismét vissza a’ csillagokra. Tizennégy tél dúlta el a’ tizennégy nyárnak ékességét: és a’ mi életünk mégis szakadatlanúltavaszlott. Amaryllis jó lelke sem nem érzett, sem nem szerzett, homályt vagy fergeteget.
Thyrsis. Édes dísze az én Kertemnek! úgy virítál te mint a’ Májusi Rózsa,3
Már itt akár a’ R. Cinnamomea, akár a’ R. Damascenaértetődjék mind egy, mert a’ Rózsák többnyire Májusban virágzanak, kivévén a’ hónapos Rózsát, R. omnium Calendarum.
nem érhetted az Őszt; ’s úgy hervadál el, mint ama’ Rózsa,4
Rssalutea. Sárga Rózsa.
*
A lábjegyzetek számozása hibás. A 3-as szám kétszer szerepel, utána egy ideig mégsem csúszik el a számozás, mert a költő 5-től 8-ig átjavítja a számokat (tehát a 4-t 5-re, stb.), viszont a második 3-at elfelejti 4-re átírni, így ez a szám teljesen hiányzik a sorból. A nyolcasnál azonban már nem javít, így visszatér az eggyel elmaradt számozáshoz, s két jegyzet előtt 8-as szám szerepel. Az utolsó jegyzet száma mégis csak 15, nem 16, mert a 14-es jegyzet jiányzik, így a jegyzetanyag csak 15 tételből állott. A számozást javítottuk.
melly sárga mint a’ Nártzis, és balzsamos mint a’ Viola. A’ halál’ színe alól is illatozott Virtusod.
Mílon. Boldog Lakossai a’ virtusok’ Másvilágának! Ha én azt mondom, hogy Amaryllist szeretem, hidjétek el azt Mílonnak, ’s ha azt mondom, hogy szánom őtet, ne légyetek reám nehezteléssel. Szánom őtet, és irígylem néktek az ő társaságát. – Óh adjátok vissza nékem őtet, vagy hívjatok engem is örök Lugassaitokba! Amaryllistól függ, hol légyen a’ Paraditsom.
Thyrsis. Tartóztasd panaszidat, tartóztasd, Apollónak Kedvese! – Mikor már az ő szeme a’ csillagokon függött, ’s csendes lelke akjakának partján [l]ebegett – óh Istenek! hogy’ húnyik el a’ Jámbor! – „Én halok, ezt mondá,*
„Én halok, <úgymond> ezt mondá
Mílon! berkeinkben virágzott szövetségünk; de amott – oda fenn – az Istenek között szedjük majd gyümöltseit. Óh Mílon! Óh jó Atya! Istenhozzátok! – Szeressetek, túl is a’ síron, mint én is szeretlek, a’ síron túl is. Istenhozzátok! – már – már – halok...” Alig mondá, ’s elszunnyadott – örökre elszunnyadott. – Ez atyai ujjak – ezek fogták bé félig lezártt szemeit, ’s óh Mílon! hidegebbek voltak ezek, mint az elszunnyadttnak ortzái. – Lelkem’ fele! Amaryllisom! Akkor úgy álltam feletted mint egy kő: most sírathatlak legelőször.
Mílon. Sírhatsz Atya! sírjál is, és hullas[s] könyűket: ha kifakadhat, tágúl a’ fájdalom. Boldog vagy hogy sírhatsz, ’s még boldogabb hogy szemeiddel meríthetted bútsúzó*
meríthetted <végső>bútsúzó
lélekzetét. A’ kő-egek mind a’ kettőt elvették én tőlem, ’s ezzel az én keserűségemnek kelyhét egészen megtöltötték. –5
T.*
T. Utólag toldva a szó elé.
Cons. Schraud Úr, sem beteg ágya, sem koporsója mellett nem lehetett jelen az Asszonynak Debretzenbe: maga akkor Pesten volt, ’s a’ mint hallottuk, betegen.
Mit ér nékem, Délusnak sárga Istene!6
A’ mythusokra való tzélozásokat itt nem lehet*
itt nem lehet <...> Az áth. rész fölé írva.
hosszan elbeszéllni; itt Apolló értetik, ki az orvoslásnak is Istene.
mit ér nékem a’ te gyógyító hatalmad, mellyet nékem adtál; ha, midőn szívemnek egyik Fele a’ bú és nyavalyák között sorvad, akkor a’ másik Fele a’ halálnak keze köztt enyészik el ’s egyikén sem segíthetek? – Óh Végezés! óh te erőssebb a’ fűvek’ seregénél, ’s keményebb mint a’ világgal egyhasi kövek!
Thyrsis. Ki gyűjtött öszve több fűveit Apollónak nálamnál? A’ rózsaszínű Horák7
A’ Hórák, vagy Orák a’ Napnak (időnek) Nymphái.
kertembe rakták vala a’ Tengeren túl lévő két világnak termésit, mind onnan, ahol a’ Nap’ Lovai felkelőre legelnek, mind, ahol súgározószűgyöket nyugtatják meg a’ partokon. Mit értem velek? látta a’ Halál őket, ’s gúnyoló fogait rájokvigyorítá.*
vigyorítá Aláhúzva.
– A’ hűséges Daphnis is8
M. Dr. és Debretzen’ Városának Rend. Physicusa Szent-Györgyi József*
József <István> Az áth. szó fölé írva.
Úr, a’ ki a’ beteg Cons:nét itten curálta.
– Arkadiának orvosa, kit Apolló olly igen szeret, ’s az arany Egésség nyomban szokott kísérni – ama’ hűséges Daphnis is kéntelen volt engedni a’ végezésnek. Könyűkkel kísérte hideg sírjába Amaryllist: egyebet már nem tehetett. Jó szívén a’ Végezés,*
a’ <Halál> Végezés
és a’ halál nem vehettek diadalmat! – – De ki az, a’ ki néma Lantjával felénk közelít az éjnek homályában?
Mílon. Melitesz ő, ha jól jut eszembe, Arkádiának Lantosa. Vígan láttam őtet egyébkor; most setét gond űl a’ homlokán,*
homlokán <homlán> Az áth. szó fölé írva.
mint az elestveledett holló a’ nyírfának símafejérén.*
holló <a’ sűrű nyírága><fejére ezűst> nyírfának símafejérén Az a’ utólagos betoldás.
Thyrsis. Mondj éneket Vidékünknek pásztora! mondj bús éneket a’ szomorodtaknak. A’ bús Ének kedvelteti a’ bút. – E’ Sírhalom, ’s a’ mit ebbe takartunk, nem méltatlan tárgy lesz a’ te Énekedre.
Melitesz. Az én Lantom még nem zendűlt meg méltatlanra. Vajha e’ méltót is énekelhetném! De – Arkádiának emberi! az én húrjaim talán nem is ekhóztat[j]ák többé a’ ti halmaitokat.
Mílon. Vétkes Fogadástétel rád nézve, háládatlan Arkádiára nézve; mi ránk nézve pedig érzéketlen.9
Debretzen vidékét, ’s a’ lapályos marhatartó Alfőldet itt is Arcadiának nevezem, mint már másutt is az Odáimban, p. o. Gr. SZÉCHÉNYI Fer. Ő Excellentiajához, kit alább, mint fő Pártfogómat, lakhelyéről Czenki Napnak nevez[e]k.
Melitesz. Volt az idő, mellyben az én Dalom is vígan zengett a’ hegyekben, ’s magához tsalta a’ Nimfákat, a’ Zefireket és az Ekhót. Tavasz – öröknek látszó tavasz vonta fel Sátorátkörűlöttem; alattam virágok nyíltak; felettem az Ég mosolygott; Paraditsom nyúlt el előttem, ’s annak Királynéja maga kínált az örömmel, az ifjúsággal, önnön magával. Tudtam érezni, tudtam boldog lenni, tudtam Lillát szeretni: most, ah! most nem tudok fájdalmimmal bírni.
A’ setétség az én sétáló-lugasom, és az én hajnalom az éjfél: még a’ Holdat sem tűrhetem, ha nagyon tiszta, inkább alszom addig nagyravágyó világánál. A’ sírhalmot csókolom, és a’ Cyprusfákat jól esik nékem ölelni; jól esik, ha myrtusviselte homlokomon, ligeti Estikék10
Hesperistristis. Linnéi.
hervadoznak. Most az én képzelődésem setét mint az égallyai felhők, mellyek a’ leszálló napot elnyelik, és az én Zengésem bús, mint azokban a’ távolról hallatszó mendörgések, mellyekre a’ Titán’ lovai horkolnak; gondolatim kacskaringós villámfarkok, mellyeknek rövid fényjek után még borzasztóbb az elsetétedés. Rettenetes Csend fekszi elpusztúltt Világomat, mint a’ főldindúlástól öszved[ú]ltt tartományt: és csak a’ Czenki NAP teheti jóltévő súgárával azt, ha ollykor egy bádgyadtt Pacsirta zendűl meg, vagy egy bokor halvány Viola keshed ki dűledékimnek magános ormozatján.
Mílon. Fija a’ Pusztának! Szavaidnál többet mond ábrázatod. Szeretlek, mert tudsz búsúlni. A’ magokon*
magokon A sor fölött betoldva.
búsúlni tudók nem gonoszok. De, midőn*
De <a’> midőn A vessző hiányzik.
a’ setét ködön keresztűl olvasom csüggedésedet; megbotsáss,*
csüggedésedet; <féltenem kell>megbotsáss
ha féltelek. Az eltsüggedő Lélek, ha mást látszik is sajnálni, magán töprenkedik; és ha a’ szellők másfelől; kedvezőn fúnának, aligha büszkévé nem tudna lenni. – Végy részt a’ magad’ és a’ más bánatiban: de jusson eszedbe, hogy felette kell*
felette <vagy> kell
lenned bajaidnak, felette magának a’ Sírhalomnak! A’ ki maga vesztén nevet, bolond az; a’ ki a’ másén tapsol, gonosz az: de a’ ki magát elrontja, az is gonosz, és ha másért rontja magát, gonosz is, bolond is. – Légy érzékeny és erős: olvaszd öszve az állatot az istennel: ’s úgy válik belőled egy nemes valóság, úgy leszel EMBER!11
Ennek a’ Vídításnak, ’s a’ Melitesz’ előbbi csüggedésének poétai historiája van. Lásd: Lilla, vagy az Érzékeny Dalok, Cs. V. M. által. Kassán. 1803. 12
Melitesz. Főpapja Phoebusnak egész Tartományunkban! tudom, érted az Égiek’ tanátsát; tudom, hogy a’ titkok nintsenek rejtve előtted, és a’ Delphisi súgarlásból mondod azokat, a’ mikkel inkább magadat kívánod felébreszteni.
Patarának Védistene a’ hegyek fűveit tenéked adta: nékem pedig a’ lantot; hogy gyógyíts, és hogy daloljak. – Illő áldanunk az Éginek malasztját!
Te a’ Fekete Hegyekről,12
A’ Fekete Hegyek keresztűl dűlnek Slávonián.
és a’ sárga parlagokról,13
Itt értem a’ Bácskasági homoktéreket.
túl űzéd a’ gugás halált,14
Czélozás van az 1795, 1796 Eszt. harapózni kezdett Pestisre, mellyet megszűntetett T. Cons. Schraud Úr. Lásd a’ Munkájit*
Munkájit Az i á-ból jav.
e’ czím alatt: Geschichteder Pest in Sirmien. Pest. 1801. 2. Baende 8. ismét: Historia pestis SirmiensisAnnorum 1795 et 1796. Jussu Regio scripsit Franc. Schraud. Budae. 1802. Tom. III. 4.
túl ama’ Nagy Vízen, melly osztán megszűnik a’ miénk lenni. Eddig ő külön-külön leselkedett; most táborral járt, mint az Auróra útján a’ Sáska. Te gátat raktál néki, ’s midőn ezt mondtad, Ne menj tovább! vissza-hátrált, ’s a’ Szávába fúlt. Én a’ Tátrát ekhóztattam; a’ búzatermő Síkra ekhót kecsegtettem, a’ vad Bakonyt sohajtani, a’ Nagy Vizet jajgatódzni tanítottam, ’s Bárdusa lettem az Árpád’*
az Árpád’ A névelő sor fölötti betoldás, a hiányjelet em.
örö[k]jének. – Nem lettünk volna é jobb sorsra érdemesek?
Te hijába fárasztád tudományiddal az Eskuláp’ Attyát, az idvességes Kígyó*
Kígyó Utána az elhagyott jegyzet száma (14.), mely a lap alján olvasható: Anguis Aesculapii. Salutis symbolum.
a’ rögökbe bújt előled: Én hasztalan esdekl[é]m az Aonidák’ barátjának, húrjaim a’ siket Szépnek ingottak. Hogy’ ne szomorkodnánk? – Nem azt mondhatom é magam is néked, a’ mivel előbb magad intettél?
Thyrsis. E’ boldog Arcadiára, hol Faunusok is többen vannak, mint másutt gőbölyök, e’ zőld pusztára, melly néked lételt, ’s a’ mi Amaryllisunknak gyászhalmot adott, e’ – betses hamvakra – ez elmúltt gyászos esztendőre ’s a’ jövőnek reménységére, – e’ Cyprusfákra – e’ férji elmerűlésre ’s ez Atyai könyűkre kérlek, éjnek barátja, esméretlen Lantos! sőt Czenki Napodnak boldogító fényjére kénszerítlek! lármázd fel néma keservimet hazabéli zengzeteddel. Óh! kedves lesz az nékem, ha mindjárt rebegne is – kedves lesz az az én Amaryllisom’ porainak.
Melitesz. Engedek, hogy is ne engednék, Nemes Pásztorok! a’ ti únszolástoknak. Fűzfa alatt nőtt az én Múzsám, nem diadalmi babérok15
Hogy Babér és Laurus nobilis Linn. mindegy, másutt megmutatom.*
másutt megmutatom helyett meg van mutatva a’ tavalyi M. Kurirbéli Criticus ellen egy nem sokára kijövő Munkámnak Előbeszédjében. Az egy nem sokára kijövő Munkámnak a következő áth. szövegrész fölé van írva: <a’ Clio’ (Cs. V. M. által Pest 1803.)>
alatt: de a’ habokba forgó a’ fűzágakhoz is ragaszkodik. Saját szégyenemmel is munkálom megelégedésteket.
Mílon. Kezdd hát: az özveggyé lett Fűlmile’ dalja, még édesebb.
Melitesz.
Ária.
Már karotok’ Kedvestekhez
Hijába terjesztitek:
Elment a’ Mennyeiekhez:
Idővel ott lelitek.
Hervadásra dűltt virága
E’ halomba vesztegel:
De lelkének nyájassága
Most is rajtatok legel.
Sírjatok! óh méltó sírni;
Mert nem csekély veszteség,
A’ mit csak kevésnek bírni,
’S kevéssé hagyott az Ég.
Majd bútok’ tágulásában
Mondjátok: „Ő boldog már!
Partra jutott: e’ pályában
Minket több-több bánat vár.”

Thyrsis. Szerentsétlen esztendő! haldokló karod ragadta el tőlem a’ Kedvellttet. De ti szerencsés Cyprusok, kik ez édes maradványt feditek, ez áldott tárgyát az én könyűimnek.
Mílon. Szerentsés hantok! mellyekhez ragad holtig az én szívem,szerentsés hantok! megérdemlitek végcsókomat.
Melitesz. Boldogtalan szerentsék: mint minden szerencse a’ Világon!