Kedves Régi Jó Tanitványim, ’s szenvedő Társaim!
Talám mikor ebbe a’ rám nézve szomorú órába, a’ mellybe tölletek butsút venni kivánok papirossal megjelenve szemléltek engemet, azt gondollyátok, hogy mesterségesen előre el készitett tzikornyás mondókával akarok nem annyira szivemnek, és
*
es em.
tinéktek, mint az üres tzeremoniának tenni áldozatot: de változtassátok vélekedésteket, az igazság és a’ jo indulat kevés szóval él; magam is e’ kettőnek
*’ekettőnek Különválasztottuk.
ösztönéből rövideden elmondom. – – De késem még egy kevéssé: mert ha úgy érzetek mint én (a’ mint el hiszem hogy úgy is éreztek) tudhatjátok hogy az Esztendő számra érlelt szeretet, nem olly könnyen veheti magát arra, hogy egy szempillantásba vegyen bútsút soha el nem felejthető tárgyaitol. Ha tehát ez a’ néma ékesenszollás, a’ mellyet ábrázatomonn és szivembe olvashattok, és a’ melly az erőltetett mesterségnek trutztzára akarmelly piperés Oratornál is többet szóll tőllem és reám nézve nem elégséges: meg szóllalok ámbár beszédemnek terhére vagynak egymásra duzzadó indulatim megszollalok. – De oh melly szűk és erötlen akarmelly nemzet nyelve is, egy teletőlt szivnek ki fejezésére! – Én ugyan azt a’ ti erantam viseltetett önként, és tettetés nélkül való szereteteteket, a’ mellyet még ekkoráig, minden Tanitványimtól meg nyerni szerentsém vólt, nem tsak most, mikor a’ hálálkodásnak tzeremoniás ideje van köszönöm; hanem minden rollatok való meg emlékezésemben is köszönni fogo[m].
*
fogok. A mondat értelme tárgyas ragozást kíván, em.
Azt az egyet kérem ki, hogy a’ miben saját hajlandóságomnak ’s a’ ti kívánságtoknak, vagy fél szerént, vagy általjában meg nem feleltem, vagyis felelhettem, mind azt vagy a’ töbnyire szerentsés feledékenységbe temessétek el, vagy az előttetek esmeretes gántsoknak és kivált útobbi méltatlan sziv szoríttatásimnak tulajdonitsátok. Jövendő tapasztalástok, mind bővebben bővebben meg tanít rá benneteket, hogy a’ háládatlanok valamint leg nagyobb, ugy leg számosabb bűnösök is e’ világon! –
Ite meae felix quondam pecus ite capellae!
Non ego vos posthac viridi proiectus in antro
Dumosa pendere procul de rupe videbo;
Carmina nulla canam non me poscente capellae,
Florentem Cytisum et salices carpens amaras
Mennyetek már hajdanába
Kedves nyájam mennyetek
Többé e’ fák árnyékába
*
árnyekába em.
Nem Dallok már veletek.
Menjetek, vagy is én megyek: Ti pedig maradjatok, és az Isten, a’ Tudományoknak és a’ jó rendnek Istene visellyen úgy gondot rollatok, hogy jövendőben magatoknak boldogság[á]t
*
boldogságot A mondat értelme szerint em.
ember társatoknak költsönös segéllését,
*
segélléset em.
a’ hazánk diszét, vagy is a’ hármat együvé foglalván az Ur Isten dicsősségét a’ veletek együtt élő emberiség szemlélhesse, hogy én is azzal meg ne szégyenittessem; vagy mikor én tőllem a’ szép napnak fénye és önnön tudásom a’ sir halmok által el szakasztatik, az én hamvaim azon megne háborodjanak, hogy ti nekem is voltatok valaha Tanítványim. Sajnállom, hogy el kell válnom ti tölletek; jobban sajnállom hogy tsak kevés ideig tehettelek tanításom által holtig való adósimmá, legjobban sajnállom pedig, hogy e’ kevés idő alatt nem oktathattalak benneteket a’ mint az én tulajdon lelkem esmérete parantsollya önnön magamnak, hanem azzal az egy vigasztalással vagy ha szabad ditsekedéssel hagylak itt benneteket, hogy a’ mit töllem tanúltatok, mind azoknak vagy egy vagy más hasznát a’ közönséges életben az Oskolánn kívűl is használhattyátok, mellyre nézve Didónak Eneássa bútsúzó, vígasztalással és keserűséggel elegyített utolso szavait teszem magamévá.
Classem praeclaram statui mea carmina vidi
Felix heu nimium felix si littora tantum
Nunquam Dardaniae tetigessent nostra carinae.