MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Csokonai Vitéz Mihály – Vajda Juliannának
Komárom, 1798. március 12.
Lilim!
Én tégedet még most is halálból szeretlek: még is, Lilim! ah, szeretett Lilim! ez a’ levelem utolsó hozzád ez életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátkozást, a’ mellyet véled szinte kilentz hónapig kóstoltam, úgy, hogy irígyeim lehettenek az Angyalok. Most látod még egyszer, és többé nem, annak a’ hiv kéznek vonásait, melly a’ tiéddel*
tiéddel tiédnek-ből javítva.
kérkedett, melly a’ te kezednek örökös bírásával ketsegtette magát. Ah édes de mulandó remény! múlandóbb*
édes <remény> de <veszendő> remény! <vesz>andóbb A mulandó és a múl a megfelelő helyeken az áthúzott szavak fölé írva, az andóbb a-ja e-ből, ó-ja ő-ből javítva.
a’ hajnalnál, vagy a’ hajnali harmattseppnél, mellyet az első napsúgár száraszt ki a’ fakadó rózsabimbónak öléből! Melly bizonytalanok az embernek minden történetei! miként nem tudja a’ halandó sziv,*
a’ <szív> halandó szív
hogy az ő leg főbb*
l. főbb = [leg főbb] em. Sor fölötti betoldás.
öröme*
öröme örömei-ből javítva.
lépés a’ keserűségre! hányszor szerencsétlen a’ leg tisztább a’ leghívebb szeretet! Lili többé nem az enyím, Lilinek vége van, – vége minden én reménységemnek*
reménységem em. Előtte az én sor fölötti betoldás.
az én szivem, az én lelkem, az én életem, ismét a’ holtigvaló magányosságra, az emésztő búra és a’ titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek, ’s Lilla én reám nézve megholt, – örökre, –*
A két gondolatjel utólagos betoldás, az első némileg a megelőző vesszőre íródott, ezt azonban nem tekintjük áthúzásnak: értelmileg és a tisztázatról készült másolat bizonysága szerint is ott a helye.
igen is örökre megholt. Nem Lilla vagy te többé, óh életemnek Angyala! nem az a’ Lilla a’ kiben én boldogságomat reménylettem, még is még egyszer kedves én előttem ezen a’ Néven szólítani tégedet. Így szólítja régi nevén*
régi nevén Sor fölötti betoldás.
az ö halva fekvő kedvesét sok szerencsétlen szerelmes, annak koporsója felett, kiáltja még egyszer, míg a’ halálos szemfedél elfogná az ö szemei elől azt, a’ kiért élni óhajtott, holott az többé nem hallja az ő szavát, nem hallja az ő panaszkodó szavát az érzékenységtől megfosztatott szép halandó! Ah Lilla! Lilla! felelj még egyet nékem, ’s azután parancsold, hogy én is haljak meg: igen – haljak meg, midön már te érted élnem nem lehet. Midön már az én reménységemnek minden alkotmányja végképen leomlott, midön az én napom épen a’ hajnal hasadtával örökös fekete éjtszakába borúlt, melly után*
melly<et> Az után sor fölötti betoldás.
több virradás nem lehet. Midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem hogy elrablott gyönyörüségemnek puszta sírhalmán hóltig keseregjek. Szives sohajtásim!*
sohajtásim sohajtások-ból javítva.
enyésszetek el örökre; mint a’ lengő*
a’ lengő <az> Az áthúzott szó fölé írva.
árnyék a’ gyászoló szélvész’ első elérkezésével. Öröm Könyek! változzatok keserű könyvekké, olly keserűekké, mellyet tsak a’ vígasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből.*
E ponttól kezdve több lapnyi hiány van a szövegben.

[...]

Keszthelyre, és csak édes emlékezeted viszem el magammal. Üres lesz az én szobám te tőled: de szivemben*
szívemb. [=szívemben]
mindenkor jelen lészel. Elmégyek Keszthelyre, te pedig Almásra ’s két egymásért teremtett Szív illy messze fog esni egymástól mind örökké. Légy boldogabb mint én, és töltsd nagyobb megelégedéssel ifjui Napjaidat; légy boldogabb mint én, óh édes reményem! és a’ bánat soha ne üljön a’ te szép Ortzáidra, mellyek engemet állandó bánatra kárhoztattak.*
kárhoztatak em.
Légy olly boldog, hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerensétlennek*
szerentsétlenk. [=szerentsétlennek]
emlékezete ne zavarja meg a’ te nyúgodalmadat. – Én holnap dél után indúlok, elhagyom végképen azt a’ Komáromot, a’ melytől te is majd meg fogsz válni: és mi Kedvesem!*
és mi <edes> Kedvesem!
nem együtt fogunk menni. Még holnap reggel elbútsúzom Kedves Szüléjidtől, a’ kiket szívességekért mindég tiszteltem, a’ kiket óh melly forróan szerettem azért hogy Lillámat az én számomra felnevelték. Akkor meg látjuk még egyszer egymást ez életbe: ’s ah Lilim többször [...]*
Olvashatatlan, elmosódott szavak.
közöttem és közötted, végképen elválunk egymástól, te az örömre én pedig a’ holtig tartó szomorúságra. Eddig volt, hogy szerettelek, már most tsak tisztelnem szabad tégedet: a’ szerető név, baráttá változott, de olly baráttá, a’ ki tsak a’ Balaton partjáról sohajtozhat te utánnad. Élj vígan, a’ legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd tsak azért múljon el, hogy a’ másiknak helyet adjon, állandó nyúgodalom és békeség lebegjen vídám homlokod felett, ’s szeressen olly forrón az ég, a’ mint én mindenkor szerettelek. Isten hozzád! Csókollak: még egyszer és utoljára tsókollak. Ah elvesztett kedves Lillám! Istenhozzád!