Én tégedet még most is halálból szeretlek: még is, Lilim! ah, szeretett Lilim! ez a’ levelem utolsó hozzád ez életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátkozást, a’ mellyet véled szinte kilentz hónapig kóstoltam, úgy, hogy irígyeim lehettenek az Angyalok. Most látod még egyszer, és többé nem, annak a’ hiv kéznek vonásait, melly a’ tiéddel kérkedett, melly a’ te kezednek örökös bírásával ketsegtette magát. Ah édes de mulandó remény! múlandóbb a’ hajnalnál, vagy a’ hajnali harmattseppnél, mellyet az első napsúgár száraszt ki a’ fakadó rózsabimbónak öléből! Melly bizonytalanok az embernek minden történetei! miként nem tudja a’ halandó sziv, hogy az ő leg főbb öröme lépés a’ keserűségre! hányszor szerencsétlen a’ leg tisztább a’ leghívebb szeretet! Lili többé nem az enyím, Lilinek vége van, – vége minden én reménységemnek az én szivem, az én lelkem, az én életem, ismét a’ holtigvaló magányosságra, az emésztő búra és a’ titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek, ’s Lilla én reám nézve megholt, – örökre, – igen is örökre megholt.
*E mondat az első megfogalmazása a Lillában oly fontossá váló gondolatnak; az ajánlóvers prózai fogalmazványában ezt olvashatjuk: „Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek.” Maga a vers, a Gróf Erdődyné Ő Nagyságához sokkal erőtlenebb (mert bőbeszédűbb) variációt tartalmaz:
Úgy van! ez a kedves Lélek
Nékem még élvén meghólt:
S ez az hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyász bólt. – –
Nem Lilla vagy te többé, óh életemnek Angyala! nem az a’ Lilla a’ kiben én boldogságomat reménylettem, még is még egyszer kedves én előttem ezen a’ Néven szólítani tégedet. Így szólítja régi nevén az ö halva fekvő kedvesét sok szerencsétlen szerelmes, annak koporsója felett, kiáltja még egyszer, míg a’ halálos szemfedél elfogná az ö szemei elől azt, a’ kiért élni óhajtott, holott az többé nem hallja az ő szavát, nem hallja az ő panaszkodó szavát az érzékenységtől megfosztatott szép halandó! Ah Lilla! Lilla! felelj még egyet nékem, ’s azután parancsold, hogy én is haljak meg: igen – haljak meg, midön már te érted élnem nem lehet. Midön már az én reménységemnek minden alkotmányja végképen leomlott, midön az én napom épen a’ hajnal hasadtával örökös fekete éjtszakába borúlt, melly után több virradás nem lehet. Midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem hogy elrablott gyönyörüségemnek puszta sírhalmán hóltig keseregjek. Szives sohajtásim! enyésszetek el örökre; mint a’ lengő árnyék a’ gyászoló szélvész’ első elérkezésével. Öröm Könyek! változzatok keserű könyvekké, olly keserűekké, mellyet tsak a’ vígasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből.
Keszthelyre, és csak édes emlékezeted viszem el magammal. Üres lesz az én szobám te tőled: de szivemben mindenkor jelen lészel. Elmégyek Keszthelyre, te pedig Almásra
*
Almás: Dunaalmás (ld. a keletkezésről mondottakat).
’s két egymásért teremtett Szív illy messze fog esni egymástól mind örökké. Légy boldogabb mint én, és töltsd nagyobb megelégedéssel ifjui Napjaidat; légy boldogabb mint én, óh édes reményem! és a’ bánat soha ne üljön a’ te szép Ortzáidra, mellyek engemet állandó bánatra kárhoztattak. Légy olly boldog, hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerensétlennek emlékezete ne zavarja meg a’ te nyúgodalmadat. – Én holnap dél után indúlok, elhagyom végképen azt a’ Komáromot, a’ melytől te is majd meg fogsz válni: és mi Kedvesem! nem együtt fogunk menni. Még holnap reggel elbútsúzom Kedves Szüléjidtől, a’ kiket szívességekért mindég tiszteltem, a’ kiket óh melly forróan szerettem azért hogy Lillámat az én számomra felnevelték. Akkor meg látjuk még egyszer egymást ez életbe: ’s ah Lilim többször [...] közöttem és közötted, végképen elválunk egymástól, te az örömre én pedig a’ holtig tartó szomorúságra. Eddig volt, hogy szerettelek, már most tsak tisztelnem szabad tégedet: a’ szerető név, baráttá változott, de olly baráttá, a’ ki tsak a’ Balaton partjáról sohajtozhat te utánnad. Élj vígan, a’ legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd tsak azért múljon el, hogy a’ másiknak helyet adjon, állandó nyúgodalom és békeség lebegjen vídám homlokod felett, ’s szeressen olly forrón az ég, a’ mint én mindenkor szerettelek. Isten hozzád! Csókollak: még egyszer és utoljára tsókollak. Ah elvesztett kedves Lillám! Istenhozzád!