HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

HÁROM EGYSZERRE.

Vígjáték egy fölvonásban.

Személyek:
Lorányi tanácsosné.
Adel öccsének leánya.
Ormi Sándor.
Balkay Móricz.
Lajos, vadász.
Márta, kulcsárné.
Fülöp, Ormi’ inasa.
Ferus, Balkay’ inasa.

A’ dolog történik Lorányiné jószágán.

Kies völgy, jobbra remetekunyhó áll, elől fa és alatta pad, köröskörül erdőség.

Ormi. remete ruhában. Ugyan sokáig hoznak hirt. Lelkemre! kelletlen dologba kaptam, az a’ kunyhó valóságos bagolyfészek – ’s ez legyen lakásom? ez a’ szőrruha is rettentő meleg – majd elolvadok. körül néz. Senki sem lát, le veled csukla, szinte könnyebben lehellek. Hm! hm! mit nem tesz az ember egy gazdag leányért, én remete, a’ legnagyobb világ fia, hahaha! Jupiter könnyebben jutott ugyan kedvesihez, mint hattyú, mint aranyeső; de mint szegény föld’ gyermeke így kell mesterkednem. Isten neki! csak sikere legyen. Hah valaki jön – most ugyan csak komolyan kell magamat viselnem. a’ csuklát fölhuzza ’s padra ül. Itt mélázzunk.
Márta. jő. Jó napot atyám uram!
Ormi. Üdvözlégy, édes leányom, mi jót hozsz?
Márta. Andor hajdu béjelentette kegyelmedet, és a’ méltóságos asszony szívére vevén kivánságát nem ellenzi ha kend e’ völgyben letelepedik, maga is megnézi kegyelmedet, mert különben is itt a’ kisasszonnyal gyakorta megfordul.
Ormi. Úgy! hát te ki vagy, édes leányom?
Márta. Márta nevem, becsületes özvegy és kulcsárné a’ kastélyban – im átadom a’ hajlék’ kulcsát.
Ormi. Köszönöm édesem!
Márta. Édesem! – no no, majd jobban megismerkedünk; o az előbbi remete, az Isten nyugossza, itt sok órát elpapolt velem.
Ormi. Én is ajánlom magamat, kedves ifju asszony.
Márta. Szivesen szolgálok, a’ mivel lehet.
Ormi. Jó szivéhez mingyárt is egy kéréssel folyamodom: ha béavatnál a’ ház’ környülállásaiba, tán egykor jó tanáccsal használhatnék – megczirogatja. Tedd azt, édes leányom.
Márta. Millyen udvariás atyám uram, millyen fejér puha keze van, kitetszik, többet elmélkedett mint dolgozott. Tehát házunkat ohajtja megismerni? az legkönnyebb. A’ ház’ feje Lorányi tanácsosné ő méltósága, igen gazdag asszony, de jó asszony; kevély, mindég őseit emlegeti, de jó asszony; fösvény, de jó asszony; szüntelen morog, de jó asszony.
Ormi. Szóval szörnyü jó lélek – értem édes leányom; de imént kisasszonyt is említettél.
Márta. Adel kisasszony, az asszonyság’ öccsének leánya, árva, de maholnap igen gazdag lesz, ez mind reá száll; különben jó teremtés, ugy nőtt-föl mint a’ virág a’ völgyben, többnyire jó kedvü, a’ világot nem isméri, ritkán is távozik innen, legfeljebb egy ugrásra a’ szomszéd városba megy vásárlani.
Ormi. Úgy.
Márta. Azonban még is elvan jegyezve.
Ormi. El – el van –
Márta. Mért csodálkozik atyám uram? – szinte megakadt szava –
Ormi. O nem – csak – tehát el van jegyezve?
Márta. Igen, mint a’ nagy urak szokták, még mátkáját sem isméri. Az ifjú’ atyja Zodány ur végezte-el az asszonysággal, azért is neveli itt, hogy más ifju embert ne is lásson.
Ormi. Hm. hm! és a’ vőlegény?
Márta. Úgy hallom utazni van, ha megjön mennyekző lesz, de mikor, nem tudom.
Ormi. Így hát fiatal férfi nincs is a’ háznál?
Márta. Egy Lajos nevü vadász fiu van itt, a’ vőlegény’ atyja ajánlotta, de azt kiüldözzük; ollyan rátartós ő kegyelme, rám is csak úgy félvállal néz, pedig az öreg asszonyság után én vagyok az első a’ kastélyban.
Ormi. Csak üldözd-ki édes leányom, a’ büszkét meg kell alázni – czirogatja. illy derék asszonyt.
Márta. Hehehe! milly jó módja van kegyelmednek. Tehát nálunk marad? – de egy kérdést mingyárt kell tennem: mondja meg nekem kegyelmed, mi okból remetéskedik? hisz úgy látszik még jó erőben van, szemei tüzesek –
Ormi. Én lemondottam a’ világról –
Márta. De miért?
Ormi. Majd máskor, édes leányom – erre napok, hónapok kellenének.
Márta. Úgy – tán szerencsétlen szerelem – oh az a’ szerelem! – No semmi – semmi – hát itt marad? majd ágyról is gondoskodom; a’ boldogult remete szalmán hált, de az öreg volt, annyi ésszel sem birt mint kegyelmed, nem is csoda, kukta volt csak egy klastromban, onnan jött ide. Most megyek – minden jót addig is. el.
Ormi. Hahaha! ezt az agg harangot meghódítám, majd használom, sokat azonban nem merek rá bizni mert csevegő – csak a’ leány jönne, ha ollyan ártatlan annál könnyebb lesz játékom; csak szivét nyerhessem el, vigyázhat az öreg sárkány, utazhat a’ jegyes, ha másképpen nem megy, ellopom. Itt jő megint – komolyan a’ padra ül.
Márta. jő. Valóban, majd elfelejtém a’ javát – tehát élelme iránt ez a’ rendelés van: mindennap kis kenyeret kap, kis turót vagy levest mellé; amott a’ fűz között a’ legtisztább forrás bugyog, télen sem fagy-be.
Ormi. O! o! félre. Szép kiátás.
Márta. Minden csötörtökön és vasárnap kis hust, minden nagy ünnepen egy ital bort.
Ormi. O én hozzá szoktam a’ sanyarúsághoz.
Márta. No no! hisz azért mi is tudunk ám valamit félre csipni – az ember néha csak vétkezik, hogy illy szent emberrel jót tegyen. Nem sokára látjuk egymást. el.
Ormi. Ördög pokol! kenyér, turó, víz! megsoványodnám én itt a’ szerelem mellett – nézzük a’ kunyhót! kitárja Ah! szép palota, szük, de sötét ’s a’ társaság benne, szunyog és pók, az ékesség, halálfő; köszönöm szépen, ez ugyan nagy áldozat, de bosszonkodom is ha elszalasztom a’ leányt – körül néz és háromszor tapsol.
Fülöp. ki jön a’ sürüből. Hallom uram.
Ormi. Elhoztad a’ szükségest?
Fülöp. Itt a’ papiros és írószerszám.
Ormi. Jól van, tán levélre lesz szükségem.
Fülöp. Itt a’ pisztol.
Ormi. Csak tedd-be, mind az asztalra. Fülöp ugy cselekszik. Védő eszköz kell, itt éjjel farkas is megfordulhat.
Fülöp. Nem parancsol egyebet nagysád?
Ormi. Fülöp, én itt igen sovány asztalt reménylek, itt a’ pénz, hozz az útmelletti fogadóbul nékem sültet ’s néhány üveg jó bort; de vigyázz, bokrok között járj, hogy senki meg ne lásson.
Fülöp. Értem uram!
Ormi. Ha néhány könyvet találsz a’ fogadósnál hozd-el kölcsön. Fülöp el. Most megnézem a’ forrást, kis hütés kell a’ szív’ ’s ennek a’ leppentyű’ hevének. el.

Balkay remete ruhában és Ferus lappangva jőnek.

Ferus. Senkit se’ látok. – Ez a’ remeteség nagyságos uram, a’ miről hallánk, még tegnap senki sem szállt bele; a’ mi a’ házat illeti arrul tudósítám nagysádat.
Balkay. Voltál a’ kastélyban?
Ferus. Akartam, mint vándor inas jelentém magamat, de lehetetlen beszökni, a’ kastély árokkal, meg nagy fallal van bekerítve, hajdan vár lehetett. Egy kapuja van, de ott is széles izmos hajdu áll, ki minden idegent elutasít; ezzel is megbirkóztam volna, de tenyere ollyan mint az asztal; kértem, de süket, pénzzel kináltam, de póznával felelt.
Balkay. Igy hát várni kell, ez a’ ruha tán czélomhoz segit. Most távozzál, vonulj a’ sürűbe, ott a’ dombon, ha szükségem lesz rád, majd fütyülök.
Ferus. Sok szerencsét, nagyságos uram! el.
Balkay. Lássuk tehát mire mehetünk, a’ mint csak felűletesen a’ környülállásokat értém, nem olly nagy babonaság a’ szép, gazdag leányt hálómba kerítenem; csak a’ kastélyból egy biztost nyerhessek. Itt lenne hát lakásom! a’ kunyhóhoz megy. Vallyon nyitva e’ ajtaja? kitárja az ajtót. Mi ez – iró szerek – fegyver – hát még is volna itt valaki? – Itt a’ padra pihenek, míg valaki rám ötlik. a’ padra ül.
Ormi. jő. A’ víz jó; szinte fölelevenített. Most lesre – Ezer villám! ki ül ott a’ padon? képzelés – vagy való? ez remete!
Balkay. Mit látok? remete! micsoda boldogtalan szél hozta ezt ide? most segíts hazugság – tettetés.
Ormi. Már csak megszólítom. Balkayhoz. Isten velünk, domine confrater – honnan tünt elé, mit keres itt?
Balkay. Én szegény öreg bucsut járok, de lábaim gyöngébbek az akaratnál, e’ remeteségről hallván ide tértem néhány napi pihenésre, nem gyanítám, hogy ez a’ magány el legyen már foglalva.
Ormi. Én ma jöttem ’s az’ uraság’ engedelmével itt akarom tölteni csendes napjaimat.
Balkay. Annál jobb, igy legalább bizonyos felvételt remélhetek.
Ormi. Szivesen domine confrater, de a’ hajlék – üres, még nem voltam képes megszerezni a’ szükséges házi szereket, még a’ jó emberekkel ismerkednem kell.
Balkay. Semmi, nekem csak annyi föld szükséges, a’ mennyit testem beföd – tán meg is hálálhatom.
Ormi. Mind igen szép – de most épen – tudja domine confrater, sokszor vannak ollyan környülmények, az ember örömest tenne valamit, de nem tehet.
Balkay. Igen a’ világ’ fijainál, de nálunk vége az illy mellékes tekintetnek – különben is úgy hiszem ezen ruha testvéresít bennünket ’s félig meddig tartozássá teszi a’ kölcsönös szolgálatot.
Ormi. félre. Átkozott kölöncz, nem tudom lerázni; ez a’ vén ember még elhiresít ’s gyanussá tesz; már magamhoz kell vennem, de rácsukom az ajtót.
Balkay. félre. Mint tünődik, nem is csodálom, illyen lyukban nem lehet igen kedves a’ vendég; de nem megyek el nyakárul.
Ormi. Ámbár a’ magányt óhajtom, a’ felebaráti szeretet győz még is szívemen, azért domine confrater osszuk-föl a’ hajlékot, a’ mennyire elférhetünk; ha tetszik domine confrater menjünk a’ kunyhóba. bemennek.

Lorányiné, Adel, Márta jőnek.

Lorányiné. Nem győzöm eleget mondani, édes hugom: én nem bánom, ha a’ fiatal leány derült, jó kedvü, sőt inkább szeretem; de sohase’ felejtse-el a’ dicső vérének tartozó méltóságot. Minő könnyelmü, csintalan, nemtelen ötlés vala tőled Adel, egyik ősödnek tintával bajuszt mázolni.
Adel. Ne haragudjál, kedves nénikém, többé nem cselekszem, magam se tudom mi jött eszembe.
Lorányiné. Nem is szolgál egyéb mentségedre, hanem hogy nem tudtad mit mívelsz.
Adel. Mikor a’ többi mind olly üstökös szakállos, ez se’ legyen simább, gondolám –
Lorányiné. És tudod e’ ki volt az a’ tőled bemázolt dicső férfi? ő nemzetségünk’ egyik fő csillaga; dicső emlékü Zsigmond királlyal ő felségével Rómában járt, jelen volt, mikor a’ feljebb említett király császárnak koronáztatott. Képzeld, nem dagad szived? a’ te ősöd Romában! egy császár’ társaságában!
Adel. Ah édes nénikém, régen volt az már, tán nem is igaz.
Lorányiné. Régen – haha! ezen szóban fekszik a’ dicsőség! ez a’ hatalmas gyönyörű szó régen, ád érdemet, tekintetet, és méltóságot.
Adel. Édes néni még sem akar öreg lenni, pedig az az ember régi, ki soká él.
Lorányiné. Hallgass gyermek! ősökrül van a’ szó, ’s ezzel csak azt akarom mondani: melly embernek ősei nincsenek, nincs familiája, ’s a’ kinek familiája nincs, nem ember! az az ember ugyan, de mi azt a’ nép, a’ pór közé számláljuk. A’ mi geneologiánk hálá istennek, már két rőfnyi hosszuságra nőtt irásban, ’s még háromra is fölnőhet.
Adel. Hahaha! tehát rőffel mérnek bennünket?
Lorányiné. Gyermek vagy, nem érted; majd ha eszed megérik, más szemmel nézed a’ dolgot.
Adel. Ah édes néni, mikor érik meg eszem? hidd-el alig várom.
Lorányiné. Az is megjön, majd ha negyven esztendőt meghaladtál –
Adel. Huh! ’s akkor én is ősanya leszek.
Lorányiné. Itt fekszik az okosság, majd ekkor látod nyilván mi az ős, ’s meg is kell ismerned, mert maholnap te is uj leány-ágot fogsz adni nemzetségünknek.
Adel. Azt nem értem.
Lorányiné. Hehe! hogy is értenéd, te kis galamb, te.
Adel. Magyarázd-meg, kérlek.
Lorányiné. Majd, majd, hehe! csak várj te kis dicső vér, még most nincs idő – de szóljunk egyébbről, hej Márta!
Márta. Méltóságos asszony!
Lorányiné. Hol az a’ bejelentett remete? kivánom látni, mért nincs itt?
Márta. Tán a’ kunyhóba lesz mingyárt megnézem. a’ kunyhó’ ajtón koczog. Atyám uram.
Ormi. Hallom, hallom! az ajtónál Balkayhoz Domine confrater maradjon itt vesztég. ki jő ’s beteszi az ajtót.
Márta. Ő méltósága Lorányi tanácsosné, a’ mi kegyelmes asszonyunk akarja kegyelmedet látni.
Ormi. A’ mennyi hajszála van ő méltóságának annyi áldás szálljon reá.
Adel. Hihihi!
Márta. Hogy tud illyenkor nevetni a’ kisasszony? nem illik, sőt nem is szabad.
Adel. Márta, jer csak, néninek nem jut áldás, hiszen parókája van.
Márta. Isten bocsáj, hol jár megint esze.
Ormi. A’ kisasszonynak pedig olly szerencsét adjon az ég, a’ millyent szépsége érdemel. magában. Hah! milly bájos szemek, milly termet, milly elevenség! Balkay kidugja fejét az ablakon.
Lorányiné. Mit beszélt kegyelmed?
Ormi. Rövid esdeklést küldöttem az éghez a’ méltóságos ház’ javáért.
Balkay. magában. Itt van ő is, milly sugár alak, milly teljes, gömbölyű, hah! milly kisded lábak!
Lorányiné. A’ mint értem, kegyelmed itt kivánna remetéskedni?
Ormi. Egyetlen ’s fő kivánságom.
Lorányiné. Nem ellenzem, mert illy ruhában valami különösség fekszik, a’ régi korba varázsol-vissza, mellyben őseim éltek; de mit tud kegyelmed? – mert én ingyenélőt nem szoktam táplálni.
Ormi. Imádkozom a’ méltóságos házért.
Lorányiné. Az mind jó, de mellette valamit szolgálni is lehetne; megholt remetém erdőkerülő volt, harangozott ’s néha kertben is dolgozott.
Ormi. félre. Ezer mennykő! szép hivatalra kapok.
Balkay. magában. Ugyan jó hogy vendég vagyok, engem csak megkémél.
Ormai. A’ mennyire öregségem engedi én sem vonom-el magam’ a’ szolgálattól, kivált a’ ház körül.
Lorányiné. Hol és mi volt előbb kegyelmed?
Ormi. Én? – igen – mit is mondjak? – én jó szüléktől származék, de fentebb ihletés korán elhagyatá velem a’ csalárd világot és csendes elmélkedésre birta lelkemet – én soká útaztam ’s leginkább a’ szép természetet vizsgálom – o, én a’ kisasszonyt sok szép ’s jóra taníthatnám.
Lorányiné. Meglátjuk – de milly nemzetségből származott?
Ormi. Engedelmet. Mikor ezen szőrruhát vevém magamra, vérem iránt hallgatást kelle esküdnöm.
Márta. Semmi az – majd kiveszem én.
Lorányiné. Mért hallgatást? ha jól emlékezem, egykor ezen ruhát a’ királyok sem átolták; lám Salamon király is remete lőn a’ mint a’ historia mondja.
Adel. Mikor hadát jól megverték.
Márta. az ablakhoz pillantván térdre hull. Minden jó lélek az Istent dicséri! a’ megholt remete’ lelke! ni, ni! világos nappal ott kandikál-ki. –
Lorányiné. Mi az? minő agg fő az ottan?
Balkay. magában. Ideje már hogy rám is kerüljenek.
Ormi. Szegény collega, ki búcsut jár ’s elgyöngülvén ’s bizonyosan Méltóságod’ őseitől nyert nagylelküségérűl hallván, ide tért néhány napi pihenésre: én addig a’ kunyhóba eresztém, még Méltóságod iránta végezni méltóztatik.
Márta. Jaj, be rám ijesztett, nem is tudom mért dugdozza-ki fejét. Méltóságos asszony, amazt üzzük el.
Adel. Pihenni jött szegény, mért ne maradna itt néhány napig; nemde néni itt tartod?
Lorányiné. Hadd jöjjön szinünk elébe.
Ormi. Tüstént kihivom! domine confrater?
Márta. Nekem emez jobban tetszik –
Lorányiné. Jó házból való, ezt még bővebben ki kell tanulnunk.
Balkay. jő. A’ szerencse ürítse-ki egész tárházát e’ méltóságos házra! én szegény vándor jó szíveket keresek ’s itt meg is lelém; csak néhány nap kérek fedélt, és örök hálámat hagyom utánam. Én különben a’ Bakonyban élek, hol mindenféle orvos gyökereket szedek, azoknak erejét megvizsgálom ’s így az emberiség’ javára dolgozom.
Lorányiné. Hála az égnek, az idő javul, a’ régi jámbor szokások ismét feltünnek. Nem bánom néhány nap itt nyughatik kegyelmed, ’s minthogy e’ hajlék olly kisded, egyik a’ kastélyba jöhet. Márta legyen gondod. jer Adel. elmennek.
Márta. Helyet csinálok, aztán eljövök. el.
Balkay. Ezer hála! – félre. A’ kastélyban lesz alkalmam. –
Ormi. Ennek kell itt maradni. Balkayhoz. Domine confrater, minthogy nyugalmat óhajt ’s oda benn a’ zaj közt azt alig lelné-föl, testvéri szeretetből én megyek a’ kastélyba.
Balkay. Nem, domine confrater, minthogy jámbor életének ezen helyet már választá, nem akarom elmélkedésiben háborgatni, azért én megyek a’ kastélyba.
Ormi. Nem domine confrater, minthogy vendégem kegyelmed, én sokkal gyöngébben érzek, hogysem innen megint eltérni hagynám, inkább én tágulok, ’s a’ kastélyban megyek.
Balkay. Épen azért, domine confrater, nem akarok visszaélni jó szivével, ’s úgy is mint utas én megyek a’ kastélyba.
Ormi. fojtott haraggal. Én úgy hiszem, domine confrater, már illendőségből is kellene engednie.
Balkay. tüzesen. Bocsásson-meg, domine confrater, én úgy hiszem, a’ házi barátság’ első törvénye: engedj a’ vendégnek.
Márta. jő, kosár kezében. Nemde fris vagyok. –
Ormi. Mint a’ jó gondolat.
Márta. Balkayhoz. Kegyelmed jön a’ kastélyba?
Balkay. Igen! csak menjünk.
Ormi. Édes leányom, ezen jámbor ősz itt inkább nyughatnék, én megyek a’ kastélyba. titkon Majd beszélgessünk, sok titkot közlök.
Márta. Igen jól van, kend az én emberem.
Balkay. Ha jól értém, engem rendelt oda a’ Méltóságos asszony.
Márta. Az én gondom. Ormira mutat. Ez fog velem jőni; köszönje-meg kegyelmed, hogy eledelt hozok, itt ebben a’ kosárban talál kend kenyeret, túrót.
Ormi. Amott a’ fűz között hűs forrást. Ha tetszik, édes leányom, induljunk.
Márta. De beszéljen ám aztán kegyelmed. el Ormival.
Balkay. Makacs, bárdolatlan ember ez a’ remete, de hol is vette volna a’ nevelést? különben javát keresi, ki tehet ellene; már csak itt megülök, tán erre jön a’ szép csillag. leül a’ padra. Csiklándos dologba kaptam, de a’ tárgy megérdemel egy kis nyomorúságot; szép – no ezt csak találhatni, de olly gazdag – ez, ez a’ rugótoll, melly nélkül mai világban a’ szerelem’ öröme igen hamar ürömmé válik.
Fülöp. jő kosárral. Pszt! pszt!
Balkay. Inas! kit keres ez?
Fülöp. Aha! ott ül. Hoztam sültet, bort, könyvet is.
Balkay. Ki vagy? kit keressz? mért meredsz úgy rám –
Fülöp. Az ur – atyaságod – előbb itt más forma remete volt.
Balkay. Az a’ kastélyba ment.
Fülöp. félre. O hát semmi baj.
Balkay. Kit szolgálsz? –
Fülöp. A’ szomszédban – azt nem mondom-meg. Ajánlom magamat.
Balkay. Megállj, ha mondani valód van, közöld velem, majd én megmondom neki – ezt a’ kosárt bizvást itt hagyhatod. Csak add ide fiam! ne vonakodjál. elveszi a’ kosárt.
Fülöp. Nem tudom mit tegyek?
Balkay. Jer, ülj mellém; ki urad?
Fülöp. A’ szomszédban lakik, de nem akarja, hogy jótéteményeiről szóljanak az emberek. Mennem kell, de átadja ám kegyelmed mind ezt annak a’ másik remetének. magában. Már nem tehetek róla, ha hiba történt; majd meglesem uramat. el.
Balkay. Ez a’ remete nagy kópé, úgy látszik, a’ cselédekkel tart ’s azok hizlalják. – Lássuk, mit hozott. Ah! kappan, két üveg bor; ezt az alamisnát én teszem-el, itt a’ gyomornak úgy is rosz kilátása volt. Hát ezek minő könyvek? Hahaha! Báró de Manx,*
Gottfried August Bürger német író a korban népszerű Münchhausen báró kalandjai című regény szerzője. Magyarul: Báró de Mánx’ lengyel orsz. confed. generálisnak a’ tengeren, és szárazon tett Útazásai és tsudálkozásra méltó Történetei. Öszve-szedettek, és magyar nyelven kiadattak hiv unokája által, Pozsonyban és Pesten: Füskuti Landerer Mihálynál, 1805.
A’ Szerelem’ Gyermeke;*
A’ szerelem’ gyermeke. Egy Nézőjáték öt Felvonásban. Kotzebue Augustus Úr, Az Ehstlandiai Tartományban lévő Gubernialis Magistratusnak Praesidense utánn az originális Kiadás szerint, Buda, Landerer Katalin, 1792. Fordította Verseghy Ferenc.
már ez remetének való olvasás. Most a’ kunyhóba, ’s ha jól laktam egy levelkét irok ’s valami módon a’ kis leány’ kezébe juttatom. el a’ kosárral.
Adel. jő. Hahaha! kiszöktem az öreg nénitől, csak Lajos jönne már, őt kivéve mindenütt olly barázdás képek állnak előttem, mintha az idő csak ide járt volna szántani; de leginkább kiváncsi vagyok, millyen az az én vőlegény uram, én agyon nevetném magamat, ha ollyan feszes, mint azok az ősi képek oda benn; ha még is ollyan lenne mint Lajos, tán jobban örülnék neki, de így – ah istenem, istenem, még is szomorú vagyok.
Lajos. jő. Illy egyedűl édes kisasszony?
Adel. Hogyan rám ijesztesz te gonosz? azért sem mondom-meg, hogy felőled gondolkodtam. Honnan jösz?
Lajos. Az erdőből.
Adel. Mit lőttél, mit hoztál?
Lajos. Semmit.
Adel. A nem sok, rosz vadász vagy te Lajos.
Lajos. A’ kisasszony az oka.
Adel. Én! hahaha! nincs eszed Lajos.
Lajos. Egy fülmilét hallottam, meg is lestem, de nem lőttem-meg, azt véltem Adel énekel. Gerliczét láttam, de nem lőttem meg, mert ollyan szelíd mint Adel. Özecskét láttam, ahoz sem lőttem, mert ollyan karcsu mint Adel.
Adel. Ha rókát látsz, ahhoz sem lősz, mert ollyan hamis szeme van mint neked; rosz vadász vagy te Lajos.
Lajos. Hogy is lennék jó, mikor minden lépten mást lát szemem; ha violát látok, mingyárt Adelre kell gondolkodom; majd szép gyöngy virágra akadok ’s mingyárt Adel fejér színe jut eszembe, ’s így minduntalan valami szépbe ötlöm ’s mindég Adelre kell gondolkodnom. Hát a’ kisasszony mit mível ha maga van?
Adel. Én, a’ vőlegényen búsulok. Te Lajos, ha engem elvisznek, te velem jösz.
Lajos. O igen szivesen, de –
Adel. Minek a’ de, ha szivesen jősz?
Lajos. Ahhoz a’ vőlegénynek is lesz szólása.
Adel. Néni azt mondá: az asszony másadik személy a’ háznál, így nekem is lesz szólásom, ’s én azt parancsolom jőj velem!
Lajos. Ah édes kisasszony!
Adel. Mért sohajtozol! nem szeretsz a’ falun lakni? én is tán inkább volnék a’ városban, ott annyi czifra embert látni, aztán hogy kergetik egymást az utszákon; de néni azt mondá: míg a’ leány kisasszony, nincs akaratja. Lajos! te is ugy kandikálsz a’ kalap alá mint a’ városi úrfiak? szinte hallám hogyan szidták a’ fátyolt, mellyet néni képemre tolt.
Lajos. Az ember örömeset néz a’ csillagos égre, olly vonzók a’ szép szemek is.
Adel. Hát az enyéim vonzók e? nézd meg Lajos.
Lajos. Igen is megnéztem, egyenest a’ szivbe lövellnek.
Adel. Kitetszik a’ vadász, mingyárt a’ lövésről szólsz; ha szívbe lőnének már te sem élnél.
Lajos. Oh, meglőtt szívvel is élhet az ember, de millyen életet – magamról tudom.
Adel. Ne beszélj ollyan bús hangon, még engem is elszomorítsz, pedig ha vőlegényem eljön elég időm lesz busulni. Lajos, valamit kérdezek, de őszintén felelj; vannak e őseid?
Lajos. Lehetnek, de nem tudom.
Adel. Elég rosz, ez nagy kár, keresd-ki valahogyan.
Lajos. Mi végre? az üres erszény mellett az ős sem használ.
Adel. Mi közöm nekem erszényedhez ’s ha szeretnél illyet elő sem hoznál.
Lajos. Ah édes kisasszony, hát szabad volna szeretnem?
Adel. Mért nem? neked senki se tiltja, de nekem.
Lajos. Hát ha nem lenne tiltva, kit szeretne a’ kisasszony?
Adel. Szeretnéd ismerni? nem mondom-meg.
Lajos. Még is, édes jó kisasszony, ki lenne az a’ felette boldog?
Adel. Ne nézz úgy rám, még megmondom, hogy Lajosnak hívják. Jaj nekem, mit szóltam? ha nénikém megtudja.
Lajos. Adel! kedves Adel!
Adel. Tudod e’ hogy nem illik hozzád velem illy meghittem szólni, most haragszom, ’s olly hamar nem leszek veled együtt, érted, nem leszek körűled –
Lajos. Akkor olly szerencsétlen lennék, milly boldog most valék.
Adel. Lajos! egy ősképet elmázoltam, tisztitsd meg, majd én segítek. elszalad.
Lajos. Nem! ezen szemek nem csalnak, én eleget tudok. Adel! – el.
Balkay. jő a’ kunyhóból, A’ gyomor rendben volna, a’ levél megirva, most csak alkalom lenni mingyárt haladnék. Egy segéd igen szükséges volna, de ki? a’ remete, ez úgy hiszem’ furt fejü, vén farkas, ez jó bér mellett megtehetné – ájtatos képpel a’ leányhoz furhatná magát. Hah várva! itt jön – de mért hagyá el a’ kastélyt?
Ormi. jő. Domine confrater, nem de hamar visszatértem? én előbbi kivánságát fontolóra vévén, csak ugyan átláttam testvértelen tettemet, azért is helyet adok a’ kastélyban, hol jobb dolga lesz mint itten, az a’ jó kisasszony mint atyját ápolni fogja.
Balkay. A’ kisasszony!
Ormi. Bocsásson meg, domine confrater, hogy előbb makacskodék, de tudja mint uj lakos, az ember örömest ismerkednék, és a jövőre – de sapienti sat
Balkay. Elég édes atyám, látom még is jó ember és szivéssége engem is nyiltságra bátorit; tudja-meg tehát én nem vagyok remete, hanem Balkay Móricz –
Ormi. félre. Ördög pokol! két róka egy libára.
Balkay. Csodákozik atyám uram? – az pedig ugy van; ezen álruhát a’ kisasszony miatt vevém magamra, minthogy különködő nénje miatt egyenes úton nem közelíthetni hozzá.
Ormi. Igen bölcsen.
Balkay. Én őt futólag a’ várasban láttam, és megtudván némely környüllásait eltökélém magamban, ha csak lehetséges, őt sajátommá tenni. Kegyelmed, úgy hiszem, kezemre dolgozhatnék ’s a’ nélkűl hogy lelkiesméretét terhelné, némely dologban eszközül szolgálhatna.
Ormi. Hisz az egész dolog azon fordul-meg, mint csalhassuk meg az öreget: szivesen Tek. uram, ő nálam jobbat nem választhatott, hanem az a’ bökkenő a’ leány már el van jegyezve.
Balkay. Épen azért kell sietnünk, ’s minden pillantatot használnunk.
Ormi. Majd én megteszem a’ magamét, a’ leány szörnyű gazdag.
Balkay. ’S az a’ fő dolog, édes atyám. Itt előre is adok valamit. erszényt ád neki. Ha plánumom elsül, kegyelmed is szerencsés.
Ormi. Csak bizza reám a’ hálót, de most tessék a’ kastélyba menni, ott hamarább szólhat vele –
Balkay. Vigye ezen levelkét, ’s nyomja kezébe atyám uram, ha történetből előbb találkoznék vele, én magamat nyelvemre bizom.
Ormi. Bölcsen, ez úton nem hibázhatunk, nagysád belől én kivűl – de most el! el! a’ kastélyba.
Balkay. Még egyet édes atyám, egy szomszéd inas imént kegyelmednek sültet és bort hozott, ne haragudjék, én eltettem.
Ormi. Semmi, semmi! majd megtalálom.
Balkay. Nem úgy, nem! megettem, megittam.
Ormi. Úgy – o kedves egészségére! félre. Kapj tőle kólikát.
Balkay. De megtérítem, minden kortyért egy akót.
Ormi. Köszönöm, de most el!
Balkay. Nézd! ott fejérlik valami – ő az!
Ormi. Meg’ az öreg Márta asszony! csak félre, majd én utána küldöm, mert az előtt úgy sem lehet szólni. El! el! Balkay el.
Ormi. Hahaha! tehát így vagyunk, ennek is a’ gazdag leányra fáj foga; no várj, neked segítek! engem is az a’ szörnyü tüz vakitott el, hogy reá nem ismertem; aztán boromat is megitta, ’s én helyette vizet igyam, nem bánom, csak a’ leányt kapjam-el helyette. Az ostoba Fülöp, az még is jó hogy el nem árult. Hahaha! majd néz, ha azt a’ sötét lyukat látja, mellyet ott benn a’ remetének szántak, szerencsémre hogy Márta olly igen affectióba vett*
Felizgatott, indulatba hozott.
’s ki eresztett. Itt jőnek.
Márta. jő Adellal. Hidje-el, édes kisasszony, én fölmernék fogadni a’ mi remeténkben valami nagy ur lappang, tán valami gróf is lehet – tán a’ szerelem miatt: vagy tudja mi okból mondott-le a’ világról, de nagy oknak, szörnyű nagy oknak kell lenni; előbb a’ tyukház mellett neki szobát nyitottam, de nem maradt, mert a’ természetet szereti, ’s azt a’ fejlógató társát ajánlotta oda. – Itt van, majd lassanként én mindent ki veszek belőle.
Adel. Engem csak annyiban érdekel, mivel szegény ’s öreg.
Ormi. Különösen örvendek szép kisasszony! Mártához. Édes leányom, remete társomat a’ kastélyba küldém, szegény kevessé járatlan a’ világban, majd ott alkalmatlankodik hol nem kellene, menj édes leányom zárd-el őtet, hadd pihenjen; majd én addig a’ kisasszonyt mulatom –
Márta. Jól van, de a’ fő történetet halassza mire vissza jövök. Mindég a’ sok lótás futás. el.
Adel. Kiváncsi vagyok mivel fog mulatni atyus?
Ormi. Ah édes kisasszony, illy fiatal szívet mi érdekelhet inkább, mint a’ szerelem.
Adel. Hahaha! tudja atyus még mi a’ szerelem?
Ormi. Ezzel születünk, ebben halunk.
Adel. Atyus, a’ szerelem nem illik szájába, szóljunk egyébről.
Ormi. Az épen a’ szépség hatalma, hogy mindenbe életet önt, mindent fiatalít, ’s mint a’ tavasz virágokat csal-ki a’ földből, olly édes vágyat gerjeszt a’ szívekben, illy hatalmas szép tündér pedig a’ kisasszony.
Adel. Mért beszél atyus ollyast, a’ mit maga sem hisz? a’ tündér fellegeken nyargal, én meg a’ földön járok.
Ormi. Hogy a’ föld édenné változzék, édes kisasszony, mint vágytam ezen órára, hogy kegyeddel tanú nélkül szólhassak, belőlem egy imádója ömledezik, ki egyszeri látásra örök hévre gyuladt. Balkay jő. Ki ezen szivért titkon eped, és akkor boldog, ha ezen bájos körben élhet, mint én most, ezen kis bársonykezet foghatja, mint én most, azt ajkihoz szorítja, mint én most –
Balkay. félre. Már felőlem beszél, de még is jobb, ha mind ezt magamtól hallja. Adelhez. Édes kisasszony! elvégre olly szerencsés lehetek! a’ mit ezen tisztes atya mondott mind bennem valósodik, nemde egy férjfirúl szólt, kinek csak egy gondolatja van, és az Adel, egy ohajtása, és az Adel, ki csak egy angyalnak él, és az az angyal Adel.
Ormi. félre. Ördög, pokol! most én ennek a’ rovására andalogtam.
Balkay. Tudja-meg, édes kisasszony, a’ titkot, melly életet vagy halált foglal magában.
Adel. Hahaha! tán a’ bucsú.
Balkay. Itt az én bucsúm, itt ragyog a’ nagy kincs, melly e’ magányba vonzott. titkon Ormihoz. Távozzék kegyelmed, illyenkor nem szükség tanú.
Ormi. Hallja csak édes kisasszony, ez az ősz egy ifjúról beszél, ki álruhában itt lappang és a’ kisasszonyt elrabolja, ki ugy szereti mivel sok pénze van.
Adel. Engem.
Balkay. Mit cseveg kegyelmed? távozzék, mert agyon zúzom.
Ormi. Hisz jót akarok. Ezt a’ levelet küldi.
Márta. jő. Lássa az ember itt vannak; kérdem a’ kapust látta e’ a’ remetét bemenni, azt mondá nem, én megszidtam vigyáztalansága miatt ’s im itt oltározik. Mért nem megy be kegyelmed ha küldik? hallja kegyelmed, mi illyen vendéggel nem szoktunk ám czeremoniázni, hanem odább adunk rajta.
Balkay. magában. Átkozott állapot, ez is meg-támad, már nem nyilhatom-meg, mert mindent elrontok. titkon Adelhez. Édes kisasszony, tán lesz szerencsém a’ kastélyban? addig is ez a’ levél mindent megvilágosít.
Márta. Mi beszédje van kegyelmednek a’ kisasszonnyal? hamar, mert az ég alatt az uton nyughatik, a’ földön nyujtózhatik.
Balkay. Megyek már, csak ne legyen olly nyugtalan. titkon Ormihoz. Az istenre kérem kegyelmedet, szedje össze valamiképen eszét, ha még olly piczin is, ’s intézze ugy a’ dolgot, hogy a’ leánnyal szólhassak.
Márta. Ejnye biz a’ méreg elfut, akar e kend jönni?
Balkay. Megyek, megyek, édes anyám.
Márta. Hogyan? anyám! lássa az ember, ollyan vén ’s még sem tud becsületet; Márta asszony nevem, érti kegyelmed. El Balkayval.
Adel. Édes atyusom, magoknak elment az eszök, annyit beszéltek össze vissza ’s én semmit sem értettem. Minek ez a’ levél?
Ormi. Méltóztassék az öreg asszonyságnak átadni, majd ő elérti, és tudja, mit miveljen.
Adel. De a’ levélre az van irva: „A’ szép Adelnek, a’ táj’ csillagának, a’ legtisztább szerelemmel.”
Ormi. Csalárdság! kivülem senkinek sem higyjen a’ kisasszony, és ha ezen levelet nem adja tüstént a’ méltóságos asszonynak, magára vessen, ha valami kelletlen csapás éri. A’ ki ezt irta egy incselkedő, ki szeretete által csak önhasznát keresi; én vagyok őszinte imádója én nem nézek birtokára, hanem egyedűl jó, ártatlan, ’s mennyei szivére. Tudja-meg, édes kisasszony –
Lajos. jő. Kisasszony! kisasszony!
Ormi. félre. Ez is máskor jöhetett volna.
Adel. Lajos, te vagy? csak jer, csak nézd, minő szerelmesen pislog rám az öreg atyus, azt mondja, imádóm.
Lajos. Szerelmesen? imádója –
Ormi. O kérem csupa tisztelet – magában. Szörnyüség! ez a’ leány egész gyávaságig ártatlan.
Adel. Tudod e’ Lajos? én tündér vagyok, és csillag – itt van irva; jer csak olvassuk. félre vonja Lajost.
Ormi. magában. Minő bizodalmas a’ vadászhoz, nem csoda, mindég körüle van; ha ezt a’ legényt frigyesemmé tehetném? ’s mért nem, szép szó, igéret, ajándék pártomhoz köti.
Adel. Hahaha! ez ám a’ szép levél, nem is tudtam, hogy illy czifrán lehessen irni; mennyi hűség, mennyi érzés van benne! hogyan örülök neki, ugy sem kaptam még szerelmes levelet.
Lajos. Úgy? – o magam is örülök –
Adel. Mi bajod Lajos? ollyan hosszúra nő képed mint a’ geneologiánk.
Ormi. Édes kisasszony, már mondám, ezt a’ levelet tessék az asszonyságnak bemutatni.
Lajos. Igen, igen! úgy is imént kérdezte, azért is kerestem-föl; vagy ha tetszik, én magam átadom.
Adel. Nem, nem! majd én beviszem, a’ remet úgy is ott van. el.
Lajos. Kegyelmedre volt a’ levél bizva?
Ormi. Igen, de a’ mint látod, nem úgy használtam, a’ hogyan adva volt.
Lajos. Minden jót öreg atyám! menni akar.
Ormi. Hej földi! egy szóra. Halld legény! te nekem tetszel, ollyan férfias bátorság lángol szemedben, ’s az engem barátoddá tesz, én veled jót akarok.
Lajos. Örülök rajta.
Ormi. Mi közelebb ismerkedjünk.
Lajos. Szivesen.
Ormi. Ha rád nézek, sinte haragszom a’ sorsra, hogy téged az erdőre, puszta vadászatra kárhoztatott, midőn különb ember is lehetnél.
Lajos. Én megelégszem.
Ormi. ’S még ezen nyomorult állapotban sincs maradásod.
Lajos. Hogy hogy?
Ormi. Innen is kiüldöznek, mert tudd-meg a’ háznál minden cseléd ellenséged.
Lajos. Haha! sajnálom, én senkinek sem vétek.
Ormi. ’S még is úgy van, Márta megvallá. Te rátartó vagy, azért ők rágalmaznak, de nekem épen az tetszik rajtad. Halld legény, a’ mit a’ sors elmulasztott én ki pótolom, én téged erdőmesterré, vagy más uradalmi tisztté nevezlek-ki, azon felül pénzt is adok.
Lajos. Kegyelmed!
Ormi. Tán azt véled, én is ollyan gyámoltalan remete vagyok, mint hajdan éltek, vagy tán most is egy kettő teng valahol. Tudd-meg’ ez álruha, én földes úr vagyok és kisasszonyodat szeretném feleségül.
Lajos. Valóban? – szinte meglepett a’ Tens úr!
Ormi. Ormi Sándor nevem, én Adelt a’ városban láttam, ’s kitanulván környülményeit igy akarék vele bővebben ismérkedni. Itt hallám, hogy vőlegénye van, a’ ki miattam utjában nyakát törhetné, de minthogy azt tán nem akarja tenni, nekem kell czélomat sürgetnem; te segíthetnél –
Lajos. Én –
Ormi. Te körüle vagy, unszold ide, ’s ha én vele szólok, vigyázz, állj őrt; nyujts alkalmat, hogy a’ kastélyba szökhessek, még a’ leányt magamhoz édesgetem, ’s ha egyszer szivét elnyerendem, jöhet aztán egy sereg vőlegény, majd tudom mit tegyek.
Lajos. De az a’ másik úr?
Ormi. Azon, úgy hiszem, kiád az öreg aszszony; különben is fösvény úr, úgy nem jutalmaz mint én – ím ezt mingyárt foglalóra vedd tőlem. a’ Balkaytól kapott erszényt neki adja. Számolhatok reád?
Lajos. O bizonnyal, úgy fogom vinni a’ dolgot a’ mint saját hasznom kivánja.
Ormi. Hasznod lesz, több mint nekem – urrá léssz, nem kell többé szolgálnod, ’s tudod mi az?
Lajos. Most megyek Tens uram!
Ormi. Lajos! kösd-föl eszedet, hozz hírt hogy vannak odaben.
Lajos. Értem! el.
Ormi. Igy mingyárt könnyebben forog az ember, egyedül, tudja meddig, el kellett volna tépelődnöm, míg valamira juthatok. Haha! majd néz Balkay, ha meghallja, miként ütöttem-el a’ leányt kezérül; de ideje, hogy a’ szerelem hozzon nekem is némi némü jövedelmet, eddig mindég én voltam tárnoka. Hahaha! Itt jő Balkay, léptibül látom, a’ szörnyű kosár’ terhét.
Balkay. jő. Ördög vigye azt a’ gyáva falusi nevelést, az az együgyü leány nénjének adta levelemet ’s az öreg most dúl fúl, mint a’ kotlós tyúk, mikor héjját lát. Illannom kellett, nehogy azzal a’ tenyeres, talpas hajduval expediáljon. Elveti a’ remete ruhát. El veled átkozott szoknya, hijában czepeltelek a’ nagy hévségben, és ez a’ sürü paróka is, majd kiszárítá velőmet.
Ormi. Hahaha! ejnye, mi lesz a’ remetéből.
Balkay. Hát kegyelmed mit nevet? – kend is olly botorul vitte dolgát; ki látta úgy ajánlani a’ nőszőt, hogy pénzért házasodik? De mit is várhatni illy ügyefogyott embertől, hogyan forogna az ügyesen az emberek körül, ki magát számkiveté az emberi társaságból. Ördög pokol! mi hijában utaztam, már vége mindennek.
Ormi. Sajnálom Tek. urat; de ha már így történt, méltóztassék megnyugodni a’ sors’ végzetén, tán a’ hatalmas ég megáldja még valaha egy gazdag feleséggel! én magam kérni fogom.
Balkay. Hallgasson kegyelmed! Itt dörmög elé az asszony; ide künn az első hév után még is csak bevárom, ne mondja, hogy még szeme is elrettentett.

Lorányiné, Adel, Márta, Lajos jönnek.

Lorányiné. Alázatos szolgája uraságának! örvendek, hogy saját szőrében láthatom – valóban, nem hittem volna, de már csak kimondom: ez égbekiáltó gonoszság így incselkedni az ártatlanság körül.
Balkay. Reménylem, nagysád ezen ártatlan enyelgést úgy veszi, a’ mint egy illy mivelt asszonyságtól várni lehet; a’ czél menti tettemet, ’s úgy hiszem a’ kisasszony is megbocsát hogy igéző szeme erre birt.
Adel. A’ mi engem illet, én épen nem bánom, ugy is ritka itt a’ mulatság.
Lorányiné. O elfajult világ! álruhában bujkálni a’ leány után, a’ helyett, hogy illő pompával nézték volna – meg a háztüzét, és mi minden becsülettel tudattuk volna, hogy a’ leány már nem eladó ’s aztán teljes tisztelettel bocsátottuk volna-el az urat – Nem: alattomos úton csúsznak be a’ házba, hamisan sohajtoznak, levelet firkálnak, hogy a’ háznak elsőjét megcsalhassák.
Ormi. Engedelmet, hogy közbe szólok, de Méltóságod’ bölcs szavai szinte elragadnak.
Lorányiné. Úgy e’? kegyelmed csak együgyü frater ’s még is kárhoztatja az illy csalárd igyekezetet?
Ormi. És méltán, egyenes út illik a’ férfihoz.
Balkay. Kend akkor szóljon, ha kérdik.
Ormi. Az erkölcs mellett beszélni szent kötelesség, nemde Méltóságos asszonyom?
Lorányiné. Ugy van, csak dorgálja-meg kend ezt az ifju urat.
Ormi. Szívesen asszonyom. Hallja uracskám! a’ pokolban már fűtik a’ kályhát számára ha meg nem tér! Az erkölcs lemondást parancsol – és az erkölcs az – az.
Lajos. Bocsánatot kérek, mikor ez a’ jó remete az erkölcsről szól, mindég azt kell hozzá tenni, ügyeljetek szavamra, de ne ám tettemre; csak tessék jól megnézni, a’ remete alatt Ormi Sándor lappang.
Ormi. Ezer mennykő! agyon váglak –
Lajos. Már hijába, csak tessék levetni ezt a’ zubbonyt, az erkölcsi papolás úgy is vajmi terhére válék; a’ mi engemet illet, én nem akarok erdőmester lenni.
Balkay. Tehát ez a’ jámbor – félrebontja ruháját Orminak. valóban Ormi? – ez rettentő csalás, ez bosszúra gerjeszt.
Ormi. Ez alacson árulás, te legény, ezért adózol.
Lorányiné. O kétszer elfajult világ.
Márta. No mit mondtam én? úgy e ezen ruha alatt más rejtezik, o az én szemem, az én szemem, oda is ellát a’ hová nem kell.
Ormi. elveti álruháját. Mi tagadás benne, engem is a’ szép kisasszony ide bájolt; de mind ennek Nagysád oka, mért zárkozik-el mintha ide volna babonázva.
Balkay. Igaz, ha Nagysád olly különczöt nem játszanék, illy kelletlen dologba nem keveredtünk volna.
Lorányiné. ’S mi közök uraságtoknak az én házomhoz, ki hivta ide szelet csinálni?
Balkay. Jó angyal nem! mert kártékony baráttal kelle megütköznöm, ki bizodalmamat rútul megcsalá – erről még szólunk –
Ormi. Édes barátom, az ember azt tartja, előbb nekem, aztán neked. Mint öszveütközénk gondolatban és tettben; de nyugodjál meg, én szinte úgy jártam ezen legénnyel.
Lajos. Kötelességemet tevém.
Lorányiné. Jól tetted Lajos, megelégszem veled. Kezét nyujtja neki. Im csókold-meg kezemet, én kegyelmes asszonyod maradok.
Lajos. A’ mit tettem szót se érdemel, de azt se titkolom tovább, hogy sorsomon felül vágy lelkem ’s én, ámbár szegény vadász vagyok, Adel kisasszonyt szeretem.
Lorányiné. Micsoda! te szemtelen fiu! te kisasszonyt mersz szeretni? a’ mi több, egy Lorányi vért! rettentő gondolat! egy nyomorult szolga, kinek képébül már kilátszik az alság, pórság, vadság, durvaság, ’s az kisasszonyt szeret. Megbomlott a’ világ’ tisztes rende, hogy a’ nap alatt illyes történik.
Adel. Édes néni!
Lorányiné. Mit! ’s te itt állsz tunyán, ’s nem ásod ki szemeit?
Adel. O édes néni, hiszen kár lenne a’ szép szemekért.
Lajos. Millyenek szemeim, nem tudom, de hogy míg a’ halál be nem zárja híven rajtad csüggnek az igaz. el.
Lorányiné. Takarodj’ tüstént! kalodába vele. Adel! te itt állsz, ’s nem is haragszol, nem reszketsz, nem lángolsz mérgedben?
Adel. Uh de hogy nem! mért olly csacska, elég ha én tudom, hogy szeret, minek kellett neki az egész világ előtt kitálalnia. –
Lorányiné. Mindég jobban. Nagy isten! mért adtál füleket, hogy ezt kell hallanunk! te ferde növése véremnek! nem, ezt meg nem bocsátom soha! el szememből! hallatlan tévedés, el el! Adel sírva félre áll.
Balkay. Ha így van, nem csodálom, hogy mi későn jövénk, ’s megvallom igen könnyen türöm veszteségemet. Valóban, ennyi büszkeség mellett, ez vajmi nem büszke történet, hahaha!
Ormi. ’S annak a’ bizonyos ártatlanságnak is nagyobb a’ füstje mint érdeme.
Lorányiné. O dicső eleim hunyjátok be szemeteket! milly szégyen; ez ollyan kin, a’ millyent csak illy erős szív állhat ki, mint enyém.
Márta. De úgy kell, én mindég mondottam, az a’ Lajos büszke, semmirekellő; de ha én szólok, mingyárt hallgass a’ felelet. Én sajnálom hogy így történt, de még is örülök; mert igazságom van.
Fülöp. kivül. Ereszsz el rosz ember.
Ferus. kivül. Hát te mért tartasz.
Fülöp. Uramhoz viszlek, majd kapsz.
Ferus. Én viszlek uramhoz, majd megcsókol a’ mogyorós.
Ormi. Inasom – hahaha! ezek egymást hozzák, váljatok szét! Mi baj legények?
Balkay. Ferus! hogy mersz lármázni.
Ferus. Oda jött a’ dombra, és elakart kergetni.
Fülöp. Elakart parancsolni, mintha bizony ide tették volna pünkösdi királynak.
Ormi. Béküljetek! Lorányinéhoz. Ez olly bocsánandó zaj, met a’ hűség okozta, és nagysád tudom leginkább érzi, mi az.
Márta. Ott megint egy ifiju úr forma siet ide. – Már az igaz, csak negyven esztendeje mióta itt szolgálok, de olly zenebonás nem vala házunk – valóban már itt van.
Lorányiné. Nekem szavam sincs, ez a’ mai nap egészen összedúlt, mondd neki nem vagyok itthon.
Márta. Mind jó; ha vak lenne.
Lajos. jő csinosan öltözve. Nagyságos asszonyom!
Lorányiné. Ki – ki La – La – –
Ormi. Lelkemre! a’ vadász –
Lajos. Engedje kezét csókolnom édes néném, én Zodány Lajos vagyok ’s a’ rendelt időnél előbb megtérvén, kedves mátkámat illy módon akarám megismerni – Nagysád kételkedik.
Lorányiné. Én – uram –
Adel. Lajos karjába szalad. Lajos! Lajos! te hamis, csunya vőlegény! nem csalsz meg ismét, ládd te rosz ember, már sirtam is, de tudja isten nem úgy ment a’ sirás, mint kellett volna. – de csak hogy itt vagy.
Lajos. S’ többé nem is távozom. Nagyságos asszony, itt egy levél atyámtól, melly, úgy hiszem minden kétséget elhárít; – holnap maga eljövend és szerencsém tanúja lészen.
Lorányiné. a’ levelet át futja. Tisztelt uratyja irása; de illy urfihoz nem illik a’ szerelem kitanulása végett szolgai rubába öltözni.
Lajos. Egyik ősöm szinte igy tett, a’ mint irományaim között föllelém; azonkivül örömmel mondhatom, újolag kikerestetvén nemzetségi tárunkat, eredetünket egy századdal fölebb vihetjük.
Lorányiné. Gratulálok! felséges találmány! Adel! hát csak ugyan amugy is megszeretted Lajost, és nem kötelességből?
Adel. Meg bizony, de azért még vele számot vetek.
Lorányiné. Sejtés, nem egyéb, o magam is mingyárt gyanítám fentebb származását – mingyárt – nemde Márta?
Márta. Ugyvan, mingyárt megszerettük –
Lorányiné. Ollyan bizonyos méltóság tornyosodott homlokán, ’s a’ százados ősök szinte kinéztek szeméből; nemde Adel az tetszett neked is? őseibe szerettél?
Adel. Nem biz én édes néni, tüzes szemében a’ jelent kedveltem meg ’s nem a’ multakat.
Lajos. Így hát ezen urak hijában fáradtak, ’s én Ormi urnak visszaadom erszényét.
Ormi. Én meg Balkay urnak, attól nyerém.
Balkay. Én meg az inasoknak ajándékozom – osszátok el, de verekedés nélkül.
Fülöp. Jer pajtás! össze ölelkeznek.
Lorányiné. Én pedig az urakat szivesen látom most házomnál; de a’ remeteséget ledöntetem, nehogy valaki megint kísértsen.
Ormi. Mi pedig, mint két szerencsétlen vágytársak, fogjunk kezet, mint remeték jöttünk, mint nászok vígadjunk, mint kosaras vitézek otthon busuljunk.
Márta. Annyi szerető – három egyszerre; – szerencsés kisasszony – Ah!!! a’ kárpit lefordul.
Kisfaludy Károly.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.