HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ BOLDOG ÖREG.

Melly boldog, ki szülő földén tölthette el éltét,
És hol ringatták, homloka ránczosodék;
’S hol gyerek éveiben por-játék, lepke vadászat
A’ szabad égre csalák: üstöke léve fehér:
És hol fűzfa lovon nyargalt, hegy völgy neki egy volt,
Késlekedő inait bottya segíti elő.
Nem ragadá őtet szanaszét a’ sanda szerencse,
’S messze vidékeknek nem nyelegette vizét,
Nem remegett a’ gállyatetőn, mint tengeri kalmár,
Sem, mint kit riadó trombita harczra tüzel.
Gond nélkül hallotta: vagyon nem meszsze körén túl
Város: csiklandás őt nem igézte oda.
Nem könyvbül számlála üdőt: csak barmai hányad
Fűve menése szerint szokta jegyezni korát.
Vagy bőven takarult aratott gabonája csürébe;
Vagy leve bor szüretén mustos edénnye kevés.
Vagy mi üdőn haza vitte menyét huszadévü fiának
Hölgyül; vagy szerzett néki leánya vejet. –
Látköre mindég eggy; nem változik uttya az égő
Napnak előtte, sem a’ csillagos égi csoport.
Emlekezik, miüdőn a’ most magas almafa veszsző-
Szál vala, és nyárban vitt gyökerére vizet.
Emlekezik, miüdőn Somosát ültette danolva,
Melly most méheinek nyittya virágos ölét.
Emlekezik, miüdőn mezején a’ berki harasztnak
Erdő-pompa virult, ’s gerlicze benne nyögött.
Nem töri rajta fejét: Buda és Pest mennyire légyen
Tőle vagy a’ Balaton, vagy Tisza pontyos ere.
India, Sína, Mogol,*
Kína, Mongólia.
Kairo, Philadelphia, London,
’S a’ Kárpát, vélé, Győri megyére dülők. –
A’ fösvényt neveté; neveté a’ nyalka betyárkát,
És kinek a’ bosszúszikra szemébe szökik.
Karcsu örökségét, mellyet nemzője hagyott volt,
Szomszéd károkkal bírni nem áhitozott.
Jó bora hon termett; kenyerét eke földgye megadta;
Ételeit főzé vénagyu tőke tüzén.
Nappala rendbe szedett: elejét teszi reggel imádság,
’S térdeirül fölkel nézni cselédi után.
Álma erőt nevelő; ’s mint hajnali gyöngyök az ifju
Plántának, neki úgy ujjolag életet ád.
Mindene: kis, de csinos hajlék, nem csalfa gyümölcsös
Domborodott közepén szőleje mellyet övedz.
Párkánnyán a’ sorjegenyét suhogatta cserélve
Most a’ déli fuvalm, most fanyar északi szél.
A’ kikelet mikoron kinyitá a’ fü-fa virulmányt,
Édesen andalgott jószagu illatiban.
Majd a’ vad tövöket nemesítté jobb faju szállal;
Majd kert vagy szőlőmunka mulatta kezét.
És mikor oltvánnyát görbeszté mennyei áldás;
Boldogsága fölért Persia kincseivel.
A’ jövevényt ámbár mindég megölelve fogadta:
Ekkor, mintha, kevés menne, panaszra fakadt.
A’ szüretet ha az ősz megereszté, zönge mulatság
Nála, ’s az aggott kép ünnepi kedvre simult.
Illykor az ősz jámbort fiatalkori emlegetések
Ébresztvén, öreges lejtegetésre szökék.
„Hej! mikor én, mondá, voltam még korra legényszám,
Hozzám a’ tánczban nem vala senki fogó.
Nem csoszogék akkor lassú nótára: pörögtem
Mint a’ rokkakerék, ’s por kele lábom alul;
Rajtatok a’ szer most fiatalkák: férfi leányzót
Rántson elő; ne legyen senkinek arcza borultt.” –

Néha, (mivel ritkán babonátúl ment az öregség,)
Háborut a’ felhők képeiben keresett.
Elmonda unokájának: „lássd, innen özönlik
Rátok az ellenség, ’s boldog az, a’ ki szalad.
Akkor száz faluban száz lelket, jó, ha találni;
’S a’ csöpögő barlang öble királyi lakás.
Akkor rózsa helyett tövisek sürü bokra tenyészik
Ott, hol előbb kertész sürge virági között.
Akkor az erdőben forgácsot fölvesz az aszszony,
Megcsókollya ’s emilly szókra fakadva zokog:
Istenem! ezt is még, ki nem él már, férfi hasíttá,
Es tán az, kinek én most siratója vagyok.” –

Nap ha sütött, vala néki idő mértéke az árnyék;
Csillagos éjjeleken, csillagos égi jegyek.
Nem csalatott ha esőt mondott a’ hajnali fénybül;
Nem, ha szelet, mikor a’ nap lemenése pirult
’S mint ki Profétának hitelét megnyerte, ha szóllott,
Ajkátul minden függve csodálta szavát.
A’ füvek és gyökerek hasznát ismérte, ’s csinála
Írt a’ sebre, gyomor tisztogatásra italt.
Hogyha segitségért járt hozzá a’ szükös árva:
Nem kérette magát hoszszu panaszszal: adott.
Hogyha kesergőnek szemeit könyüekbe borulni
Látá: sebző nyíl általütötte szivét.
Kölcsönt senkitül ő nem vett: uzsorára sem osztá
A’ mit adott: ingyen szegte falattya felét. –
Ünnepi reggeleken, ’s dellest lefizetni adóját
Istene házában szerzeti módra sörény:
A’ mézettakaró döngészt*
Döngicsélőt, méhet.
bámulta továbbá,
Nézni, mi készséggel dullya virági keblét.
Vagy nőjét ’s kedves gyerekit gyüjtötte csoportba,
’S nem hiú dolgokrul, mint apa, szólla velek.
Vagy nem sok, de igaz feleit, kik véle rokonság
Voltanak, egybehiván, jámborul értekezék. –

Ellene senki gonoszt nem forrala: béke virágzott
Birtoka tájja körül, béke cselédi között.
Nem pörlött soha, törvénnyét mivel Istene nyomta
Elméjébe: ki bánt, légy teeránta kegyes.
Nem feszegette, miért bővelkedik eggyike jókkal,
’S vállán csillog arany: másika búban aszik.
Nem feszegette miért a’ jámbort üldözi latra,
Ezt pedig isteni kéz haggya követni bünét.
Nem keserítették megelégedt hütvöse csöndes
Pállyáján, ’s derülő szép nevedéki*
Növekedő, kibontakozó.
szivét.
És noha napjainak majd századik éve köszönté.
Nem vádolta korát, ’s a’ töredékeny erőt.
A’ szent Relligio kebelétől vette nyugalmát
Lelke, ’s vidám arczczal várta kiköltözetét.
Ingerlés nélkül hozzá közelítte öregség,
’S megkéméllte szeges fájdalom agg tetemit.
Igy köte révparthoz szeretett unokái ölébül,
Boldog ez életben, boldog ez élet után. –
Járja be más a’ föld mind a’ négy sarkait: ennek
Uttya nagyobb, annak pállyafutása dicsőbb.

Horvát Endre.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.