Mint az eget ’s földet rázó
Keletégi lángvihar,
Hont keresni jött szikrázó
Szemmel ’s karddal a’ Magyar;
Veszélyek köztt hív lélekkel
Követő védangyala,
Gazdag földre vezette, melly
Téjjel mézzel foly vala;
Az időnek forogtában,
Örökében, birtokában,
Beiktatván királyát,
Megtartotta hazáját.
Szent törvénye kötelében,
’S aranyszabadságában
Élt hazája’ kebelében
Védett bátorságában;
Tulajdonúl csak a’ Magyar
Kedvelt hív barátkozást;
Se’ jó idő, se’ zivatar
Benne nem tett változást;
De ha a’ baj felkivánta,
Éltét ’s nyugalmát nem szánta,
Éjjel nappal síkra szált
Nem rettegte a’ halált.
Más’ kincsét nem sovárgatá,
Magájéval beérte,
De ki fészkét háborgatá
Annak útját kimérte.
Elejétől – szűnve néha –
Örök háborúban élt:
Fergetegként zúdúlt fel ha
Látta jönni a’ veszélyt,
Melly hazáját és királyát
Fenyegeté, vérpályáját
Vigan futá meg ezért,
’S a’ szeretett nemzetért.
Most békésebb napok kelnek
Hunnia’ égkörére,
Puszták vérrel meg nem telnek
A’ nemzettest’ vesztére:
Adja Isten hogy zár legyen
A’ békesség’ templomán.
’S egy Nemes se keseregjen
A’ háború’ vérnyomán;
’S hogy a’ haza’ alkotója,
Népe, ’s dicső megtartója
Áldott legyen nevében
Az öröklét’ könyvében! –
Határtalan bátorsága
E’ nemzetnek, ’s kegyelme,
Büszkesége, igazsága,
Hívsége és szerelme.
A’ tős Magyar még szereti
Ősei’ tulajdonit,
És szokását meg nem veti
A’ régit, a’ hajdanit;
Adja Isten míg mi hozzánk
Bízik édes áldott hazánk,
(Ekként buzog érzetem)
Tort ne lakjon nemzetem!
Melly törvénye’ szentségében
Nagyot ’s kicsinyt egyre néz,
Szabadsága’ védletében
Halni néki nem nehéz;
Királyának szent szavára
Oda adja mindenét,
’S egyetlenegy kis javára
Csak úgy kéri Istenét:
Hogy a’ király’ fegyveréért
’S érte ontott sok véréért
Míg az élet ’s világ tart
Ne felejtse a’ Magyart!
ifj. Kapuy Károly.
