Szép lyányka! az estve leszállt ’s egyedűl
Jársz itt epekedve ’s örömtelenül?
Nincs szebb honod, mint e’ komor sivatag,
Hol zúgva szakad le a’ szirti patak,
’S a’ fülmile’ zengzeti’ bája helyett,
Búsan huhog a’ bagoly odva felett?
Nem hallod az éjszaki durva szelet,
Mint szórja utadra a’ hárslevelet?
Borzadva keres menedéket a’ vad,
’S csörtetve a’ bokrot ürébe szalad,
Mig csendül az óra ’s a’ föld’ pora kél,
Megnyilnak a’ sírok, az élet alél.
Jer lyányka lakomba vezetlek el én,
Nem messze fejérlik a’ sík’ közepén!
„Hagy zúgni az éjszaki durva szelet,
Jámbor fiu, nem megyek én teveled!
Búm’ képe a’ fergeteg, e’ sivatag,
Könnyim’ sürü árja e’ szirti patak.
Hagyd folyni, zokogni, ha szívem eláll,
Szebb fényre kel a’ komor éji homály.
Nem messze a’ völgyi sötét temető:
Ott hamvadoz a’ deli hiv szerető;
’S bár szép szeme zártan előmbe nem ég,
Él bánatom és szivem’ érzete még.
Hagyd zúgni, üvöltni a’ durva szelet,
Elhallgat a’ hiv’ kora sirja felett.
Szép lyányka! nem hallod, a’ hárs csikorog,
Vész dörg le ’s a’ szikla utána morog?
Felkárog a’ varju, röpös denevér
’S a’ lég’ hideg szelletin elfagy a’ vér!
Jer! jer deli lyányka lakomba velem,
Árt kellemeidnek e’ késedelem;
Majd hókebeledre a’ lég’ hüve hat,
Megvérzi tövis liliom-karodat;
Villáma szemednek homályba borul,
Szép arczaid’ éke, virága lehull.
Rózsás nyoszolyára vezetlek el én,
’S szebb létre virulsz fel az álom’ ölén.
Így esdik az ifju, a’ lyányka zokog:
Haj! a’ tövis, a’ hideg ártani fog!
Rettegve az ifju’ szivére simúl,
És útnak eredve lakába vonul.
A’ felleg eloszlik, a’ hold letekint,
A’ vig lebel illatit hordja megint,
’S a’ vad zivatar’ rivadalmi után,
Bájkellemü dalt rebeg a’ csalogány,
’S a’ nap mire hajnali fényre kigyult,
Szép lyányka felejti hogy este busult.
Kisfaludy Károly.
