Hol volt, hol nem volt.
Volt messze Tartományban egy özvegy Juhásznénak egyetlen egy igen szép leánya. Ez őrzi vala a’ juhokat, mig öreg anyja ház körül dolgoztatott. Csendes, boldog életet élt a’ kis Rózika, nem ismérvén egyebet juhocskájinál, ’s velek mulatta magát. Sokszor a’ sűrűbe legeltetett, hogy báránykáji a’ nap melegétől megfrissüljenek.
Egy ünnep napon kis szalma kalapkáját ’s jobbik foszlányát magára öltvén ki ballaga baránykájival az erdőbe, hogy zöld gallyakkal jól tartsa őket. Leheveredvén ott a’ puha pázsitra olly álom ereszkedék szemeire, mellyből magát fel nem bátoríthatta. – Hol vagyok? úgy mond: egy a’ hónál is fejérebb bárányka állott meg előttem, ’s azt mondotta, ha őt felkeresem ollyan boldoggá fog tenni engemet, hogy az egész országban bámúlnak majd szép aranyos ruháimon. – A’ kis Rózi álmában is megörült a’ ragyogó ruhának, ’s kérdezte a’ báránykát: hol találhatni fel őtet? – Enyhüs erdőben, hol arany makk terem, lakom én, a’ bárányka; sok fáradságába kerül annak a’ ki engem fel akar találni, ám de jutalmát is fogja venni. – Végre nagy későn felébredett a’ szép Rózika, ’s az álmában látott fehér báránykát ki nem vetheté elméjéből; mindég előtte csillámlott a’ szép aranyos ruha, ’s azt is gondolta, hogy ha majd ő gazdag lesz, nem kell többé öreg anyjának dolgozni ’s egész holtáig taplálni fogja. Haza hajtotta tehát juhocskáit, ’s megbeszélte álmát édes anyjának. Az öreg anyus nagyon elcsudálkozott, ’s azt felelte, hogy a’ szép bárányka bizonyosan tündér volt, ’s maga is bíztatta gyermekét, hogy keresse fel, bár az egész világot bejárja is; majd sütök én az útra jó vajas pogácsákat, csak mindenütt az erdőbe keresd, ’s az arany makkra vigyázz.
Más nap a’ kis Rózi útnak indúlt. Ment ő mendegélt mindenütt a’ szép erdőbe: csak délkor pihent, míg pogácsájából jól lakott; estve felé ollyan sürüségbe került, hogy alig tudott a’ sok bokroktól tovább lépni, de nem veszté el bátorságát, eszébe jutott a’ szép bárányka mondása, hogy sokat kell fáradnia, ha őt felakarja találni.
Tehát csak ballagott ő tovább tovább ’s nem sokára ki is ért a’ bokros helyből szép tiszta erdőre, ’s meglátott egy szép kisded patakot, mellyben arany szinü gyönyörű vizecske folydogált: közelebb menvén a’ vizhez, merített abból kezeivel, hogy szomjúságát lecsillapíthassa, de alig ivott a’ midőn egy igen szép fejér szarvas oda jött, ’s megtámadta, hogy-hogy mer inni az ő vizéből? – Megengedj édes szarvaskám! nagyon elfáradtam, ’s a’ szomjuság majd elepeszt. – Jó szerencséd felel a’ szarvas, hogy engedelmet kértél, mert máskép itt vesztél volna; de látom engedelmes vagy, ’s eltévedtél: jöjj velem, én jó szállást adok. – A’ kis Rózi félelmesen ment a’ szarvas után, ki őt egy tágas barlangba vezette. – Jer, pihenj meg nálunk, így szólitá meg a’ szarvas, míg gazdám haza jön, addig meg is frissítheted magad, egy kevés tejjel vajjal, majd hozok vizet is patakomból. – Szépen megköszöné Rózika a’ vendéglést, ’s a’ szegletben lévő puha szénára heveredék, míg ama’ vizre sietett. Még vissza se tért a’ szarvas, már oda érkezett a’ barlang’ gazdája; – a’ leányka megvonult a’ szénában, de mihelyt meglátta hogy az egy igen szép ifjú, elmúlt minden félelme: az ifjú is elbámult, hogy egy igen szép leánykát látott barlangjában.
Ki vagy te gyönyörü alak? így szólitá meg az ifjú. – Én a’ szerencsét keresem, mellyet a’ fehér bárányka parancsolt nekem, de még eddig reá nem akadtam; elkéstem ezen erdőbe, ’s egy szarvas vezetett barlangodba. – A’ szerencse én vagyok, mellyet a’ bárányka jövendölt, így szólt a’ szép ifjú; jer velem leányka, én neked mindent megadok, a’ mit szemed, szád kiván. – A’ kis Rózi könnyen elhitte, mivel nagyon megszerette a’ szép ifjút. ’S más nap reggel útnak eredtek a’ szarvaskával együtt; csak alig mentek egy két óráig, mingyárt egy gyönyörü kertbe értek; meglátott Rózika ottan egy aranyos palotát, melly úgy annyira tündöklött hogy szeme fényét is elvette. – Ez lesz a’ te lakhelyed édes leánykám, ’s nem kivánok egyebet, csak hogy engem szeress, ’s szarvaskámnak kedvezz. Én tündér király vagyok, ’s neked mindent megadhatok a’ mit ohajtasz; de soha kívülem másra szemeidet ne vesd, mert akkor nagyon megbüntetnélek. Ekként beszélt a’ szép tündér király, ’s bévezeté Rózikáját aranyos fészkébe, ’s felczifrázá drágakövekkel, ’s ada mellé rabszolgákat.
Néhány napig éldegélt Rózika ez édes elragadtatásban; szerette a’ szép király, de kevés idő múlva kezdette érzeni, hogy ő is csak rabszolgáló, ’s csendesen, ’s titkon sirdogált hajdani szabadsága, ’s édes öreg anyja után, kit most nagy nyomorúságban gondolt, nem lévén, ki rajta segítene. Így tünődött a’ jó Rózika, ’s azt gondolá, hogy legalább segedelmet küld majd öreg anyjának: ’s öszveszedte drágaságiból a’ legszebbeket ’s elküldötte egyik rabszolgája által, ’s megparancsolá, hogy neki levelet hozzon tőle, hadd tudhassa, mint van szeretett édes anyja. – Más nap lement a’ kertbe hogy unalmát elüzhesse, mivel a’ király vadászatra ment ’s egy szép rózsafa alá feküvén végre el is szunnyadott.
Álmában ismét megjelent neki, a’ szép fejér bárányka, de nem olly vidám tekintettel, mint először. – Nem fogadtad tanácsomat, ’s fel nem kerestél: magadnak köszönd, hogy nem vagy teljesen megelégedve. Én nem illyen szerencsét ajánlottam. Ha engem felkeresél, királyfihoz fogtalak volna én is vezetni, szebbhez, és jobbhoz, ki meg nem fosztott volna szabadságodtól, mert nem szerelemféltő ez, se gonosz ugyan, ’s szabadságodon kívül minden gyönyörüségivel élhetsz az életnek; de mi kedves az embernek, ha szabadsága nincsen? Ez büntetésed könnyen hívőségedért, mert már engem nehezen találhatsz fel többé. Türd békével sorsodat.
E’ szavakra eltünt a’ bárányka, ’s szegény Rózika bubánatok közt ébredt fel, boldogságát most már egyedül édes anyja levelében helyheztetvén, mellyet minden órán várt.
Néhány nap után meg is érkezék a’ rabszolga; örömmel kapott Rózika az ohajtott levélhez, de szemei könybe borúltak olvasásán. Köszönöm édes gyermekem, az ajándékot; beteg anyádat éhen halástól szabadítottad meg: áldjon meg Isten érette! – Búson olvasgatá Rózika ujra meg ujra a’ levelet. Visszaemlékezett szegény de szabad és boldog életére, ’s nagyon síránkozott bánatjában. –
’S mikor aztán a’ tündér király haza érkezett, hírtelen kebelébe rejté a’ levelkét; nem akarta tudatni hogy anyjának ajándékot küldött: de a’ király már megsejtette, ’s bosszúságra gerjedt, azt vélvén, hogy valamelly szerelmi titok, azért erővel kiakarta tőle csikarni. A’ szegény megszorúlt leányka hirtelen elnyelé a’ levelkét, ’s oh! – ki várta volna ezt? – megfúladt benne.
Közönséges riadás
*Általános riadalom.
lett Rózika elhalásán: kivált a’ szerelemféltő tündér király, lélekesmérete vádjaitól is kinzatva, öszvehivatá minden orvosait, ’s jajgatva kéré kedves leánykája’ szabadítását. – Minden próba megtétetett; a’ szerencsétlen levelkét is kivevék, de Rózika csak halva maradt, ’s a’ gonosz tündér király olvasván annak ártatlan foglalatját, kétségbesve temetési pompát rendelt halálra gyötrött kedvesének, hogy hibáját ezzel pótolhassa ki némineműképen.
Rózika’ anyja, kit leányának szíves ajándéka betegségéből is kisegített, látni kivánta jó magzatját királyi méltóságában, elindúlt őtet felkeresni, ’s jaj! épen a’ legkínosabb foglalatosságban lelé az orvosokat leánya körül, átkokat szórva gonosz veje ellen, borúlt kedves gyermeke holt testére, de Rózikát az anyai könnyek se támaszthatták fel: míg végre a’ tündérek legfőbb királynéja megszánván a’ szerencsétlent, leszálla tündér dicsőségében, hogy anyai szivének fájdalmait valamennyire megenyhíthesse.
És megérinté arany vesszejével az elmerevedt leányt, ki azonnal megéledvén, felült, gyémántos koporsójában; ’s mostan a’ tündér királyné ezen szavakkal illeté a’ körülte álló bünösöket: légy ismét nyomorulttá ’s szegénnyé, te gondatlan leány, ki az én ajándékimmal, mellyeket a’ fejér bárányka által neked ajánlottam, élni nem tudál, ’s bujdoss számtalan veszedelmek és kísértetek közt mindaddig, míg, megtérésed, ’s állhatatosságod által további kegyelmemre méltóvá léssz. Te pedig gonosztévő, kinek vétke tízszeresen nagy, elszéditvén az ártatlanságot, ’s ki őt szeretet helyett féltésed által gyötrötted, ’s végre meg is öléd vala segítségem hatalma nélkül, – legyen büntetésed az, a’ mivel vétkeztél: ne bírj soha egy asszonyt is, de szivedet mindég a’ legkinosabb szerelem féltés töltse, ’s szeretőid csak árnyékok legyenek, kiket mindég keresendesz, de feltalálni módod soha sem leend. ’S te szerencsétlen anya! maradj mind addig oltalmam alatt, míg leányod megérdemelheti bírásodat. – E’ nagy büntetések kimondása után karjai közzé fogván Rózikának anyját, ezzel együtt rettentő menydörgések alatt eltünt.
A’ tündér király megmaradt ugyan fényes palotájiban, de árnyék szerelme, ’s a’ féltés’ gyötrelmei furiák gyanánt szaggatták keblét.
Lássuk Rózikát is, hová veté az igazságos királyné’ hatalma. – Hú! félelmet gerjesztő hely! baglyok és denevérek repdestek körüle egy kőszikla üregében, hol egyszerre lelé magát: lebukott térdeire, forró imádságokkal békéltetni boldogtalan sorsát, ’s csak ez által reménylette elüzhetni szörnyü félelmét. Éjjeli setétség vette körül, de nem mert helyéből megmozdúlni, míg végre az éhség és szomjúság kiszté a’ kimenetelre; szívdobogva bujt ki üregéből, ’s így bódorgott ide ’s tova, de gyökereknél egyebet nem talált, a’ mi táplálta volna. Mikor már éhségét valmennyire lecsilapította, vizecskét is indúlt keresni, de hijába kereste, mert a’ nap is lement, még se talált egy forráskát is. A’ szomjúságtól gyötretve ’s minden reménység nélkül, hogy barlangját a’ setétség és bádgyadás miatt elérhesse, lerogyott egy tölgy alá a’ nagy fáradságtól.
Alig kezde pihenni, a’ mint nagy zugás támada, ’s egy rettentő nagy óriás termett előtte, kezében égő fáklyával. – Engem a’ tündérek legfőbb királynéja küld megszánván nyomorúságodat, hogy elvezesselek, a’ néked szánt kedvesedhez, a’ fejér bárányka királyjához. – Rózika szivén öröm terjedt el a’ beszédre, ’s felállott hívóját követni: de hirtelen eszébe ötlött, ha ismét megcsalatnék, ’s félelemmel tekinte a’ magas vitézre.
Mit kétségeskedel? így szólt az Óriás; hogy tudnám én kivagy, ha felsőségtől nem küldettem volna hozzád? – Mindég azt hallottam édes anyámtól, hogy a’ tündérek csudákat tudnak tenni: én csak azt kivánom tőled: változzál a’ fejér bárányka képére, hogy néked hihessek. – Kivánj minden mást de ezt nem tehetem, így felel az Óriás – én pedig csak ez egy csodának hihetek, másként nem követhetlek. – Tüz borítá el az Óriást mérgében, ’s úgy sujtá fáklyáját a’ földhöz, hogy az tíz ölnyire süllyedt el, ’s szegény Rózika ijedtében arczra bukott, ’s midőn szemeit ismét felemelte, sötétség, csendesség uralkodott körülte. Mihelyt világosodott, felkele, hogy barlangját felkeresse, ’s ím alig lépett egy kettőt, hát egy gyönyörü forrás csörgedezett előtte: rózsák és liliomok övedzették ennek széleit, ’s szinte késztették az ott elmenőt ivásra. Lankadtan hajólt le Rózsika, ’s szájával hörpölgeté a’ vizecskét: azonban alig nyelé azt el, már halálos bágyadást érzett, szemei elhomályosodtak, ’s szegényke elfásúlva mozdulatlan fekvék.
Jó ideig maradt ez állapotban, míg végre megtére életereje ’s szemét felnyítá; de melly nagyon bámula el, a’ mint magát egy szép üveg palotában hószín fejér ágyon lelé, ’s körülte tizenkét leányka rózsával felkoszorúzva. –
Hol vagyok én? kérdezé Rózika, ’s ki hozott engem ide? – A’ halak’ királyánál a’ fejér bárányka’ uránál, így felelének a’ leánykák hizelkedve; te itten királyné vagy, ’s kivánságid azonnal teljesülhetnek: Jer velünk; parancsolatunk van urunktól, hogy téged addig mulattassunk, míg ő maga megérkezik. –
Felkele tehát Rózika, ’s követte őket ’s bévezetteték egy szép kertbe, hol mindenféle színü üveg gyümölcsök találtattanak; gyönyörü sétányok nyíltak elejébe, de fúlánkja szerencsétlenségének, mellyet csak imént szenvedett, nem hagyott lelkének valódi részvételt, ’s csak hideg tekintettel visgálgatá a’ sok különféleségeket, ’s báránykája lebegett szüntelen elméjében.
’S nem sokára egy mesterséges üveg mulatóhoz értek,
*Egy művészi igényességgel elkészített üveg mulatóhelyhez.
melly egészen keresztül csillogott, ’s a’ benne lévő tárgyakat láthatókká tette; feltekint Rózika ’s ím a’ legkellemetesb ifjú, ki sokkal szebb volt mint előbbeni imádója, nyúlt végig egy nyugvó-ágyon. Megrettent Rózika a’ látványra, ’s féltette szívét a’ lágyúlástól. Oh bárányka! ha valaha most légy segédemre, így sohajtozott, ismérvén hajlékony természetét. Felállott a’ királyfi – mert az volt a’ pihenő – mihelyt a’ lyánkát megsejté, elébe sietett. – Üdvez légy nálam szép alak! ekként szólt az ifjú király, régen várlak én téged, ’s csak erővel tehettelek magamévá; tekintsd már most mindenemet sajátodnak, ’s légy boldog karjaim között. – Igen is szembetünt, a’ gyönyörű király, ’s már dobogni kezdett a’ lyánka’ szíve, de egy gondolat mult kinjaira magához hozta. – Felséges király! felele Rózika, szép ajánlás ez valóban szívemnek, de tiéd csak akkor lehetek, ha kedves báránykámat birtokomba adod; ez légyen záloga szeretetemnek, különben eressz utánna, mert báránykám nélkül élni nem tudok. – Karjaim közt vagy szép leány, ’s tőlem ’s birtokomból senki sem szabadíthat meg, tedd félre a’ vonakodást; hat napi gondolkozás-időt rendelek néked, addig magadra maradhatsz. – Így szólt a’ tündér király villámló szemekkel, Rózika pedig bánatosan tért vissza szobájiban ’s a’ lágy érzés, melly szívét az ifjú eránt elfoglalta, egészen semmivé lett. Nagyon aggódott szegényke, mitevő légyen: de semmi módot se látott szabadulásra, és már öt nap múlt el a’ rendelt időből, minden oldalról vizsgáltatá lakhelyét, de kijárást belőle sehol se talált. Szegény Rózika! mennyit nem szenvedél, a’ mint már csak egy napod maradt a’ szabadúláshoz.
Ötödik nap éjjel báránykája jelent meg néki álmában, ’s így szólítá meg: látom álhatatos vagy ’s bánatod öszvezúzott; megszántalak nyomorúságodban; imhol a’ füvecske, dörzsöld meg azzal arczodat, ’s olly rúttá válsz, hogy büszke királyod, ki csak a’ szépet szereti benned, önmaga üz el szemei elől, ’s akkor kiszabadulhatsz, mert mihelyt ő megútál, mingyárt azon helyen találod magad, honnan elrablott vala.
Alig ébredt fel Rózika, mingyárt csudálatos álmáról kezde gondolkozni ’s milly bámúlásba esett, kezei közt látván a’ füvecskét. Szegény Rózika! ismét egy kísértés, ’s talán a’ legnagyobb mindenek felett: egy leánynak szépségét elvesztenie, halálnál is nagyobb fájdalom. Tusakodott a’ szegény leány, de a’ jobb remény meggyőzte végre kétségeit; hirtelen bedörgölé arczát ’s kezeit, ’s elmeredt, a’ mint magát a’ tükörben megpilantá, tüzszínü haja, folyó szemei, ’s öszvetépedt képe, borzadásra gerjeszték, ’s képzeltették véle, milly érzést támasztand majd királya szívében, ’s csak az vígasztalta, hogy báránykája javát kivánta tenni.
És hatodik nap elfolytával a’ tündér király meglátogatta Rózikát, hogy szándékát megtudhassa. Undorodással néz reá. – Hol az én szépem? így tudakolá a’ rémült király. – Én volnék, kit magadnak választál felel a’ leányka. – Borzasztó vagy te leány; szívem téged nem szerethet: Fuss, fuss tekintetem elől. – Ekkor megérinté tündér vesszejével Rózikát, ’s az tüstént régi helyére vala varázsolva.
Bátran jött ki a’ szirtüregből Rózika, nem lakott már szívében több félelem, ’s olly könyeden érzette magát, mintha minden súly legördült volna életéről. Köszönöm kedves báránykám, oh köszönöm szabadulásomat! ezt rebegé; hadd keresselek, ’s találjalak fel, ha szintén az egész világot kell is bejárnom: nincs már semmi, a’ mi tőled elszédíthetne.
Elindúlt tehát a’ mi leánykánk teli öröm-ohajtásokkal, ’s jó reménnyel. A’ sors, melly eddig üldözé, szíve’ megtisztúlása jutalmáúl minden borzasztó tárgyaktól megszabadítá. Útja gyönyörű volt ’s a’ táj, melly elötte felnyilt, paradicsommal vetekedék; örült Rózika, mert éhségét a’ legízletesb gyümölcsök, szomját friss források bőven kielégitették, ’s szíve egyedűl báránykája’ feltalálhatásáért dobogott csak.
Oh te boldog Rózika! mi jutalom várja a’ hűséget!
Így mendegélt a’ mi kis vándorunk szép tájakról, szebbekre, ’s mind inkább sietvén vágyva vágyott kis báránykájához.
Egy szép reggel fának árnyékába heveredett pihenés végett, hogy annál sebesebben folytathassa útját, ’s kellemetes gondolatokba merűlt jövendő életéről, míg végre koppanás ébreszté fel, ’s oh öröm! elébe gördült egy szép kis arany makk. Rózika feltekint, ’s imé minden fán csillámlott a’ fénylő arany gyümölcs; felszökött, szívében sejtvén báránykája közel létét: sietett, sietett, ’s kevés idő elforgása alatt, egy völgyecskét ért mellyhez hasonló szépségűt útjában nem talált vala.
Még bámúlt Rózika szerte szét a’ bájos vidék’ gyönyörüségeitől eltelve, a’ mint távolabb, egy csuda szépségü barlang hajlék tünt szemeibe, ’s kettőztette sietségét feléje sejtvén hogy boldog czéljához közel van, inkább repült, mint sem ment a’ mi kicsinyünk, ’s nem soká oda lebbent a’ hajlék’ ajtajához. –
Alig pihegett Rózika, úgy elfáradt a’ futásban, de kedves báránykáját látni annyira buzgott, hogy szinte már a’ barlang’ nyílásába akart lépni, midőn az elébe jöve ki, ’s így köszönté meg: légy üdvöz nékem szeretett Rózikám ’s királyném! jőjj, ’s vedd jutalmát állhatatos türedelmednek, légy birtokában a’ legjobb, legszebb, ’s leggazdagabb tündér királynak, mert őt választá tenéked a’ hatalmas tündér királyné; ’s ez ajándékon kívül halhatatlanságot is küld halandó tagjaidba, hogy vég nélkül élhess boldogságoddal.
Ekkor megfogá az örömtől meglepett leánykát, ’s barlangjába vivé, hol mindenféle füszeres étkek és italok állottak készen számára. Megfrissülve, ’s öröm telve indúlt Rózika kedves báránykájával királyi jegyeséhez; kiléptek a’ barlangból, ’s már készen várta őket, egy drágakövekkel kirakott hintó hat fejér pávával befogva, mellyet ékes ruhában öltözött sok szolgák vettek körül: Rózika felemelteték a’ hintóba báránykájával együtt, ’s a’ páva paripák inkább levegőben mint földön repültenek. Melly gyorsan repül a’ gondolat, ugyan azonként szállott a’ hintó édes terhével, ’s hihetetlen sebességel ért el a’ boldog czélhoz.
Oh szem-nem látott szépség, ’s fül-nem-hallott boldogság jutalma a’ virtusnak! Rózika szinte elalélt érzeményei alatt. Hát még a’ látott szépségeknél százszorta szebb vőlegény, a’ ki drága brilliantokkal himzett palotájából kilépett, hogy kedves régen várt hölgyét elfogadhassa; örömmel szoritá karjai közzé Rózikáját nem gondolván semmit is éktelen képével (mellyet a’ fő királyné bőlcs okoknál fogva meghagyott rajta) mert kedvesében nem a’ külszépet, hanem kegyességet, ’s állhatatos szívet imádta. Bévezette a’ király kedves menyasszonyát palotájába, kertjébe, megmutogatván neki minden dragaságait, szépségeit. Rózika örömtől elragadtatva lépdelt kedvese’ karjain, ’s báránykáját sehol se hagyta el. A’ menyekzőt harmad napra határozták hogy a’ fő királynét annál nagyobb pompával fogadhassák.
Végre elérkezett a’ boldog nap ’s Rózika kedves vőlegényével együtt jelent meg a’ számokra készített nagy ékességü palotába. Kevés vártatva lerepült felhő hintójába a’ fő királyné kedveltjeihez, magával hozván Rózika anyját is: örömsikoltással borúlt a’ gyermek az anyai karokba, közönséges lett a’ vidámság. – Édes gyermekeim! így szólalt meg a’ fő királyné, legyetek boldogok egymásnak birtokában, én soha meg nem zavarható nyugalmat, kifogyhatatlan kincset ’s örök szeretetet egymás eránt ajándékozok lakadalmi pompátokra, ’s hogy szerencsétek semmi csorbát ne szenvedjen, nyerd vissza leányom! sokszorozva hajdani szépséged’, hogy férjedet annál jobban gyönyörködtesd. – Te pedig jó anya! el ne hagyd soha gyermekedet, ’s éld velek a’ soha ki nem fogyható örömeket. –
Ezen szavak után eltünt a’ jóltevő királyné, áldva háladatos gyermekeitől. Az én mesém’ pedig már tovább nem terjedhet: vége tehát, ’s most is élnek ha meg nem holtak.
Képlaki Vilma.
