Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Zsófi. Csak egy pillantatra szöktem ki, mingyárt megyek.

Matyus. Te mindég mégysz, mindég sietsz, ezt én nem szeretem.

Zsófi. Nem tehetek róla, úgy kell lenni. Az öreg asszony fúrt fejü, minden cselédet zsoldjában tart, magamat is; ha megtudja hogy kijárok, vége mindennek – hisz már mondtam mért –

Matyus. Mind igaz lelkecském, de mikor az ember ollyan szerelmes mint én, örömest volna azzal a’ kit szeret.

Zsófi. Mind meglesz, ha változik a’ dolog.

Matyus. De mikor jön az a’ változás?

Zsófi. Ha Karvainé asszonyság’ öccse megérkezik, gondolom egy hónap mulva.

Matyus. ’S én addig mindég fára mászkáljak hogy láthassalak; hát ha letörik alattam az ág és nyakam utána törik, aztán szerethetsz.

Zsófi. Azért fogódzál meg jól.

Matyus. Hej galambom! inkább beléd fogódznám én; csak ugyan jobb itt lent szeretni, mint ott fennt a’ levegőben. Zsófi! szólj igazán szeretsz? lásd édes apám gazda uramnál, én szinte az lehetek ma holnap, tán több is – házam is van, csak feleség kell belé – tudod, mit akarok azzal?

Zsófi. Csak azt felelem rá: a’ mi nincs az meglehet.

Matyus. Úgy ám de mikor?

Zsófi. Majd meglátod, csak légy nyugodt, de most mennem kell.

Matyus. Zsófi! édes Zsófim, még egyet mondok: az uraság jó baratjával tegnap elérkezett, ha el nem jöhetnék, azért szeretlek ám; de tán még is lejöhetek, azért itt légy.

Zsófi. Jól van, majd adok jelt, de csak a’ kertfalon által beszéljünk. Jaj nekem! valaki jön, ha meglátott; bujj el Matyus. be a kertajtón.

Matyus. Ej manó hozza azt a’ valakit – az bizony, az uraság’ inasa, hova bujjak? ha meglát, kicsacsogja, ugy is nagy kópé. A’ fára megyek, míg eltávozik. felmegy. Hová nem jut az ember, ha szerelmes.

Jakab. jő puskával és vadásztáskával. Pufogjon a’ ki akar, én lepihenek, vállam nehéz. Nem is tudom, hová jutottunk, csak jönnének az urak. Mondtam Matyusnak, kísérne el, de a’ tökfilkó, csak néz és nem mozog.

Matyus. Tökfilkó! ha lent volnék ezért haragunnám.

Jakab. Ledülök a’ fa alá, itt várom be őket. Ugy! be jó esik. Biz az igaz, az inas nem ur, azt véltem a’ falusi szolgálat könnyebb mint a’ városi de a’ különbség csak ollyan mint a’ fejér és a’ vörös bor között, mindeniket prézselik. A’ városban házbul házba, boltbul boltba ugrattak, itt kácsákat czepelek, ’s azokat más eszi meg, ott a’ bakon hátul, itt elől ülök, hej! ebből látom, hogy bakra születtem; az még jó hogy uram nőtelen, legalább csak egy perel. Bár csak bort hoztam volna, hadd innám le bús gondolatimat.

Matyus. Ez ide lent okoskodik, nekem pedig minden csontom fáj.

Árki kivül. Hopp! hopp!

Jakab. Az annyit tesz: ugorj Jakab. kiált. Itt vagyok hopp!

Matyus. Most az urak is jőnek, ej be rosz szállásom van – tudja, meddig kell itt fülelnem.

Árki jő Réveivel. Te itt henyélsz Jakab? mért távoztál, mi járjunk utánad?

Jakab. Úgy is ritkán történik Nagyságos uram; ledültem, mert az akarat jó de a’ láb gyönge, aztán el is bódultam.

Árki. A’ határból is kitértünk, ha jól látom ez Lengyes’ kertje.

Rémei. Lengyes! hisz imént mondád, nincs közel szomszédod. Mi féle ember ez? ugyan eldugta házát.

Árki. Ez csak ember volt és fösvény ur, ki sokat szerzett, későn szép fiatal hölgyet vett, azt két esztendeig féltette, aztán az urban elnyugodott.

Révei. Béke hamvának.

Árki. Nem kétlem felesége is így busul, és hihető szép jószágain vigan él.

Révei. Itt lakik?

Árki. Alig hiszem, hogy e’ vadonban élne, midőn szebb tájban szebb józsággal bír; különben az egész Lengyes házat csak hallomásból ismérem, mert magam is, ha csak vadászni nem pattan kedvem, e’ tájra ritkán vetődöm.

Révei. És miért? nekem tetszik e’ vidék.

Árki. Ki a’ fákkal, patakkal és szirtekkel szeret társalkodni, az itt elmélázhat, violát talál, és echót is ha sohajt, én az életzajt szeretem.

Révei. Ott az ember csak csalódik, én a’ magánnyal tartok.

Árki. Kérlek hagyj fel, tán megint a’ hitetlen Szép jutott eszedbe, ki érzetedet megcsalá?

Révei. Ah barátom, érzetem a’ Prometheusz, melly benne szép ideált teremtvén most adózik, ő az ölyv melly szaggatja.

Árki. Nincs eszed Tódor, az illy mesén már régen túl a’ világ, és ha képzeletnek élsz, ne kérj valóságot. Köszönd inkább a’ sorsnak, hogy a’ szép rútat olly hamar és jókor megismeréd, és gondold: nem csak egy kert nevel rózsát.

Révei. De a’ kihalt bizodalmat semmi virág sem éleszti fel, és ez a’ köd melly felettem borong, ezért szükölködöm életöröm nélkül.

Árki. Ki mindég tünődik, mindent nagyító üveggel széttagol, annak az élet ollyan, mint a’ ki sohase gondolkodik – üres. Csak te maradj nálam, én fogadom meggyógyulsz, és elfelejted búdat, mellyben úgy látom tetszel magadnak.

Révei. Ah barátom, ollyan az mint a’ száz karu polyp, a’ kit egyszer megragad, elszárad megette, ha könnyelmű volnék úgy elhiszem – de –

Árki. Mért épen akkor? kémleljük ki mindennek jobb oldalát, ’s néha többet találunk mint kerestünk, de várjunk felhőtlen napokat, a’ napban is van fogyatkozás, hogy ne lenne illy parányi életben?

Jakab. félre. Ha zsebemben nincs fogyatkozás, gondolok is én a’ sorssal.

Árki. Tudod mit Tódor! házasodj meg, ha már busulni akarsz, legyen oka.

Révei. Hát te mért nem követed e’ tanácsot? –

Árki. E’ szent frigy mindég földi tövissel ijesztett, aztán igazat szólván, én hamar hódolok, hamar is hidegszem, de nem mondok ám le róla, ’s ha roszúl üt ki, a’ természet csalt meg, ’s vígasztalom magamat mint játszó a’ sorssal.

Révei. Ha lelnék egyet, ki csak magamért szeretne – de az első tapasztalás minden utóbbi reménynek eloltá világát, ’s aligha ridegen nem kell tengődnöm tölt kebelemmel.

Árki. Míg elvégre öreg gazdasszony’ karjába sohajtod magadat, ’s ha rokkája surog, azt hiszed a’ sphaerák énekelnek. Hahaha! te férfi vagy, ne ábrándozz, hagy a’ holdat gyermeknek.

Révei. Átkozott vígasztalás.

Árki. Légy vídám Tódor! hasztalan bútól csak őszűl az ember; vedd az életet mint jő, a’ többit bizd arra ki felettünk van.

Matyus. Jaj nekem! bizony megláttak – ah Nagyságos uram!

Árki. Mi zörög a’ fán?

Jakab. Tán pecsenyének való, ledurrantom. puskát vesz.

Matyus. Hej inas uram! itt ember van – Matyus gazd’ uram’ fia – kérem ne süsse el kend – leszáll. Ejnye be rám ijesztettek!

Árki. Matyus! mit csinálsz te itt?

Matyus. Semmit, igen is azt –

Árki. Hogy mersz te itt hallgatózni?

Matyus. Semmit se tudok Nagyságos uram – tessék elhinni, gerlicze fészket kerestem.

Révei. Illyen nagy legény, fészket keresni?

Árki. Matyus te hazudsz.

Matyus. Ha megengedi Nagyságos uram.

Árki. Ne habozz, valld meg tüstént, én parancsolom.

Matyus. De mikor titok.

Révei. Titok?

Árki. Ki vele, én akarom tudni.

Matyus. O jaj! de mikor – istenem! mit mondjak?

Árki. Soká várakozzam?

Matyus. No megmondom, de szépen kérem, tovább ne mondja ám Nagyságos uram.

Árki. Semmit se félj.

Matyus. Nekem itt szeretőm van, pedig szobaleány Lengyes asszonyságnál, Zsófinak hívják, a’ templomban láttam először, másodszor megszerettük egymást, azóta ide járok a’ fára hogy láthassam; de senkinek sem szabad ám tudni hogy itt lakik Lengyes asszonyság, és senkinek a’ házba nem szabad menni, ha csak nem valami tudós ember.

Révei. Különös, mért épen tudósnak?

Árki. Csak mondd el Matyus.

Matyus. Zsófi megsugta: hogy Lengyes ur megholt, és sok sok pénzt hagyott.

Árki. Ez ollyan titok, mellyet az egész világ tud.

Matyus. Az öreg Karvainé rábeszélte a’ fiatal menyecskét: hogy többé ne menne férjhez – hanem lenne mind addig tudós, míg az eljő a’ kit ő szánt neki.

Árki. Tehát rábeszélte a’ bölcseséget? haha!

Matyus. Rá bizony, azért is jöttek ide, hogy elrejtve lennének a’ férfiaktól, mert Zsófi azt mondá: a’ gazdag asszonynak soha sincs nyugta a’ sok kérőtűl.

Révei. Ebben van kis igazság.

Árki. Ki az a’ Karvainé asszonyság?

Matyus. Ő boldogult Lengyes urnak távol rokona, nincs ura és még sem özvegy.

Árki. Ollyan elvált szép.

Matyus. Követem, nem szép hanem vén és hamis. Őtet még Lengyes ur vette magához, hogy a’ házra és a’ menyecskére vigyázna, még most is hatalmaskodik a’ háznál, nem szenvedheti a’ férfit ha csak nem valami tudós; minap is egy borzas aszalt képű okos embert hozatott sok könyvekkel, én láttam onnan felül mint papoltak a’ kertben. Azonban Zsófi megsugta, hogy az öregnek egy katona öccse van, és azzal szeretné elvétetni a’ gazdag özvegyet, azért gyaláz minket, hogy saját öccse ura legyen csak derék ember. De tanult asszonyám az a’ Karvainé, többet tud mint Csízió.

Révei. Halld barátom, ez a’ fiatal asszony vagy felette gyáva, vagy igen ártatlan és szerencsétlen volt.

Árki. És nem tudod mit csinál az a’ két asszony egész nap?

Matyus. Este-tikkal, vagy botángyikával^* vesződnek, úgy mondta Zsófi.

Révei. Ez valami uj tudomány lehet, még hírét nem hallottam.

Árki. Aligha nem aesthetika és botanika lesz.

Matyus. Nem tudom miféle, de többet olvasnak mint Notarius uram.

Árki. Jól van Matyus, most haza mehetsz.

Matyus. De kérem szépen ne szóljanak ám. Lássa Nagyságos uram, ha a’ menyecskét viszik, én is viszem Zsófit, az öreg asszony igért neki valamit ha mindent titokban tart, és szándékát elősegíti, az az bennünket gyaláz.

Jakab. Szobaleány és titok – nem okos asszony az.

Árki. Ne félj Matyus, csak menj haza, ’s vidd magaddal fegyvereinket is, nem sokára követünk.

Jakab. Matyus! az én pogyászomat is elvihetnéd, illy szerencsés szerető sokat elbír.

Matyus. Nem érek rá; hallottam ám a’ tökfilkót.

Jakab. Lásd tökfejű vagy, én akkor dicsértelek, mert a’ filkó nagy mester a’ játékban. Vidd el Matyus, majd megtanítalak mint kell a’ szobaleánnyal bánni, hogy soká hív maradjon.

Matyus. Igazán? no adja ide! általveszi a’ fegyvereket, félre: Messze nem megyek, meglesem valahol őket. el.

Árki. Tódor! mit mondasz erre?

Révei. Szánom a’ fiatal özvegyet, körűlhálózta az öreg.

Árki. Én igen kiváncsi vagyok a’ két tudós asszonnyal megismérkedni. Menjünk hozzájok.

Révei. Nem vagyunk tudósok.

Árki. Tegyük azokká magunkat, hány ember kürtöli magát azzá, és izét mond ok helyett!

Révei. Nem mernék bele kapni.

Árki. Mért nem? néhány reflexiót ád elménk – szégyen volna, ha asszonyok előtt nem tudnánk tudós nimbuszt ölteni magunkra; és teszem, ha tudományokban felakadnánk is, néhány szépség, kis hízelkedés kisegít a’ hinárból; nem a’ ki sokat tud, hanem a’ ki szépen beszél, nyertes az asszonyoknál. Mint vándor philosophusok lépjünk elejökbe; részemről, ha a’ menyecske szép és belém szeret, minden bölcseségemet lábaihoz teszem és megmutatom neki: hogy az aranykorban nem kellett más tudomány, mint az, a’ mit a’ természet adott. Jer!

Révei. Nincs kedvem.

Árkai. Épen azért szerezz magadnak – illyen tréfaportékát nem találhatni minden bokorban; e’ felett haszna is lehet, tán azt a’ kis bujkáló pintyőkét kimenthetjük a’ karvaly’ körmei közzűl. Jer barátom! ’s hogy játékunk annál jutalmasb legyen, belsőnkre nézve épen ellenkező szellemet tüntessünk ki; én sötét leszek, te vidám; én sanyarúan nézek reájok, mint az agg szűz a’ pártára, te fürkéssz ki minden nevetségre valót, – uj Heraklit és Demokrit.

Révei. Hajdan tehettem volna, de mostani érzetem lenyügzé elmémet.

Árki. Kérlek ne bántsd az érzést, ha a’ menyecske szép, akkor vesződjél vele. Jer Tódor, tedd meg legalább kedvemért.

Tódor. Kedvedért? igen, ha felsülök is.

Árki. Jakab! te itt várj be.

Jakab. Kérem alázatosan, hadd menjek én is Nagyságtokkal.

Árki. Mit akarsz te a’ tudósok közt?

Jakab. Attul a’ Zsófitul én is észt reméllek.

Révei. Az inas kirí belőled.

Jakab. Csak hajtókámbul, a’ paszomántot lefejtem ’s vége az inasnak.

Árki. De iváson kivűl tusz e valamit?

Jakab. Költeni biz én tudnék.

Árki. Tán hazudni?

Jakab. Igen, igen, de czifrán; én szolgáltam ollyan urat, ki hópénzem helyett mindég pompás verset mondott, azóta magam is csináltam néhányat.

Árki. Adj próbát; teszem ha én leány volnék ’s nekem valami szépet akarnál mondani, mint kezdenéd?

Jakab. Hát rá nevetek, aztán egyszerre feszesen megállok, megdörzsölöm homlokomat és ekként szólok: leány! szűzleány! o te karcsu mint a’ szőlőkaró, mi a’ jó bor’ kelleme a’ tiédhez képest?

Árki. Te csak pinczéből szeded elő a’ hasonlatosságot.

Jakab. Igen is, lent kezdem, aztán a’ holdig megyek, aztán az égig, és tovább. A’ theatrumrul is szólok vele.

Révei. És tudnál te arrul szólni?

Jakab. Ho, sokat lármáztam én ott a’ kakasülőn.

Árki. Ha kérdezné mi a’ vígjáték, tudnál e felelni?

Jakab. O kérem! Nagysád épen keveset tart felőlem; a’ vígjáték, az igen csekélység, abban az emberek mindaddig nevetnek, míg a’ leányt elveszik.

Árki. Azután sirnak. Helyesen Jakab, nem tudva okosan szóltál.

Jakab. De a’ szomorú játékban, o már ott nagy dérdurral beszélnek, a’ jó embert kinozzák, utóbb agyon ölik, és az ember sirva mulatja magát; úgy van úgy! hogy utószor Pesten volt Nagysád, épen egy szomorút adtak – én ismervén érzékeny szívemet, előbb egy pint veresborral neki erősödtem, de tessék elhinni, mind kisírtam.

Árki. Elég elég! a’ többit máskorra. Eljöhetsz de azt mondom, költéseddel túl ne menj a’ szobaleányon, érted? most menjünk. elmennek.

Karvainé. Hidd el édesem, a’ mit számtalanszor megmutattam, most is azt ismételem: minden férfi tyrannus, ha van ki felett uralkodnia; ő testesült szeszély, az vezérli hozzád, az vonja el tőled; ha szépet mond, ön gőgjének bókol, rabot játszik hogy urad lehessen. Először fülmile, aztán varju, aztán bagoly, aztán bujdosó nembe megy által ’s elvégre ha szárnyai lankadnak, hálósüveg alul az erkölcsről papol. Boldogult férjed még a’ jobbakhoz tartozott, ’s még is mennyit kínzott, és többet fogott ha még több tüzzel bír. Hidd el édesem, a’ férfi született ellenségünk, ha az asszony jó, azt mondja gyáva, ha tanácsán indul, ő lesz első árulója – gyülöld őket.

Fanni. De mint van az édes néném, olly igen roszaknak ismervén a’ férfiakat, és még is – rettentő gondolat! még is négyszer ment férjhez?

Karvainé. A’ sors úgy akarta, tán előre látta hogy neked vezetőre lesz szükséged.

Fanni. Sok háramlik arra szegény sorsra.

Karvainé. Lásd édesem, én szinte olly ártatlan valék mint te, midőn szüleim gyermekszobából férjhez adtak. Én a’ férfit csak bábnak tekintém, de csak hamar vettem észre ólmát, melly szabadságomat fékezé; szerencsés nem valék, mert első férjem, birtokán kivűl semmi kellemmel se birt, semmi örömet nem engedett, zárva tartott, őrzött mint a’ sárkány, mert nem dicsekszem, de szép voltam – oh szép! oh!

Fanni. Ne bánja édes néném, minden kornak külön érdeme van.

Karvainé. Bölcsen hugom! de hallgasd. Ettől az Isten hamar megmentett, és én birtokos özvegy maradtam; most figyelmezz Fanni! mert helyhezetem hasonló volt tiédhez, csak hogy a’ síkos pályán nem volt mentorom. Míg csinos valék, a’ férfiak ostromoltak, mint egy várat, melly éden’ kapuja előtt áll. – Lágy szívem szív után sovárgott, a’ szerelem egyhez ringata, de mikor második férjem már mindenemet elköltötte, akkor láttam hogy nem is szeretett.

Fanni. Ez kinos tapasztalás.

Karvainé. Harmadszor szükségből mentem férjhez, volt is mit szenvednem e’ tövis úton, szerencsémre nem tartott soká. Már most okoskodni kezdék, és negyedszer csak azért léptem frígybe, hogy kitanulhassam: vallyon van é jó férfi e’ földön? Boldog isten! e’ tudós kiváncsiság ugyan befizetett! ez volt még a’ szörnyeteg: a’ többin valamikép csak kifogtam; de az ollyan mint a’ vas, és ha öt év előtt jóvoltából ott nem hágy, nekem kellett volna tágulnom. Mind ezt azért mondom: hogy őrizkedj a’ férjfiaktól. A’ scylla hozzájok képest nádczövek, a’ vihar nyári szellő.

Fanni. Szörnyűség! hát csak ugyan nincs jó férfi e’ földön?

Karvainé. Tán van egy valahol; hogy e’ világban egy se volna, azt nem mondom; tán él egy, tán épen az el is jön; de addig bízd reám magadat, én ismerem őket, azért hírem nélkűl el ne add szívedet.

Fanni. Ah édes néném! kinek is adnám itt? e’ magányban szinte elfásulok.

Karvainé. Vedd segédül a’ tudományokat. Milly naggyá lesz a’ lélek, ha megvetve a’ törpe élet’ czélzásait magába tér ’s jó könyvekben lel nemes társaságot.

Fanni. De a’ jó könyvet is férfiak írják.

Karvainé. Haladjuk fel őket, a’ mi homlokunkon is égi szellem lángol; czáfoljuk meg a’ bal véleményt, melly minket csirkék közé ’s életesházba kárhoztat. A’ szép velünk rokon, és mi vagyunk igazán született aesthetikák.

Fanni. Ezt nem merném következtetni.

Karvainé. Sőt inkább önisméretünk ad lelki fenséget; képzeld a’ diadalt, ha majd jól megtanult aesthetikával ledörgöd a’ büszkéket. Te még fiatal vagy, nagyra mehetsz. Ha én illy korán kezdhettem volna, eddig biographiámat minden lexicon kürtölné, fejemet gipszből szanaszét hordoznák, és képemet minden vásárban árulnák. Nem dobog szíved?

Fanni. Dobog úgy érzem, de nem ahít illy diadalmat.

Karvainé. Hogy tudsz illy pór gondolatba süllyedni? jer édesem olvassunk. A’ lugosból könyvet hoz. Hallgasd csak. olvas. A’ természet kimeríthetetlen bájaival máskép hat a’ mívelt lélekre mint a’ vadra. Ez ha érzi is, nem képes felfogni, amaz szinte ahítja a’ benyomást, melly által a’ természet mint az égből lebeg hozzá, ’s majd csodálatra, majd repeső örömre, majd csendes imádásra gerjeszti, mellyre a’ nemesült érzés illy szavakra fakad: Ez szép, ez felséges.

Fanni. ásít. Igen szép – ah!

Karvainé. Oh bün minden izlés ellen! Fanni! kérlek hogy tudsz illyenkor ásítni?

Fanni. A’ természet késztet rá. még inkább ásít. Máskor tán inkább érdekel.

Karvainé. Ha ez nem tetszik, fogjunk a’ botanikához; milly szép Flóra’ magzatit elágzásaikban érteni. Ezen tudomány a’ szép nemet leginkább díszesíti, és szelíd természetének leginkább felel meg. A’ teremtettségben mi is virágok vagyunk, a’ férfiak kórók. Jer olvassunk.

Fanni. Hagyjuk el édes néném, mert még világos nappal alszom el.

Karvainé. De hát mit akarsz?

Fanni. Ah magam se tudom; de hogy ez életet soká nem türöm, az bizonyos.

Zsófi. jő. Nagyságos asszony! bezzeg jönnek ám tudósok, három egyszerre.

Fanni. Öregek?

Zsófi. Nem épen, hanem igen furcsák; az egyik komoly, szörnyű hosszu képü, a’ másik többet nevet mint szól, a’ harmadik mindég ujain motoz és szemeit meregeti.

Karvainé félre. Épen jókor. Fannihoz: Édesem, én úgy vélem, ezeket bebocsássuk.

Fanni. Mit nyerünk? Az a’ professor ur, kit néném meghívott, majd agyon ölt unalmas beszédivel, annyit kínozta a’ szépet, hogy fanyar okai mellett a’ szép is rúttá lön; én úgy hiszem illy urak távol tetszetősbek. Azonban vezesd be őket, ne mondják, hogy megtagadnám tőlük a’ házi barátságot. Zsófi el.

Karvainé. Én elhűlök, Fanni! honnan egyszerre ez a’ kedvetlenség? itt állok én nagy példa – és te habzol?

Fanni. Édes néném, tisztelem becsűlöm tanácsát, másfél évig elnyögtem e’ magányban, de hím nélkűl^* kimondom, már únom a’ rideg életet, mellyre nincs semmi okom. Minek távozzam így magamtól, minek látszassam az lenni a’ mi nem lehetek? önérzetem borzad illy mesterkélt uttól, és előmbe más irányt jelel, melly inkább illik rendeltetésemhez. A’ hályog leesett, mellyet néném eddig szememre vont – én elköltözöm.

Karvainé. Szabad vagy – én javadat ohajtám –

Fanni. De csak nem haragszik édes néném? nem tudom mi csatolja ide, de úgy hiszem szebb helyen az élet is szépűl.

Karvainé. A’ mint gondolod édesem! magában: így czélom dugába dülne – több férfiakat lát, öcsém nem épen fiatal. – Nem, nem! ezt hátráltatom – a’ tudósok segítsenek. Árki, Révei, Jakab és Zsófi jőnek.

Zsófi. Itt az asszonyság.

Révei. Valóban szép.

Árki. Csínosabb mint véltem.

Fanni. Örűlök uraim, milly ötlésnek köszönjük e’ szerencsét? e’ táj ritkaságokban sokkal szegényebb, hogy sem ily urakat vonzhatna kebelébe.

Révai. Sőt inkább első pillantatra mingyárt –

Árki titkon Réveihez: Te márig is felejtkezel magadról, hol a’ szeszély? szúrj! – nevess! –

Fanni. félre. Én gyanítom ezek játékot űznek velünk, annál jobb.

Árki. Midőn chaoszból kibomlott a’ világ, az elemek’ vegyűlete vulkános alakká létesült, ezt híg csatornyák által a’ mással magát is emésztő tűzmalom sürgeti; és ez átka az életnek, melly a’ gymnosophistát is fedél alá kergeti és embert keres midőn azt siratja.

Fanni. Ebből én semmit sem értek.

Karvainé. Hagyd nekem a’ beszédet. – Minő vulkános alakot ért az úr?

Révei. Hahaha! Nem láttad Vezúvot? ködszoknyája van, nyelve tűz, feje gőz, ha közel akarod szemlélni, nézz a’ tűkörbe. Mi tűzmalmot hoztunk, annak a’ szakács legjobb legénye, azon különbséggel, hogy ez a’ tudós férfi busong ha ennie kell, én meg azon nevetek ha jól laktam.

Fanni. Értem már. Zsófinak titkon szól és az el.

Karvainé. Minekelőtte mélyebben értekeznénk, kérem tudassák velünk, micsoda tudományokat űznek az urak?

Révei. A’ természet’ csodájit vizsgáljuk ’s ama’ nagy titkon tépelődünk: mint lehet az, hogy az ember a’ planéták’ fogásit nézi és saját orrát nem látja?

Árki. Az anthropognosist űzöm, és azon titkon merengek, mellynek tengerében századok hasztalan buvárkodtak. Az elme tünődik rokon mássán, és midőn megismértnek véli, maga felbillen, és mint a’ szerelmes nagy hálóban semmit fog; de én kitanultam az embert, tudom hol lakik a’ lélek? mi foglalatossága? mért piros a’ vér? és mivel tudom, sajnálom magamat, hogy tudom mi az ember; mert általlátom hogy az ember még sem tud semmit is, ennélfogvást az ember is semmi; de mivel az ember még is valami, itt fekszik a’ nagy titok, melly még magyarázót vár.

Karvainé. Mint látom, az urak philosophusok.

Révei. Édes öreg anyám! midőn a’ természet redőt metsz a’ képre, mindég azt sugalja: légy bölcs! az az: ne tánczolj ha inaid gyöngék. Hahaha! be sajnálom hogy a’ philosophia úgy meglátszik rajtad, és még is legszebb jelének hijával vagy.

Karvainé. Különös ember! ha az ur ur, mért vagyok én te? aztán micsoda jel volna az?

Révei. A’ szakál – Hahaha! ez ollyan kép volna melly többet behozna mint a’ philosophia.

Karvainé. Fanni ez ugyan durva – neveletlen.

Fanni. Nekem jobban tetszik mint a’ másik, legalább vidám –

Révei. Fannihoz. Mosolyogj reám te rózsából szőtt alak, és adok tanácsot: légy tanítványa ezen tudós asszonynak, ki a’ philosophiát említi a’ nélkül hogy a’ mea culpát melyére verné – sima képedre akassz ősz parókát, harczolj az előitélet ellen, és virágot tépve jósold magadnak kedvesed’ szerelmét, akkor áldást mondok jövendő férjedre, és ha meg nem bolondul, több esze lesz mint neked. félre: Ah! minő bájos szemek!

Fanni. Hahaha! Ezen jövendölésből magam is érzek valamit.

Karvainé. Bocsánatot uram, de mint tudós maga ellen beszél, én gondolnám –

Árki. Mit? te gondolni mersz? oh sajnálkozásra méltó gőg! tán azt véled, hogy azon szikra mellyet érzékeid nehezen csikarnak ki velődből, mingyárt gondolat? ah nem! nem! az csak üres párolgása a’ nedves agyagnak, melly tehetetlenségedet hirdeti.

Karvainé. De már ezen disputálok! én is tudok itélni, hasonlítani, ’s ez mi egyéb ha nem gondolat?

Révei. Igaz, van sok jó gondolat, teszem hogy sülve esszük a’ kenyeret; de legjobb élemény az, mellyben nincs gondolat, ez a’ szerelem és az evés.

Fanni. Rövid élemény lehet az, hol nincs gondolat – az evésnél legfeljebb megengedem, de nem a’ szerelemben.

Árki. O szegény elme, melly tüzet rak a’ viz’ hátán; ébredhet é kivánat ha a’ lélek túl hat a’ szük jelen’ határain? Itt állasz te asszonyi teremtmény! az eget loptad le szemedbe, virágokat ültettél arczaidra, és mi lesz e’ szinvegyületből? darab földet emel. ím ez jövendőd! megérdemli é szólj azon fáradságot mellyel ékesíted? Csak két üreg marad a’ két csillag helyett, melly bájolva mindent befogad, és ezer életet lövell ki – és boldoggá tenné.

Révei. titkon Árkihoz: Te egészen elmerülsz a’ szembe, vergődjél ki már?

Árki. O csalfa csillogás! csak két üreg marad, mint sötét kapuji az enyészetnek. Ezen gyöngyös ajak ékesen mosolygó barnán messze nyulik, ’s így gunyolja a’ büszke a’ sarjadó életet. félre Lelkemre mondom – mindég jobban tetszik.

Fanni. Kérem az urat illy beszéd temetőbe való.

Révei. Tán édes emlék az a’ temető? jó hely az ha mingyárt hamis könyek áztatják is, benne sokszor a’ halál kerítő lesz a’ nélkül hogy tudná. Nevess siromra ha meghalok; de ha szeretsz, emlékkövet ne tétess rá, mint némelly hitvesek, hogy az ne nevessen a’ ki elolvassa.

Fanni. Engedelmet uraim! én meg nem foghatom, mint férhet össze illy két ellenkező természet.

Révei. Mint a’ fiatal asszony öreg férje mellett, egyik sír, a’ másik nevet.

Karvainé. Az igaz, külön philosophiával élnek.

Révei. Látod asszonyom, a’ bölcselkedés ollyan mint nálunk sok helyen az út, a’ csináltan kevés megy, hanem jobbra balra tévedez; ebből következik: hogy a’ föld tágas, sok bolondot elbir –

Karvainé. Azt látom. De ez a’ harmadik ur még nem is szólt.

Jakab. Aha most rajtam a’ sor – tüzes kő! most ugyan felkötöm eszemet.

Karvainé. Tán hallgatásban rejti bölcseségét?

Jakab. Instálom – az én nyelvem ollyan mint a’ jó csap.

Árki félre: Ez most mindent elront int Jakabnak.

Jakab. Tessék nagys – – igaz magam is tudós vagy – az az átkozott inasság.

Révei. Ez az ur csak irásban szól – és mikor irni nem tud, akkor hallgat, és azt igen jól teszi.

Jakab. Ugy van, én csak versben szoktam gondolkodni, és ha beszélek, tehát, mit is mondjak, tehát akkor se szólok ide – úgy –

Karvainé. Versben! igy hát költő az ur? Szívemből örülök, én vajmi nagy barátnéja vagyok a’ költésnek, ’s értek is hozzá. Milly tárgyban dolgozik uraságod, lyrában vagy drámában?

Jakab. O kérem én a’ dámákkal nem vesződöm – én szegény legény vagyok.

Karvainé. Szegény de gazdag még is; valóban ha van irígylendő sors, az a’ költőé; mi a’ föld minden kincse, fénye, ha ittasan a’ kasztali forrásból merészen elfelleng a’ tündér világba?

Jakab. Igen – o igen, de a’ kastélyi forrástul, ha még olly jó is, ittas nem leszek, hanem jó bortul, már akkor a’ holdat is hordónak nézem.

Karvainé. Csintalan maga, hogyan elméskedik – de illyenek a’ költő urak! a’ legkomolyabb dolgon is enyelegve sikamlanak által.

Zsófi jő. Minden kész Nagyságos asszony.

Fanni. Uraim ha tetszik, uzsonnával szolgálok.

Árki. Uzsonna! o szomoru aggódás, melly a’ testet hizlalja, mintha öröklétet akarna belefúni; a’ vért keverjük fűszeres étkekkel ’s tüznek hisszük azt a’ mi az arczot pirítja, pedig az csak a’ rák’ halotti pompája és még is ezen nyomorult munkán épűl a’ földi szerencse.

Fanni. Ez úrnak szavából értém –

Révei. Csak rajta kegyes szív, a’ bölcs férfi minden sötétsége mellet is kedveli az illatos konyhát; komor az élet, de vidám a’ terített asztal.

Karvainé magában. Tán ezt avatom titkomba, amaz unalmas, a’ költő pedig elszeleskedi –

Fanni. Tessék a’ házba követni. Árki, Jakab, Zsófi el.

Karvainé Réveihez: Egy szóra kedves úr.

Révei. Kérlek ne dicsekedjél!

Karvainé. Hogy hogy?

Révai. Nem dicséred azzal nyelved’ szerénységét, midőn azt mondod egy szóra? az én fülem többet sejt, és ha eszed gyorsabb mint nyelved, az én sejtésem hamis.

Karvainé. Az ur nekem tetszik, le akarnám kötelezni.

Révei. Az elsőről nem tehetek, de a’ kötelet megköszönöm.

Karvainé. Én az urat okos embernek tartom, ki a’ szép jutalmat nem veti meg csekély szolgálatért – jól tudván, hogy az okosság és teli erszény nem mindég egyesülnek e’ földön.

Révei. Ebből látom, a’ ki sokáig él sokat tud; most látom, hogy a’ tudós czéhbe avattatál, mert tudod mi a’ dicsőség’ bibéje.

Karvainé. Én szeretem a’ víg szabad embert, ha mingyárt szeszélyeivel néha meg is bántja az udvariság’ tisztes rendét – azért választám az urat a’ három közűl, mert fulánkja mellett hályogtalan néz az életbe.

Révei. Oh igen, egy hályogom volt, azt is kínosan bökték fel, pedig szemorvosom asszony volt.

Karvainé. Én bízom az ur’ eszébe szivébe.

Révei. Hahaha! ez mind titok gyanánt hangzik, a’ szív és ész sallang megette; csak ki vele, látom igen gyötör, a’ mit a’ bölcseség elmulat elvégzi a’ bolondság.

Karvainé. Azt is előre bocsátom, hogy szándékom nemes és jóra czélzó.

Révei. Inkább elhiszem mint megvizsgáljam.

Karvainé. Látta ezen fiatal asszonyt?

Révei. Ugy tetszik volt még szemem, és ha jól emlékezem, többet néztem reá, mint tereád.

Karvainé. Ezen fiatal asszony férjétől gondom alá volt bízva, most özvegy, és épen azért kivánnám megovni minden frigytől, melly őt károsan érdekelhetné; én míveltem elméjét, jó könyvekkel tápláltam, és kedvet önték bele némelly tudományok iránt. Egy ideig hajolt szavamra, de már unja e’ magányt, világi zavarba készűl.

Révei. Éva anyánk’ leánya, a’ patak nem mond többet, egyéb a’ mit lát; nincs hóduló, nincs öröm; mondj ujságot, ez óság.

Karvainé. Mondja meg kegyed, elmaradhatna e többi társaitól, csak egy hónapra is?

Révei. Magam költségére élek. – azért szabad vagyok.

Karvainé. Tehát maradjon nálunk, csak egy hónapig is. Ostromolja hugom’ vágyait, mennél mérgesebben annál jobb; ő még nem volt a’ világban, irja le neki azt, mint valami poklot; én tudom hatni fog reá, mert fogékony. Ezen dologban emberismérete szinte nyerhet, a’ mit elmulasztana, kipótoljuk szivességgel – különben is hálámra számot tarthat –

Révei. Jól van asszonyom, és ha itt létemnek sikere nem lesz, te bizonyosan nem léssz oka.

Zsófi jő. Uram az asszonyság várja.

Révei. Megyek. Hahaha! légy boldog te Cato az asszonyok közt. elmentében: Szegény asszony!

Karvainé. Ezt áldott szél hozta ide.

Zsófi. Tekint. asszony! mért hivta ez a’ tudós Katónak? hisz nem úgy hivják.

Karvainé. Hallgass tudatlan! ez magasztalás volt. Zsófi légy szemes, és hallgass; ez a’ tudós nálunk fog maradni. magában: Fanni csak belé nem szeret, ő sokkal érzékenyebb, mint sem illyen ember hatna szivére, ki inkább szúr mint sohajt, ki örömest mindent porba vonna – Nem nem! ez nem félelmes, aztán vigyázok én – és ha öcsém eljön, adunk neki lábot. Én mindent rákötök, ennyi birtok más kézre ne szálljon. el.

Zsófi. egyedűl. Az igaz tud cselt szőni ez az öreg asszony. Szinte haragszom, hogy vele tartok jó asszonyom ellen, de mit tegyek, lennék hivebb, elüzne, övé a’ kormány. Hahaha! nevetnem kell azokat a’ tudósokat, minő kificzamlott eszűek – én harmadát sem értem a’ mit beszélnek. Lelkemre mondom, Matyusomat nem adnám értök, ő némellykor gyáván szól ugyan, de szerelmét még is ollyan jól tudja előadni; én bizony hozzá megyek.

Jakab. jő. Itt vagy te leányzó, te szivemre festett búbos galamb? te, te rakhely kivánatimnak, ha szemedbe nézek úgy hevülök mint – mit is mondjak hamar? mintha bodza herbatét innám.

Zsófi. Nem tetszik uzsonnára menni? már a’ többi urak ott ülnek.

Jakab. Mit darálsz szűzleányzó! uzsonna és poeta! tudd meg én különködő vagyok, mikor azok az urak ülnek, akkor én állok, ha azok felkelnek, akkor én ülök le –

Zsófi. Nálunk a’ cselédek szokták azt tenni.

Jakab. körül nézi magát. Engem úgyse talán megszagolta az inast –

Zsófi. Elvesztett valamit Tek. uram?

Jakab. Aha! nem ismér. Igen leányzó, szívemet vesztettem el – add ide, te találtad meg.

Zsófi. Nem biz én – tessék bemenni.

Jakab. Már mondottam nem megyek, az illyes ember levegőbül él.

Zsófi. Kérem alázatosan, ha megházasodik felesége is abbul él?

Jakab. A’ dicsőség legyen ebédje, a’ hír vacsorája, azt pedig a’ publicum adja.

Zsófi. Köszönöm szépen, attul meg nem hizik.

Jakab. Leányzó! te nagy próza vagy.

Zsófi. Prósza! hahaha! hisz nálunk azt megeszik.

Jakab. Nem kukoricza prószát értek én, hanem ollyan közönséges irást, melly nem olly csengő, pengő, nem olly nótás, nem olly mesterséges, mint mi szoktunk faragni, mi poeták – o leányzó az könnyü a’ ki ért hozzá –

Zsófi. Hát ez nehéz mesterség?

Jakab. Szörnyü nehéz, kivált mikor az embernek nincs gondolatja; lásd én megtanítlak. kiterjeszti ujait. Nézd itt vagyon az öt láb.

Zsófi. Kérem alázatosan, ezeket nálunk ujnak hivják.

Jakab. Te kis szajkó! poetának kezén van a’ lába. Nézd a’ hüvelyken kezdem, a’ kis ujon végzem, mindenüvé teszek két szótagot p. o. adsza rózsám édes csókot – ez egy vers – kettőt adok értte, ezzel béfejezem – meg akarja ölelni.

Zsófi. Kérem szépen én csak prósa vagyok.

Jakab. Szeress belém, fujok rád lelket.

Zsófi. Ah Tek. uram! kemény igen a’ fejem.

Jakab. Te gyönyörű pinczetok! márig is tudsz költeni. Leányzó adj szívet, megénekellek.

Zsófi. Valóban? még engemet senki sem énekelt meg.

Jakab. Megteszem, de előbb hozz bort, belül kell fűtenem hogy tüzes legyen az ének – szaladj hugom. Zsófi el. Ennél a’ leánynál szebbet is láttam már, de magamnál is vannak különb fiak, valamije van, az pedig nem sok, de magamnak semmim sincs, azért összeillünk. Matyust kiugratom szivéből, aztán valamit gondolok, tán ráérek a’ házasságra, o mért nem? ha pénze lesz neki, nálam bizony becsületesen elélhet.

Zsófi jő palacczal. Itt a’ bor – jaj nekem! poharat el is felejtettem.

Jakab. Ne bánd fiam! nem vagyok kényes, csak a’ bor jó legyen. iszik. Ah! leányzó! ha erkölcsöd illyen, hát kilátszik hogy özvegynél vagy szobaleány.

Zsófi. Kész már az ének?

Jakab. Az ének – hm! igen, de a’ torkom ollyan szőrös, majd elfütyülöm.

Zsófi. Mit értek abbol ha elfügyüli? nekem szó kell.

Jakab. Szó kell neked? félre: Ej tüzes kő, csak valami nóta jönne eszembe – hm! van már – de csak ugy mondom el, tudós nyelven ezt decalamásnak^* hivják –

Zsófi. Kérem alázatosan –

Jakab. No hát figyelmezz!

Zsófi. Jól teszi.

Jakab.

Zsófi. Kérem alázatosan ezt rám csinálta?

Jakab.

Zsófi. Ez csunya ének; ugyan megköszönöm ha ezzel akar dicsőíteni.

Jakab. Most jön a’ java, csak te vigyázz!

Zsófi. Soha míg élek! no ez volt elő és utószor hogy megénekeltetem magamat.

Jakab. Itt jön egy ur – jer csak hugom, vonuljunk félre, majd én neked ezt bővebben megmagyarázom – jer csak! elvonja magával.

Révei jő. Honnan e’ lángérzet, melly bennem ébredni kezd ifjonti erővel? Már én szerettem, és csalódtam, hivságot lelék csendes érdem helyett. Vagy üres hab volt az csak és ez a’ való? úgy van, ez a’ való! Amazt kelle ismernem, hogy ezt tisztelni tanuljam. Milly egyenes lélek, milly szelíd asszonyiság sugárzik ki belőle! Külseje milly vonzó milly kellemes! Ah! mért kellett álszinbe öltöznöm, mért jelennem meg így előtte, hogy környűlete’ balgatágságit bennem is ujra fellelje, és idegen maradjon. Itt látom a’ kaján sorsot, melly ez ártatlan játékot is vesztemre intézi. Nem! nem! számomra nem virágzik szerencse!

Árki jő. Hahaha! képzeld csak Tódor én szerelmes vagyok, én mondom neked az a’ Lengyesné talpig derék asszony; ott kellett hagynom, mert nem győztem már komolysággal magamat, inkább szerelmi vallás izgatott. Ej be bolond voltam, hogy ollyan sötéten léptem hozzá, minha víz folyna ereimben; most ugyan kell ám sürögnöm, hogy az az első kelletlen jelenést eltörüljem.

Révei. Szerencsétlen gondolat is volt tőled, és vesztemre én is követtem azt.

Árki. Te inkább köszönd meg, mert vidámságoddal többet nyertél, mint ezer ah ’s ohval! Ezer villám! terád csak figyelt, de rám úgy nézett mint galamb a’ bagolyra, úgy hallgatott rám mint szerelmes leány a’ böjti prédikaczióra.

Révei. Ah barátom, felőlem is mi jót itélhet? délczeg, könnyelmü embernek tart, kinek nyelve pörög, szive üres, keble hideg. Mit adnék érte, ha szerencsétlen tanácsodat nem követtem volna!

Árki. Ha nem követed, nem is látod; én valék a’ történet, vagy a’ sors, vagy akárminek nevezd, és csak magamnak ártottam.

Révei. O ne hidd, e’ történet mélyebb forrásból szívárgott, különben illy hamar nem hatott volna reám.

Árki. Hahaha! mire nem csigázod a’ véletlenséget. Szegény Tódor! téged erősen megkapott.

Révei. Nem tagadom, nekem az asszony igen tetszik.

Árki. Azt látom, de azért nem szükség olly nagy feneket kerítened, mintha tudja minő titkos hatalom avatkozott volna a’ dologba; a’ szép asszony tetszik, ez olly nyilványos a’ mit az emberek régóta gyakorolnak. Hahaha! bocsáss meg, de nevetnem kell.

Révei. Én ebben nem találok semmi nevetésre méltót, sőt komolyabb vizsgálatot érdemel.

Árki. Csak imént mondtad: hogy szíved már elzáródott – ’s im! most nyitva áll mint vásárkor a’ fogadó-kapu, és egyik érzék a’ másik után száll be.

Révei. Lelkem ébredt fel, mint a’ világ a’ jó-tevő nap’ keltén, érzékeim csak néma szolgáji a’ jót felkeresni.

Árki. Vagy tán kellemeivel a’ képzeletet lángítani? Hm, hm! pedig imént azt is mondtad: hogy az ember csak egyszer képes igazán szeretni.

Révei. Igen! azt most is állítom.

Árki. Hisz te már szerettél, és egész melancholiáig vitted a’ dolgot.

Révei. Ugy hittem emberi gyarlóságból, de érzem, most szeretek igazán.

Árki. Én azt harminczszor is hittem, és most is valami ollyast érzek. Átkozott összeütközés! halld Tódor, a’ menyecske nekem is tetszik, pedig bár mi jó barátok vagyunk, kettőnké még se lehet.

Révei. Az igen természetes.

Árki. Nincs egyéb mód, egyikünknek szükségből is philosophusnak kell lennie.

Révei. Ah! gyönge az én reményem, magam ástam sirját.

Árki. Az enyém is árva, ’s magam lettem mostohája, mert ugyan nem volna esze, ha ollyan pedant, sunnyogó körömrágóra bitangolná szerelmét, millyent én játszottam. Ördög pokol, be sajnálom! de ha megesett, legyünk őszinte barátok. Mindenikünk vesse ki horgát. Ha téged választ, isten neki! ha engemet választ, a’ mit szivemből ohajtok, ne busulj! ha egyikünket se választ, a’ mi igen könnyen megtörténhető, tehát vessük össze vállainkat, és vigyük közös nyomorusággal a’ kosarat, míg valahol más jó lélek kisegít alóla.

Révei. Hah! itt jő maga.

Árki. Valóban ő, ez jó jel. Tódor! minthogy vendégem vagy ’s én unszoltalak ide, neked adom az elsőséget, add elő ügyedet olly hathatólag a’ mint tudod; de arra kérlek őszintén avass be mindenbe, akármint végződik – igen?

Révei. Kételkedhetsz?

Árki. Sok szerencsét. el.

Révei. Milly zavarban vagyok – megvalljam? igen, nyiltan szólok vele.

Fanni jő. Illy egyedűl uraságod?

Révei. Ah Nagyságos asszony!

Fanni. Egyenként lopództak el az urak, de nem csodálom, asszonytársaság elveszett idő illy tudósok előtt; mi körünknek élünk, illy férfi a’ világnak, ’s így, a’ mit a’ magányosság teremt, innét a’ közre tér.

Révei. O nem –

Fanni. Bocsánatot! tán most is háborgatom elmélkedésiben?

Révei. Igaz elmélkedém, ’s olly tárgyan, melly mindég szépülve lebeg a’ sziv előtt; az ész pirulva hallgat, nehogy ujra eltévessze az irányt, melly által kedveskedni akart.

Fanni. E’ tárgy igen kellemes lehet, de látom szint olly rejtélyes, azért tessék kifejteni – én távozom. távozni akar.

Révei. O kérem! ennek megfejtése csak egy pillantaton áll.

Fanni. Különös valóban.

Révei. Valóban különös, éggel és pokollal határos.

Fanni. Az lehet oka, hogy uraságod vizsgálata felett szinte komorabb lön, csak egy vonást sem ismérek kegyed’ előbbi magaviseletéből. Valóban, kiváncsi volnék e’ tárgyat megérteni, ha elmém olly mélyen hatna; de így, mint szegény föld’ gyermeke, csak látható lényeken csüggök.

Révei. O nem látatlan phantom után epedek – én látom szépsége’ teljében, látom – és félek, néztem gyorsabb mint szerencsém.

Fanni. Szerencse! hát illy tudós urak is említik a’ szerencsét? úgy hittem ez csak a’ vakok’ istene.

Révei. Azon szerencse, mellyet a’ hű szerelem ád, az ember’ fő java, földi üdvesség!

Fanni. Mit hallok, uraságod szerelemről szól? hisz imént hegyes nyilait lőtte reá, porba gunyolta –

Révei. Érzem is már büntetését, mert Nagysád abban is rejtett-szót keres, a’ mit olly nyilván kimondok.

Fanni. Türelmet kedves ur, illy tudós előtt foghatóságom még gyöngébb; majd nénémet hivom el, az olvasott asszony, tán hamarább elérti kegyedet.

Révei. Mentsen isten! inkább örökre elnémulok.

Fanni. Azt nem kivánom, sőt inkább nyiltsággal elejét veszem. Néném uraságodat nekem különösen ajánlotta, ’s egyszersmind azon szándékát közlé, hogy e’ tájon tovább is maradni ohajtván, házamban felvételt keres; én ugyan e’ napokban innen végkép elköltözöm, de ha e’ magány uraságod’ vizsgálatinak kedvező, szívesen átengedem, ’s élelme iránt is tészek rendelést.

Révei. Nagysád távozik? ’s illy hamar!

Fanni. Én gondolnám, ez uraságodnak örvendetes, legalább nyugottabb elmével dolgozhatik.

Révei. Ah! az illy nyugalom!

Fanni. Mit akar ezen sohajtással tudós uram? hol szeszélye?

Révei. Hallja Nagysád, én is nyiltan szólok: nevem Révei Tódor, én mívelődésre törekszem ugyan, nem akarván elmaradni a’ haladó kortól, de tudós, e’ szó’ nagy értelmében, nem vagyok; csak annyit tudok, a’ mennyit, mint polgár és hazám’ nemes tagja tudni köteles vagyok.

Fanni. Én se titkolom, bár nincs mit kérkednem eszemmel, de ezt mingyárt gyanítám.

Révei. Árki barátommal, Nagysád’ szomszédjával, csak tegnap érkeztem e’ tájra, és ma véletlen egy titokhoz jutánk, melly bennünket ezen lépésre gerjesztett. Hallván, hogy tudóson kivül senki sem udvarolhat, e’ szin alatt jelentők be magunkat; minden szavam boldogtalan tettetés vala.

Fanni. És a’ titok Révei ur? nem reménylem hogy ollyas valami, melly asszonyi érdemem’ kétségbe hozhatná?

Révei. O nem! de még is olly különös magában, hogy a’ legkomolyabb férfi’ kiváncsiságát is menteni lehetne. A’ titok Karvainé asszonyságtól eredt, Nagysád’ szobaleánya tovább adá, elvégre mihozzánk került.

Karvainé egyfelül előlappang. Aha! már beszélnek –

Fanni. Jó nénémnek különös czélja volt velem; egy ideig gyermeki szivvel türtem rendeléseit, bár kevés örömre nyujtottak alkalmat.

Árki másfelől előlappang. Ugyan soká tart, meglesem mire megy; huh! be ájtatos képek –

Fanni. Szegény nénémet annyi bal tapasztalás elidegeníté a’ világtól, ’s leginkább a’ férfiaktól, és igen bocsánandó ha illy csapongásokban keresett enyhülést.

Révei. Én mind ennek mélyebb okát hallottam, melly egyedül Nagysád’ személyét érdekli.

Karvainé magában. De az az ember most nem is nevet.

Révei. Én megvagyok kérve, hogy Nagysád’ minden vágyait, melly a’ kijelelt czéltól távoznék, keményen ostromoljam –

Fanni. És a’ czél Révei ur?

Révei. Karvainé saját öccsével akarja boldogítni, most tudja Nagysád az egész szövedéket.

Fanni. Hah! most értem – most világos –

Karvainé magában. Mi lelte azt az embert? egészen más, úgy áll ott mint a’ szegény bűnös.

Árki félre: Szegény Tódor! te már alkalmasint elvesztetted a’ kengyelt; ugyan czeremóniával viszik a’ dolgot.

Révei. Nagysád hallgat?

Fanni. Meglepettem – ah Révei ur! most látom, a’ türelmes szív körül csak az önség táboroz.

Révei. De a’ szerelem védi. Mint sajnálom, hogy bizodalmam derültebb úton nem tünhetett fel. Nagysád hallgat?

Árki félre: Előre vitéz! ha rám jön a’ sor, máskép fogok hozzá.

Révei. Csak egy kedvező tekintet, ’s én megelégszem. Szabad reménylenem hogy e’ véletlen találkozás nem volt utólsó? Mit tagadjam, én – ah rettegve mondja ki ajkam – én –

Fanni. Kérem Révei ur! hadd távozzam –

Révei. Engedje meg legalább Nagysád, hogy sebes érzetemet hosszabb idő igazolja!

Fanni. A’ hely – rövid ismeretségünk –

Révei. Szabad felkeresnem? csak egy igent, egy üdvezítő igent!

Fanni halkan. Igen.

Révei hirtelen karját megragadja. Igen! igen! o mennyei szó! éltemet adnám érte.

Árki. Ezer mennykő! ugyan neki tört, majd későn is jövök.

Karvainé közéjök szalad. Hoho! mi ez? tudós uram, nem így alkuttunk. Mit akar? ez nem illik. Uram! még lenyeli hugom’ kezét, eressze el. Fanni! az istenért! hogy tudod te ezt engedni? Szörnyüség! te nem is haragszol? Uram! sok lesz tréfának, mi illyeshez nem szoktunk.

Révei. O nem tréfa, sőt ha érdemesíthetem magamat, e’ boldog nap legyen szebb frigynek kezdete.

Árki. Kedves szomszédném! ez a’ barátom helyettem is beszélt, én meg most helyette busulok – én méltán zugolódnám a’ sors ellen, mert mint kútfeje az egész dolognak, magam estem a’ kútba.

Karvainé. Fanni! ’s te ezt eltüröd, elhallgatod? milly rettentő gyöngeség!

Fanni. Édes néném! ha egy szót mondok elnémul, ’s megkímél a’ szemrehányástól.

Karvainé. Nem! ezt látni ’s hallgatni lehetetlen.

Fanni. Mindent tudok! halkan. Tudom kinek akart elszerezni; én öccsét tisztelni fogom – de –

Kervainé. Hah! ki mondotta? Zsófi –

Fanni. Békén jó néném; illy dolog annál kelletlenebb, mennél inkább feszegetjük. Ha nem akar innen távozni, tessék itt maradni, itt kedvére üzheti az aesthetikát, ’s e’ czélra minden könyveimmel kedveskedem.

Karvainé. Hagyj el könyveiddel, én mérgemben sírni tudnék!

Fanni. Árki úr üdvezlem házomban!

Árki. Ez üdvezlettel úgy járt Nagysád mint én szívemmel, mindenik elkésett. kivül zaj. Mit jelent ez? ismerős szavak. el.

Matyus kivül. Nem bánom! de ezt nem szenvedem.

Jakab. kivül. Ne lármázz Matyus.

Árki jő, utána Zsófi, Jakab, Matyus. Csak jertek ide.

Zsófi. Jaj nekem, most lesz zenebona.

Matyus. Bocsánatot kérek Nagyságos uram! én nem mentem haza, hanem a’ fára ’s onnan láttam ez mint dévajkodott Zsófival – és lássa Nagysád illyen állapotban mint én, azt a’ tizedik se szereti – leugrottam.

Jakab. Kérem alázatosan, én csak verseket mondtam – de vad emberek ezek, nem tudják mi a’ szép.

Árki. Ez az én inasom.

Karvainé. Inas! inas! és illy csalárdul jöttek az urak? ez megbántás!

Árki. Mind ennek kegyed oka! Zsófira mutat ha ez a’ jó szív el nem árulja titkát, vagy nem jöttünk volna, vagy bizonyosan máskép.

Zsófi Fannihoz. Ah Nagyságos asszony! én nagy bünös vagyok! mindég sajnáltam – de Karvainéra czélozva igéret, fenyegetés –

Fanni. Elég! elég! méltán neheztelnék reád, de e’ nap sokkal kellemesb, mintsem hogy bosszu lephetne meg – én megbocsátok ’s meg is tartalak.

Matyus. De ne tartsa meg Nagysád! ha megengedi Nagysád, én tartanám meg.

Fanni. Úgy! értem már!

Karvainé. Kiállhatatlan csevegés! én most lefekszem és meghalok. el.

Fanni. Szegény nénémet sajnálom, ezen nap sajnosan érdeklé,^* de reménylem találok szert őt megnyugtatni.

Révei. Én neki hálával tartozom, mert nem akarva forrása lön édes szerencsémnek.

Árki. Én bosszuságomban kitartom e’ legénynek lakodalmát, és Nagysádat is meghívom; a’ mi engemet illet, örülök, hogy a’ kínszerített tudósság illy természetesen végződött; de fogadom, hogy mint philosophus szép asszony elébe többé soha nem lépek, mert nálok a’ szív osztja a’ doktor kalapot, mellyre utóbb kakas harangot tüznek – hanem legfeljebb akkor használom a’ philosophiát, ha kifejlett már a’ nagy hypothésis, és az igen, vagy nem ujra feleszméltet. A’ karpit lefordúl.