HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

SZEMERE

a’ Derencsi ütközet után.*
Pázmándi Horvát Endre (1778–1839) költő, katolikus pap Árpád (1831) című műeposzából vett részlet (Ötödik könyv); a honfoglalás korában játszódó kitalált történetben Szemere hadvezér, a derencsi sík pedig az egyik bolgárok elleni ütközet helyszíne.

Vége van a’ harcznak. Fosztáshoz látnak az ifjak.
Nem keves a’ zsákmány: töltöznek arannyal ezüsttel.
Hord hadi szerszámot melly ép még, része rakásra,
Része sebest kötöz, ős paizson takaríttya Derencsbe,
A’ kiket éles vas megszaggata, ’s ülni nyeregben
Nem győznek, sem menni gyalog sebeiknek okábul.
Hol látom Szemerét? a’ mérges menykövet osztót?
A’ diadalm gyerekét? ő saskint a’ csatatérrül,
Hol Csikadórt leveré, dandárát vitte Szapolyra,
(Vára iriggyének volt ez, ’s marhája szekrénnye;)
’S véle dühét, melly még most sem jöve csillapodásra.
A’ futamókat-üzőt vérboszszú égeti, ’s csak még
Pillanatig késnék Buglócz, meg volna szorítva,
És ott veszne: de nem keresé Huba hősfia mostan
Őt; Csikadór várára rohant, a’ pompatanyára,
A’ puha hölgy férjét hol örömcsókjára röpülni
Győzödelem szekerén várá. Megrémül az aszszony
Látására ’s elájulttan kerevetre1
*) Kerevet, alacsony kanapé, fekvő párnaszék napkeleti szokás szerint.
) hanyatlik.
Feltámasztva szavát illyképp intézi az ifju
Hős hozzája: „ne félly, és végy szüvet aszszonyom, úgy mond;
Férjedet elvesztém, dühös ellenségemet, a’ ki
Rám fegyverrel ütött, miüdőn a’ nemzeti végzést
Hirdetném követül: de azért el nem veszem élted,
Sem jegymarhádat; szedd öszsze sajátodat és menny
Békémmel haza lányostul, honnyába apádnak
Késedelem nélkül: mert ő nem nemze Magyarnak,
Mint idegen, téged; ’s gyülevésznek is adta közöttünk
E’ fellül kezedet. De fiaddal kincse uradnak
Zsákmányom, ’s napszállta előtt porrá teszem advát.”
Tőr vala minden szó, és meny villámzata: még is
Lelket vőn Csikadór megrontsoltt hölgye ’s feleszmél
A’ hősnek karján, és bádgyadt aszszonyi hangon,
A’ szöpögés mellyet gyakor ízben félbeszakasztott,
És a’ szűdobogás, ekképpen kezde beszélni:
„Ember vagy termetre ugyan, de szavadra vadállat,
Melly csak vérnek örül, ’s vadsága okozta kinoknak.
Gyilkosa férjemnek! nem elég hogy az özvegyi fátyolt
Rám adod? ah szomorú dellest, milly változat éri,
Bús fejem! ásíttasz társom kincsére is, és még
Eggyetlen fiamat készülsz kiszakasztni ölembül,
És Csikadór várát hamuvá égetni. – Ragadd el
Mindenemet; gyujtsd-fel palotámat; számkivetésbe
Kergess: csak fiamat hagyd-meg, s rabságra ne hurczold!
Mit vétett neked ez? mit vétett ellened annya?
Hát ártatlanokat, nem azokkal kell-e gyötörni?
Mondanod illetlen, gonosz is, hogy meghagyod éltem,
Fegyvert nem viselő aszszonynak mintha dücsőség
Volna, ki férfiu vagy, kardoddal eloltanod éltét!
Már, ha uram nincsen, ’s fiamat te kegyetlen, ez eggyet
Eltéped hév keblemtül: mire nékem az élet? – –
Gyermekem! ah édes! – mellyemben megreped a’ szű
Éretted; – nem eresztelek el; – nem, hogyha ezernyi
Kard villog fejemen fellül; – jer lelkem ölembe!”
’S karja közé fogván a’ síró gyermeket, így szóll:
„Így ölly meg hóhér, és vérét ontsd ki fiamnak
Annya kezén, azután fektesd melléje az özvegy
Nőt, és vérünkkel vérszomjas torkodat öblítsd!”
Szóllani szünt ezzel, ’s könyüeknek zápora omlott
A’ fájdalmas anyát karoló gyermekre szemébül.
A’ nagyon érzékeny jelenet Szemerében először
Szánakozást gerjeszt, ’s helyt enged az aszszonyi vádnak,
És mármár kegyelem nyujtás szava készül az ajkán,
Sebköteléke midőn felbomlik, ’s vére alúla
A’ zaklatott seb gödrébül fecskendeni kezdett.
Hogyha szelídíttél ketreczedben mérges oroszlányt,
Eltüri rabságát a’ vad, ’s kényedre simíthatd:
Ámha szemébe tünik nyersvér, és orra beszítta
Gőzét: tépdesi rostéllyát; vadlángja felújjul;
Marczonasága kiüt ’s vért kér: Szemerével is így volt.
Ismét felzúdul lobogó forralma dühének,
Mert Csikadórt látá, mint türközik ellene,*
Nekigyürkőzik az ellene való harcnak.
újra;
Most is sérti fülét a’ tor ’s Hubakölyke szidalmak,
’S így szóll a’ lecsapó menykőhöz szinte hasonló
Dörgéssel: „ha felolvadsz is sirttodban, az engem
Meg nem hajt. Bőszült uradat jobb utra terelned,
Csöndre szelídítned lehetett félennyi sirámmal.
Vétked ez, a’ te saját vétked, ’s bírsága bünödnek
Eggyütt férjeddel, hogy tőlem vette halálát.
Gyilkosa férjednek te vagy; én csak az isteni karnak
Eszköze, ’s tőle vagyon, Csikadórnak nője hogy özvegy.
Gyermeked ártatlan? kígyónak fajzata kígyó,
Melly míg gyönge, nem árt, mivel ártó tagja erőtlen,
Ám ha kinőtte magát, fullánka marása halálos.
Elveszem őt tőled; diadalmi tanúmat apámnak
Bémutatom, ’s legyen annyi elég, hogy meghagyom éltét.
Vagy minek e’ sok szó? ’s neked én most adgyak-e számot
Emberiségemrül, ’s dorgálást nyellyek-e tőled? –
Ölbe az árlónak kölykét; szóllítya vitézit,
’S félre az annyával! tudgyad Huba kölyke parancsol
Most veletek; ’s noha minden enyém, mert fegyverem élén
Nyertem el: a’ mi tied, vidd el; ’s enyhíttse szivednek,
Hogyha vagy érzelmes, fájdalmát nénnye fiadnak.”
Nem szóllott többet, ’s hátat fordítva kiméne,
’S által az ajtókon füleit hasogatta sikoltás.
A’ szivefogta gyerek nincs már annyának ölében;
Eggy hős felkarolá mellyéhez nyomva. Feszelgett
A’ kis préda ugyan, de hijába, nem érheti czéllyát.
A’ lovagok szekerébe tevék Csikadórnak aléló
’S elfásultt hölgyét, ’s lánykáját oldala mellé,
És a’ kössöntyüt gyémánt foglaltta szegélyű
Szekrényben, ’s így őt a’ Bolgár földre kiüzték.
Kinravetett! nem ezen kedvvel jöttél ki apádnak
Házábul, mikor elhagytad, boldogtalan aszszony!
Akkor öröm röpösött benned, ’s tündéri jövendőt
Álmodtál, magadat gondolván égbe kelőnek.
Az hajnal mosolyogva talált nyoszoládban; arany kelh
Rózsavizet kezeidre locsolt, a’ gyönge kezekre,
És karcsú nyakadat beszivattad perzsa kenettel.
Nappalaid derülők; epedés nem fére szivedhez,
Melly vérrel csattant arczádon ránczokat ejtne.
A’ rágó bánat, mikor aszszonytársidat ölte,
Áztak ugyan szemeid, de az ár csurogása rövid volt;
Hah! más látni szerencsétlent, ’s szenvedni magadnak!
Nem kinzott unalom, ’s az üdőnek hoszsza panaszra
Nem szolgált, ’s mulatásaidat kedvedre felosztád.
Kebledet a’ délnek forró heve hogyha szoríttá,
Lombos kertednek hüvesíttő árnyoka nyugvó
Gyöppárnád béfödte, ’s reád nem ereszte verőfényt.
Hogyha hozá kényed szüzvizben fördeni, lányid
Pözsgöttek körüled, ’s szemeid forgása parancs volt,
’S a’ nedvet rólad patyolat kendővel itatták.
Veszszeje homlokodat ha legyinté a’ kegyes álom-
Osztónak: rózsákkal elegy selyem ágy vala fekted.
Így ért a’ dellest. Mindég enyelegve bucsuztál
A’ lemenő naptul, melly kelve nyugodva vidított.
A’ holdat mikoron láttad változni, nevettél,
Hogy most szarva feláll, most gömbölü, most elenyészett,
Nem tudván boldog nyomorult, hogy képezi sorsod
Játékát, melly majd felemel, majd mélyre lesüllyeszt.
Aszszonya házadnak, nem voltál semmi dücsőség
Semmi kivánatnak híjjával, boldog aranykort
Élő, míglen az ég meg nem vonnája kegyelmét.
Ő megvonta. Az édes ital csészéje fenékig
Már kiürült, és ím söpredékes epére jutottál,
’S ambroziát soha nem kóstol tán holtodig ínnyed,
Mellyel, míg a’ sors akará, finnyákosan éltél.
Az lehet ír még is szivedet hasogatta sebedre,
Első hogy nem vagy, ’s bizonyos, nem lészel utolsó,
Kik puha párnárul vidoron szabadultak az álom
Karja közül: de az est őket nyomorogva fogadta. –
A’ keresűségnek lányát így látta hazája,
És mondgyák, nem sokkal utóbb a’ bánat elölte.

Horvát Endre.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.