Nap! te, kiből az Istennek
Bő áldása csergedez,
Kiből földünkre mindennek
Tenyészete ömledez;
Égnek legroppantabb teste,
Feje minden csillagnak,
Kit keze még le nem feste
A’ lelkesűlt agyagnak!
Elolvad valód kellemén
Szívem csuda eredet!
A’ midőn megtekintem én
Ragyogó szűz képedet; –
Van egy világnak mestere,
A’ te arczod mutatja,
Kitől minden él’tet nyere,
Ki mindnyájunk’ köz atyja.
Te vagy a’ sok világoknak
Lét adó nagy tengere,
Annyi sok alkotmányoknak
Élet ömlesztő ere;
Benned él e’ nagy természet,
Benned újra születik,
Mindennémű szép tenyészet,
Benned eszközöltetik.
A’ nagy világ áldva nézi
Bibor szinű keltedet,
Keblét varázs báj igézi
Hogyha szívja fényedet;
Tőled villámként oszolnak
Az éj’ setét ködjei,
Megifjúlt élettel folynak
A’ teremtés erei.
Feljössz a’ hév dél’ pontjára,
’S csudálatos életed,
Áltadta földnek javára
Mindenét megérleted;
Mindenek a’ te jóltévő
Fényed által teremnek,
Az egész föld színen lévő
Állatnak és embernek.
A’ nagy világ háladással
Néz lenyugtod’ körére,
Néz reád – mint egy áldással,
Tellyes Isten képére;
Alig jön felénk az estve,
’S íme ohajtjuk megint
Kelted’, melly biborral festve
Reánk annyi áldást hint. – –
Gyermek! ki most bájjal tele
Éled a’ szép örömkényt,
Aranykorod’ gyöngy reggele
Nyújt e’ rólad olly reményt,
Hogy valaha nemzetednek
Munkás hasznos tagja léssz?
’S megszorúlt emberfelednek
Tiszta szívből jókat téssz?
Férjfiú! ki mostan állasz
Korod’ arany delében,
Mi jót ’s hasznosat munkállasz
Embernemed’ ügyében?
Fekszik e hazádnak java,
Mint hű polgár szíveden?
Van e az igaznak szava
’S helye a’ te lelkeden?
Ősz! te, kiben alig pislog
Az életnek világa,
’S kinek feje felett forog
Már a’ halál’ kaszája;
Vallyon intézted e mindég
Úgy köteles dolgodat,
Hogy a’ Haza ’s emberiség
Megáldhassák nyugtodat?! –
Szenvey.
