HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

HOLLÓKŐ.

A’ Mohácsi gyásznap*
A mohácsi csatavesztés napja. (1529. augusztus 29.)
után, önmagok közt minduntalan viszálkodást szenvedő pártokra oszolván fel az ország, az egyetértés’ szelleme a’ Nemzet’ kebeléből örökre eltünni látszatott. A’ két királyt játékbábjoknak tarták az engedetlen nagy birtokú urak, azonban ők is alacsony rabjai voltak a’ mindenek felett vaskézzel uralkodó hatalmas Szolimánnak.
Harminczhat évig tartott pusztítás után a’ felfuvalkodott győző békét adott Ferdinand királynak; önkényes akarattal osztá fel a’ szép magyar hont a’ két koronás fő közt, Hazánk’ fejét – szent Budát – több nagyobb várakkal magának tartván.
A’ megkötött béke’ köz hírré tételével kemény kötelessége lett mind a’ három résznek egymás iránt fegyvenyugvásban élni; ki is szabattak a’ határok, mellyeken túl egyik ’s másiknak hatalma megszünt. A’ békeszeretőbbek elunván a’ véres nyugtalanságot, örömmel engedtek a’ felső rendelésnek; de voltak többen, kivált a’ török alá esett részen, kik halálban gyülölvén a’ pogány fertelmet, vagy elhagyták ösi lakhelyöket ’s vidéki földre bujdostak új hont keresni; vagy pedig, kivált a’ hegytájak’ lakosi, bizván az ellenség’ megaláztatásában, sziklaváraikban megvonulván, azokat életre halálra védelmezték.
Hollókő is büszkén állott a’ veszély közepett. Több századok előtt a’ rettenetes tatárjárásban*
1241–1242.
győzhetetlen maradván, most is hasonló dicsőségre vágyott. Már több hetek óta Csáky Imre’ kormánya alatt minden fogyatkozásoknak, fenyegetéseknek, szemmellátható veszélyeknek nagy lélekkel ellenállván, hatalmasan védé magát kevésre fogyott bátor népével Eunoch Basa’ vivásai ellen.
Csáky Imre, a’ szép Idának atyja, barátságban élt az előtt Saaghy Andorral, ki a’ Ménes folyó’ mentében nagy uradalmak’ gazdag birtokosa volt. LajosAndornak derék fia – már gyenge korától, a’ Haza’ veszedelme’ szomorú éveiben születvén, ’s fegyver és harcz-zaj között Ozmán-gyülölésben serdülvén fel, bátor katona lett. Csákynak tetszett a’ halált semmi nemében rettegő ifju bajnok, ’s leányát neki szánta örömmel.
Csak ritkán jelenhetett meg Lajos Hollókőn, többnyire atyja mellett a’ török ellen viaskodván; de ha megsebesíttetve a’ csatázástól el kellett vonulnia, Hollókőn volt menedéke, hol Ida’ nyájas ápolgatásiban orvosló gyámra talált; de mihelyt felgyógyult, nem tartóztathatá fel őt sem az öreg Andor’ szives marasztása, sem Idának érzékeny könyörgése. Fiatal sasként repült le a’ sziklavár-hegyről, ’s az első elébe robbanó török csoporttal hathatósan éreztette kipihent erejét. – Ida is leánya volt a’ magyar zűrzavar-kornak. Fájlalta ugyan, midőn kedvese tőle elszakadt, féltette gyakran életét; de azonban büszkélkedett derék barátjában, ha annak vitéz tetteit az atyjához érkező harczfiaktól hallá, vagy ha őt győzedelemmel Hollókő alatt látta ellovagolni. – „Csendesedjék csak valamennyire a’ hadzivataros idő leányom” – szóla nem egyszer Imre – „azonnal vőm lészen Andor szomszéd’ fia.”
Békére vált ugyan a’ háború’ fergetege, de a’ két ház’ belső környülállásai igen megváltoztak. –
***
Mikor a’ közveszély leginkább kivánta a’ két barát’ egyetértését, a meghasonlás’ dühe közéjök is berontott, ’s a’ régi barátok’ szivét elválasztá egymástól. Csáky alattomban már régen kedvellője volt az ujított vallásnak, ’s mihelyt Ferdinand’ hatalmát mindinkább alászállani szemlélte, mint párthive az új felekezetnek nyilván a’ Reformátzió’ részére hajlott. Nem hitt a’ hírnek Saaghy. E’ végett maga lovaglott fel a’ Hollókői várba, honnan épen akkor költözött ki az ottan megkorosodott udvari-káplán, ’s bizonyossá tette őt a’ valóságról. Nem kivánta ez többé látni barátját, hanem elirtózván az eretnekségnek e’ hatalmas sziklavárától, futva távozott onnét. Saaghy, Ferdinand’ pártján tántoríthatatlan maradván, méltán ohajtá: hogy vele tartana barátja is, ki a’ külföldi Fejedelemnek soha pártfogója nem volt, de Zápolyát, mint töröknek barátját se szenvedhetvén, ön-uralkodó akart Hollókőn maradni, míglen a’ változható idő megfordítván a’ jelent más formába hozná az Ország’ alkotmányát. Eleinte szívreható üzenetekkel akarta részére hódítani, később pirongatásokkal, szemrehányásokkal, végre midőn vallása’ változtatása megbizonyodott, barátsága’ meghülésével. Csáky gúnyolva nevette ki várában Andort, kinek birtokát a’ török már egészen elnyelé, ’s kemény határozattal kínszeríté leányát: hogy a’ Lajostól kapott jegygyürűt küldené vissza, mivel leányát a’ német’ embere’ hitvesének lenni, soha sem engedheti meg. Az engedelmeskedni szokott Ida, türedelemmel fogadá atyja’ szavát, irt Lajosnak, mit atyja parancsolt; de szíve egyet nem értett vele. Fájt a’ jóléleknek a’ derék ifjutól illy móddal megválni, ’s azon igyekezett: miképen tudhatná örökös szerelméről Lajost bizonyossá tenni. Dúlt fújt haragjában Lajos, ’s hogy a’ sors illy változásokat szüljön, soha nem képzelhette. –
„Elköltözünk fiam! ősi fészkünkből” így szólítá meg a’ bús Andor fiát. – „Ferdinand’ kegyes kormánya’ alatt inkább alacsonságban akarok élni, mint az Ozmán’ vas igájában nyögni. A’ bétört hullámoknak ellenállni balgatag vakmerőség. Csákynak, az aggbohónak,*
Vén bolondnak.
példáját követni nem fogom. Jobbágyaink már vagy széjjel oszlottanak, vagy a’ török’ rabsziján nyögnek. Nincs itt maradásunk! zsoldosinkat magunkkal visszük, próbált bátor legények, a’ király vezérlésed alatt még hasznokat veheti.”
Lajos csak sohajtott, ’s kardját oldaláról leoldván, a’ szegletbe dobta.
„Tudom mi fáj Lajosom!” szól tovább Andor „nemde a’ gyürű-történet? légy nyugott fiam! Ida jó leány ugyan, de atyja durva, tűrhetetlen, elhagyta nagyatyájinak hitét, új vallásba lépett, így a’ leány is eretnek már – túl az Ipolyon*
Folyó Szlovákiában és Magyarországon, a Duna egyetlen bal oldali mellékfolyója Magyarországon.
még magyar a’ Haza, ott is laknak istenfélő hajadonok.”
„De látnom kell, hacsak egyszer is, még őt” felele Lajos „’s mivel megszoktam atyai parancsidnak engedelmeskedni, aztán elköltözöm veled.”
Engedett az ifjú’ kivánságának Andor, habár nehezen is. Azonközben Hollókő ellen új erőt huzott össze Eunoch Basa, ’s rettentően fenyegette azt. Andor féltette fiát, nehogy elragadtatván a’ Szűz’ kegyeitől, mint harczkedvelő a’ vár’ védőji közzé álljon.
Lajos lóra kanyarodván, a’ töröknél isméretes személyét álorczával titkolva nyargalt Hollókő felé. A’ Hársbérczen, ’s Fekete-hegyen táborozó törökség közt általsurranván, a’ Babiki erdőn keresztül a’ vár alatt termett; az öreg Andor úr azonban elvándorlásra készült.
***


[Metsző: Leopold Poratzky, rajzolta: Moritz Ludwig von Schwind.]


Őszi alkonyat volt a’ napkor. Ida a’ várhegyről lenyúló kertben, mellynek diszét a’ hadi nyugtalanság ’s hidegült idő nagyon megcsökkenté, fel ’s alá sétált, talán búcsúzni akarván utólag mind azon helyektől, hol egykor, habár ritkán is, Lajos’ felejthetetlen társaságában gyönyörű órákat töltött. Nehéz súlyt érze sohajtó melye. Ohajtásai túl vitték gondolatjait a’ Cserháti tetőkön a’ Ménesi völgybe. Lajosa’ hogylétéről szorongató bizonytalanságban lévén, sírt keservében. – Szívdobogva közelgett az ifjú a’ megrongált kert’ falaihoz, megmászta szédítő magasságokat, ’s merész ugrással belsejében termett. Félve közelíte az isméretes virág-ágyak felé, hol Idának kedves mulató-helyét tudá. Ott ült Ida elfogódva titkos érzetektől, midőn a’ kertész’ kis fiacskája – Ida’ neveltje és ruházottja – ijedten hozzá szalad ’s azon tájra mutatván, honnan az idegen jött, ismét elfutott. A’ szokatlan (palástolt) öltözetű férjfit Ida megpillantván megrezzent, de bátor lelke ’s tiszta lélekismérete félelmet nem ismérvén, bevárta az érkezőt, kit Lajos’ követének hitt; de milly nagy ’s meg-meglepőbb lett öröme, midőn a’ közelítőben több több isméretes vonást kémlelgethetett ki, míg végre a’ csendes lételt intő jövevény karjai közzé dült. Nyugottan hallgatá a’ leány a’ szép jelen’ örömében úszva Lajost elbeszélleni: hogy atyja költözésre magát elhatározta már. –
„’S te követed őtet?” kérdé a’ nyájasan csókolgató Ida „– nemde követed őt?” ismétlé kérdését, mivel ezt nem várta Lajos, ’s hallgatott.
„Magán hagyjam e tehát vidéki földön gyám nélkül kovályogni atyámat, édes Idám! ki tudná a’ szegény öreget nyomorúságában jobban ápolgatni fiánál?”
Lajosnak vállára hajtott fővel ismérte meg a’ Szűz a’ fiúi kötelesség’ becsét, önmaga is érezvén erős lelkében, hogy atyját legnagyobb veszélybe is kész volna követni „helyes atyádhoz vonzó szereteted” mond Ida „melly szivben illy nemes indulat tenyészik, ott bátorságban van a’ szerelem’ hűsége is, nemde?”
Bátorságban angyalom! mint az alkotó’ hatalma itt e’ földön ’s a’ mennyég’ dicsőségében! akárhová ragadjon is engem a’ felettünk uralkodó végzet, hűségem egyedűl ez élet’ multával szünik meg. Nem is az elválás nyugtalanít engem kedves! hanem a’ benneteket fenyegető veszély. A’ török hatalom közepett minden segedelem nélkül áll Hollókő, mi tevő léssz? mi durva bánásmód vár reád Idám édes! ha Eunoch’ vad csordája meghágja falaitokat.”
„A’ magyar Szűz tisztasága szeplőtelensége mellett meg is tud halni!” Erre megkondult a’ vár’ öreg harangja, a’ kastély kapuji’ bezáratásoknak jele. Most rettent meg legjobban Ida, mert válni kelle, válni ’s talán örökre! „Bízzál Istenben! szeress örökké!” Így vigasztalta egymást a’ búcsuzó szerencsétlen pár. Még egy szíves ölelés, még egy hosszu csók – ’s elváltak.
Lajos már viradatkor ismét atyjánál volt. – Hollókőt ujra körülvette Eunoch, ’s nagy erővel vívta. – Búcsút vett az öreg Andor úr pusztult birtokától ’s az új határok felé vándorlott. Önmagával elégtelenkedve követé őt Lajos. Felvolt zúdulva a’ természet; esett, fútt, áradoztak a’ vizek.
Egy reggel Ipoly’ völgyébe értek. A’ nap’ feljötte kiderült: az éjjel támadott szél elűzte a’ terhes felhőket, a’ hegyek’ csúcsai tisztában látszottak, messzünnen mormolt a’ Hollókő ellen czélzott török ágyúknak völgyekről völgyekre szásszoros viszhanggal közlött bongása. Lajost minden ágyúszó feltartóztatá utjában. Röpült volna egyedűl is Idája’ segedelmére, de atyja haragjától tartott, ’s fájdalommal fojtván el gyuladozó tüzét, kedvesét Isten’ oltalmába ajánlta. E’ közben elértek az Ipoly partra. Túl állott egy királyi katona-csoport a’ határnak menten tartása végett. Az őket készen váró hajóba be-akartak lépni már, midőn az ágyúdörgés egy rettenetes nagy csattanássá változott által, zengett az egész táj bele, kénköves füst borította el a’ látkört – ’s halotti csend követte a’ félelmes zúgást.
„Válnunk kell jó atyám! nem követhetlek tovább” elbúsult keseredéssel mond Lajos, „ott védelmezi magát az iszonyatos erő ellen szomszédunk Csáky, ’s Ida egyedül áll az ostromlott falak között. Én erőben vagyok, engedd hogy követhessenek zsoldosink. Megrohanom a’ támadást nem is sejdítő törököt, ’s megszabadítom a’ veszedelemben lévőket. Engedd atyám! teljesítenem a’ felebaráti szeretet’ legszebb kötelességét.”
„Nem! engedelmemet ugyan soha nem nyered meg e’ végre, az elpártolt eretnek vesszen az önmaga ásta sírgödörbe.”
„De gondold el atyám! Ida török lánczon, a’ lélek-vásáron,*
Emberpiacon.
’s valamelly buja török’ zsákmányaképen! mit vétett a’ leány ellened?”
„Találsz helyette mást.”
„Mennem kell atyám!”
„Menj de átkom követ.”
„Nem átkod jó atyám! áldásod szükséges e’ szép bajnok- ’s embertiszt’ végbevitelére.” – Elfordult tőle az öreg. Lajos térdeléséből felkelt, lova’ nyakára borult, és sírt. „Atyám! nem hallod, elcsendesült a’ völgy” szóla tovább önmagával tusakodva „a’ török ura már bizonnyal a’ várnak; nem látod a’ vérpatakot lefolyni az utólsó emberig védelmeztetett magas falak közzül, mentő angyalként jelenhetek ott én meg!” – „Kábaság kivánatod.”
„Ha te tehát nem, az Isten odafent megáldja tettemet – Vitézek! utánam ki akar – honfit, honleányt mentünk.” Felkanyarodott lovára ’s többen a’ zsoldosok közzül követték példáját. Már sarkantyúba vették lovaikat, már villogott izmos markokban az öldöklő kard, midőn Szécsény felől lódobogást hallanak. Megállapszik Lajos maroknyi csoportjával, ’s a’ hegy’ oldala megül több magyarokat feléjök lovagolni szemlél. Csáky Imre volt kíséretével.
***
Eunoch Basa hasztalan löveté Hollókőt, a’ golyók szétzúzva pattogtak vissza kemény sziklafalától ’s a’ vár’ belseje menten maradott. Hasztalanul hágták meg a’ vakmerő törökök bástyájit, a’ védők tüze ’s kardja vissza és lesujtogatá őket az iszonyú mélységbe. Minden reggel uj ostromot állott ki a’ vár, minden estve új lövöldözés rémíté az éj’ nyugalmát. Csáky bízván falainak rendíthetetlenségökben, ’s fegyveresinek tántorulhatlan hűségökben, habár segedelmet sehonnen se reméllhetett is, mindazáltal várában úr maradni tökélett végső védje ’s bástyája’ tönkre juttáig.
A’ Basa ezen reggel szaporított erővel kezdé a’ vivást. A’ tűz elevenebb volt, azt azonban a’ védlők bátran viszonozták. De mit a’ többszöri hosszas külső ostromtűz nem okozhatott, megtevé azt egy szolga’ vigyáztalansága egy szempillantatban. Ugyan is a’ puskapor-toronyban gondatlanságból támadott tűz szörnyű nagy durranással levegőbe röpítette az eleséggel gazdagon megrakott épületet ’s erőszakos robbantával szerteszórá a’ legnagyobb köveket. Harapozni kezdett a’ láng magában a’ kastély’ belsejében is, ingadozott a’ hatalmas fellegvár, összeomlottak több falak ’s így tág útat nyitának az ostromlóknak.
Nem várta ezt Csáky. A’ láng ’s meghasadozott düledező falak közt bátorságban nem lévén, felbátorítá rémült népét ’s leányát és magát felfegyverezvén, azt néhány meghitt vitéz fegyveresire bizta, maga pedig őrjeinek szinével körbe vevén Idát, taraczkaiból utolsó tüzet adat, ’s üszkön ’s lángon keresztül a’ döbbenő bámulásban szájongó ellenség’ nyakára rohan. Számosan állottak ugyan ellen a’ bátor magyaroknak, hanem ezek általtörvén a’ tőlök lekaszabolt rendeken, kevés veszteséggel megszabadultak szerencsésen. Idának csüggedhetetlen volt lelki nagysága, merészen maradt a’ verekedők közt is, ’s a’ szabadító egek’ urát áldva borult a’ veszélyen tul busongó atyja’ nyakára, ’s mellette lovagoltában azt minden módon vigasztalni ügyekezett.
Lajos megismervén az előllovagló Csákyt ’s leányát, elejbök ugrat, ’s „Lajos!” „Ida!” örömkiáltások között a’ pár szerető egymás’ ölelésére röpül. A’ szomorú Csáky csak félvállról és zordon’ pillákkal néze a’ fiatalokra, mindazáltal azon hiedelemmel: hogy valami érthetetlen fentebb erő hozta őket így össze. Felmelegül az ő szíve is végre, midőn a’ közös nyomorúságban ’s a’ véghatár-parton, régi bajnoktársára és barátjára talált. Saaghy’ szemei is könybe borultak, ’s kezet nyujtott a’ feléje közelgető Csákynak. Kevélységöket megtörte a’ visszás történet. El volt felejtve a’ hosszas gyülölség ’s felbomlott barátságokat ujolag egy forró ölelés erősítette meg.
***
El kelle válniok szülött földjöktül, melly most már a’ pogány’ birtoka lett. „Magyarok laknak Ipolyon túl is! menjünk! úgy is ezen a’ részen rabság uralkodik már, ’s ez elnyomja, eltörpíti a’ szabad hazafi lelket. A’ túl parton épen maradt még ’s díszlik is a’ nemzet’ magva. Bár elesett is Buda, fenáll még Pozsony. Benne is, körülte is magyarok élnek.” Igy szólt Saaghy Andor, ’s levevén kalpagát, letérdelt, ’s a’ többi utána. Ünnepi csend lett, ’s könyezve csókolták meg – sok pedig talán utószor – honjok’ anyaföldét.
„Szegény Hazám, légy boldog valahára! Majd ha igád’ sulyos terhe nyakadat keservesen nyomandja” – így imádkozék Csáky – „majd ha a’ meztelen szegénység a’ közös nyomorúságban öszvekapcslja meghasonlott fiaid’ szíveiket, ha újra fellobban szabadsági ’s nemzeti tüzed, hősi szellemed ’s a’ nagy tettek’ szomja minden magzatod’ keblében, akkor léssz boldog ’s híres mint nagy királyaink alatt voltál. Mi édes Andorom! nem érjük többé azon szerencsés kort, ’s talán ti sem édes gyermekeink! vegyed azonban Lajos leányomat. Megérdemlitek egymást! ’s nemzetek boldogtalan Honunk’ szabdítására erős harcz-unokákat. A’ mi lelkünk fog bennök a’ súlyos viadalmi napokban munkálkodni, midőn testeink földdé porhanyulnak ’s midőn magyar lélekre legnagyobb szüksége leend a’ szabadulandó Hazának.”
Lajos és Ida letérdeltek a’ két atya előtt, a’ zsoldosok pedig égre függesztett kezekkel könyörögtek áldást az eljegyzettekre.
A’ készen álló hajóba szálltak mindnyájan. Az általevedzésnél szótalanul az elhagyott part felé volt fordulva kiki, ’s csak a’ hajónak a’ másik parthoz érkeztével eszméltek fel andalodásokból.
Még egyszer Istenhozzádat intettek az elhagyott földnek, ’s ugy indultak a’ felső haza’ belsejébe. A’ bujdosó szerencsétleneket nyilt öllel fogadák vendégszerető magyar feleik ’s házhelyeket osztogattak számokra.
Lajos férje lett Idának, de hitvese’ szerelmes kérelmei se tartóztathaták fel őt a’ harcztól. A’ nyugalom puhaság ’s restség volt előtte. Hazáját olly forrón szerette mint az előtt; azért valahányszor fegyverre szólítá ez fiait uj veszedelmében, nem maradt soha el, ’s utálván a’ henyén veszteglő korcsokat, első volt ő a’ vérmezőn ’s utólsó hagyta el azt mindenkor. Igy élt ő, habár szerencsétlen hazájára nézve nem is tökéletesen boldogúl, mert mellyik igaz hazafi lehet akkor igazán boldog, midőn a’ közanya, a’ közboldogság’ kútfeje, a’ Haza szenved? de még is megelégedve magával, ’s az elvesztett szabadság’ visszaszerzéseért küzdendő lelkes magzatokat nevelt kedves Idája’ segedelmével.
Kiss Károly.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.