HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

TOLLAGI JÓNÁS MINT HÁZAS.

(TULAJDON LEVELEIBŐL.)

* * 15a Novembris.
Amice! feleségemnek annyira feldicsértelek: hogy általam csókoltat; én pedig haragszom reád: hogy nem jöttél magad gratulatiod helyett menyekzőmre. Későn vetem ugyan szemedre; de mikor az ember megházasodik, eleinte olyan, mint az ittas: ki annyifélét összegondol ’s mindég a’ kehely után nyul; de úgy rémlik előttem, már józanodni kezdek.
Nem igaz a’ mit sokan állítanak: hogy a’ házasság sírja a’ szerelemnek; már öt hónapja lesz, hogy Rózát haza hoztam ’s most is szeretem még; de van is ám rajta mit szeretni! azonban az is igaz: hogy az ember bár mi sokat tanult is, a’ szép nemet még sem ismerheti ki. – Róza is megváltozott: mint leány alig szólt, a’ szemtűl is félt, most csupa élet ’s annyit enyeleg, hogy még – Ő szerencsésnek vallja magát: én arra csak mosolyogni szoktam; de ha az ember mosolyog, jele: hogy tetszik valami. Atyám most sokszor van együtt a’ helység’ oszlopival,*
Oszlopos tagjaival, elöljáróival.
tán valamit szőnek? majd meghallod, mert ezentul serényebb iró leszek.
Úgy tetszik, menyekzőmrül még nem is irtam? pedig nagy pompa volt ám! a’ helység’ vénei is alig értek hasonlót; de ha az embernek pénze van, nem mesterség pompát csapni; pedig hány csap ollyan is kinek nincsen? Vannak is hallom, kik orrolják megtiszteltetésemet; de ha az ember boldog, irígyeket talál.
Esküvésem még a’ városban, nagy sirással, de csendesen ment végbe; Lépfalvi ment először, aztán én. Kamatiék adtak vacsorát ’s meglehetősen vígan valánk. Első éjjel majd viradtig leczkézett atyám, pedig mikor az ember csupa szív, vajmi nem szeret tanulni! Másnap uj sirás között elindultunk. Az egész úton nem tudtam házas vagyok é? egyszer akartam a’ sötétben Róza’ kezét megfogni, de atyámét nyomtam meg, ki ezen szerelmes manipulatioért*
Manipulációért, mesterkedésért.
derekasan lehordott.
Haza érvén házunkat már tele találtuk vendéggel; édes anyám kitett magáért ’s minden asztal hajladozott a’ sok sütemény és főzemény’ terhétűl. Muzsika is volt, ’s midőn biró uram egészségünkért ivott, kivűl a’ csőszök salvét adtak,*
Köszöntöttek.
’s a’ mozsarakat is elperzselték.*
Elsütögették a mozsárágyúkat.
Táncz kerekedvén a’ korosbak méltóságos lassusággal lejték a’ palotást; az ifiak pedig nagy tripudiatioval sorba is, váltva is a’ gombostő- gyertyás- dobogó- sövény- cziczka- farkas- medve- barát- vánkos- és csörgő- vagy lapoczka-tánczot; végre mindnyájan derüre borura járták a’ hajnalt. Majd három napig tartott a’ dínom-dánom, de nekem az idő soha se volt hosszabb. Verset is irtak a lakodalmamra, olvasd:

Tollagi Jónásnak kedves hitvesével
Szentelem én e’ dalt, muzsám’ kegyelmével:
Szerelem! szerelem! éltünk’ éltetője!
Általad varratik a’ szűz’ fejkötője!
Nélküled a’ világ puszta siralom-ház,
A’ ki téged megvet, csak árnyékot hajház;
’S bár keblünket néha mély sebre fakasztod,
Hamar begyógyítja azt égi malasztod.
Te kötötted össze Rózájával Jónást,
És nekünk szereztél illy derék áldomást;
Tág torokkal légy hát dicsérve mindenkor,
Éljen az uj pár! ezt ohajtja a’ kántor!

Ennek az embernek volna talentoma; de múzsája a’ világért se mozdul, ha kancsó nem áll előtte. Az egész ünnepen leginkább kimutatta magát mézeskalácsos kománk; ő két fejéren öltözött leányka által egy szörnyű nagy lobogó szivet küldött marczipánbul, mint symbolumát a’ hív szerelemnek. Légy boldog!

* * 22a Novembris.
Az ember mindég feljebb törekszik; de ha az embert más tolja magasra, akkor ne kérkedjék; büszkeség nélkül jelentem hát uj dignitasomat. Tegnap – épen együtt ülénk Rózával; - ő kötött, én pedig azon tanakodtam: mivel mulassam? mert az okos ember is kifogy a’ beszédbül néha – midőn atyám, ollyan képpel, millyet nagy dolgoknál szoktunk mutatni, hozzánk lépett. Gyermekek! – így szólott – a’ szerelemnek van ideje, de a világ is megkivánja figyelmünket! ezután markába ütvén ki pipáját, kezét vállamra tevé ’s mély hangon így szólt: Fiam Jónás! én a’ köz ügyért eleget fáradoztam, már nyugalomba teszem magamat, ’s dolgaimat ifjabb vállaidra hárítom; te léssz a’ helység’ pennája! a’ Tanács Notariusának választott, én csak a’ fő inspectiót tartom fel. Vidd ügyes méltósággal ’s a’ Tollagi név’ dicsősége felmarad – öltözz és jer a’ Tanács színe elébe!
Tudod barátom! én nagyságra soha se vágyódtam; de ha az ember véletlenűl valami lesz, még is örül. – Felöltözvén elmentünk a’ helység-házba. Biró uram jeles beszéddel fogadott, atyám neki ékesen felelt; már én is készültem valami fontosat mondani installatiómra ’s készségemet demonstrálni, midőn a’ kis biró berohan: Uraimék! – monda – Huszárok jőnek téli szállásra, már a’ kovártély-csinálók meg is érkeztek. Ezen hír félbe szakasztá az iktatási ünnepet; a’ birák szétfutkostak a’ polgárokat tudósítani, engemet pedig atyám hivatalos szobájába vezetett, hol a’ felsőség’ rendeléseit olvastuk.
E’ hivatalt alig nyertem volna el, ha többen a’ tanácsbeliek közzül atyámnak nem tartoznának; de az obligatiónak ollyan influxusa van az emberre, hogy azt is megteszi, a’ mit nem akar. Róza mind ennek nem örűl, tán fél: hogy majd kevesebbet lát; a’ jó lélek!
Többet irnék, de a’ trombita engem is talpra kiált, ’s míg az ember uj valami hivatalban, mindég buzgón viszi.

* * 30a Novembris.
Hej barátom! minden testnek van árnyéka, minden tisztségnek haszna és terhe, én is ollyas valamit érzek, a’ mi épen nem tetszik.
Helységünk most sokkal elevenebb, de magamrúl itélvén sok szív is uj mozgásba jött. Szép hölgyem aligha szemet nem szúrt, mert katona uraimék seregesen sétálnak ablakom alatt, szerencsém! hogy derekasan kezd fagyni, különben tán még most is ott tanyáznának. Ez semmi ugyan, de nézés a’ szerelem’ követe, ’s a’ csillogó ruha, deli termet (bár a’ szabónak nagy része van is benne) nyájasság, ’s kellemes udvariaság, hányszor szorítá már ki a’ hű szívet! Kötve higy az asszonynak.
Az ember kiül a’ polczra*
A nyilvánosság elé áll.
hogy mások süvegöljék, ’s azalatt nem tudja: mi történik otthon. –

* * 5a Decembris.
Ma haragos voltam ’s nem mertem mutatni. Ez annyit tesz: mint köpönyeg alatt fügét mutatni.
Eszmélkedve ülék szobámban, midőn egy fiatal vitéz nagy robajjal rám nyitja az ajtót ’s mingyárt hetvenkedni kezd: hogy szállása rosz, füstös ’s több eféle. Én szokott modestiával kértem: hogy aziránt végezzen a’ birákkal, – hogy nekem ahhoz semmi közöm; de ő folyvást pattogott, az asztalt verte, kardjával csörtetett ’s még füleimet is levágással fenyegeté. Én házi jusomra provocálván positurába tettem magamat;*
Én a házigazda jogaira hivatkozva fenyegetően léptem fel.
de ő mindég közelebb hadarászott felém. Az okos enged gondolám ’s hátrálni kezdék, midőn Róza ijedten beszaladt ’s a’ lárma’ okát kérdé; erre a’ mord képű harczos olly nyájas olly szelíd lön, mint a’ szerelmes galamb – olly édesen hunyorgott Róza’ szemébe, annyi szépségeket mondott, hogy én tüskén állva mingyárt sejtettem hadi stratagemáját,*
Haditervét.
melly által szinlett csatát kezdvén Rózát becsalta.
A’ kalászt verik, hogy magot nyerjenek, ez is belém kötött, hogy Rózát dicsérhesse; de én szavába vágtam és szállását hoztam elő. Bocsánatot Notarius uram! illy kedves szomszédság minden kellemetlen dolgot kellemessé tészen (tehát szomszéd) most nem cserélném el legszebb palotáért! – így csevegett és csak a’ déli harang hívta el; ebbűl láthatod: hogy a’ gyomor majd egy rangon áll a’ szivvel. Midőn kikísértem, ő csupa barátságbul kezemet félig öszvezuzván ismét bocsánatot kért, és az udvaron keresztül hatszor is visszanézett. Ez valamit akar, gondolám ’s szobor gyanánt a’ pitvarban álltam meg. Mi bajod kedvesem? kérdé czirógatva Róza. Semmi fiam! felelék, ’s nem akarva nagyot sohajtottam.
Lásd barátom! házasságban a’ legokosabb ember is néha ollyan pictus masculus*
Merő gyávaság, ügyetlenség (szó szerint: fa játékbaba).
– sokat érez ’s átal szólani – tele gonddal mosolyog, valót keres ’s hazudik.

* * 8a Decembris.
Tegnap az itt kormányzó kapitány urnak névnapja volt; atyám azt proponálta: hogy a’ helység küldene deputatiót hozzá, őt illendően megköszönteni. Atyám, ki illyetén dolgokban mindég kolompos volt, most a’ papolást reám bizta. Tudod, nem vagyok kérkedő; de néhány tanácsbelit odavezetvén, hevenyében ollyan oratiót penderítettem, hogy a’ kapitány örömében alig tudta elfojtani nevetését; azonban, engem, mint a’ sors’ üldözöttjét, itt is fatum ért, mert egyik közel megettem álló igen vastag deputatus nagyot tüsszentvén, hasával kilökött helyembűl, úgy, hogy előre buktomban a’ megüdvezlendő főtisztnek lábára hágtam, ’s így tele confusioval beszédem’ fonalát elvesztém. Erre a’ kapitány köszönetét jelenté, ’s az én epilogusom elmaradt. Később az asszonyság is megjelenvén többi között nekem ezt is mondá: hallom Notarius urnak szép, jól nevelt hitvese van, igen ohajtanám társaságát, tessék megismértetni vele. Én megigértem. Itt nincs veszély, a’ kapitány derék ember ugyan; de a’ kard és idő’ nyomátul képe ollyan mint a’ kárpit; azonfelül egyik asszony szemmel tartja a’ másikat.
Mióta házas vagyok, tegnap Róza’ legelőször ellenkezett velem. Én azt akarám: hogy a’ vecsernyére édes anyámnak régi nagy bundáját öltse fel, ő pedig csak könnyü ruhában ’s máskorinál szorgosabban öltözött, bizonyosan karcsu termetét nem akarta elpalástolni; izetlenségem még inkább nevekedett, midőn a’ tiszt urakat utfélben megállni láttam; úgy néztek – úgy néztek, de egyik se reám. Ebbül látom: hogy szépség mellett a’ tudomány csak holt kincs, ’s hogy az ember néha fűnek fának szemet kívánna; néha meg köz vakságot ohajt.
A’ szomszéd vitéz leginkább incselkedik, nappal néz, estve sipolgat; annyit tudok felőle: hogy Kadét, különben nem igen derekabb ember nálamnál; de az újság fél szépség. Ma éjjel is többed magával muzsikált; én felkeltem ’s kinyitván az ablakot a’ vasróstélyon kidugtam fejemet – a’ mint nézegetek, egyik nekem ugrik ’s előbb hogy sem bevonhattam volna fejemet gyöngéden megczirógatta; bizonyosan más képet vélt, gondolám, ’s jó izűt nevettem csalódásán; de ma reggel vettem csak észre hogy bekormozott.

* * 15a Decembris.
Nálunk szörnyü nagy hó esett, kivül minden fejér, csak az én kedvem fekete. Legyen az ember bár mi pontos, ha esze otthon jár, midőn másutt dolgozik, megtéved; én is a’ jegyző-könyvben nagy zűrzavart okoztam, ’s ha atyám mint régi practicus*
Rutinos.
észre nem veszi, kár mellett szégyent is vallok; van is mit hallanom érte; de haggyán! csak qua férj boldog lehetnék, nem bánnám, ha qua notarius némellykor orrot kapnék is.
Azt mondják: a’ jó asszonynak nem kell strázsa, önmagát megőrzi; de ha az erkölcs elalszik, vajmi jó akkor, ha a’ gazda’ szeme váltja fel! Míg az ember kötelessége után jár, háza nyitva marad az incselkedésnek. A’ kadétot ismét Rózánál kaptam, ollyan közel ült hozzá, ’s beléptemkor valamit dugdozott előttem. Én elhültem; de Róza vidáman felém ugorván mond: ez az úr Lépfalvi, Lolli’ férjének öccse; bátyjának megirván téli szállását, annak üdvezletét ’s örömét jelenté, hogy illy közel esett kedves barátjához. Lolli is tisztel! Ez mind jó, de a’ barátságnak is van határa; azért hideg maradtam Lépfalvi iránt, ki úgy látom hajszállal se jobb bátyjánál, ’s ha lehetne, jégre vezetne.
Lépfalvi nem sokára elment ’s az ajtónál ezt sugta fülembe: Notarius uram féltékeny, sajnálom; de kinek szép hölgye van, tűrni tanuljon. Ez még habeálgatni*
Befolyásolni.
akar gondolám, ’s haragomban mingyárt is szemére lobbantám Rózának, hogy nekem hátam megett illy vendég igen displiceál ’s nem hittem volna, hogy illy csapodár legyen. Róza reám veté szemét, elfordult ’s könyezett, magamon is kitört a’ fájdalom és vele sírtam; édes anyám hozzánk jövén ’s minket olly búsan látván, szinte zokogni kezdett velünk, míg a’ valamit kérdezni jött szolgáló látván e’ pityergő scenát jajveszékelve atyámért szaladt, ki szokott autoritással megkorholt és szétperelt bennünket. Ah! szegény jó szüleim nem tudják mi epeszt – magam se tudom; de az okos ember előre néz.
Így él barátod Jónás! ölelkezés lesz ugyan a’ siralomnak vége: de a’ házasság ollyan mint a’ viadal, az ember csöröl-pöröl, azután megbékül; de a’ seb még is fáj.

* * 20a Decembris.
Tegnap reggel szomszéd collegám hozzám toppant ’s magával leányt kérni meghítt; nem örömest mentem; de még boldog időmben megígértem neki, azért engednem kellett. De hogy Rózának ne legyen ideje kinézegetni, számolást (’s ehhez igen ért) biztam reá. Ő mingyárt elérté mit akarok. Mindent megteszek – mond – csak ne kételkedj hűségemről. Én nem kételkedném, csak a’ katonák ne kételkednének! felelék.
Hogy hogy? kérdé Róza.
Ha nem kételkednének hűségedről, nem járnának utánad, viszonzám búsan.
Az idő kifog minden balitéleten! mond Róza. Tudtam volna rá sokat mondani; de ha az ember szerelmessel készül valahová, nincs nyugta; azért collegámmal szánra telepedvén elröpültünk nagy csörgettyűsen.
A’ leánykérő mindég kedves vendég, mi is szívesen fogadtatánk. Dictum factum! a’ leány igent sohajtott, szüléji utána, ’s a’ nősző örömében alig lelte helyét, én pedig gondolám: várj csak collega! majd megérzed mi a’ feleség! az enyém jó, még is mennyi gondot ád! Az ebéd sokáig tartott, különben is collegámnak annyi mondókája volt, hogy már késő este lett, mire haza értem. Hálásra eleget hivogattam ’s marasztottam útitársamat, de erővel ő még az éjjel haza szándékozott; így tehát nem is engedtem hozzánk hajtatni, hanem a’ helység’ végén leszállván bundába burkolva házunkhoz ballagtam, meglepni vélvén Rózát. A’ mint a’ kerítéshez jutok, mingyárt egy emberi alak ötlik szemembe, melly merően az ablak alatt áll. Ez a’ kadét gondolám ’s közelebb sunnyogok hozzá, és csodálkoztam hogy semmikép se mozog. Kevés vártatva megszólítám: Uram! nem illik idegen ablak alatt kandikálni! semmi felelet. Meleg vére lehet az urnak, hogy illy hidegben is itt ácsorog! mondám ismét ’s félre akarám tolni – de meghökkenve léptem viszsza, midőn a’ kadétnak vélt alak első tapintásra lábaimhoz omlott – nézek, nézek, ’s látom: hogy hótetem volt, ’s reá egy köpönyeg akasztva. A’ mivel az embernek képzete vesződik, azt látja szeme. Eleinte bosszonkodván a’ kadétot nem szántam volna móresre tanítani, mert ez a’ csíny egyedűl tőle származhatott; de látván hogy a’ dolog tanú nélkűl ment végbe, csendesen belopództam az ajtón, ’s az öregeket már fekve, Rózát pedig a’ mesélő fonóknál lelém.
A’ nehéz úti ruhát le akarván vetni, a’ mi szobánkba menék, ’s már visszakészültem a’ fonó társaságba, midőn kivül az utszán dörmögést hallok – az ablakhoz megyek, mellynek egyik táblája nyitva volt, ’s mingyárt megismertem a’ kadétot egy pajtásával.
Nincs itthon – mond Lépfalvi – a’ csörgő szánt megkellett volna hallanunk.
A’ hóember elvan döntve –
A’ szél miatt –
Nemde gyönyörű asszony az a’ Tollaginé? nem tudom mint botlott bele az a’ pedant – bárdolatlan Notarius?
Classicus dróton járó.
Kinjábul lett tudós.
Tudósbul lett öszvér –
Ollyan mint a’ barázda-billegető –
Mint Faun a’ gráczia mellett.
Lásd barátom! illy titulusokat nyer az ember, ha szép felesége van – a’ romlott írigy világ, rajta edzi nyelvét, hogy a’ szép előtt megdönthesse. Alig tudtam magamat moderálni hogy vissza ne feleljek; de ha az ember hallgatódzik önszégyenét hallja sokszor; aztán az illyest jobb ignorálni. — Később ugyan jó embernek is neveztek, de ez csak úgy illett a’ többihez mint egy hajszál a’ kopasz főre. – Elhallgatván szóval, sippal kezdettek ostromolni – olly keserves olly andalogtató nótát fúvtak, hogy szinte magam is megindultam; de attól tartván: nehogy e’ kártékony hangok még Rózát is általcsalják a’ fonó kalákából, hozzá szándékoztam, csak az ablaktáblát kivántam bezárni – de gondold el! a’ mint a’ karpitot félre hajtván kinyujtom kezemet, Lépfalvi, mint a’ villám oda szökik, megragadja azt: Róza! – sohajt – ah! miért olly kegyetlen? én vissza akarám huzni kezemet, de ő keményen szorongatva ajkaihoz nyomta: Most vagy soha! rebegett, aztán ollyan meleg csókokat czuppantgatott reája, hogy szinte csiklándott, ’s bár mint tartózkodtam, kaczagnom kellett. Erre ő visszapattant, én pedig aludni küldvén őket, bezártam a’ táblát.
Barátom! ez nekem még is szeget ütött fejembe; ki lesz kezes: hogy utóbb az igazi kéz még is ki nem hajlik e? az asszony gyarló, ezt már a’ régi irók hirdették.

* * 24a Decembris.
Könyezd sorsomat barátom! én csak ugyan hamis fogást tettem, csak ugyan meg vagyok csalatva! Nincs hűség e’ földön, kezemben a’ rettentő bizonyság. Illy búsan még egy karácson se talált – bocsáss meg ha ezen sorokat syllabizálnod kell, mert fájdalomtul reszket kezem.
Mint Notarius én administrálom a’ szükséges széna- és abrak-portiókat ’s azokat quietáltatom.*
Lenyugtázom.
Igy történt ma ’s az előbbeni portiókat Lépfalvi vette által. Ő mintha semmi se történt volna közöttünk, enyelegni kezdett; de minden dologhoz bizonyos seriositás illik, azért csak úgy fél füllel hallgattam reája, ’s a’ munkát elvégezvén a’ quietantiát kértem tőle. Ő erre zsebkönyvét előveszi ’s kívánságomat teljesítvén magamra hagyott; én majd elkábultam, midőn az officiosus írás közzé egy kis arany karimás czédulát szorulva lelék; olvasd és irtózz rettentő tartalmátul:
„Róza! egyetlen kedvesem! igaznak találom: hogy a’ minapi bal történet óta, az ablaknál való összejövetel csak gyanut és lármát okoz, és feszes férjedet, kit az ég haragjában csatolt hozzád, még inkább vigyázatra serkenti; azért szíves hálával fogadom el javallatodat, ’s minden bizonnyal a’ kertalatti hársfánál megjelenek; csak te is jó móddal szökhess ki, tán a’ karácson alkalmat ád. Én reménylem: hogy a’ hideg levegőt elfelejted meleg karjaimban. Ha nem vélt akadály tartóztatna, tűzz valami jelt, p. o. egy pántlikát, a’ sövényre, mingyárt a’ rézs mellett, nehogy hasztalan várjon téged szerető L.”
Ha az embert véletlen csapás éri, mindenhez kapkodna, ’s még se tud mozogni – én is sokáig meredten állék, a’ halálos czédulát tartva kezemben. A’ kihez így mernek irni, ki a’ kert alá hivja imádóját, az nem kegyetlen már, gondolám ’s első hevemben mingyárt Rózához akartam rohanni ’s az irást, mint vétke’ documentumát, elébe tartani; de tagadva szaporodik a’ világ, ő is majd tagadni fogja, és mentegetni magát, így eszmélkedtem, ’s végre csak ugyan legjobbnak itéltem őket in facie loci meglepni azután szakadjon a’ sziv. Szinte várom és rettegem az estét.
Az ember virág mellé telepedik, mohón szivja az édes illatot, ’s alig fordul egyet, érzi a’ tüskét. Ne házasodj! én már benne vagyok, és szívem repedni készül.

* * 25a Decembris.
Mért van az barátom? más ember nem is tudja mi a’ tanultság és csendesen él; én annyi Classicust tudok könyv nélkül, minden tárgyra kész vagyok egy sententiát mondani ’s még is mindenütt megütközöm! ugyan megjártam ismét, neked sub rosa megpanaszlom, de ne add tovább.
Tegnap már jelentém hogy kétségben valék, sem enni, sem inni nem tudtam; Róza és szüleim eleget kérdeztek, de én minden nyilványító vallást elkerűltem. A’ titkos arczu este beállt, én azt mondottam: hogy a’ kántorhoz megyek ’s ott töltöm az estét; köztünk szólván: azzal csak Rózának kivántam alkalmat adni biztosabb kimenetelre. Voltam ugyan a’ kántornál, hol több felekezetben kártyáztak, ki dióra, ki márjást, ki vojtát, ki filkót, ki oplitánt ’s ezt megunván, ki durnit, ki kopkát, ki putát, ki harminczegyet, ki czapárit.*
Különböző kártyajátékok felsorolása.
Ez engem mind nem vidíthatott fel. Egy huszár strázsamester ostáblával is kinált, de minthogy az koczkával esik, ’s én házasságom által úgy is minden nyugalmamat elkoczkázván mindenféle koczkajátéktól cordicitus iszonyodom, nem fogadtam el meghivását, hanem nyolcz és kilencz óra között a’ kert alá bujdostam ’s a’ sövény mellé lapulván, szemeimet a’ kijelelt fára meresztém, mellynek ágain varju sereg üldögélt. Várok – várok, zúz és jéglepte bajuszom peczkesen állt, fogam vaczogott ’s didergő térdeim össze- meg összeütődtek. Az óra tizet ütött, senki nem mozdult, egyéb a’ varjak röppentek fel néha károgva. Ma tán nem is lesz szerelmes congressus gondolám ’s lappangva kémleltem a’ jelt, mellynek az irás szerint a’ sövényen kell vala lógni; a’ rézst feltaláltam, ’s a’ mint ott tipegek tapogok a’ jelt is megláthatni, egyszerre a’ hársfa ’s a’ sövény között a’ föld megrendűl alattam, ’s én sötét mélységbe süllyedek, nyakam fejem megtelvén hóval. Szörnyű ijedtemben kiáltozni kezdék, de senki nem jött segédemre – hasztalan iparkodtam kivánczorogni, a’ hó dült hegyembe is alám is; de én fel nem kapaszkodhattam; a’ gondolat: hogy a’ farkasok’ martalékja leendek, még inkább szepegtetett ’s lármázni ingerlett; ’s ime! alig támad bennem ama’ borzasztó képzelődés, zörgést hallok, ’s előbb mint sem megfoghattam volna mi lehet? egy szőrös test zuhan mellém. Félig aléltan az üreg’ oldalához vonulva legyintgettem köpönyegemmel feléje, ’s csak akkor eszméltem fel, midőn borzas társam ugatni kezdett, ’s én benne egyik komondorunkra ismertem. Szinte jól esett: hogy a’ hív állat hozzám szövetkezett, derék, fogas frigyesemet tekintvén benne. Mikor az ember szükségben van, az oktalan állat is vigasztalást nyujt, én is iszonyú riadalmak közt czirógattam a’ komondort, csak hogy ne hagyjon el.
Majd félórai ijedség és fázás után lépést hallék a’ havan ropogni. Jónás! Jónás! kiálta Róza és atyám.
Vide infra! sohajték fel a’ mélybül.
Mi a’ manó! hol bujkál Notarius uram? – dörmögött kocsisunk – mingyárt létrát hozok.
Nem sokára így csak ugyan kivergődvén az üregbűl, Róza’ karján a szobába őgyelegtem. Atyám azt véli: hogy mint jó gazda csupa vigyázatbul kerültem meg a’ házat, megdicsért, egyszer’smind sajnált is, hogy a’ farkas-verem, mellyet addig ásatott, míg én a’ városban járkáltam, ön fiát fogta be legelőször. Hogy te azt nem láttad Jónás! hiszen nád volt torkolatjára téve, ’s az egész őszön szemed előtt állt! mondá vigasztalólag; de mikor az ember aszszonnyal vesződik, akkor pihen a’ gazdaság. Róza tele gonddal forgolódott körűltem, én pedig erővel ki akartam nézni belőle valami csalárdságot, de lehetetlen volt. Az asszonyi szem vexáló tükör gyanánt mindég mást mutat, mint sem akarjuk.
Bajom nincs, egyéb hogy rekedt vagyok.

* * 27a Decembris.
Ma szobámban ülök, ’s azon tanakodtam: mit tegyek a’ kadéttal? ha satisfactiót kérek, kinevetnek; ha nem szólok, nyugtom se lesz – még a’ resultátumot fel se lelém, midőn ő Rózával hozzám lépett. Mi kadét úrnak köszönettel tartozunk még – mond Róza – mivel hírül adta, hogy tegnapelőtt bajod történt.
Illy csekélység szót sem érdemel – viszonzá Lépfalvi nem keveset habozva. – Künn járván Notarius uramat kiáltozni hallám, ’s ha szolgálat nem tartóztat, magam siettem volna segedelmére. Én válasz helyett csak homlokomat dörzsöltem, mert a’ tréfa és harag között közép utat nem leltem, csak midőn Róza magunkra hagyott, vettem elő ama’ czédulát, ez tán – mondván – nem tartozott a’ quietantiához?
A’ sziv’ dolga – viszonzá Lépfalvi – örülök hogy illy jó kézbe esett. Notarius uram, tudom el nem árul. Máskor fogadom jobban vigyázok rá.
Én senkinek secretáriusa nem leszek; e’ dologhoz ugyan szólásom van, inquirálni is fogom! felelék tüzzel.
Mi jó barátok lennénk, ha Notarius uramnak szép felesége nem volna; igen sajnálnám: ha miattam nyugtalanságot szenvedne, de én arrul nem tehetek; a’ szépnek hódolni kötelességünk! ez a’ természet’ örökös törvénye, mellynek minden szív alája van vetve! mondá Lépfalvi.
De a’ szépnek nem szükség és nem szabad minden hódolást elfogadni, kivált ha már egyhez csatolta magát – szólék fájdalmasan, ’s ő megindulván kezét nyujtá, hogy többé nem alkalmatlankodik, azzal odább ment és engem bizonytalanságban hagyott.
Én ollyan vagyok mint a’ beteg, kihez két orvos jár, ’s mindenik más szert ajánl, ’s ez által egyik se nyerhet bizodalmat. Ha Rózát szemlélem, azt hiszem hogy ártatlan; de ha ártatlan, hogy mernének neki illy levelet írni? ha szólok ’s nincs igazam, sajnosan megbántom; ha nem szólok, majd utóbb a’ szólás késő lesz! tán legjobb lesz még is a’ környűlményekhez alkalmaztatnom magamat. Ha jobb gondolat ötlik eszedbe, ird meg!
Nemde barátom! az asszonnyal nyugodtan élni, legnagyobb remeke az életnek? ’s minden ritkaságok’ ritkasága olly asszony, ki ha eggyel lakik is, soknak tetszeni ne vágyna!
Uj esztendőre minden jót, áldást, békességet kivánok ’s tapasztalásimból ezen jegyzésimet küldöm:

Szeresd az asszonyt; de tartsd őt korláton,
Máskép myrtusért fejedre tövist fon.
Dicsérd ha ollykor szelíden engednek,
De másnak ne higy, csak önnön szemednek.
Tudd meg az ember ragadozó állat,
Kész megterhelni az idegen vállat.
Saját birtokát csak könnyen megveti,
De annál inkább a’ másét szereti.
Semmit se próbálj, míg véred meg nem hűl,
Igy menekszel majd a’ farkas-veremtűl.

* * 10a Januarii.
Tegnap Rózával a’ kapitány urnál valék, ’s nála több tiszteket is lelénk. Ha az ember valami kis appendixe a’ köz-igazgatásnak, mingyárt nagyobb respectusa van, engem is, de kivált hitvesemet nagy udvarisággal fogadtak: ezt (nempe a’ hitvest) a’ kapitányné mingyárt más szobába vezette, és okosan! mert a’ hizelkedő suttogás annyira árt az asszonynak, hogy utóbb tükrét is hazugnak tartja. Lépfalvi kadét is ott volt, de hol az ember legkissebb úr, ott nem igen mer hánykolódni.
Azt mondják az okos hallgat; de ha az ember soha se szól, hogyan tudhassák mások okos-létét; ennélfogva én is beszédbe elegyedvén többi között tudós reflexiokkal megmutattam: hogy Rómát legióji emelték fel ’s viszont rontották le; ha azok mindég hazafiak lettek volna, dicső birodalmok most is állana még.
Hagyjuk a’ multat ’s éljük a’ jelent – mond a’ kapitány – következő vasárnap kis házi mulatságot adok, Notarius urat is szívesen látom hitvesével; és hogy társaságunk annál vigabb ’s tetszetősb legyen: tehát maskarában jelenünk meg. A’ tiszturak kaptak ezen ’s örömzajogva hirdeték helybehagyásokat.
Azaz álorczát veszünk – mondám én, mivel már Rómában valék – mint hajdan a’ histriók?*
Színjátszók.
ha meg kell lenni, én se vagyok ellene; de ha csak képemet nem mázolom be, nem tudom hogy lehessek maskarává?
Lesz arra gondom – viszonzá a’ kapitány – a’ ruhák’ megszerzését én magamra vállalom. Később a’ Rózával visszatért asszonyság is érinté e’ dolgot és igen kegyesen hivott meg bennünket. Haza mentünkben Róza egészen felvidulva beszéllé el: hogy ő, mint oláhasszony jelenend meg a’ kapitánynéval. Én e’ dolgot otthon mélyebb fontolóra vettem ’s így okoskodtam: az emberi kép centruma minden szépnek, onnan sugárzanak ki minden kellemek, az a’ mágnes, melly után fordul a’ szem, onnan kap élelmet a’ képzelet; de a’ vászonkép, bár minő szép is, csak lelketlen jószág ’s Róza azzal lesz eltakarva, ennélfogva nem tetszhetik úgy, ’s ha nem tetszik, nincs mitűl tartanom: ergo bizvást elmehetek. Vale!

* * 16a Januarii.
Semmi ujság! egyéb hogy Róza gyakortábbad eljár a’ kapitánynéhoz ruhája végett – ott dolgoznak erősen; de hogy reá ismérjek mingyárt, keztyüjét mutatta meg.
Tegnap hivatalos szobámba assignatiót hoztak; gondold el csak! az a’ Cséli nevű ifju ember ment ezen keresztül, ki a’ duellumban megpelyhezett, és lovakat kért; én rendeltem neki, de régi bosszuságom miatt meghagytam a’ kisbirónak: hogy a’ legroszabb gabancsokat állítsa ki neki. Az ember azért nem bosszuálló, ha rajta elkövetett régi csinyt uj csinnyal ró le.

* * 18a Januarii.
A’ mulatság végbe ment; az ember akármit tesz, ha kivan a’ sorstul választva, a’ viszontagság nem marad el.
Szinte feszült kebellel (mert sem én se Róza nem valánk még maskarák) mentünk este a’ kapitányi szállásra; hol mindegyikünket másfelé vezettek. A’ kapitányt, képét kivévén, már egészen felöltözve lelém: szűk, kivarrott selyem ruhája volt, lábán pillangós czipe,*
Szalagos cipő.
vállán derékig érő köpönyeg függött, fején bársony sapka lobogós tollakkal. Ő magát spanyolnak nevezé – én pedig mondám: ha az ember nálunk télen illy lepke köntösben járna, magával kellene vinni a’ kályhát, mert ugyan megjárná az illy vendég köpönyeggel. – Nekem egy máj színű selyem leppentyűbe kellett bujnom, és hasonló csuklyát huznom fejemre, melly megfordított turózsacskó gyanánt nyult fel búbosan magasra; képemre egy éktelen orrú lárvát kötöttek,*
Maszkot.
mellynek selyem szakála majd melyemig lógott le. Ezt a’ kapitány dominónak nevezé; én pedig a’ tükörnél szüntelen nevetgettem magamat, mert ollyan bolond dominus formám volt.
A’ muzsikusok már ugyancsak dolgoztak, midőn a’ kapitány ékesen felgyertyázott ebédlőjébe vezetett, hol leginkább látszott, hogy nem üres erszénye. Ott már különféle maskarák jöttek mentek; itt egy pár dajna*
Tenyeres-talpas dáma.
visított egy fiatal vitéz körül, ott egy pápaszemes öreg úr tobákkal kinált mindent, ’s udvariasan kacsingatott a’ fiatal szépre, ki kosárban virágokat hordott. Voltak régi ’s uj magyarok, csikósok, törökök, zsidók, és több nem ismert alakok is. Egy minden szinü foltokbul férczelt és összegányolt ruháju, félig fekete képü legény leginkább szeleskedett, és egy czifra recsegő bottal mindég maga körül hadarászott; beléptemkor reám is mingyárt egyet csettentett, és ezen szavakkal: servus Tollagi! ismét odább lejtett. Én reá bámulván nem foghattam meg: hogyan ismert reám, holott a’ háziuron kivül senki se látott.
Minthogy mindenik beszélt, én sem akartam utólsó lenni, azért is egy törökhöz menvén, ki mindég felém integetett, kértem, hogy engedne meg: ha competens titulusát nem adom meg, mivel nem tudom; őszinte kérdésemre: mint tetszik a’ distractio? ő visszás hangon ezt harsogá fülembe: Jobban mint neked a’ farkasveremben! mintha leforráztak volna, olly sebten hagytam oda a’ törököt, nem keveset boszonkodván, hogy ezen fatumot mások is tudják. Én úgy hiszem, a’ kadét trombitáskodott.
Lásd te merően álló maskara! – mondá az ismét hozzám jött török – ez kicsinyben a’ nagy világ’ képe, hol szinte mindenik bizonyos álorczát hordoz, hogy azt a’ mi van, elrejtse; vagy azt, a’ mi nincs, kipótolja. Mindenik játszik, ’s a’ rovást a’ tapasztalatlannak kell többnyire kifizetni. Csak nézd: a’ kérkedő mint cseveg magárul, a’ betyár külsejét fitogtatja, és a’ tükörbe pislogat, mint a’ fösvény ládájába, a’ gunyoló más hibájin elmélkedik, a’ könnyelmű mulattat, az uzsorás fukar közel a’ pazarlóhoz nagy kamatit számlálja, a’ durva lármáz, ’s mindenben megütközik, a’ szenvedő csendesen ül, a’ szerelmes rejteket keres, az eszmélő mosolyog és hallgat, a’ pulya mindent majmol, a’ féltékeny néz, habzik és izzad. Szólj! te mellyik sorba tartozol?
Én különben az eszmélők’ sorába tartozom felelék, a’ mostanrul nem mervén szólni, mert csak ugyan habozva néztem, nem jő e már Róza; és, ha nem épen szükség, az ember maskarában se hazudjék. Még a’ török sokat beszéllt volna, de az ajtó megnyilt, és nyolcz oláh asszony lép elő, azért is én őt a’ faképnél hagyván, többekkel együtt, az imént érkeztekhez szorongok – egyik közülök mingyárt kezemet megrázván elsikoltá magát: üdvezlégy Jónás! én meghajtottam magamat, mert kissebb termetérűl láttam hogy nem Róza. A’ keztyűt mingyárt megismértem: de más kettőnek is szinte ollyan volt, és termetök is hasonló Rózáéhoz; azért nem tudtam mit tenni, hanem rendében eljártam őket, kérdvén: te vagy Róza? ketteje elnevette magát, az egyik fejével intett, ’s kezemet gyöngén szorítá meg, aztán odább sétált.
Alig távoztam el onnan, az a’ tarka legény tüstént ott termett ’s melléje tolván magát annyit suttogott fülébe, ugy szorongatta karjait, szóval olly ismerősen bánt vele, hogy engem a’ méreg egészen elfutott, annyival inkább: mivel külsejére nézve, azon tarka alakban, méltán a’ kadétot gyaníthatám. Többször akartam közeledni hozzájok, de azzal a’ recsegő bottal, mindég felém hadarászott, ’s nem bátorkodtam erőszakoskodni, nehogy lárma támadjon. Itt tapasztalám: hogy legjobb otthon haragudni; ott az ember bátran kimondja mit akar, másutt le van kötve nyelve. Egy ideig némán néztem, de utóbb a’ sok fecsegést csak ugyan restellém, és az oláhasszonyhoz fúrva magamat így szólék: én nem tiltom az illendő mulatságot, de az álorczában is kötelességünk az erkölcsöt tisztelni! sapienti sat. Erre az oláhasszony hahotázni kezdett, ’s vállamat megveregetvén mondá: te csak a’ régi vagy még most is! azzal elvonult, én pedig tele haraggal néztem utána, magamat vádolván: miért hoztam illy helyre, hol az ember azt is tréfának veszi, ha másnak szive fáj. A’ török költe fel merengésembűl, egy papiroskát nyomván kezembe, mellyen ez a’ vers volt:

Messze irígy tőlünk! hívséget várni nem átalsz
A’ széptűl? ki után annyi epedve tekint!
A’ napnál egyedűl vágyol melegedni? ne gondold!
Másnak is életet ád láng szeme, hidd nekem azt!

Rosz principium ez! – mondám nem szeretném ha másra is ragadna! ’s a’ más alatt Rózát értettem.
Én félek! – viszonzá a’ török – e’ principium az asszony’ vérében fekszik, ’s ha nyilván*
Nyilvánosan.
nem teszi, annál inkább tör ki titkon; ne bánd azért, ha szép hölgyed szemed előtt mással enyeleg; de ha elvonulva ábrándoz, akkor aczélozd homlokodat. –
Bár otthon volnék – mormolám – mit használ a’ tanulás, ha egyszer a’ kár megesett! a’ házi úr’ hozzánk jötte szakasztá félbe a’ beszédet, ki engem tánczra szólított fel; én vonakodtam eleintén, de meggondolván: hogy táncz közben leginkább magamnál tarthatom Rózát, csak ugyan engedtem, és az oláh asszonyt felkértem; ő karját nyujtá ’s több párral kerékbe állánk. – Most közel hozzá, mind inkább úgy rémlett előttem, hogy még se Róza az én tánczosném; Róza karcsubb azt véltem; de a’ keztyű az övé volt – ismét kérdeztem: te vagy kedves? és ő fejével igent billentett.
A’ muzsika megzendült. Tudod barátom! én a’ magyart nem rosszul járom; de az idegenhez nem értek, ez pedig ollyan külföldi táncz volt. Össze, vissza forognak benne, nem tudtam mint szokták; azért is egyik erre, másik arra tolt, majd előre, majd hátra unszolt, ránczigált, én szinte örültem lárvámnak, mert saját képemmel agyon szégyenlettem volna magamat – ebbűl tapasztalám: a’ mit az ember nem tud, abban ne producálja magát.
Még a’ táncz el se végződött, midőn, tánczosném kiállott a’ rendbűl, s a’ mint észre vettem azért, mivel elfáradt engem huzni vonni – ez hagyján! de akkor láttam, hogy ő nem Róza – mennél tovább néztem, annál inkább valósult csalódásom; azért is az ott álló házi urat kértem meg, lenne olly kegyes ’s mondaná meg: mellyik feleségem? Ő nem ismeri meg! felelé. Hát mondja meg mellyik az asszonyság! kértem ismét. A’ maskarát nem illik elárulni! lön a’ felelet. Képzelheted: hogy nekem mind ez nem tetszett, és nyugtalanságom még inkább nőtt, midőn a’ muzsika elnémulván, a’ társaság páronként szétoszlott.
Akár illik, akár nem! én tudni akarom hol feleségem? ezt dörmögvén magamban ujra keresni mentem Rózát, és mindenik oláhasszonyt megtámadtam; néhányat közűlök lárvátlan lelék, de olly isméretlenek voltak mint előbb. Mint a’ párját-vesztett oroszlán rohantam egyik szobábul a’ másikba; belső szorongás, confusio, a’ vászonkép és a’ féltés csak úgy öntötték rólam a’ nagy cseppeket – de olly visszás érzést soha se tapasztalék, mint midőn az utólsó szobába lépvén, a’ Rózához leginkább hasonló alakot a’ párnaszéken ülve, fejét a’ török’ melyére hajtva; ’s egyik kezét a’ már saját képű tarka kadét’ kezébe nyugasztalva lelém; Róza! sohajtá a’ kadét egészen elolvadva; én pedig iszonyodva kiálték: hát még is te vagy? hah! te hívtelen!
Hah te féltékeny! tüstént kövess meg! mondá az oláhasszony, és lekapva hamis képét Lolli mosolygott szemem közzé. Hát engem nem ismersz Jónás? kérdé a’ török ’s félre tolván álorczáját idősb Lépfalvi dűl karjaim közzé.
Én e’ véletlen viszonlátáson szívembűl megörültem; de ha az ember valamin aggódik, öröme se tart sokáig, azért rövid ölelkezés után ismét távozni akartam.
Hová Jónás? mi bajod ismét? kérdé Lépfalvi.
Rózát megyek keresni, jer segíts! felelék.
Az eddig nyugszik – mond Lolli – még fel se öltözvén rosszul érezte magát, haza kivánkozott, ’s minket kért: hogy ne rontanók el kedvét, és ne mondanók meg. Keztyüjét én huztam fel, próbára megismer e Tollagi ur?
Így hát én is haza sietek! – mondám, ’s bár mint marasztottak, mentem, ’s őket házunkhoz invitálván bucsut vettem. A’ szobát zárva lelvén, hol mentémet hagyám, csak a’ maskarában lopódtam ki a’ házbul, szinte fájt szívem, hogy a’ jó hitvest olly méltatlan gyanúval bántám meg. –
Künn hó esett, sötét volt, ’s a’ kakasok körül belül éjfélt kukurékoltak, midőn egyedűl ballagtam, a’ lárvát képemen hagyván ne hogy meghűtsem magamat. A’ mint megyek, egy öregasszony jő felém lámpással. Nem kísérne kend el engem? – szólítám meg – adok valamit! ’s az asszony felém tartván lámpását rám néz, elszörnyed, keresztet vet, ’s ezen szavakkal: minden jó lélek dicséri az istent! fut a’ mint csak tudott. Ez valami gonosznak vélt gondolám kaczagva; de nem sokára az ijedés rám került, mert a’ mint a’ fogadó előtt ballagok, valaki szörnyű hangon, nyársát szegezvén melyemre, így rivalt hozzám: állj meg gonosz! én mingyárt megismertem ugyan a’ baktert; de ha az ember előljáró, restelli ha a’ pórnép illyenkor s illy bohón leli, azért nem szóltam, de látván hogy a’ fogadóbul több ember tódul elő, ’s hogy a’ bakter is a’ dolgot vastagon veszi, csak megvallám ki vagyok, az az: Notarius!
Az derék ember – mond a’ haragos bakter – és nem csatangol éjjel az utszán ijesztgetni az embert. Börtönlyukba veled – ’s holnap a’ kalodába.
De nem ismeri kend szavamat? kérdém szepegve. Mozdulj – kiálta a’ kőszivű bakter – mert odább böklek. Szerencsémre a’ kisbiró is a’ fogadóban iddogált ’s a’ lármára kitántorgott; én a’ lárvát levettem és ő csak ugyan megismervén felszabadított, nem tudván eléggé csodálkozni, mi lett a’ Notariusbúl; én pedig megfogadtam: hogy soha többé maskara nem leszek; nem is tudom minek? mikor az embert inkább ismerik saját képével.
Haza érvén Rózát édesden szunnyadva lelém. Nem akarván őt háborgatni, lassan a’ kályha mellé telepedtem, hogy ott az életrűl eszmélkedjem; de magam is elaludtam ’s csak a’ reggeli fűtéskor ébredtem fel a’ bűzre, tudniillik midőn ruhám rókát kapott. Nyájas részvéttel hallá Róza bajaimat, ’s édes lelkes tekintetet vetve reám mondá: én igazán szeretlek; de sajnálom, hogy gyanúd által másoknak nevetségül szolgálsz. – Én megilletődve dültem karjaiba, ’s a’ mi élet volt bennem, egy édes sohajtásban oszlott el.

* * 20a Januarii.
Tegnap mingyárt a’ kapitányhoz mentem’s köszönetemmel együtt a’ ruhát visszavittem. – Lépfalvi házunkhoz jött. – Lollibul derék aszszony lett, de Rózát nem adnám érte. Ők mondák: hogy ez alkalommal meg akarának lepni bennünket ’s egyszersmind az ifjú Lépfalvit is meglátogatni.
Idősb Lépfalvi sokat beszélt velem, többi között kérdé: igaz e hogy én féltékeny vagyok? öccse sugá be neki. Én nem vagyok féltékeny felelék, de az ember nem azért házasodik: hogy felesége mást is szeressen.
Lásd Jónás! – viszonzá Lépfalvi – féltékenységgel csak rontjuk az asszonyt, ön gyöngeségünkkel csak mások’ érdemeire tesszük őtet figyelmetessé, ’s így sokszor a’ hasonlítás kárunkra válik.
Könnyü az okoskodás, de nehéz a’ házasság! – viszonzám én – már a’ feleség-tartás sok bajt ád, de a’ tartóztatás még többet, és a’ tartozás legtöbbet.
Az ész mindenen segíthet – mondá Lépfalvi – ha feleséged jó, úgy is boldog ember vagy; ha rosz, légy philosophus. Sok derék embernek otthon nem úgy megyen dolga, mint kivánná; de azért nem áll ki a’ piarczra, ’s nem panaszolja baját; hanem türve zárja be szemét ’s azt gondolja: emberek vagyunk. Több illyesekkel meggyőzött, hogy a’ házasság jobb a’ komor agglegénységnél – és én annál inkább elhittem, minekutána a’ kadét megvallá: hogy Róza ártatlan, ’s azt a’ levelet, melly engem a’ verembe ejtett, bosszuságbul koholta, mivel kezemet megcsókolá. Lépfalviék néhány nap itt mulatnak, aztán a’ városba mennek.

* * 25a Januarii.
Ma Pál’ fordulása napján*
Pál fordulása: január 25, a keresztényeket üldöző Saul megtérése Pál apostollá (ApCsel 9, 1–30.).
az én kedvem is megfordult. Örülj örvendezz barátom! házasodj meg mentűl előbb, ha illy boldog akarsz lenni mint én.
Gondold el! én atya leszek; ez olly érzés mellyet az ember hasztalan iparkodik definiálni. Ma édes anyám sirva mondá meg. – Az egész ház örömben uszik. Jöj ha lehet. Az ember messzirül is szereti barátját, de azt is megkivánja: hogy néha mutassa meg magát személyesen. Isten veled.
Szalai Benjamin.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.