Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Lincsi. Már most jöhetne az az úr; minden helyén áll.

Forgay. (jő) Maga van itt Lincsi? Nyitva látván e’ szobát azt gondoltam: hogy már elérkezett az uraság, kinek számára rendelém.

Lincsi. Csak én tisztogatok, de van is sikere; nemde szép szobám?

Forgay. Csinos mint maga. Lincsiben a’ közmondás valósul: millyen az asszony, ollyan a’ ház. Csak iparkodjék, Lincsi! ’s vigyázzon új vendégére: ő gazdag, bőkezű, semmi szolgálatot jutalmatlan nem hagy, ’s nekem jó barátom.

Lincsi. Tán csak nem ollyan morcz képű, mint ez itt a’ szomszédban – lelkemre mondom: úgy néz az emberre, mintha ki akarná nézni a’ világból, csak nem lesz tán beteg?

Forgay. Valóban ez is az.

Lincsi. Jaj nekem! ez rosz újság. Én csak fris egészségű vendéget szeretek (kivűl csöndítnek). Valaki jő, mingyárt szolgálok. (el)

Forgay. Meglátom, milly sikere lesz próbámnak. Hasztalan itt minden orvosszer: a’ léleknek kell ébredni, hogy gyöngeségeit megismérje.

Kistelky. (egyszerre felugrik ’s nagy léptekkel fel ’s alá jár) Élet! élet! gyönge pókháló, mellyet egy porszem, harmat csep, langy szellő összedúl; játszi hab, melly tajtékozva part felé hempelyg, ’s ott elenyészik; hiu szivárvány, tele szép színnel, nagy értelemmel, ’s ha jól megnézzük, könyeken ragyog; zavaros forrás, melly messze csörög ’s a’ szomjuzót megcsalja! Ím! ez a’ föld (tenyerét feltartja) nagy a’ lábnak, szűk az elmének; (rá fúj) ez az élet, melly szél gyanánt sikamlik el – kérdezd az észt, hová? ’s ollyan, mint a’ törött szekér, csikorog, de rá bízott javadat nem bírja.

Forgay. Betegem itt, hallom, mozgásban van. Lesz megint mit hallgatni a’ sorsnak. Valóban nem tudom: mellyiket sajnáljam inkább. Ez itt elégedetlen, az élet’ komorabb oldalain csügg, eleven képzete sötétben szállong; a’ létben nem lel örömet, ’s haláltól még is fél. Amaz eddig víg, boldog volt; ’s most csekély sérelmén lelke elréműlt, mindég halálon tépelődik, ’s örökös félelmében nem hallja az ész’ vigasztaló szavát.

Kistelky. Élet! ’s ez volna azon kincs, melly után annyi balgatag sohajt, mellyért annyi ’s annyit áldozik – sanyarú kincs! mellynek önkényes lemondásától csak a’ világnak annyi félszeg itélete, gyanúja tartóztat. Haha! azt gondolnák: hogy szerelem űzött föld alá. Szerelem! te csalfa édes-mostohája ez életnek! Élelmet adsz néha, szörnyű kamatért – én tudom, én! – mint ég, mint szédeleg fejem, minden csep vérem agyamba tódul – ah, ezek a’ szélütésnek jelei. – Be bágyadt vagyok! (leül)

Forgay. De hogy Rudházy még sem érkezik. Lépvést hajtat nyilván, hogy tüdeje ne szenvedjen.

Kistelky. (nyugtalanul) Mint forr vérem! Így hervad az ember el! ’s utóbb kóró gyanánt nyúlik fel a’ pusztán, ’s csak akkor üt megint lármát; ha sok pénzt hagy maga után ’s bohó testamentomot tesz, vagy pompásan temettetik-el. Iparkodj bár, tedd magadévá mind azon tökélyeket, mellyek nemesítik az életet – mit nyersz? roncsolt testet; és ha a’ lelki miveltség a’ test’ rovására történik, ’s minden igyekezetnek nyögés a’ vége, akkor minden tudomány csak bolondnak velejében támada, ’s a’ vad, kire mí büszke sajnálkozással nézünk le, boldogabb nálunknál. Ördög, pokol! fejem ollyan mint a’ szélmalom, kereng, elő hátra ’s oldalt biczeg – fülem cseng, mintha lélekharang kongna üregében – mind rosz jel – nyugodnom kell. (párnaszékre fekszik)

Lincsi. (Gundát bevezeti) E’ lesz szobája az úrnak.

Forgay. Mit látok! Tekintetes asszony maga van itt?

Gunda. Örűlök hogy itt találom doktor urat! épen szállására szándékoztam –

Forgay. Férje nem jő még?

Gunda. Még útban van. (Lincsihez) Édes leányom nekem még egy üres szoba kell, nem lehetne mingyárt felnyitni ezt a’ szomszédban?

Lincsi. Már azt egy úr foglalta el, hanem itt balról –

Gunda. Jól van, csak hamar. Hordasd be holmimat, a’ kocsit tolasd a’ színbe, és senkinek itt-létemről ne szólj – érted? (Lincsi el)

Forgay. Nem értem e’ titkolódást –

Gunda. Kedves doktor úr, nálunk lévén tudja: mennyi bajom van urammal – ’s meg kell vallanom: hogy az a’ mély tünődés, eszmélkedés, borongás, félelem most se szűnt meg, ’s engem inkább nyugtalanít, mint az a’ kevés vér, mellyet tüdejéből vesztett.

Forgay. És méltán; azért is rendeltem ide, hogy itt a’ zaj és tárgyak’ különfélesége izgatván érzékeit ’s inait, borultságából ébressze lelkét.

Gunda. Hasztalan fáradtam őt felvidítani, minden kérésem, vigasztalásom sikeretlen volt.

Forgay. Nekem minden postán írt és panaszkodott, noha minden válaszomban szavamat adám, hogy nincs veszedelem.

Gunda. A’ halál’ félelme váltig szorongatja különben erős férfiui szívét.

Forgay. ’S mit csinál egész nap?

Gunda. Némán üldögél, jár, kel, gondolkodik, kelletlen eszik iszik, minden hűs levegőtől irtózik, pióczáztatja magát,^* fohászkodik, ’s ez így megy már szinte négy hónap óta. Legnagyobb mulatsága: ha, midőn borongó fővel a’ folyosón sétál, lépteit számlálgatja. Képzelheti doktor úr! mennyi fájdalmamba kerül mind azt látnom, ’s nem tudhatnom segítni.

Forgay. Édes Tekintetes asszony! bízvást nyugott lehet – én jobbulását igérem.

Gunda. Ah doktor úr! előbb akármi nehéz nyavalyát, mint illy lelki betegséget –

Forgay. Én különös úton szándékozom eszméletre hozni. Ismeri Tekintetes aszszony Kistelky urat?

Gunda. Személyesen nem, de tudom: hogy uramnak igen jó barátja.

Forgay. Nem különben az enyém is –

Gunda. Különös víg embernek kell lenni, mert férjemnek küldött irományaival sokszor igen elmulattatott.

Kistelky. (megint felugrik és háborogva járkál) Nyugalom, üres szó! hiú álma egy szerelmesnek! Míg az élet, vagy lélek, vagy pára, vagy akármi a’ testben rejtezik, nincs nyugalom. Hej! a sírban – ott! ott!

Forgay. Nem hall Tekintetes asszony mellettünk valamit zúgni, nyögni?

Gunda. Ugy rémlett előttem.

Forgay. Ez az a’ víg ember – Kistelky Károly. Tessék elhinni! ő szinte azon nyavalyával vesződik mint férje.

Gunda. Félek, ha összejőnek, egyik a’ másikat még inkább megrontja.

Forgay. Épen nem! sőt én ellenkezőt reménylek; ezért is intéztem így a’ dolgot. Ők szeretik ’s már rég nem láták egymást; most tele hypochondriával összetalálkoznak, panaszolkodnak, sopánykodnak; de tudom, hogy mindeniknek van annyi esze, hogy a’ másiknak bolondságát általlássa – a’ lélek magába tér, hasonlítani kezd ’s előbb mint sem véljük, kifejlik sötét fátyolából –

Gunda. Adná isten! én ohajtom leginkább. –

Forgay. Kocsi zörög be a’ kapun – talán jő már.

Gunda. Én tehát nem maradok itt – majd későbben meglepem. Ő erővel otthon akart hagyni, én azonban titkon útra készűltem, ’s kevés vártatva utána indulván, más úton elkerültem. Lehetetlen volt őt idegen ápolásra hagynom –

Forgay. Ez felséges gondolat volt; csak tessék elvonulni, majd tudtára adom én, mikor lepjük-meg.

Gunda. Mint férjem’ barátjának, én is kezére bízom szerencsémet.

Forgay. Úgy tekintem mint enmagamét. (Gunda el).

Lincsi. (Balázst bevezetvén) Ez az uraság’ szobája.

Forgay. Itt vagytok már Balázs?

Balázs. Csak magam vagyok, Tekintetes uram. Egyik kocsival az uraság előre küldött, hogy mindent rendeljek el, maga is nem sokára itt lesz egyik tisztjével.

Forgay. Mi jó hir, Balázs? mint van az uraság?

Balázs. Szemre tűrhetőn, belűl tudja isten mi baja. Már rég szavát se’ hallottam.

Lincsi. Bajának csak kell lenni, különben nem volna beteg.

Balázs. Minap a’ tón ladikázott, ’s piczinyt megerőltette magát – tán az orvosok ijesztettek rá; volna csak az én apám’ fija, tudom, nem félne úgy.

Lincsi. Szegény úr! azonban majd meggyógyul itt.

Balázs. (Forgayhoz) Tekintetes urban minden reménységünk.

Forgay. Ne búsúlj, én jót álok egészségéért. Ha addig elérkeznék míg oda leszek, ugorj hozzám. (el).

Lincsi. Ez derék úri ember, de haragszom rá, mivel a’ minap megpirított. (szivéhez nyúl) Itt valami szorongatott, ’s azt neki megpanaszlottam – azon ő nehezen fog segíteni, mondá, hanem más valaki –

Balázs. Ki az a’ valaki? –

Lincsi. Majd bíz’ én azt megmondom, mikor magam se’ tudom még.

Balázs. Mind haggyán! Csak ollyan meleg ne volna; majd elolvadtam az úton.

Lincsi. Nekünk van az ellen orvosságunk – jó fris ital.

Balázs. Mingyárt jövök, de előbb beteszem az ablakokat, mert megszidnak a’ fris levegőért. Jőjön hugocskám! (el Lincsivel)

Kistelky. Gyermekkoromban azt kérdezték tőlem: mi az, ha leteszik is sír, ha felveszik is sír? Ki gondolta volna, hogy a’ láncznak e’ tulajdona reám is illhetik majd? – ha ülök is baj, ha járok is baj, ha lefekszem még nagyobb baj, ’s így a’ sok bajtól bajlódva se tudok menekedni.

Foray. (jő) Jó napot barátom! hogy vagyunk?

Kistelky. Mint kiben az élet és halál birkózik; én vagyok az ülő, mellyen edzik fegyveröket. Édes barátom! a’ régi nyavalya új szót nem érdemel, új bajaim pedig csak a’ réginek gyermekei.

Forgay. Ez a’ régi panasz, ’s már félig szokás. De különben jól érzed magadat?

Kistelky. Csudálom! te orvos vagy, szemed is van, ’s még így tudsz kérdezni – ha jól érezném magam’, nem lesném az órát, melly vagy egészséget vagy halált fog rám hozni.

Forgay. Én jobban szeretném, ha te az óralesés helyett a’ szabadban járnál, sötét képzeletidet pihenni hagynád, vagy kellemes társaságot keresnél.

Kistelky. Én és társaság! Vagy azt akarnád, hogy szögletbe vonúlva nézzem és sajnáljam a’ gyöngéket, kik ma vígadnak, ’s messze időkről ábrándoznak, ’s holnap egy szellő képes ledönteni őket?

Forgay. Keress asszonyi társaságot, ’s ne sürüsítsd itthon töprenkedve véredet –

Kistelky. Hol asszony a’ főszemély, ott az ész kártyaházat rak gyermekasztalnál.

Forgay. Különben nem voltál asszonygyűlölő –

Kistelky. Az ifjuság minden hamis pénzből nagy kamatot vár, ’s mellette az igaz tökepénzt elkölti – én annyira ismérem az asszonyt, hogy többé nem vakít el – különben gőgös se vagyok azt hihetni, hogy rajtam még a’ hervadás is kellemes lehetne.

Forgay. Látd barátom! mind ez a’ tünődő képzelgés szüli, melly az életre komor színt terít, ’s retteg még is a’ haláltól, ’s ha így tart, élted szebb ’s gyümölcsöző felét hypochondria emészti el.

Kistelky. Édes barátom! én azt jól tudom: hogy a’ természet’ titkos műhelyébe emberi szem nem hathat, ’s hogy nem minden nyavalya orvosolható; ne tartsd azért nemismert nyavalyámat képzettnek. – Légy őszinte ’s megnyugszom – vagy próbálj valamit rajtam ha a’ más világba küldesz is.

Forgay. Én azért kértelek ide, hogy közelebb legyek hozzád, ’s csüggedt lelkedet valamikép más irányra ébresszem. Mint barátod azt mondom: bolond vagy, ’s nem érdemled meg az egészséget mellyel bírsz – mint orvosod azt mondom: vigyázz magadra, melly bajt most magad alkotsz, valóvá lehet, ’s akkor orvosszer nehezen használand, ha az elcsavart természet magát rajtad megboszúlja. Én a’ sok hosszu recipe helyett, mellyel más magadat ’s erszényedet fogyasztaná, csak egy jó feleséget ajánlanék, ki mozgásba hozna, ’s időt nem engedne haszontalan eszméletekre.

Kistelky. Feleség! új bajt a’ sok régi bajhoz – mérget méreg ellen – kérlek ne érintsd e’ pontot.

Forgay. Jer hát velem sétálni.

Kistelky. Bágyadt vagyok.

Forgay. Megjön erőd.

Kistelky. Fejem ég, szédeleg.

Forgay. Majd elmulik, csak jer.

Kistelky. Nem megyek.

Forgay. (kalapját veszi) Hát maradj.

Kistelky. (habozva) Édes barátom! tán még is szükséges volna valami szer – ha gondolnád –

Forgay. Mondtam már, betegséged leginkább magadtól függ, ’s ha az egész patikát beveszed is, rosszabbul ugyan, de jobban nem léssz – azért ne kivánd hogy meggyőződésem ellen cselekedjem. Isten veled. (el)

Kistelky. Engem vádol, mert ismérete, tapasztalása nálam szégyenben hagyja. O emberi tudomány! gyüszűbe fér egész tartalmad. Minden csak füst, gőz mint az élet maga. Minden kor, minden elme azon töri magát, hogy új módot új forrást találjon, az életet üstökénél fenntartani; ’s ennyi könyv, annyi ezer vélemény’ következtetése az: hogy – meg kell halnunk ’s ah ezt is akkor – minekutána örömeink’ halálát vérző szívvel szemléltük; és így, akár csep akár pint számra veszed az orvosságot egy tüsszentés megöl. (A’ másik szoba’ ajtaja nyílik, Rudházy köpenyegbe burkolva belép, utána Balázs a’ poggyásszal, Lincsi, ’s több fogadóbeli ember ládákkal).

Balázs. E’ legalkalmatosabb szoba, Tekintetes úr! maga doktor úr rendelte. (Rudházy helybehagyását jelenti, az ablakhoz megy, ’s próbálgatja ha jól be van e zárva).

Lincsi. Parancsol valamit Nagyságod? (Rudházy nem szól) Tán fris italt méltóztatik? (Rudházy irtózását jelenti keze’ intésével).

Balázs. (Lincsihez) Már több hónapja hogy langyos vízzel él.

Kistelky. Micsoda zúgás van mellettem? Az volt még hátra, hogy itt is háborgassanak.

Balázs. Tek. úr! elugorjak Doctor úrért? (Rudházy sietni inti).

Lincsi. Uzsonnát vagy vacsorát parancsol Nagyságod?

Rudházy. (Haragosan int, hogy ne kérdezősködjék).

Balázs. (Lincsihez) Uram semmit sem eszik – de annál többet eszem én.

Lincsi. Néma ez a’ kend ura?

Balázs. Nem épen néma, csak hogy nem szokott beszélni. (el)

Lincsi. (félre) Még illyen két ember mint az (a’ mellék szobára mutatván) meg ez, nem fordult meg nálunk. (Rudházyhoz) Ha valamit méltóztatik parancsolni, tessék oda künn a’ csengetyűt meghúzni. (el)

Rudházy. (Köpönyegben fel ’s alá jár, aztán feltár egy ládát, könyveket és papirost vesz ki, olvas, megint felkel, a’ tükörhöz megy, fejét csóválja, leül és ír)

Kistelky. Örömest kimennék, de a’ hévség mingyárt elgyujt, szemem kettőzik, fejem dagad, szédeleg. Hm, hm, mire jutánk! egykor szerelem, barátság és jó bor után szaladgáltam egész nap is, lábam könnyű volt mint keblem, ’s melly örömet ember előtt elrejték, bizonyosan kisohajtám a’ szelíd holdnak. Boldog idő vagy bolond idő, mindegy! az életet megízlelni lepke szárnyan repűlsz felénk, ’s midőn megakarunk fogni, ennen orrunkat ütjük-meg. Most bort nem iszom ’s veres vagyok, testem izmos ’s erőm nincs, sokat gondolkodom ’s mind inkább elbutúlok. – Haj, mi lesz ebből? hm, por és pára. Még is kijárom magamat, (fogja kalapját) fáradság után talán lelek nyugalmat. (Épen mikor Kistelky kimegy, Rudházyhoz Forgay lép be, ’s amaz látható örömmel tejeszti felé kezét).

Forgay. Isten hozott barátom! Örűlök hogy szavamnak engedtél, ’s oda hagyád fészkedet. De minek ez a’ köpönyeg? minek ez a’ sok kendő nyakadon e’ nagy hévségben?

Rudházy. (jelekkel tudatja vele, hogy a’ levegőtől fél).

Forgay. Barátom, én a’ néma játékhoz nem értek – nem tudsz szólni?

Rudházy. (gyönge hangon) A’ torok – a’ tüdő –

Forgay. Hiszen mikor utóljára nálad voltam, mondám: hogy nem vagy ’s nem is voltál veszélyben. Csak te beszélj.

Rudházy. (mindég gyönge hangon) Ha lehetne – de melyem fáj! Segíts barátom! adj-be, én rendelésidet pontosan megtartom.

Forgay. De mi bajod? nem látom által.

Rudházy. (elővesz nagy csomó irást ’s Forgaynak adja). Itt van napló könyvem, benne híven le találod festve nyavalyámat.

Forgay. Haha! egy ország’ betegségei se tennének többet.

Rudházy. (titkon bosszonkodva) Nem tudom mi nevetned való van ebben? – te a’ dolgot igen könnyen veszed, ’s én azalatt elhalok.

Forgay. Lássuk hát. (olvas) Főfájás melly ebéd közben enyhűl, szorongás, görcs a’ melyben, a’ torokban viszketegség, – nyugtalan éj, álmatlanság – (az irást átforgatván sebesen) és a’ többi. Látom mind egy húron pendűl.

Rudházy. Úgy barátom! ’s ezek jelenségei a’ lappangó halálos nyavalyának – segíts ha lehet!

Forgay. Látd! mind e’ jeleket az örök tünődés és képzelősség szüli. A’ hevült vér, a’ feszült velő a’ fájdalmat valóvá teszik, mikor a’ félelemtől kábulva elcsüggedsz. Ez mind jó lesz csak te légy nyugott és beszélj.

Rudházy. Mi az akarat tehetség nélkül.

Forgay. Tehetségedet magad tompítád-el, ébreszd-fel újra. Van e bizodalmad bennem?

Rudházy. Minő kérdés! ha nem volna, nem indúlnék vakon szavad után.

Forgay. Itt kezem, nem lesz bajod, csak te beszélj – ha énekelsz se’ bánom, ha mingyárt nehezen esik is eleintén. Hát ezek micsoda könyvek? (nézi) Haha! Brown, Mesmer, Hahnemann, Hufeland. – Ej ej, édes barátom! ezek neked ollyanok, mint gyermeknek a’ kés, össze zavarják elmédet, de meg nem nyugtatják, ’s majd úgy jársz, mint az egyszeri ember, ki némelly nyavalyában e’ sor helyett: be kell várni míg a’ gyermek felnyitja száját, nyomtatási botlás miatt így olvasta: be kell varrni – ’s fogta magát és kis leányának összevarrta száját.

Rudházy. (elfeledve magát) Hahaha! ugyan jól járt a’ ki elvette.

Forgay. Most mennem kell.

Rudházy. (ismét gyönge hangon) És semmit se rendelsz?

Forgay. Majd későbben – innen úgy is el kell költöznöd, mert hallom, melletted igen izgága ember lakik, pedig ez igen neked való szoba –

Rudházy. (ismét elfeledve magát) Izgága ember? Ha ok nékül megbánt, bennem is férfira lel.

Forgay. Látd barátom! illy hangot szeretek én. Isten veled. (el)

Rudházy. Ne késsél! Alig szóltam, már érzi melyem. (Elmerűlve fel ’s alá jár) Szörnyűség! egy víg óra’ következése milly sajnos – mikor az evezőt olly vidám kedvvel forgatám, nem hittem hogy éltem’ ere ott szakadjon. – Illyen az élet! Forgay biztat ugyan, de – de előérzetem mást sugall; csak azért bíztat, hogy a’ szomorú kénytelenséget szelídebb alakban tűntesse előmbe. A’ halál, mint leghívebb követője az életnek nem rettent ugyan, – de illy korán, illy lassan, illy készületlen (leül ’s fejét kezére hajtja).

Kistelky. (tüzesen felzárja az ajtót, becsapja, ’s kalapját az asztalra dobja) Kiállhatatlan bosszúság! A’ kit csak előtalálok, egészséget hazud rám, mint az időről mindenik színemről szól, mintha mindég sárgán jelenne meg a’ halál; hát a’ ki magát főbe durrantja – pirosabb lesz minden rózsánál? Mintha fáradt volnék, pedig alig jártam. Látom már, én hijában koplalok, hijában iszom vizet, nyavalyám orvosolhatatlan. Ki parancsol a’ vérnek hogy ne gyűljön a’ főbe? Nem bánom, akármi történik is velem. A’ barátság kérelmének, a’ világ’ kivánságának eleget tettem – el vagyok készülve, csak az egyet óhajtom: hogy a’ Volt és Nincs között ne legyen gondolat. (komoran leül)

Rudházy. Én mint atya, mint férj olly szerencsés valék, ’s ez által földi birtokom még édesebb lön. Bízvást mondhatom: éltem szakadtával nem csak az veszt, kit szorosabban köte hozzám a’ sors, de mások is, kiknek szép feltételeim szárnyat adtak volna. Hány szép szándék buzgott elmémben? hány jótévő czélt alkottam, ’s mind ezt egy érpattanás megsemmisítse? Úgy járjak mint a’ müvész, ki sok elmélkedéssel egy égi alakott képzett, melly halhatatlanítsa, ’s midőn a’ durva kőre hullnak első ütései, összedűl, meghal, ’s ’a szép idea cháoszba tér vissza. E’ tekintetből sajnálom éltemet, a’ nélkül hogy magamat félénknek tarthatnám. Milly nehezen lélekzem; a’ szólás nehéz, nem hijában, a’ sors örök elnémulásra készít – szurás – nyomás a’ melyben, bús jelenség – felirom, betegségem’ története az orvosoknak használhat legalább. (leül és ír).

Kistelky. (ismét felkel) Hypochondria? – te az ész’ sötét kísértője, te tűnöl fel előttem? – Nem! te is csak olly nagy Semmi vagy mint a’ hűség; név, mellyet a’ lekötött ész a’ nyelvre tesz – téged a’ természet nem ismér – veled hát nem lehet bajom. Orvosom annak tartja, de nincs könnyebb mint valamit állítani, mi az önkénytől függ. Átkozott állapat! dolgaimtól elvontak hogy fejem derűljön, ’s a’ munkátlanság legnagyobb betegség. (egy szögletben észre veszi tokba zárt hegedűjét) Milly ujság! mi jutott itt Tamásomnak eszébe, hogy ezt is elhozta? – ’s én most látom csak először – bizonyosan gyöngűlnek szemeim is (felveszi a’ hegedűt) Édes hegedűm! egykor sokat forgottál kezemben, mikor egy szépnek tekintete keresztűl villant rajtam ’s én csillagnéző voltam – utóbb a’ kuszkóban maradál mint sok arany álom (kiveszi tokjából a’ hegedűt) Tudok e még? újaim merevültek ugyan – de semmi! annál jobb lesz mulatságom. (húzza)

Rudházy. (félre vetve irásit) Ejnye micsoda átkozott csikorgás ez? szinte szaggatja fülemet – mindég erősebben húzza – lehetetlen kiállnom. – Csak tudnék kiáltani! (csönget).

Balázs. (jő) Tessék parancsolni.

Rudházy. Hallod Balázs?

Balázs. Ej be szép – aztán ugyancsak kesergő nóta!

Rudházy. Csikorgó nem kesergő! (koczogtat az ajtón) Nem hallja, vagy tán készakarva teszi. Jer Balázs! neked ép tüdőd van, kiálts által, majd megsugom én, mit?

Balázs. Jól van Tekintetes úr. (a’ közajtóba áll, Rudházy fülébe súg) Kérem uraságodat, itt a’ szomszédban beteg van – hallja az ur, tessék bennünket kímélni.

Rudházy. Jobban kiálts! tán siket. (Balázs’ fülébe súg).

Balázs. (jobban kiáltva) Hagyjon fel az úr a hegedűvel; beteg van a’ háznál.

Kistelky. Hát engem illet. (szinte az ajtóhoz megy) Mi baj?

Balázs. Fülünk fáj. (Rudházy fülébe súg) Tegye félre az úr azt a’ hegedűt, igen sivít.

Kistelky. Minő parancsolóképen szól – azért se teszem le. (általkiált) Nekem épen kedvem telik benne most, érti az úr!

Balázs. Mit mondjak Tekintetes úr? (Rudházy súg) Nem illik így háborgatni a’ többi vendégeket, vagy jobban meg kellett volna tanúlni. –

Kistelky. (fenn kiált) Kinek mi köze hozzá? én magamnak eleget tudok! tessék otthon parancsolni. (annál tüzesebben hegedűl).

Rudházy (magát elfeledve, félre tolja Balázst és teljes torokkal kiált) Ez neveletlenség, uram!

Kistelky. Tüzes lánczos! ez belém akar kötni – épen jó kedvemben talál – ’s mintha ismerős szózat volna. Rajtam senki se paczkázzon. (általkiált) Nem ártana ha nyelvét uraságod megzabolázná, különben majd segítek én!

Rudházy. (nevekedő tűzzel) Ezer mennykő! az ajtónak köszönje az úr, különben majd becsületre tanítanám! (befelé) ez pántolódni akar – pedig mintha ismerős volna.

Balázs. Ne féljen a’ Tek. úr! ha ütlekre kerül a’ dolog, itt vagyok én is –

Rudházy. Az úrban nincs nevelés.

Kistelky. (elvetvén hegedűjét) Ejnye mennydörgő mennykő! az úr még fenyegetni mer! meglátjuk! (olly erővel az ajtóra üt hogy a’ zár felpattan) Tán azt véli – (meglátja Rudházyt ’s nagy örömmel felé terjeszti karjait) Józsi!

Rudházy. (örömtelve) Károly! édes kedves barátom! (ölelkezés)

Balázs. Ej, ej! mi lett a’ haragból? Így én hát dolgomra mehetek. (el)

Kistelky. Mikor, honnan jöttél? barátom! hogy még nem láttalak – szivemből örűlök – ugyan rég nem láttuk egymást!

Rudházy. Csak az imént jöttem, barátom! – valóban nem várt öröm, hahaha! milly különösen találkozunk ismét –

Kistelky. Most hagyjuk nyitva az ajtót.

Rudházy. Helyesen, ’s együtt leszünk mindég. Ej barátom! be sok beszélni valóm van veled.

Kistelky. Furcsa történet! ha fejem egészséges volna, egy kis vígjátékot irnék felőle, bezzeg adna ez tréfát barátinknak! De szólj, mi jó hozott ide téged?

Rudházy. (mind inkább gyöngülő hangon) Ah barátom! nem hijába történt viszontlátásunk illy különös módon – engem nem a’ szerencse hozott melléd, hanem talán a’ sors végső kedvezése – tán utószor látjuk egymást.

Kistelky. Hogy hogy? hiszen csak nem akarsz tán meghalni?

Rudházy. (még gyöngébben) Én bizony oda vagyok, Károly. Vége az erős alkotásnak, a’ harsogó szózatnak, mellyel hajdan egymást vígságra hívtuk – melyem, tüdőm oda van – nem hallod milly gyönge szavam, alig tudok beszélni.

Kistelky. Azt nem találom; előbb ugyan derekasan lármáztál –

Rudházy. Haragból – de érzem is, alig lélekzem; már négy hónap óta sínlődöm így; nincs is reménységem hogy kivergődhessem a’ tüdő-sorvadásból!

Kistelky. Hm, hm! képedre nézve alig lehetséges.

Rudházy. Csak jól, jól nézz meg, minő sápadt, minő rosz színben vagyok.

Kistelky. Mint mikor a halál kijő a’ kocsmából – hiszen te piros pozsgás vagy –

Rudházy. Te csak most is szeretsz még enyelegni – meglásd a’ jövő ősz eltemet.

Kistelky. (félre) Ez valóságos hypochondria! szegény –

Rudházy. Forgay vigasztal ugyan –

Kistelky. Mit hallok? Hát Forgay a’ te gyógyászod is?

Rudházy. Igen, ő rendelt ide, hogy közelebb legyen hozzám, mert hivatala nem engedi meg többszöri távozását. Ő mindent elkövet, egészséget ígér; de félek, hogy a’ természet nem segíti többé buzgalmát.

Kistelky. (félre) Valóban, szinte félre beszél! (Rudházyhoz) De hogy Forgay nekem nem szólt, pedig engem is ő gyógyít.

Rudházy. Téged? hát te is beteg vagy? valóban ezt mondanod kell: különben nem hiszi senki.

Kistelky. Oh barátom! ha igaz hogy a’ lélek a’ főben lakik, akkor az enyém nem soká marad ott, mindég kifelé tör, ’s egyszerre hűlten hagy. Már néhány hónap óta fejem megromlott, ’s testi lelki tehetségem az által hijányt szenved; csodálom hogy azt első pillantatra észre nem vetted.

Rudházy. (félre) Ezt hypochondria kinozza. Be sajnálom szegényt! (Kistelkyhez) Mit mond orvosod?

Kistelky. Puszta vigasztalás nem igen hat rám.

Rudházy. Puszta vigasztalás? hiszen Forgay ügyes orvos, azonfelűl barátod.

Kistelky. Mivel barátom, azért folyamodtam hozzá, orvos-tudományát se vonom kétségbe. De foltozgasd bármi ügyesen a’ romladozó házat: ha rosz alapja, összedűl még is. Mi engem illet, én nem a’ halált rettegem, hanem sok czerimóniáit.

Rudházy. (félre) Szegénynek esze is tévedez! (Kistelkyhez) Ah te még szerencsés vagy! a’ képzelet nem mindég valóság; de én, ki tudom hogy lassu halál sorsom, én, kinek hiveim’ csendes könyeiben untalan látnom kell a’ bús következést, én, vagyok méltó szánakodásra! a’ te véred elevenen szökell, forr – az enyém alig ballag – nézzük pulsusainkat! (félre) Tán nyugottabb lesz látván, hogy én sokkal betegebb vagyok. (Kistelky’ pulsusát tapogatja) Haha! semmi baj! véred teljesen ugyan, de rendesen lüktet.

Kistelky. Nem értesz hozzá, add ide kezedet! – Illyen a’ jó pulsus: egy – kettő – három. Így lüktet az egészséges vér. Boldog ember! tőled a’ nyavalya olly messze jár, mint tőlem az egészség.

Rudházy. Hahaha! bocsáss meg, de kaczagnom kell.

Kistelky. ’S mért?

Rudházy. Hogy erőnek erejével beteg akarsz lenni.

Kistelky. Hahaha! lásd, melly örömest tolja az ember másra saját gyöngeségeit; de hagyjuk ezt: te azóta megházasodtál, mondd el barátom őszintén, meg vagy é elégedve?

Rudházy. Oh barátom! nem képzelheted boldogságom’. Nekem hitvesül egy áldott jó teremtés jutott, ki bennem él ’s én őbenne, ki nyájas szeretettel szépíti napjaimat, ’s minden kivánatit, örömeit enyéimben leli. (mindég tüzesebben) Egy fiacskám is van, szép, vidám, eleven szóval: kis angyal.

Kistelky. Azért a’ legkisebb felleg, melly egedre szállt, tikkadásig ijesztett el. Nekem is volt azóta egy mátkám, meg egy macskám is, egyik elpártolt, a’ másik elszökött. Tégy különbséget. Most magam állok, mint a’ lesüllyedt hajón a’ meztelen árbocz.

Rudházy. Hát innen az epedés! az agglegénység ül nyilván fejedben.

Kistelky. Csalatkozol, ha nyavalyám’ okát az elveszett mátkában keresed. A’ vérben ’s a’ bal természetben fekszik az, mint nálad a’ félelemben. Nem tagadom: eleinte fájt; de elgondolván az asszonyok’ hibás alkotását, hamar megnyugodtam.

Rudházy. Mátkád derék leány, szeretett ’s szeret még most is, feleségem jól ismeri.

Kistelky. Elhiszem; férjnek szeretett volna engem, ’s mást házi-barátnak;^* de látván, hogy nem azok’ sorába tartozom, kik bárányi türelemmel szögletbe lapulnak, ’s bár viszkesen orrok, még is mindent igazolnak –

Rudházy. (szavába esőleg) Elhagyott, mivel kínzó szeszélyeidet ’s határtalan féltékenységedet nem tűrheté. Most is siratja nyugalmát.

Kistelky. (titkos öröm ’s elfogódás közt) Nyugalmát? – siratja?

Rudházy. Igen, igen! ’s annak jeléül már több kérőnek kosarat adott; rég megírtam volna, ha keserves betegségem –

Kistelky. Eh, lyányról itt a’ szó, nem betegségről. –

Lincsi. (Kistelky’ ajtaján koczogva) Tekintetes úr!

Kistelky. Jő valaki. (Lincsi belép) Ah Lincsi! mit akar kis lelkem?

Lincsi. Az öreg Tamás egy kevessé víg.

Kistelky. Az az, felhörpentett?

Lincsi. Szolgálok helyette, ha valami tetszik.

Kistelky. Tetszik bizony – akár egy csók is.

Lincsi. Megártana Tekintetes úrnak, hiszen beteg.

Kistelky. Voltam, Lincsi! voltam; de már jobbulok.

Rudházy. (félre) Valóságos hypochondria! hol bús, hol csókolni akar.

Kistelky. Ha csókot nem adsz, hozz bort, azt is pedig jót!

Lincsi. (félre) Minő változás! alig hiszek szememnek. (főcsóválva el).

Rudházy. Károly! mit mivelsz, talán csak nem iszol bort?

Kistelky. Iszom biz én, ha gyógyász barátunk’ képe egy réffel hosszabb lesz is. Rá untam már a’ sok vízre.

Rudházy. Hahaha, ez ám a’ betegség!

Kistelky. Azért még is beteg vagyok; de már nem gondolok vele, legalább vigadva költözöm el. (habozva) Barátom! hát feleséged csak ugyan ismeri mátkámat – ’s azt mondja, még most is szeret –

Lincsi. (jő) Itt a’ bor!

Kistelky. Legyen Hébém, Lincsi! ’s ha a’ redős Aesculáp fejét rázza is, mosolyogjon szemébe ’s kérdezze: mi a’ szerelem? majd visszapislog ő. (Lincsi bort tölt neki ’s kimegy) Éljen a’ barátság és szerelem! (iszik, Rudházy magában nevet) Téged nem kinállak, mert félénk vagy.

Rudházy. Mentsen Isten! ez adná meg a’ vég csapást.

Kistelky. Örűlök édes barátom! hogy látlak, ’s boldog vagy. Szólj mit alkottál azóta hogy nem láttuk egymást?

Rudházy. Oh te most házamra sem ismernél, kertem tágult, szépűlt, könyvtárom szaporodott; de mind ez csak kezdet még, esztendőre ismét építek –

Kistelky. ’S feleséged híven osztakozik dolgaidban?

Rudházy. Minden szorgalmat és gondot édes éleménnyé varázsol, ’s jótevő tündér gyanánt bájleplet von mindenre. (mindég hevültebben) És fiam ha nagy kék szeméből felém mosolyog, majd kipattan keblem az örömtől – barátom! abból egy derék lelkes Magyart nevelünk. (Lincsi Balázzsal Kistelky’ szobájába lép).

Lincsi. (Balázshoz) Mikor mondom, bort isznak.

Balázs. Az én uram is? lehetetlen!

Rudházy. Mondom neked, házasság nélkűl az élet semmit sem ér; mikor egybe ülünk, atyám, én, és Gunda szép szőke bodor fiát ringatva ölében, ’s előttünk a’ nemes bor csillog – hajh barátom! illy pillantat századot ér; (poharat fog) szent örömmel lehet akkor zengeni: addig élem világom’, míg virít ifjuságom! (inni akar).

Balázs. (hozzá szökik) Tekintetes úr, az Istenért! a’ torok, a’ tüdő – (e’ pillantatban Forgay és Gunda a’ hátulsó ajtón belépnek).

Forgay. Helyesen barátom! én is iszom egészségedért. (Rudházy meglepetve egyikről a’ másikra néz, ’s Gunda’ karjába hajol).

Gunda. Vége minden búnak. Jobbúlva látlak.

Kistelky. (félre) Ugyan megjártuk a’ betegséggel. (titkon Rudházyhoz) Már most ha törik ha szakad, egészségesek legyünk.

Forgay. Gyógyulástokkal mesterségem ugyan nem igen kérkedhetik, de ha még egyszer panaszkodtok, megkinozlak benneteket.

Rudházy. (félre vonván Forgayt) Megfelejtkeztem, nem fog é ez ártani?

Forgay. Egyél igyál a’ mi csak tetszik. Ne félj, hogy egy csep vér vagy rekedség halálos.

Rudházy. (Kistelkyt Gundának bemutatja) Kistelky úr, jó barátom. Rég kivántad ismerni, most előtted áll.

Kistelky. Tessék róla kegyesen itélni, ő csak gyógyuló félben teszi hódolását.

Gunda. E’ találkozás annál kedvesebb mennél szebb jövendő nyílik által; reménylem hogy a’ komor képzelgést vidámabb élet váltja fel ezentul.

Rudházy. Ha elszánt akaratom győzhet, illy betegség többé ne háborítsa nyugalmad’.

Kistelky. Édes Tekintetes asszony! van olly kora a’ férfinak, mellyben az ész bizonyos szökéseket tesz, ’s néha akkor sincs otthon, mikor a’ háznál szükség van reá. Íme itt áll két eleven példa. –

Rudházy. Szólj kedvesem! minek köszönjem e’ nem várt jelenést.

Gunda. A’ szeretetnek; (Kistelkyre czélozva) ’s még egy szívet ismérek, melly nagy részvéttel fogja hallani e’ történetet.

Kistelky. Ha így van, magam sietek elébe, ’s reménylem, hogy beteges tévedésiért a’ meggyógyult bocsánatot fog nyerni.

Balázs. Lincsi! mit mond erre?

Lincsi. Ha mí így betegeskednénk, alig ha más móddal nem gyógyítnának bennünket.

Gunda. Kedves Forgay úr! mind ezt barátságának köszönjük.

Forgay. Enyém is a’ nyereség, mert illy beteg mellett az orvos legtöbbet szenved, azért mint gyógyász elnémulok, de mint barát könnyűlt szívvel köztetek maradok.

Rudházy. Köztetek, barátim! derűlni érzem lelkemet. Jertek házamhoz, ott ünnepeljük jobbulásunkat.

Forgay. Megyek.

Kistelky. Én is; ’s a’ multat tekintsük úgy, mint vígjátékot a’ szomorú életből.