HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ FEJÉR KÖPENYEG.

Sok ember azt véli: hogy a’ falusi lakásban lelhetni nyugalmat; igen, ha ki már nyugalmát oda viszi magával; azonban a’ természet’ ezernyi bájai sem idézik-fel mingyárt a’ lelket süllyedtéből, és a’ csörgő patak, a’ fák’ kies zöldje, illatos rét, ’s a’ fülmilecsattogás sem tölti meg tüstént a’ várastól meglapított erszényt. Csöngedy Bencze is, azon véleménnyel, hogy majd a természet’ kebelén minden életöröm ujúlva tünend fel neki, tavasz’ kezdetén odahagyá a’ nagyvilági zajt, melly közt legszebb korát, változó szerelmekben ’s tomboló mulatságokban élte által. Megunván a’ fényüzés’ hiú játékait, a’ mázos arczokat ’s az olcsó szívek’ erőltetett ömledezéseit, szinte más világban képzelé magát, midőn kellemes fekvésű jószágába érvén, azon rég nem látott szobákban szálla-meg, hol gyermek-kora szép álomként lengé körűl, ’s minden tárgy, minden szöglet édes emlékezettel köszönté. – Bencze heves, könnyelmű, de jó szívű ember volt; olly hamar érzékeny, mint feledékeny; miként az alkalom ’s az ujság hatott reája. Még férjfi korában sem átallá az ifjuság’ csínyait, ’s kész volt önkárával is áldozni, hol más félénken vonúlt el. Ingadozó lelke most a’ magánytól várt uj örömeket, ’s orvosoltatását hibás számolásból eredett sebének.
Elfogódva nézte háza’ belső intézetét, hol kivűlötte minden régi izlésre mutatott. Komoran néztek alá üstökös Eleji ’s több magyar Hősök a’ barna falakról, mintha neheztelnének elfajult vérökre. A’ fogasokon még régi rendben vegyest lóggtak kardok, fegyverek ’s egyéb vadász-eszközök; közbe közbe gazdaságbeli rovások ’s pajtakulcsok aggatva; a’ tetemes karszékek ’s asztalok az idővel látszottak viaskodni – szóval mindent azon állapatban talált, a’ mint boldogúlt atyjáról maradt, ’s úgy tekinté: mint ereklyéjét boldogabb időknek. Könyvekre is akadt, ’s bár ezeken a’ moly edzé hatalmát, még is körűlforgatta, ’s nem kevéssé volt meglepve, midőn ezen mostani érzetével olly egyező versre talált:

„Képzete’ lángösztönére
Honjától sok ember vál,
’S a’ józan ész’ ellenére
A’ világ’ zajtengerére
Kétes habok közzé száll.

De ah mennél előbbre lép,
Látja, érzi, hogy álomkép
Az, mért hajdan úgy ége;
’S ezer kiállt veszélyinek,
Létfogyasztó küzdésinek
Csak lemondás a’ vége.”

Biz úgy van! mond Bencze, érezvén: mennyi szép reménnyel lépett ő is egykor a’ világba, ’s túl haladván az emberkor’ szebb felét, milly kevés hasznot ’s mennyi adósságot mutathat. Még inkább hatottak reája a’ következő sorok, mellyekben a’ költő szédelgő vágyaitól bucsúzni látszik:

„Szép csalódás! tőled is már
Boldog én, megválhatom;
Szerte pattant a’ fellegvár!
A’ mit lelkem ezentúl vár,
Könnyen feltalálhatom,

Kis hajlékom’ hüs körében,
A’ természet’ lágy ölében,
Szebben virít a’ jelen;
A’ mit veszték, elfeledve,
’S a’ szív, bár lecsendesedve,
Nem lészen örömtelen.

’S míg létemnek vég adóját,
Földi sorsom kivánja;
A’ jövendő akármit ád,
Itt éltemnek kis hajóját
A’ fergeteg nem hányja.

Alant bár, de szabadságban
’S csendes házi boldogságban
Folynak vídám napjaim,
’S ha még is bú bánat ére,
Annak sebes elűztére
Jó bort adnak halmaim.”

Jövendő éltemet rajzolád, jó ember – mond Bencze – ’s erősen hitte, hogy semmi csalárd fény nem zavarja többé fel nyugalmát. De mit nem hisz a’ gyarló ember! ha nem tudja, mit tegyen idejével. Benczének azonban tetszett új élete, bár mi egyszerű volt is; el-elsétált, ’s gazdagsághoz nem sokat értvén, könyvekből akarta megtanúlni azt: innen következett, hogy többször a’ jószág’ természetével ellenkező intézeteket tévén, gyakran fel-felakadt cselédjei’ együgyű szavain, kik mélyebben láttak a’ dologba; ezt restellé, ’s mindent reájok bízván, vendég gyanánt élt saját házában, ’s eluntában a’ párnaszékre dőlve, sok feltétele alvással végződött. Így nyujtózott egykor,*
Egy alkalommal.
midőn juhásza hivatlan hozzá belép, ’s elpanaszolja hosszan: hogy a’ bárányok vesznek, eső nem jár, a’ legelő sovány, ’s a’ só is elfogyott.
„Majd az ispán tesz rendelést!” mond Bencze.
„Mellyik ispán?” kérdé a’ juhász.
„Igaz, igaz, magam küldöttem el – mond Bencze – sóra lesz pénz, a’ bárányok iránt valamit gondoljunk.”
Ezzel neki ült a’ gazdaságkönyvnek, ’s orvosszereket írt ki, azután maga is a’ birkásházhoz ment.
A’ mint az udvarba lép, első tekintete mingyárt egy fiatal leányba ütközött, ki a’ sövény mellett danolgatva, guggon étette libájit, ’s ezek elnyújtott nyakkal, víg sípogással kisérték énekét. Bencze, ellenére a pisszegő gunárnak, hozzá lappang, ’s vállát megveregeti; a’ leány ijedtében elejtvén tálát, felugrik, ’s lesütött szemmel biberkél kis kendőjén.
„Ki’ leánya vagy, hugocskám?”
„A’ juhászé.”
„Hogy lehet az, már egyszer voltam itt, ’s még se láttalak?”
„De én láttam ám az Uraságot, vánkoshéj nadrágja volt ’s lyukacsos kalapja!” mond a’ leány, ’s félig reá húnyorog.
„O mennyei ártatlanság! milly szép a’ te képed!” sohajt Bencze, ’s a’ leány’ nevét kérdi.
„Boris!” felel a’ leány, ’s Bencze feledve bárányait, vele beszédbe ered, és mentől tovább nézi, annál több több kelleme tűnik szemébe. Boris nem volt ugyan görög szépség; de erő és egészség látszott elömleni tetemén; gömbölyü arcza ’s izmos karja majd felcsattant a vértől; ’s bár a’ nap elbarnítá, még is szépen illett tüzes fekete szeméhez. Barna haja, négy ágra fonva majd bokáig ért, ’s nyulánk termetét tetszetősbbé tevé. Bencze nem tagadhatá meg tőle figyelmét, sőt először is nyájas szavakkal azt kijelenteni buzgott. Kevés vártatva Boris’ atyja is oda jött, ’s nagy rovással*
Fadarab, melyre az állatok számát faragják be rovátkák formájában.
kezében, előszámolgatá a’ kárt, mellyre Ura nem sokat ügyelt, hanem szemeit mindég a’ ház’ pitvarára szegezte, hol Boris megint előbbi munkáját folytatá, csak lopva tekintvén néha az igen kegyes uraságra.
Benczének ezentúl fő gondja lett a’ birkatenyésztés és nemesítés; azért napjában kétszer is a’ majorba ballagott, ’s ha Borist feltürődzve tagjai’ javára házi dolgaiban sürögni látá, nem sokat gondolt juhaival, hanem csak neki vágyott tetszeni. Mindent elkövetett, hogy a’ leány’ szívét megnyerhesse: de ez hizelkedéseire ’s legszebb mondásaira vagy bámult, vagy nevetett; azért ajándékkal akarta meghódítani, ’s néhány gyűrűvel kedveskedett neki; a’ leány szívesen megköszönte, de többet nézett a’ ragyogó érczre, mint adójára. Bencze mind ebben csupa ártatlanságot látván, édes jövendőt igért magának. Reménye még inkább nőtt: midőn néhány napi isméretsége után – reggel oda menvén, a’ leányt könyezve találta.
„Mi bajod, kis hugom? – kérdé nagy részvéttel a’ kiváncsi Úr – miért sírsz?”
„Anyám megszidott, agyon tömtem a’ ludat; szememre hányta, hogy tudja Isten hol jár eszem” felel Boris szemeit öklével dörgölvén.
„O ne nézzen rá, Tekintetes Uram – dörmögé a’ haragos anya – ez a’ leány meg van babonázva, már egy időtől fogva mindent visszásan tesz” Bencze magát vélvén babona-szernek, melly Boris’ fejét zavargatja, nagy készséggel mentegeté; örömest súgta volna a’ leánynak: hogy ő is mindent visszásan tesz, mert szünetlen csak róla gondolkodik, de a’ háborgó anya nem távozott, azért hirtelen kézszorítással kísérvén ezen szavait: „este felé ismét eljövök!” haza tért.
Még is igaz – gondolá Csöngedy Úr – csak a’ falun rejtezik az igaz ártatlanság, nyugtalan várván az alkonyt, mellynél egy tiszta lélek majd, megvallja szerelmét.
Az este beállott, ámbár hüsebben, mint Bencze kivánta, mert rövid zápor után éktelen szél támadt; azonban ő elment még is, ’s akolba terelt juhait megnézvén, hasztalanúl kémlelte Borist. Már sötétleni kezdett, ’s ő kérdést tön iránta; – „tán a’ kertben gyomlál még” lön a’ felelet. Aha! ott vár reám, gondolja Csöngedy ur; jó éjszakát mond, eltávozik, ’s a’ helyett, hogy haza menne, megest visszafordúl, ’s egy rézsen keresztűl a’ kertbe sompolyog, vizsga*
Vizsgáló, fürkésző.
szemmel nézeget; de a’ nyájjal kijáró ’s az uraságot annyira nem ismerő komondorok szörnyű ugatással neki rohantak. Bencze ijedtében karót ránt ki a’ sövényből, ’s a’ mint lehetett, segítségért kiáltozva, védelmezi magát. A’ bojtárok rókát vagy farkast vélvén kullogni a’ kertben, éktelen dorongokkal oda szaladnak, ’s bámulva pillantottak egymásra, midőn a’ vélt farkasban urokra ismértek.
E’ veszélytől ugyan épen menekedett meg, de nagyobb zavarba jött, midőn a’ házfelé térvén, a’ kert másik oldalán egy fejér köpönyeges embert a’ sövényen általszökni lát; utána akart rikkantani, de szava elállott, midőn azon perczben Boris is szemébe ötlik, a’ mint vigyázva a’ szilvafák között a’ kertajtóhoz sunnyog. Bencze attól tartván, ne hogy képtelen hajlandósága elárultassék, átallá kérdőre venni a’ leányt, ’s boszuját juhászán tölté, megtámadván őt, miért enged rézst csinálni a sövényen. Komoran tért haza, ’s hosszu tünődés után, ki lehetett az a’ fejér köpönyeges? jutott eszébe, hogy e’ tájon Vasas-németek feküsznek,*
Német katonák állomásoznak.
’s illy formán nem ő okozta a’ lúd’ halálát.
Más nap reggel Lázár inasa, ki régóta nála szolgált, bár elvégezte minden dolgát, nem tágult még is a’ szobából, hanem hasztalan kotonozás közt Urára hunyorgott.
„Mi baj? akarsz valamit? szólj vagy takarodj!” mond a’ rosz kedvű Bencze.
„Kérésem van, pedig nagy.”
„Mond el hamar!”
„Házasodni akarok, pedig mentől előbb.”
„Sok szerencsét! de, Lázár, vigyázz! megbánod; öreg legény vagy te már.”
„Negyven; két esztendővel öregebb Tekintetes Urnál.”
„Ki kérdezett? Mátkád hány esztendős?”
„Tizennyolcz, pedig szép.”
„Vigyázz! számvetésedben hiba lesz; negyven a’ tizennyolczba nem megyen, kölcsönözni kell.”
„Ej Tekintetes Uram, nem várasi leány az.”
„Mind egy – mind egy!” szól közbe Bencze, visszagondolván a’ mult estére.
„Követem Tekintetes Urat! az én mátkám igen jó, pedig szeret is.”
„Lássd ha épen akarsz – mond Bencze – én nem ellenzem; de mivel mátkád olly igen jó és szép, szeretném látni, vezessd hozzám.” Lázár szerette ugyan Urát, de illyen dologban még sem hitt neki – szólni akart, de Bencze nem engedé, azért nehéz szívvel mátkájáért ballagott.
Míg Lázár oda járt, Bencze mély gondolatokba merűlt, és sajnálta a’ szegény Lázárt, hogy illy bajba esett. Nem sokára lépteket hall, a’ magas sarkú czipő hangosan kopog a’ folyosón. Az ajtó nyílik, ’s inasa mátkáját inkább bévonja mint vezeti. „Ez az Tekintetes Uram!” mond, és hijában iparkodik a’ leánynak veres képére szegzett kezeit letolni.
„Boris, te?” – kiállt Bencze, nem tudván hamarjában mit szóljon. Boris leüti fejét.
„Hát te ezt a’ legényt szereted?” – kérdé a’ meglepett Bencze.
„O csak ne beszélljen illyest!” mond a’ leány, ’s félig elfordúlva pillogat Lázárra, ki most három kéréssel jött elé; hogy Ura szóljon Boris’ szüléjivel; másodszor: mivel házasságát megengedé, jőne el a’ menyekzőre; harmadszor: ha, a’ mint reményli, nem sokára innen elköltözik, őt hagyná falun.
„Jól van – mond Bencze – te itt maradsz, ’s Boris velem jön gazdasszonynak.”
„Ugy ám, ha mennék!” mond Boris.
„Tekintetes Úr csak tréfál – mond Lázár, alig várván szabadulását, ’s mátkáját titkon könyökével elmenésre únszolja. Bencze egy ideig habozott, de utóbb pártfogását igérvén, a’ menyekző’ költségeit is magára vállalta. Boris örűlt, Lázár pedig elsohajtá magát: lesz itt mire vigyázni!
Midőn elmentek, Bencze inasát vissza inté: „hallod e Lázár! tegnap este én valamit láttam.”
„Én is, Tekintetes Uram.”
„Egy fejér köpönyeges embertől őrizzd mátkádat.”
„Attól nem, mert magam voltam.”
„Hol vetted a’ fejér köpönyeget?”
„A’ szomszéd uraság’ huszárjától vettem a’ napokban; a’ ház körűl jó lesz.”
„Menj dolgodra!” mond Bencze, ’s az ablakra dőlve fütyörészett ki a’ levegőbe, gondolván: ma neked, holnap nekem.
Bencze igérete szerént a’ menyekzőt kitartá, ’s az összegyűlt jobbágyság között majd éjfélig mulatott, ámbár a’ borgőz, pipafüst, ’s a’ duda’ fülmetsző reczegése kelletlenűl illeték. Örömest kötekedett volna a’ menyasszonnyal; de a’ vőlegény, mintha hozzá lett volna varrva, untalan mellette állott. Midőn haza ment, ’s a’ vőfény bucsupoharát rá köszönté, mond az Öregbiró: „Tekintetes uram, lássunk hozzá; van ám itt elég kisasszony! már Kegyelmedre is rá férne a’ feleség.” Bencze megköszönte az őszinte javallást, elvonúlt, ’s egyedül lévén, alig tudott megválni a’ gondolattól: hogy együgyű inasa, kit tán az arany sujtás ruháján teve kelendővé, boldogabb nálánál.
Bencze’ csapongó lelke nem volt képes sokáig valamin bánkodni, ’s néhány nap múlva magán nevetett: mint lehete képes olly nevetlen falusi hajadonért hevűlni; ’s ha még a’ menyecskét felkereste is, csak azért történt, hogy a’ szegény Lázárnak féltéstől elvonczolt képét láthassa.
Eddig Bencze minden főbb rendű társaságtól elvonta magát; most már nem tudjuk, unalomból e, vagy az Öregbíró’ szavától indíttatva, ismét emberek közzé vágyott. Házának által-ellenében, néhány puskalövésnyire magas nyárfák közzűl fejérlett ki nemes-szomszédja’ lakása; egy patak azonban, melly néha záportól folyóvá szokott nőni, gátolta egyenes útját, ’s ezért majd félórát kellett kerűlnie a’ hídhoz. E’ szomszéd’ látogatására rándult először is Bencze. Váry ur szívesen fogadá, ’s elbeszéllé, milly jó barátságban élt egykori atyjával. Bencze, ki Váryban jó embert, de nem sok mulattató tulajdont lele, már bucsúzni készűlt, midőn a’ házi kisasszony belép: karcsu mint a’ szarvas, mind e’ mellett teljes, vidám, eleven, ’s az érettség’ első hajnalában. Nyájasan üdvözli ez elbájolt vendégét, ki akadozva mentegeté késő jelenését, és kellemes udvarisággal a’ jövendőre bízta annak kipótlását. Bencze sokat forogván a’ Szépeknél, mingyárt sejdíté: hogy több élet van Lidiben mint ábrándozás, több természeti ész, mint nevelés, ’s titkon örűlt az új ismeretségnek. Tudván, hogy majd rejtekező csodálás, majd könnyű enyelgés, most csendes andalgás,*
itt: álmodozás.
most kitörő kedv ’s bájleplű semmiség inkább hat a’ szép nemre mint bár mi nagy elme ’s magába zárt érdem; azért illy módon bánt Lidivel, ’s elsőben is nehezen távozván, nem rosz emlékezetet hagyott maga után, annál is inkább: minthogy deli külseje ’s könnyű társalkodása mellett, tetemes birtoka volt.
Váry szerette a’ vendéget, kivált ifjuságában maga is katona lévén, örömest volt katona társaságban; azért többször magához hívta a’ Tiszteket, ’s tele pohár mellett csatázott velök. Bencze másodszori látogatásakor illy gyülekezetre talált. Lidi megkülönbözteté ugyan, de azért nyájas tekintetét mástól se’ vonta-el; ’s bájai’ megismértetését, ha nem ohajtá is, de nem is ellenzé; mélyebb szövetséget nem árult ugyan el magaviselete, de nem is tiltá a’ hódulást, melly nyilván ’s titkon tömjényezé körűl. Ez Benczét diadalra ébreszté, ’s ezen mesterséggel szőtte hálóját megfoghatni a’ szabad szivet, melly fürge madárként repese a’ lép körül, de nem akadt belé. Nem merjük ugyan vítatni; hogy Lidinek némelly fiatalabb hóduló ne tetszett volna inkább Benczénél, de a’ gazdag imádó mellett mindég hatalmas Tündér áll, melly azt varázs fénnyel hímzi, ’s ez a’ házasság’ reménye. Lidi is tán ettől lelkesítve, az ügyes indulatos Benczének nem kárhoztatá szembetűnő hódulásait, sőt édes vonzattal viszonzá a’ fakadó érzés’ jeleit, melly változó alakban simúl a’ szív felé, ’s minden apróságban nagy érdemet lát. Bencze tüzesen közelíte, felfogván minden alkalmat; Lidi nem nehezíté útját, de a’ végső reményt bájködbe takarva egyedűl sejtenie hagyá, ’s így az érte lángzó szívet még inkább gerjeszté. Bencze gyakran általment, ’s Lidi mindég kevesellé jöttét.
Nem hijában nevezik tűznek a’ szerelmet, mert a’ ki vele játszik, hamar megégeti magát. Bencze is másnak szőtt hálót ’s maga esett belé. Szerelmes már többször volt ugyan, ’s ha megcsalatott, könnyen vigasztalá magát; de most tán magányos élete, és azon érzemény hogy ma holnap vagy elkésik, vagy az időből épen kifogy, más irányra készté. Ő szeretett, ’s a’ mit előbb máson könnyelműen gúnyolt, magán tapasztalá. A’ kísértet szebb volt, hogy sem hidegen elkerűlhette volna, ’s a’ múló örömekre szánt tárgynak nyugalmával adózott. Hasztalan hívta segédűl hajdani víg kedvét, a’ jelennek sajnos érzete legyőzte erejét. Örömtelve látta bár napról napra nevekedni iránta Lidi’ szerelmét, de szép kilátásait elborítá a’ vesztés’ gondolatja, melly komor rémzettel szüntelen üldözé.
Milly szörnyű betegség a’ szerelemféltés? azt, remélljük, Olvasóink velünk együtt eléggé ismerik; azért minden felvilágító értekezés helyett jobb örvendenünk, hogy még nem haltunk benne meg, mint egykor Lepidusz. Bizonyos dologban minden ember irígy, ’s kinek magához nincs bizodalma, hamar féltővé lesz; mert hevűlt érzékei másban sejtik az elpazarlott erőt, ’s felébredt gőgje más’ szerencséjén tépelődik. Bencze is e’ súlyos nyavalyában kínlódott. A’ ki- ’s bejaró fiatal Tisztek mint annyi tőrök furdalták szívét, minden tekintetben, minden mozdulatban valami bíztos jelt látott, mellyet véleménye szerént egész voltában csak a’ boldog érthet el. A’ mit maga annyiszor próbált, és más Szépek ezer fortéllyal rajta gyakoroltak, mind azt most Lidiben is gyanítá; örömest szólt volna, de a’ bizonyos frigykötésre eddig elhatárzó lépést nem tevén, csak messzéről közelíté a’ dolgot, ’s ha Lidi jól kinevette, bosszankodott; ha pedig azt megbántottnak érzé, könyörgött, és magára neheztelt. Még tűrhető volt sorsa Lidi’ körében, de annál inkább érzé otthon egész teljében a’ féltés’ nyomorgatásit: azért is többnyire az ablaknál ült, vagy óránként a’ patak mellett sétált, honnan egészen ellátott Lidi’ házára, ’s ott leskelődvén, ha hintót vagy lovast vön észre, ő is ott termett; de ha az idő vagy környűlállás nem engedé, nehéz szívvel epedezett magában.
Csak a’ hív Lázár osztakozott e’ sorsban is vele; a’ jámbor látván Ura’ változását, azt vélte hogy feleségébe szerelmes. – Egy estve, midőn Bencze a’ patakhoz ment, Lázár bátran útját állja: „Tekintetes Uram, nekem szólásom van – mond – pedig nagy.”
„Majd holnap reggel.”
„Tovább nem tűrhetem; Tekintetes Urat eddig híven szolgáltam, de most más urat kell keresnem, pedig az fáj.”
„Elment az eszed? mi háborgat?”
„Tán nem tudom mért jár erre Tekintetes Ur – mond Lázár, ’s ablakjára mutat, honnan Boris épen fél szemmel kandikál ki. – Nini! most is ott áll. De majd megtanítom másra kacsingatni!” Bencze mingyárt megérté baját a’ hív szolgának, és őszinte megvallá, hogy nem Boris miatt jár annyit a’ patakhoz; de Lázár feltette magában, mihelyt kitelik esztendeje, más korosabb úrhoz szegődik.
E’ történet Benczét az előtt bár mulathatá is, ’s Lázárnak adott is volna okot mitől félni, de most épen ellenkezőleg hata reája, és magában neheztelt, hogy ártatlansága illy méltatlanúl gyanússá lön, azért más úton ment leshelyére.
Még Lidivel nem szólt jövendője iránt; de egykor elmerűlten ülvén mellette, nemakarva tűnt-fel édes képe a’ házi boldogságnak – mélyen sohajtott; Lidi valami titkos bút sejtvén, gyöngéden vigasztalá, végre a’ leány’ dagadó keblén lebbent ki kétkedő szerelme. A’ ki Benczét gyöngeségről vádolja, vessen számot magával, ’s mingyárt elnémúl; hány ember él, kit nem andalítna el a’ szép ajak’ édes igérete, ha kivált az érzés’ hangjai kísérik? örök hűségről álmadozván, akkor a’ fagylaló időt megvetve gúnyoljuk. Bencze is illy bájos percztől elragadtatván azt cselekvé, a’ mitől eddig félt, ’s Lidit eljegyzé hitvesének. Váry áldásával toldván e’ frigyet, a’ boldog párnak örömét nevelé.
Édesen hangzottak bár e’ szavak: tiéd vagyok és leszek mind halálig! Bencze’ fülében, de nyugalmat még sem adhattak, sőt leköttetésével még nőtt félelme. Lidi őrizkedett ugyan minden gyanús tettől, de ki magának nem hisz, hogy hihetne másnak? Azért a’ patakmelletti sétálás nem szűnt-meg, sőt kellemetesb lön, mert Lidi is eljárt, vagy legalább kendővel legyintgete feléje – azonban sok per is támadott a’ jegyesek között. Benczének örökös dolga lett bocsánatért esdekleni. Szerencséje volt, hogy féltése Lidi’ kellemeinek hízelkedett, ’s e’ pontban egy asszony sem engesztelhetetlen.
Bú és öröm között így telt el a’ nyár, az ősz – a’ mező elsárgúlt, a’ fák’ levelei hullottak, a’ tél beállott, ’s a’ boldogok’ öszvekelése új esztendőre határoztatott meg – az egész táj beszéllt már e’ házasságról, ’s Lázár is könnyebben lehellett. Váry leányát uriásan*
Úriasan.
kiházasítani akarván, semmi költséget nem kímélt; szintígy Bencze is új rendbe szedé házát. A’ régi üstökös vezérek a’ padlásra vándoroltak; a’ vastag lábú székek helyett finom, minden test alatt ropogók tétettek – szóval, minden más színbe öltözött, és mozgásba jött.
Bencze, jövendő hitvese’ szobáját minden kitelhető fénnyel felékesíteni akarván, néhány napra a’ várasba készűlt, ’s Liditől, más dolgot adván ürügyül, elbúcsuzott, karácsony ünnepre határozván visszajövetelét. A’ féltő és szerelmes, ha nem sokat végez is, legalább gyorsan jár; Bencze is sietett haza, ’s a’ rendelt időt két nappal megelőzte. Már estellett, midőn leszállt kocsijáról, de nem sokára a’ sötétséget szelíd fény váltá-fel, ’s gyönyörűen tűnt-elő a’ hold Lidi’ háza felett; onnan száll felém éltem’ szép sugára! gondolá Bencze, ’s bár künn derekasan fagyott, a’ szabadba indúlt. A’ mint kapuján kilép, cselédháza’ ablakánál egy fejér köpönyeges férjfi ötlik szemébe: ő ezt Lázárnak vélvén, reá kiált, miért ácsorog hijában az ablak alatt, mikor ott benn dolga van.
„Elismért,*
Összetévesztett.
uracskám – mond hegykén egy Huszárkáplár, én nem vagyok Lázár, hanem szabadságos katona, Boris’ ismerőse és atyafia.”
„Úgy – mormolá Bencze meghökkenve – mikor jött katona uram?”
„Főhadnagy urammal jöttem; de ő oda-át maradt abban a’ kőházban.”
„A’ kőházban? – kérdé akadozva Bencze – és olly ismerős ott?”
„Hej uram, csak én kapnék annyi csókot, mint az ott a’ szép kisasszonytól – felel a’ huszár, ’s egyet vonít bajszán. Akart többet is beszéllni; de Bencze nem hallá, vér futja el szívét, ereji vonaglanak; bőszűlten szobájába siet, ’s kardot ragadva – hah csalárd hitszegő! legalább ingyen senki ne bírjon – dörögvén, a’ patak felé megyen. Szokott leshelyére érvén homlokához csap – o én gyáva balgatag, milly bután estem a’ kelepczébe – mérgesen nevet, én oda járok neki kedvezni, ’s addig ő – – tovább nem szólhata, csak mély sohajtás torlott-ki habzó kebléből. Féltése rettentő dühre gyuladt, midőn két személyt, fejér ’s fekete köpönyegben lát Váry’ házába menni. „Ő az, ő! Lidi! lelke olly fekete, mint ruhája! – rivad Bencze, ’s eltökélve vérrel enyhíteni boszuját, a’ béfagyott patakra száll, meg-megsikamlik, de ő semmire sem ügyelve keresztűl tántorog, Váryhoz száguld, és egyenest Lidi’ szobájába rohan. „Hah csábító!” kiált borzadozva, midőn a’ szoba’ hátuljából félig a’ holdtól világítva, a’ fejér köpönyeges férjfit felé jönni látja; majd megáll – majd visszalép – most kard villog kezébe’, most közelít – már karját csapásra emeli: „jer hát, e’ vas intézze sorsunkat” kiált Bencze, ’s magán kivűl elébe vág, mellyre valami csöngve a’ földre zuhan, ’s a’ szoba mingyárt üres lön. Bencze tétováz, körűlnéz, ’s midőn magához tért, akkor vette csak észre vitézsége’ jelét. Egy álló-tükörben, melly távolléte alatt Lidinek hozatott, saját képe tűnt-fel, és nem ismerte meg magát, mert szörnyű háborodásában, levetvén nehéz bekesét, Lázár’ fejér köpönyegét ölté magára, mellyet az, míg a’ holmit felvinné, ’s új inastársával csevegne, Uráéhoz akasztott. Csalatásának fő oka volt a’ fejér köpönyeggel vesződő képzete annál inkább, minthogy fejét a’ homályban nem láthatá. Szégyenét és szorultságát csak az enyhíté, hogy e’ furcsa tévedésnek senki tanúja nem vala. A’ gondolat, hogy majd jól kinevettetik ’s utóbb gyöngesége példabeszéddé válhatik, győzött féltésén, ’s legjobbnak itélte, mentül előbb elillanni; mingyárt is lábhegyen kifelé sunnyogott, de későn; mert egy cseléd, ki őt berohanni látta, hirül adá jelenlétét. Erre Lidi egy isméretlen férjfival elébe bukkan, ’s minekelőtte kiszökhetne, karja közzé röpül. „Nem csalt meg tehát sejtésem, te korábban megjöttél?” mond a’ Leány, és szoros öleléssel jelenti örömét. Csöngedy dermedve állott, ’s üdvezlés helyett csak félig tördelt hangok rebegtek ajkain, ’s míg kivont kardját egyik kezével dugdozni akará, a’ másik elejti hüvelyét.
„Kit akarsz levágni? – kérdé Lidi – minek e’ kard?”
„Tél van, farkasok miatt” rebegé Bencze, nagyokat pillantván az ifjura, ki mosolyogva Lidi’ kezét tartá. „Testvér Bátyám, főhadnagy – mond Lidi – ő tagadó levelét személyesen megczáfolá, ’s velünk tartja szerencsénk’ ünnepét; mi is csak imént jöttünk haza, jöttödet lestük.” Némán zárta Csöngedy sógorát melyéhez.
Gyermekek! meghül az étel, kiált Váry beintvén kedveseit, ’s míg a’ vidám öreg, huszár fiával az ellenséget verte, ’s diadalmát jó Somlaival ünneplé, Bencze hölgyének híven megvallván a’ történtet, ismét kéréshez látott, ’s jobbulást igérve könnyen bocsánatot nyere; de mit nem bocsát meg a’ menyasszony, ’s mit nem igér a’ vőlegény! – Csöngedy haza vitte fiatal hitvesét ’s a’ vélemény: hogy a’ házasság féltékenyre nézve vagy emésztő méreg, vagy orvosság, rajta is megvalósodott; ő meggyógyúlt – ’s csendesen él. Azonban nem jutott e már, vagy nem jut e még Cato’ sorsára, nem tudjuk; de reméllhetni: hogy minden esetre annak követendi példáját.
Szalai Benjamín.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.