Dicső sorsú nagy Halandó,
Szelíd földi Istenség!
Te kit azzá tett mulandó
Hüvelyben a’ kegyes Ég;
Kit Tituszként környékeznek
A’ felség’ sugárai,
Ma Terólad zengedeznek,
Lantom’ gyenge húrjai.
Melly fejedelmi bűbájt játszik
A’ korona fejeden,
Róla életöröm látszik
Szerte folyni székeden;
De nem az érczcsillám teszi
Illy varázsló szernek őt’,
Saját nagy lelkedtől veszi
Csak e’ jeles bájerőt.
Mint ragyog az arany alma
’S királypálcza kezedben!
Egy földi Isten’ hatalma
Hordja képét ezekben;
De belső érdemet Néked
Nem adnak e’ holt jelek,
Igaz fejedelmi éked
Az, hogy bölcsen élsz velek.
Tanácsosid között ülve
Melly díszt játszik termeted,
De az főbb dísz, hogy becsülve
A’ szent Törvényt követed;
És hogy melléd úgy választod
A’ Tanácsnak tagjait,
Hogy általok nem sorvasztod
Az Igazság’ szavait.
Díját a’ bűn megtalálja
Székednél; – az Igaz győz,
’S a’ dúzs butaság’ dagálya
Hejh! érdemet nem előz;
Porba hull az istentelen,
Kincse meg nem mentheti,
Mert a’ Törvény benned jelen
Van, melly a’ bűnt bűnteti.
Minervának szent hajléka
Általad milly fényben áll!
Hol a’ Nemzet’ ivadéka
Bölcs világ-polgárrá vál;
Mert csak ott, hol a’ fejdelem
Maga okos, maga bölcs,
Nyer fejtődést az értelem, –
Ez a’ lelki szép gyümölcs.
Milly tűz lángol bajnok arczán
Népednek, ha küzdeni
Kell a’ hadnak vérpiarczán,
*Csataterén.
’S az őskormányt védeni;
Miként ég, forr, gyúl Éretted
Meghalni ’s a’ hazáért,
Látván, hogy ő Temelletted
Harczol arany jusáért.
Milly szép a’ repkény’ fonatja,
Melly homlokod’ környeli!
De a’ pálmát, mint nép’ atyja
Szíved inkább kedveli:
Mert békén szebb országolni
A’ Királynak – Nemzetén,
Mint dicső hírt vásárolni
A’ polgárok’ életén.
Te soha sem látsz érkezni
Ollyan időpontokat,
Hol pártütve fog szegezni
Rád a’ polgár gyilkokat;
Hol a’ nép egy Nimród’ kényét
El igyekszik törleni,
’S a’ szabadság’ verőfényét
Vérrel visszaszerzeni.
A’ te széked rendületlen,
Izmosan és bátran áll,
Mint az Oczeán’ végetlen
Hullámin egy sziklaszál;
Ellenidnek elcsüggeszted
Rontó karját ’s erejét,
Mert a’ Nemzetben mélyeszted
Le kormányod’ gyökerét.
Te a’ világnak békével
Nézed sok más népeit,
’S azok közt a’ kény’ dühével
Csapkodó habvészeit;
Gyászos ügyét sok kormánynak,
Mellyet romlás’ árjai
Közt kétesen vetnek hánynak
A’ Szabadság’ álmai. – –
Áldott Ország’ Fejedelme!
Kinek a’ hív Nemzethez
Bölcseséggel szőtt szerelme
Illy szent lánggal gerjedez;
Kinek a’ nép, nagy tisztének
Viseltében mindene,
’S ő viszontag jó népének
Bálványozott Istene!
Mint fog kezet a’ hazával
Itt a’ béke’ angyala,
’S övedzi azt bíborával
A’ dicsőség’ hajnala;
Mint vigad a’ hon’ polgárja
Az egyesség’ keblében,
’S hat kormányod’ bájsugárja
Rá boldogság’ képében! –
Oh miért nem ád Tenéked
Örök lételt itt az Ég,
Váltig hogy vigadna széked’
Körében az Emberség;
Vagy ha el vagy már enyészve,
Helyedbe Uralkodót –
A’ magas erkölcsre nézve
Hozzád mindég hasonlót! –
Óh ha azon gyászos óra
Fog majd egyszer csendűlni,
Mellyben minden emberjóra
Szived megszűnt hevűlni,
Mellyben kialudt fáklyával,
És szomorú csendben áll
A’ Géniusz gyászpompával
Hímzett tetemboltodnál:
Mint reng itt a’ birodalom
A’ veszteség’ sulyától,
’S jajong a’ nép a’ fájdalom’
Létcsüggesztő kinjától;
Az emberség’ nagy csapatja
Mint sír ekkor, ’s kesereg
A’ vedernél, mellyben Atyja
Elhamvadva szendereg.
A’ jó polgár gyászos szemmel
Néz az üres szék felé,
Mellyen nagy tisztét érdemmel
Egy bölcs Király viselé;
’S haboz midőn a’ koronát
Most egy másik elnyeri,
Mert hajh lelki tulajdonát,
’S szivét még nem ismeri! –
Te örvendj, mert poréltednek
Bár elhamvadsz tüzében,
De háladó Nemzetednek
Örökre élsz szivében.
Sok Fejdelem’ érczemlékén
A’ hiú név odaholt,
Csak azé nem, a’ ki székén
Bölcs, igaz és kegyes volt.
Szenvey.
