HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ HÁZI-BARÁT.

Békesség lön. Hazánknak a’ Franczföldön*
Franciaországban.
győzedelmesen harczolt ezredei, önbecsök’ méltó érzésén épült szerény büszkeséggel jöttek vissza honjokba, hol őket a’ hazafiúság örömmel fogadá, ’s koszorús homlokú bajnokit nyugalom-karokkal ölelte. N* város’ érdemes lakóji is fényes ünneppel tisztelék-meg, a’ falaik közzé, mint békeszállásra bételepedett, gyalog ezredet. Mind a’ tiszti kar, mind a’ legénység több ízben tapasztalá a’ polgárok’ szívességét.
Ezen ezredben szolgált Ormy Sándor is. B* Apát’ testvérének már gyermek-korban árván hagyott fija; szelíd, nemes lelkü ifju, ’s azon köz vélemény ellen is, hogy a’ katonai sors az életre nézve különködik a’ haza’ többi polgáriétól, ’s tulajdon hajlandóságot és erkölcsöket teremt; ’s a’ páros élet’ kellemeit nem tapasztalhatván, a’ szerelem’ szabad kényében ’s függetlenségében vadász elégtételt; ’s különben már rendeltetése miatt is állandóan sehol sem maradván, az állhatatosságot épen nem is isméri, ’s a’ jövendőt csak a’ halál’ sötét szőnyegével el látván borítva, nem sokat reményl, a’ jelent használja, ’s a’ szerencse’ kedvezéseit tűz-erővel éli. – – Ormy ezen köz vélemény ellen, négy háborús évig tartott távol-létében is, híve maradt Ligeti Málinak, egy öreg ángyánál tartózkodó árva ’s elszegényült szüléktől származott leánynak.
A’ háború’ kezdete előtt néhány héttel ismérkedett-meg a’ Szűz az akkor katonává lett, ’s minden szépet és kellemest láng-kebellel ölelő fiatal Ormyval; ki a’ jól nevelt leány’ nyájas, lelkes társaságában csak hamar sejdíté az útat, mellyen a’ katona is érzékeny ember, ’s erkölcstisztelő maradhat; a’ Szűznek tiszta szerelme őt korán megótta minden csínytól, ’s rosz következésű hibás lépéstől. Nem sokára Ormyt véres kötelessége a’ halál’ mezejére hítta; hűséget igérve, férjfias szívvel fejlett-ki könyben olvadozó kedvese’ karjaiból, ’s a’ fegyver közt megőszűlt Tiszaváry kapitány’ atyai gondviselése alatt tökéletesb mívelődést nyervén, a’ csata-síkon is emelte vitéz hírét a’ magyarnak. A’ legénység’ szeretete, az előljárók’ ’s tiszt-társai’ tisztelete még inkább gerjeszté benne a’ vágyat, jeles tettek által magát kitűntetni. Máliról meg nem feledkezett, ’s a’ halál’ halvány szemei előtt is ő volt őrangyala, ’s tetteinek jutalmáúl egyedűl annak szerelmét ohajtá.
„A’ halált most legirtóztatóbb képében tanúltam ismerni – így irt Ormy első nehéz ütközete után, az érte reszkető leánynak – a’ Mindenható’ véd karja megtartott számodra!” Több illy tartalmú levelek nagy vigasztalására szolgáltak Málinak, ki ájtatos reménnyel bízván az isteni szent végzésben, nem félté annyira az ifju’ életét, ’s ez a’ nyerhetendő dicsőséggel szerelmét még inkább nemesítni vélvén, a’ halált nem irtózta.
Ormy híven tért ismét vissza a’ kül-országok’ legkecsegtetőbb csábításai közzűl, ’s örömmel repűlt volna mingyárt a’ tőle néhány tized mérföldnyire tartózkodó kedveshez, de a’ szolgálat’ vas rendszabásai lekötve tarták; különben is szivét egy érthetetlen előérzés borzongatá, ’s fel nem vidíták az arany béke’ kellemei, mellyek társait csapongó örömekre gerjeszték; inkább nőtt szorongása: midőn atyai barátja, a’ derék kapitány, ellankadván sebeitől és sok hadi viszontagságitól, nyúgalomra lépe. Elfojtott keservvel váltak-el egymástól, minekutána a’ tisztes ősz katona, hosszu tapasztalásiból szedett tanácsokkal oktatá, ’s a’ fiatal azokat hálás szivvel fogadá. „Én leszek ezentúl Málid’ atyja!” ezek voltak leghathatósb vigasztaló búcsúszavai a’ megilletődött öregnek. „’S az enyém is!” kiálta Ormy, az őtet áldó Tiszaváry’ karjaiba omolván.
Tiszaváry megtartá szavát; Málit tüstént magához kérte, ’s az ángy bízván az öreg’ emberségében, általengedé a’ leányt, ki édes-gyermeki szorgalommal ápolgatá új gyám-atyját, vártan várva kedvese’ jöttére.
Ormy hadnagynak kapitánya lön most Báró Blond; mindenki tisztelte ezt, az ezrednél nagy tekintetben álló főtisztet, nem azért, mivel hitvese fiatal ’s kellemetes asszony vala, vagy hogy ő jövedelméhez képest vendég-szerető, és vidám társalkodásra mindenkor nyílt házat tartott; hanem: mivel a’ Báró valódi bátor katona, jó férj, atya, és testvér, a’ köz szeretetet méltán megérdemlé. Ormy nyájas és csendes magaviseletével csak hamar megnyeré új kapitánya’ szíves barátságát, ’s a’ Báróné’ kegyességét. Hányszor merűlt édes andalgásba, midőn a’ boldog férjet a’ szép nő’ báj ölelgetései közt, a’ páros élet’ gyönyörűjében látta; képzeltében ő is élte ekkor Máli’ hű kebelén a’ viszonlátás’ mennyei örömét. Mikor a’ négy esztendős, egészséges, víg gyermeket atyja’ térdein lovagolni látta: édes érzettel függött ama’ szép jövendőn, mellyben ő is, mint atya, Máli’ gyermekeit ölelgethetni fogja. Ha látta a’ jó testvért, világtalan hugával olly szelíden ’s vigasztalólag bánni: ő is képesnek tartá magát, bár mi nyomorultnak gyámolává lenni; ’s így büszkén állván mint házi barát e’ nemes nemzetség’ körében, léte, a’ jövendő boldogulásra még szebb irányt nyere. Málihoz irt leveleiben nem győzte a’ Bárónét dicsérni; erkölcseit, nemes tulajdonait égig emelni, ’s az ártatlan Szűz örűlt ezen barátságnak, melly, úgy vélé, az indulatos ifjút veszélyes társaságoktól megovja, hűsége’ zálogát lelvén e’ biztos frigyben; örűlt, ’s szívdobogva várta igért jövetelét. –
Ormy, a’ kapitány’ házának mindennapos vendégéből, annak valóságos tagja lett; asztala ott lévén, a’ szorgos gazdasszonynak nagy kedvére szolgált: ha vendégét kedvelt étkeivel lepheté-meg. A’ szép Báróné nélküle ki nem kocsizott, minden sétálásokon Ormy’ karján jelent-meg, ön tetszésének nem keveset hízelkedvén, ha a’ váras’ nőji a’ szép hadnagyot tőle irígylék; minden mulatságban leginkább vele tánczolt, éneke lelkesűltebben zenge, ha Ormy’ szava kísérte; azon színben ’s izlésmód szerént öltözött, mellyet Ormy leginkább kedvelt; a’ játékszinbe Ormy volt kísérője, egy szóval: elválhatatlan társa a’ szép Bárónénak. Már az egész váras nyilván, de különböző itélettel szóla ezen barátságról; a’ kávé-nénikék’ pletyka-szövetkezete már szét-törte a’ vesszőt a’ Báróné’ ártatlansága felett, az irígykedő Szépek gúnytréfákkal igyekezték boszantani az ő képzelt kellemeik iránt mindenkor érzéketlen hadnagyot; az asszony-nyelvű férjfiak hazugságokat koholtak, ’s rágalmazva a’ Bárónét, a’ gyáva férj’ gyöngeségén edzék fúlánkjokat. Ellenben a’ józan, de kisebb része a’ várasnak, egy asszony’ barátságát, a’ nélkűl hogy hűtelen lenne férjéhez, illy kellemes ifju iránt, természetesnek találta. Ezek közzé tartozott maga a’ kapitány is; ismérte ő hitvesét, tudta hajlandóságait, minden titkaiban részesűlt, ’s kivánatit elértvén, nem kétkedék őszinteségében, ’s így a’ rágalmazó világ’ ellenére nyugalma nem háborodott-fel.
„Talán nem is tudod Izabell! – mond enyelegve egykor a’ kapitány hitvesének – talán nem is tudod? hogy téged a’ világ Ormy’ kedvesének tart?”
„Minden bizonnyal férjem is?” kérdé viszont a’ Báróné, ’s nyugodtan férje’ szemébe mosolyog. „Épen nem – felel ez – sőt nevetem a’ világ’ hirtelen itéletét.”
„De még is – mond borultabban a’ Báróné – nem mintha vélném, hogy illy képtelenség téged valami alacsony gyanúra vezethetne; hanem, ha még is hitvesednek, férjfi méltóságoddal válhatatlanúl öszvekapcsolt, jó híre ez által csonkúlna: akkor kötelesség, a’ hadnagy’ társaságától magamat elvonnom.”
„Ez inkább ártana – szól közbe a’ Báró – így adnál valóságos színt a’ bal vélekedésnek, ’s új fegyvert rágalmazóidnak. Én Ormyt szeretem, tisztelem, ő barátom, ’s így maradjunk előbbi frigyünknél.” Lelkesedve borúlt a hű feleség szeretett férje’ vállaira, fenn érezvén tántoríthatatlanságát. –
A’ szerelem óriási erőt nyer ugyan a’ hajlandóság’ személyes viszonzatában; de a’ távolban azt, minden érzés-tenyésztő tárgy gyöngíti, ’s egy remélltelen ostrom’ ellenállására elégtelenné teszi; így rettent-fel Ormy, egy vétkes indulatot érezvén elgyökeresűlni melyében, egy indulatot, mellyet kiirtani már sem hatalma, ’s csalárd édesgetéseit kedvelvén, már igaz akaratja sem volt.
A’ szép asszonnyal lévő gyakor társalkodása, szabad, gyanútalan enyelgése a’ barátság’ leple alatt, olly szenvedelemmé vált, melly már mostan tőle is szörnyű áldozatot kívánt. Szép jövendője egészen elsüllyedt, sötét felleg vonult előbbi boldog látkörére. Egyedűl Máli’ személyes jelenléte téríthette volna még az eltévedtet vissza; ő érzé, ’s megismerte azt, jobb tehetsége felébredt, ’s a’ hívhez kiszteté, de a’ fegyvergyakorlás’ ideje gátolta szándékát. – Tiszaváryt kérte azért meg, kivánatja’ okát elhallgatván, nehogy ez által a’ nyugodt türelemmel jövendőjére váró Szűz’ csendességét felháborítsa, hogy mennél előbb látogatná-meg, ’s Málit is hozná-el magával; de kérelmét, egy illy utat, a’ leány’ becsületére nézve károsnak lenni itélő Tiszaváry, megtagadá, szüntelen foglaltoskodást ajánlván képtelen vágyainak csilapítására. Ekként nem lelvén orvoslást, más úton kerese azt.
„Időnkben már a’ borostyán nem virít – így irt Apátur bátyjához, kitől minden fogyatkozásiban kész segedelmet nyert – rózsa ’s myrtusz-koszorúkat kíván borúlt homlokom. Eltűntek képzetim’ édes szülöttei, el magas vágyaim’ fellengző képei! ’s még csak a’ levegőben tündérkednek, de valóra nem érlelheti alanti létem. A’ nyugalom’ egyszerü körébe ohajtok lépni, lelkem csak ott várhat szerencsét. Az eke mellett nagyobb gyönyörűséget reménylek, mint feszes sorai közt a’ békességi fegyveres népnek. Egy eddig soha nem érzett kivánság más életet rajzol előmbe, nincs most előttem nagyobb, szebb és felségesb állapat; mint abból élhetni, a’ mit munkás kezünk a’ földmivelés által szerezhet. Mi sors vár így reám? egy magával tehetetlen elöregedés, vagy minden kedv és házi boldogság nélkül fanyargó örömtelen élet! Mire törekszik, kérdem, a’ serény ifjúság? mire az érett férjfikor? Nemde a’ csendes, nyugalmas korosodásra! elérem e azt így én? el é fegyveres oldallal? Nem! elrettent ez magától minden nyugalmat. Nem lehetek én így soha boldog férj, atya, ’s baráti szomszédja polgár-társamnak!” – Több effélét írt a’ hevűlt ifju, ’s kérte az Apátot, megvallván neki Málival fenn álló szövetségét, hogy segítené egy csekély mezei gazdaságra, mellynek szorgalmas mívelésében, mint Máli’ férje, teljesen boldog leendne. Az Apát kinevette, ’s egész levelét gyermeki szerelmes eszelődésnek itélte, melly ha kipárolog a’ felgyúladt főből, ismét elenyészik. Katona lettél, öcsém! – ezt irá vissza bátyja – most annak kell maradnod; ím küldök pénzt; mulassd magad’, ’s oszlassd-el helytelen komorságodat.
Ormy így katona, ’s Blond kapitány’ előbbeni házi barátja maradt. Mélyen érzé magára hagyatását, ’s egyedűl ön erejétől várhata mentséget. Hasztalan erőlködött indulatja’ legyőzhetésén, hasztalan hívta emlékébe Máli’ szerény alakját; minden feltételeit a’ mennyet lebájoló sötétkék szemeknek csak fél pillanata is megsemmisíté. Ha Blond’ házába ritkábban ment, ha vadászaton testi fáradságot, bajtársai’ víg körében időtöltést, a’ nagyobb világ’ zavarában mulatságot, tiszti szolgálatjában enyhülést reménylett, megcsalódott; ’s mind ezek sikeretlenné tevék igyekezetét, ’s egyedűl csömörunatkozást szültek. Hijában terjeszté karjait őrangyala felé. – Máli messze volt, hű lelke nem segítheté küzdésit; határtalan vonzódása a’ Báróné’ kellemeiben kéjledezni, érzékeit elfoglalá, ’s látván az örvényt tátogni, még sem távozhatott.
A’ Báróné’ természetében is észrevehető változások történtek: előbbi vidámsága többször komorabb színben jelent-meg, nyugtalanságot érzett magánlétében, fel-felvidúlt Ormy’ látásán, elszomorúlt, ha ezt olly társaságban tudá, honnan ő ki volt zárva, ’s így magával ellenkezőleg nyugtot nem lelhete. A’ jó asszony önmagától irtózott, elgondolván e’ kétes indulat’ bús következéseit, ’s férje’ szeretetében, önnön szenvedelme’ meggyőzésében, ’s leginkább Ormy’ szerény viseletében reményle ismét üdűlést; de napról napra erősbedő indulattal vonzatott Ormyhoz, és sajnosan tapasztalá: hogy az asszonyi állhatatosságot nem független erő, hanem a’ vészkerűlés teheti csak erkölccsé; hogy minden kicsinységet el kell nékie távoztatni, mert egy bal lépés az igaz útról, messze ragadja; ’s hogy sokkal könnyebb a’ férjfit külső ridegséggel távolítgatni, mint tőle közelről óvakodni. Ezen talpitélet mellett akará a’ Báróné indulatját zabolázni,’s Ormynak leendő közelgését akadályoztatni.
Ezen mind a’ két részről történt változások a’ kapitány előtt rejtve nem maradtak. Ormy hidegebb lön a’ Báróné’ társaságában; ritkán jött a’ házhoz, ha az egyedűl vala. Az asszony’ szokott enyelgései ’s előbbi nyájassága is megszűntek. Ormy’ szemei félelmesen kerülék a’ Báróné’ pillantatit, ’s ha véletlen öszveakadtak is, mindegyik megrezzent, és elpirúlt; az asszony ritkán éneklé Ormy’ kedves dalait, ’s ez épen nem esdeklett utánok; sétálni együtt soha nem mentek. Ormy több napig vadászni járt a’ nélkül, hogy a’ Báróné kérdést tett volna iránta. Érzé mind ezt a’ kapitány, ’s nem ritkán komor eszméletekre fakadt; de bizván hitvese’ józan erkölcsében, ’s barátja’ becsületében, ’s elgondolván: a’ kiejtett legkisebb gyanú is, milly érzékenyen hatna reájok, magát erővel megnyugtatá, és – hallgatott.
Igy tünődött a’ két szív’ lángszerelme; hosszu küzdés által reménylett mindenik mentséget, ’s ez által az elfojtott láng’ kitörését sietteté.
Az éjt sötétjétől senki sem foszthatja meg: ki akadályoztatná-meg az emberi szellemet, hogy időről időre azt valamelly rendetlen ösztön ne homályosítsa? – A’ mértékletes is ember, és pedig eleven erű, meleg vérű ember marad – ki gátolhatja-meg azt, hogy az ér valamelly hirtelen hévtől ne dagadjon-meg, ’s a’ vér lángra ne gyúljon? Van azonban, még is van isteni erő adva a’ léleknek, melly mindenen győzhet, míg magát le nem alázza. Erőtlen csecsemőként születik az indulat; boldog, ki zsengéjében fékezni tudja! ekkor könnyű a’ diadal; de nehéz, ha meghaladja az észt. A’ csata’ hősének ’s az indulattal küzködőnek tárgyok egyenlő, csak fegyverök ’s módjok különböző; amaz nem nyerhet, ha ellenével személyesen öszve nem ütközik; imez többnyire veszt, ha vele szembe száll; futni kell hát előle, kerűlni őt; vagy pedig ésszel közeledni csábító varázslatinak saját földi színökben néztéhez; ’s így sebző élök megtompúl, ’s a’ beteg elme, ha nem is teljes egészségét, legalább nyugalmát lassanként visszanyeri.
De Ormy ’s a’ Báróné mind ehez nem értettek; amaz titkán magánykodva epedvén semmi baráti javallat után nem indúlhata; Tiszaváry’ atyai intései megorvosolhatták volna, szintúgy Málinak tiszta, minden földi ingertől távozó, szerelme – de ezek távol valának tőle; Izabell pedig sokat bízván józan férje által mindenkor tisztelt női szemérmében, a’ fenyítő veszélytől magát kevésbbé oltalmazta; férje’ nyugalmát zavarni nem akarván, ennek bizodalmához folyamodni, gondatlanúl átallott, ’s így az erősb fél’ védelmétől egészen megfosztatott. Ők híven kerűltek ugyan minden szerelmi alkalmat, de hevűlt képzeletökben azt forrón ohajtották; féltek a’ veszélytől, de annak nehezét szerelmök’ édes bére ábrándoztokban ezerszer felmulá, ’s így a’ forró vágyódást még inkább éleszték.
Egykor*
Egy alkalommal.
történt: hogy Ormy szolgálatban lévén, reggel a’ kapitányhoz menne; ezt nem lelvén szobájában, keresőleg a’ mellék-szoba-ajtót félig kinyitja, ’s Izabellt látja vékony pongyolában, tükrénél fürteit igazgatni; az asszony elrémült, megpillantván Ormyt, ’s hirtelen egy kendővel, melly talán kisebb lehete, hogy sem bájait egészen eltakarhatná, zavarodva fedezgeté magát; – Ormy ijedten visszavonúl, bocsánat gyanánt tördelt hangokat rebegvén.
„Férjemet tetszik keresni? – kérdé Izabell – fürdőbe ment; reménylem, kis idő mulva megtérend; ha foglalatossága engedi, tessék őt bevárni.”
„Ha terhére nem leszek” rebeg Ormy, ’s reszkető térddel, a’ helyett, hogy a’ kapitány’ szobájában maradna, mint az asszony kivánta, a’ Bárónéhoz támolyog.
„Kegyedhez már több nap óta nem volt szerencsém!” mond, az Ormy’ megjelentén szorongó asszony; ’s nem lévén képes feddő szavakra meglepetése miatt, a’ párnaszékre ült.
„Nagyságod, úgy vélem, azon legkevésbbé tünődött!” felel Ormy nagy hallgatás után.
„Ezt Kegyedről tehetném-fel inkább, mert házunkat kerűli; ’s nem kétlem, több kellemmel bíró sziveknél ezen hijányt felesleg kipótlá!” mond a’ Báróné, ’s maga is megijedt ezen, Ormy’ öntetszésének nyilván hizelkedő, szavain.
„A’ mit itt veszték, azt sohol se’ lelem-fel többé!” viszonzá bátrabban Ormy.
„’S mi lehet az?” kérdé lassan ’s félénken a’ Báróné.
„Nagyságod’ kegyessége!”
„Mellyet Ormy nem vesztett-el soha!” Ezen, olly szomorú következésű szavakat, olly indulatosan ejté-ki a’ Báróné, hogy Ormy azokat a’ legforróbb szerelem’ kiömlésének vélvén, felejtve feltétit, Málit, ’s az egész világot, elvetve csákóját, égő arczokkal az asszony’ kezeit melyéhez szorítván, előtte leomlott, ’s emésztő indulatját megvallván várta itéletét. Izabell szótlan az ifjúra hajlott, szíve’ gyorsabb verései nyilván elárulák belső gerjedelmét. Csak midőn a’ felszökött Ormy kardját zörögve feloldaná, akkor ébredt-fel kábultából, ’s hideg borzadással érzé asszonyi méltósága’ mély sérelmét ’s kötelessége’ megszegtét. Lángzó szemmel fejté-ki magát Ormy’ karjaiból, ’s éppen akkor lép-ki a’ szobából, midőn a’ kapitány benyitá az ajtót. Halvány szín futja végig a’ megijedt nő’ arczait, ’s nem is válaszolván férje’ kérdésére, kisietett. A’ Bárónak különben nyugodt elméjét, hitvesének e’ visszás tette egészen fellázítá, ’s annak okát megakarván tudni, szobájába ment; de szörnyedéssel pattan vissza, midőn a’ hadnagyot, kard és csákó nélkül, bálványként ott állani látja. Bőszűlten kardot ragad, ’s Ormyt megtámadja; de ez feltartván kardját mond: „a’ szokott rend szerént, Uram! kímélje hitvesét!”
„Hah! tehát napnyugotkor!”
„Hol?”
„A’ folyóparton, a’ hárserdőben.”
„A’ fegyver’ neme?”
„Pisztoly.”
„Megjelenek!” ezzel Ormy kirohanván a’ szobából szállására siet, hol is, mihelyt vére lecsilapodott, iszonyú tettének egész súlyát érzé. A’ házi-barátság’ szent kötelességét, az asszonyi becsűlet’ fertőzhetetlen igazát, eddig becses élte’ végső határczélját, ezzel általhágta. Hitszegő lön Máli’ áldott szíve iránt, kire már most gondolni is, véteknek tartá. Hát még az alkonyat milly szörnyű jövendőt rajzolt elébe. A’ gondolat, hogy a’ kapitány’ elestével, egy hitvest férjétől, gyermeket atyjától, világtalan testvért gyámoló bátyjától fosztand-meg: ez a’ gondolat emésztő lángokban égett lelkén. Maga magát, ’s érzetét átkozva, mentséget keresett, de nem talált. Sokkal jobb lévén ő, hogy sem egy gyarló szerelem’ viszontagságát, egy megbántott férj’ boszúját, egy ártatlan megcsalt Szűz’ könyeit, ’s a’ világ’ gúnykaczaját hidegen kiállhatta volna, lelke kétségbe süllyedt; ’s vérben mutatá megváltó csillagát, melly felold minden érzetet, minden kötelességet. Örűlt Ormy e’ sötét tüneménynek, ’s bódultan dűlt hideg karjai közzé.
A’ Báróné Ormy’ hirtelen elmentét látván, tüstént férjéhez sietett, ’s őszintén megvallván a’ történtet, könyes szemmel bocsánatot esdeklett. A’ jó szívű kapitány könnyen megengesztelődött, ’s a’ sok szép órákért megbocsátá ez egy gyöngeségét hitvesének; de Ormyt, ki barátságával imígy visszaélt, megfenyíteni eltökélé; azért is elhatározta magában, hogy a’ rendelt helyen megjelenik ugyan, de az ifjút nem fegyverrel, hanem igaz atyai intésekkel fogja jobb útra vezérleni; ’s aztán baráti kezet nyujtván neki, mindenről megfelejtkezik. Szinte örűlt magában, képzelvén az eltévedt ifjút bánatjában, és szándékát épen hitvesével közli, midőn Ormy’ szolgája egy pecsétes levéllel érkezik. Megijedve töri-fel azt Blond, „nagy Isten! talán már késő!” ’s a’ levelet elvetvén, kirohan az ajtón. Reszketve nyúl a’ Báróné az íráshoz; alig tekint bele, ’s aléltan öszveomlik.
A’ kapitány alig volt tíz lépésnyire Ormy’ szállásától, midőn pisztoly-durranást hall; elszörnyedve rohan az udvarba, a’ szobába – de a’ szerencsétlent vérében, lelketlenűl, találta már.
Málinak, B* Apáturnak, és Tiszavárynak szóló leveleket lelt asztalán, ’s ezeket még azon nap el is küldé.
Báró Blondnak e’ levelet írta: „Az élet és halál’ utólsó harcza közt írom ezt. Minden zaj rémít, nehogy újra visszadűljek az élet’ szörnyébe, hol én lenni már megúntam. Egynek közűlünk, kapitány úr! halálát kivánja a’ megbántott katonai becsűlet – haljak tehát én! A’ Báró’ halála soknak okozna örök gyászt; enyimmel csak egy, egy, szenved, ’s az ellen is vétkeztem! A’ Bárónénak mondja vég köszöntésem’; ne kárhoztassa tovább a’ szegény sírban-fekvőt. Izabell Nagyságod’ tiszteletét megérdemli: én valék a’ csábító, legyek hát én áldozat. Éljen boldogúl! ’s bocsásson-meg, ha lehet.”
Kit temettek? kérdi Tiszaváry a’ keresztvivő katonát, nem tudván még a’ szomorú történetet, „Ormy hadnagy uramat” felel komoran az elbúsult katona. Dermedve állt az ősz, kedveltje’ hamvainál; ’s ki őt örömmel látogatni jött, zokogva követte kora sírjába.
Máli mindennap várta kedvesét, de az ohajtott helyett szomorú levele érkezett; a’ szegény Szűz kettős kínjában csak a’ vallásban lele vigasztalást. Elbúcsúzott gyámatyjától, ’s klastromban siratá első ’s egyetlen szerelmét.
Blond’ házából a’ vidámság örökre eltűnt. Izabell sokáig betegeskedvén, boldogabb életre szenderűlt által. A’ Báró elhagyá a’ szolgálatot, ’s Helvécziába költözött, hol csendes magányban él, anyátlan gyermekének.
Kiss Károly.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.