Egy Férj lévén nem régibe
Halálos betegségibe,
Másútt volt é! vagy nálunk? –
Még is hogy meg történhetett,
’S a’ dolog igaz lehetett,
Tanút itt is találunk.
Ápolgató felesége,
Hogy a’ mint kötelessége,
Halálán is segíttsen,
Még a’ sirból is fel kelő
A’ jót másnak irígyelő
Aggódásin enyhittsen:
Hív özvegységét igérte,
’S hogy ne kételkedne kérte
Az örök fogadáson,
Tudván hogy az a’ túlsó part
Jó messze van, attól nem tart,
Hogy onnan ide lásson.
Mig férje a’ halált vivta
Mindenünnen össze hívta
A’ mester embereket, –
Így el húnyva szép álmába,
Által ment a’ jóbb a’ hazába
Hallván, látván ezeket.
Hitte hogy a’ hív kebelet
Az oszlop majd sirja felett
Édesen nyomni fogja;
De hüséges felesége,
Hogy a’ temetésnek vége
’S bánatját ki zokogja:
A’ poros gyászt el vetette,
Más napra fel készittette
A’ kastély’ állás-fájit,
Hogy más ki jegyzett alakja
Új szerelmei közt lakja
Tágított palotájit.
Szatthmáry.
