HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

AZ ISTENI VÉGZÉS.

(Napkeleti Rege.)

Abdul, Egyíptomi Kalifa, a’ szerencsének virág koszorúkkal ékesitett karjain ama boldogságnak, mellyet a’ föld adhat, kedves ölében tsendesen nyugodván, és ez élet’ bájkörében az öröm’ hullámi lebegvén, kellemetes létének több éveit már leszámlálta, midőn egyetlenegy fia, kit végtelen értékű temérdek kintsei, ’s naponkint meszszebb határokra kiterjesztett Országa’ Örökösének vélt, amint ez a’ vadak’ üzésével magát mulatván, fondor ellenségének nyilátúl megtaláltatván, és földre terítetvén, tizen nyoltz tavaszon által virágzó élte után lenni meg szünt.
Ezer darabokra részelte eme gyászleplet lebegtető sebes szárnyakon a’ fejedelmi palotába felrepülő hír szívét Attyának, ki nagyon szeretett fiának illy nem várt gyászos eltüntével önnön enyészését egybekaptsolva lenni vélvén, töre ki sebes léptel, az élet’ minden gyönyörjeirül örökre lemondván, ama lakhelybül, hol sok boldog éveit élte le, egy közelébbi kő-meredeknek üregébe, hol artzra omolván, és ön maga ellen kegyetlenkedvén, egy egész az érzéketlenségen túl térő indulattal még ama enyhülés’ poharát is, mellyet a’ békességtűrés’ rajta szánakodó Angyala nyújtott néki, dühössen és vadon viszsza üté, ’s szivét minden vigasztalás ellen elzárta.
Hű szolgáit, kiknek minden esdekléseikre, ’s zápor gyanánt öntött könnyeikre megkérlelhetetlen maradott, magátúl rideg keménnyé vált szívvel elüzvén, a’ setét éj’ madarai a’ magos Égbe nyúló emlék-alkotványok’ boltozatjaitúl viszsza hangzatott, ’s a’ magány’ csendjétül rémitőbbé tétetett szomorú, ’s lelket megrázó huhogásainak nyitá meg egyedül, – máskínt öröm hang előtt elzárt füleit.
„Lehet e’ az Istent – mély keserűségébül zokogva felkiáltott, – jónak mondani, ki a’ halandók’ szíveiket olly véletlenül egy hegyes tőrel által veri, ’s alkottait illy rettenetes sújtással egyszerre öszve zúzza. Ti ravasz Imámok! – ne bátorkodjatok ezentúl a’ ti állításaitok szerént mindeneket böltsen igazgató, ’s a’ határtalan szeretett karjaival ölelő főbb Valóság’ igazságának, ’s jóságának magasztalására ezentúl ajakitokat megnyitni! – Ő, kirül valjátok, hogy az Ég’ kékes boltozatjátul fogva, melly alúl mindenhatói tronja ragyog le a’ halandók’ szemébe, egész a’ tenger sima tükréig minden az ő jóságát hirdeti, – örülni látszatik, midőn a’ halandók’ reménykertének tarka színekkel borított ékes, ’s kellemes virágjait hatalmas kezével egyszerre öszve tépheti, és menyköveket szóró haragjának óriási erőtül ingatott vaspáltzájával a’ szerentse minden földi erőt, ’s időt megdúló tornyait földre teríti, lerontja, ’s szét szórja. Ha a’ jóság lenne tulajdona, ’s ama végtelen hatalommal birna, mellyet a’ tsalfa Dervis reá ruház, nem tartozna e elnyomni, ’s fel tartani ama számtalan roszszak’ özönárját, melly e’ világot elöntvén, ’s szörnyüleg pusztitván azt az inség’, ’s sanyaruság’ rettentő lakhelyévé változtatja? – Utálom a’ létet, mellyet alkotottainak tsak azért ada, hogy felülrül ezeknek nyomorúságaira mintegy örömmel nézzen alá. Vegye viszsza ezen erőszakkal reám kötött ajándékát.”
Midőn az illy kínos érzésekben elalélt, – elkeseredett szívének mélyébül a’ megrepedésig felsohajtó – a’ lét, ’s szünet közt dühösen küzdő Abdul, ama szavakat törekező hanggal, kinyögvén, meg átkozott éltének határt vető damaszk atzélját*
Damaszkuszi acélját (pengéjét).
hüvelébül ragadva ki rántotta, hogy azzal pokolbéli kinokkal dühödő melyét által üsse, azon szempillantatban egy hirtelen villámlás nagy fénnyel váltja fel a’ kesergő kínos jajjaitól szörnyen rengő barlang’ setétjét – és egy minden földi szépet, és nagyot le alatsonyító felséges Lény sebessen le veré a’ vakmerő ’s bünhödt teremtés’ ön maga ellen felemelt karját. Égikéket játszó ruha símulva fedé e’ mennyeinek nyulánk, ’s deli állású testét, – amarant koszorú ékesíté álmélkodásra vonzó, ’s tiszteletet-parancsoló homlokát, jobb kezével lengetvén egy kedvesen zöldellő pálma ágat. – „Utánnam léptemben, – mondá Abdulnak eme boldogabb világi Lény, – ama fejébel a’ magosan repülő felhőket fentartó hegy’ tetejére, – és oda eljutván imígy folytatá szavait: „Én vagyok Kalok, a’ Béke’ Angyala, tekínts alá a’ mélységbe, melly láthatárodban megnyílik.
A’mi itt szemeibe öttlik a’ Kalifának – az egy kopasz – sivatag, a’ napnak egyenessen leverő sugári által leégettetett, ’s a’ természet kellemeitül megfosztatott sziget. – Ennek közepén üle egy halotti vázhoz hasonló szerencsétlen ember, kinek rémítő artzvonásai lelki kínokat, küzdést, és kétségbeesést hirdetének. Ez vala egy a’ tenger tsalfa habjain boldogulására törekedő, ’s kintseket szomjúhozó Kereskedő, ki a’ vizeket fenékig dúló szélvész által okoztatott hajótörés után, létét tsak azért látszatott megtartani, hogy azt itten az éhséggel való küzdés után annak emésztő kínnyai közt végezze, ki illy rémítő gondolatok között, illy szavakat zokogott ki: „Nem látok többé még tsak egy földi epret se, mellyel ellenem dühösködő éhségemet üzhetném – nem találok egy csep vizet se, mellyel szomjúm’ égető tüzét el olthatnám. De ha az éhség-halált meg dúlom is – prédája vagyok a’ fene vadaknak, kik e’ puszta rengeteg-helynek egyetlen lakói lévén, rémítő ordítással a’ levegőt hasitják. – Drága kövekkel rakott ládikáját, – mit ama betstvesztő rongyokat lökvén el magátul – tsúszva, ’s küzdve az erőtlenséggel, jut el ama hegy térre, a’ hol az égi abroncson haladó napot többnyire látá a’ maga fénnyében feljönni, ’s a’ tenger’ vizeibe le merűlni, – vizsgáló, ’s száguldó szemeit remegő szívvel veté szerte minden tájra, egy haj után, melly őtet a’ kinos halál karjai közül ki ragadná, mélyen sohajtozván.
„Mennynek Lakosa! – esdekle Abdul, Kalok lábaihoz omolva – „ne engedd e’ nyomorúltat így elveszni! – „Ne szóljál, ’s ne béketelenkedjél, – felelé ez néki, – hanem inkább figyelmezzél!” Ekkor tekintvén látott egy hajót, ezen szerencsétlen által felemelve lobogtatott keszkenőjével adott jelre, feszített vitorlákkal sebessen a’ sziget felé tartani, ’s hasítván a’ vizeket végre ehhez el is jutni. Lefesthetetlen azon öröm, mellyet e’ szerencsétlen egész létében érezett, midőn a’ hajósok, rövid szóváltás, és alkudozás után, megigérék néki, hogy óhajtott hazája keblébe viszsza viszik őtet, ha jutalmúl drága köveinek felét által engedi. A’ világ’ minden kintseit kész vala nékik feláldozni, ha azokkal birt volna. – De ezen méltatlan teremtések alig pillanták meg az iskátulát, ’s alig veték fel a’ benne lévő kints’ értékét, midőn az egészt szomjúhozván, telhetetlen fekete lelkük, azt magokévá tévén, szerencsétlen embertársokat oda hagyják, ’s hajóra kelvén, annak setét ködbe borult szemei elül sebesen eltűnnek.
Minden esdeklései, ’s sebes vízár gyanánt orczáján lerohanó kőnnyei meg nem lágyíthatták ezen kegyetlenek’ kő-sziveiket, bátor ön maga ajánlotta nékik dijúl egész kintseit, tsak vinnék magokkal őtet szülötte édes földére viszsza.
„Vallyon elnézheti, ’s büntetlenül hagyhatja e’ a’ Mindenható ezen szörnyü igazságtalansággal egygyesített gonoszságot?” – jajgatva zokogá eliszonyodtában Abdul. – Vak halandó, nézd tsak ama hajó, a’ mellyre megszánt embertársodat bízni kívántad, – a’ habokat tornyokra emelő szélvész által mint sújtatik a’ rendithetetlen kőszirthez, mint zúzatik ez által ezer darabokra? – nem látod a’ rajta volt népet küszködni, őket a’ mélybe sujtó habokkal? – nem hallod e egész a’ magas Egeket verő jajos kiáltásaikat? – omolj le a’ porba – ’s földig meg alázódva, ne bátorkodjál az Örökkévalónak eseteink’ bölts elrendelései ellen vakmerően, ’s megelőzőleg kikelni. A’ halandó, kinek sorsa te benned a’ könyörületesség’ érzéseit támasztá, meg mentetik a’ végső veszélytül – de nem akként, amint határok közé szorítatott elméddel képzeled, ’s felérheted.
„A’ fösvénység’ büne fogta el, ’s utálatossá tette lelkét. A’ kintsét úgy tekinté ő eddig, mint a’ tündér veszszőt, mellyel a’ szerencsét ön magának hódolni kénytetné – a’ szerentsétlenséget pedig magátul meszszire üzné el. Most tanúlta meg azt igazán megvetni, ’s meg esmérni, hogy az veszélyt is hozhat a’ halandók’ fejére, hogy tsak a’ helyes használás és erkölts határozza el annak betsértekét.”
„Szerentsés az, kit a’ viszontagságok, és bal esetek tanítván, böltsé tesznek. – De Abdul emeld fel szemeidet, mellyek elébe ismét egy tekintetre, ’s szemlélésre méltó eset tünik majd.” – Tekintvén a’ Kalifa, – szemeibe ötlik egy felséges nagy fejedelmi épület, mellyet ékesitettek eldődeinek emlék oszlopai, a’ mellyek ragyogó jáspis kőbül látszatának emelve lenni. Ketté repülnek az elefánt tsontbul mesterségesen készített ajtó szárnyai, mellyek arany sarkakon forgának. Bent tünik az álmélkodónak szemébe egy gyémántokkal tündöklő fejedelmi trón, mellyet számtalan követek, ’s külömbféle nemzetek’ nagygyai, mély megalázodással környékezének. E’ királyi székben ül maga Aborám, olly igen búsan siratott fija a’ Kalifának – oldala mellett pedig egy fejedelem aszszony, kinek szépsége magát az alkotó természetet felül múlván, minden érzőket egész a’ néma álmélkodásig ragadá el.
„Nagy Isten! – magán kivül lévén, fel kiálta Abdul – ez az én szülöttem! oh bár tsak ezen kedvest, szenvedő, ’s a’ fájdalom által martzangoltt atyai szívemhez szoríthatnám – bár tsak vérig öszveroncsoltt karjaimmal őt ölelhezném – bár tsak könnyeim’ özönének forrása az ő mellyén szárodna ki!” – „Abdúl, miként karolhatsz által egy lelki lényt? – mondá néki a’ mennyei követ. – Eme tünő jelenés tsak azt képezi, ’s példázza, melly sors érné nagyon kedvelte fiadat, ha élte’ fonala ketté nem metszetett volna.” Ah! – sebes zokogással, – rebegő nyelvel fel szól a’ fejedelem – mért kelletett hát a’ kegyetlen halál’ viszszaverhetetlen kezének, annyi sok remény’ kellemes virágjait így egyszerre szét tépni, ’s el szórni – mért kelletett engem’ ama örömtül megfosztani, melly reám háromlana, ha szülöttem’ ditsőségének, és hatalmasságának szemlélője lehettem volna!” – „Mérzsékeld indulatodat, viszszonozá az Angyal – és figyelmezzél!”
Tekíntvén Abdul, látja, és veszi észre, mint vonódik most lassan kedves fiának ez előtt felséget, – magasságot, – erköltsöt, – és ártatlanságot áruló homloka, mély dühöt, és rettentőséget jelentő rántzokba – mint hulnak lassan le számtalan kellemeivel másokat bájoló ortzájának kinyiltt piros rózsai – mint váltyák fel az ő, kegyességet, és nagy lelket valló képének szép színeít, a’ vadság, és fene indulat’ remitő vonásai; – Szörnyeteg, – mély boszszú, ’s ennek elválhatatlan társa, a’ dühödés – mint egy mindent megemésztő tűz, veri ki kékkel vereslő langjait, a’ rettentőnek vadon villogó szemeibűl, és mindent öszve zúzó karja vérrel vagyon födve. – Abdul maga, ’s Aborámnak hitvese, kik ez előtt minden nagy tetteinek tárgyai, ’s az ország’ ékességei valának – a’ dühösnek önnön kezei által meggyilkolva vérükben fekszenek a’ trón’ emeleténél, – mellyet már most iszonyodással rémítő képek állanak körül. – A’ riadó pártütők’ borzasztó hangjai töltik az útzákat, ’s verik az Egeket. A’ napkeleti ékességgel ragyogó királyi palota most változik által egy szennyes mély homályú tömlöttzé, – itt a’ puszta földre lesújtva, – kezei, ’s lábai szorító bilintsekkel terhelve, – eget, ’s földet rendítő átkokat hörögve fekszik Aborám, ki már szemeitül is a’ felzendültek’ dühös boszszúja által megfosztatván, ragadja, egy a’ nem lét után égő vággyal szolgája kezébül a’ méreg edényt, hogy istentelen élte után mohon abbúl halált, ’s enyészetet ihasson.
„Boldog az a’ halandó, kit az örök végzés eleve való halál által ment meg a’ büntűl – így szóla az Angyal, – mert úgy nints többé hatalmában, ön magát, és másokat bús epekedésbe dönteni, ’s keserves jajokra fakasztani.” – A’ Kalifa pedig viszszonozá: „Örökké való! a’ porba leomolva hódolok felérhetetlen szent végzésednek, ’s azokat földig le alázódva imádom. – O melly nagy, ’s iszonyú gonosz tettektül mentetted meg fiamat önnöm elenyészte által – engemet pedig mely szörnyű veszélytül! – ki esztelen én őtet, mint minden boldogságom’ eltüntét olly igen könnyeztem bús fájdalmamban merengve. A’ béke’, ’s ártatlanság’ gyenge karjain nyugodva tsendessen hagyott hátra bennünket, – áldott e’ földön az ő emléke, – lelke pedig fel emelkedvén annak porábúl, a’ mennyeiek közé eljutott, hogy a’ Proféta által a’ jóknak lekötött kimondhatatlan örömeknek legyen örököse.” Lökjed hát magadtúl el, – mondá ekkor néki az Angyal, – ama öldöklő fegyvert, mellyet mint egy elvetemedett gonosz önnön véredben akartál meg forgatni; – az örökké valónak jóságárúl, és böltsességérül való kétség, ’s bizodalmatlanság már ezentúl lelkedhez ne férjen; hanem inkább annak alázatos imádásában, és annak való mélységes hódolásban follyanak ezentúl életed’ napjai. – Mint ama víziárkok, mellyek parantsolatodra a’ Nilus folyamnak ásatnak, a’ tenger’ vizeit fel nem foghatják – szinte úgy a’ halandó le nem hathat az isteni böltsesség’ feneketlen mélyébe, ’s azt ki nem merítheti.”
Minekutánna ekkép felséges hangon megintette Abdult – felemelkedve viszsza tért az ötödik menybe – a’ honnét le szálla. Suhogása a’ levegöt verő szárnyainak, mellyeken a’ napfény kimondhatatlan kellemes színeket játszott, hasonló vala ’ magasrúl sebessen le zuhanó vizek’ zúgásához. –
Meritzay.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.