Óh, te dicső koronája nemednek,
Lyánka, mióta szemembe tünél,
Hévtüzü vágyaim érted epednek,
’S mindenik érzetem csak neked él.
Angyali képed örökre szivembe
Eltörülhetlenül edzve vagyon be.
A’ derült hajnal arany biborával,
Csillagi fényivel a’ kies est,
A’ nap özöntüze’ lángozatával
Lelkem’ elébe csak tégedet fest:
Ah, te is így ragyogsz bájkecseidben:
Játszanak olly tüzek lángszemeidben.
Égi tekintetid’ hogyha mosolygni
Képzelem bánat-oszlatva felém,
Nyíltan a’ mennyet előmbe ragyogni
Látom idomjait öntve belém:
Ah, de ha vágy hevem zárni ölembe
Álmam enyész, ’s megint száll bu keblembe.
Így gyötör, így dul elbájlva kin- ’s kényem,
Fel le kap képzetim’ játszta mindég,
’S nincsen azon tul, ah, semmi reményem,
Csak veled öszve hogy füzzön az ég:
’S létem, o lyánka! kegy-ajkidon csüggve,
Rózsavirányokon lejtve habzik-le.
Szentmiklósy.
