HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

BORBÉLY HELENA,
A’ MAGYAR AMAZON.

Borbély Helena Férjének,
Békesi Istvánnak!
Tömösvárrul Zsófianapján 1602.


Tudhatd, hányakodó, de elég későre, mi éré
Hölgyedet, esztelenül kit hagytál veszni Facsáddal.1
Facsád Békesinek kerített vára.
)
Most mondd: nem félted Törököktül váradat, ámbár
Éjji sötétségben késértsék víni, ’s orozva.
Most mondd: aszszonyi gond a’ tő, gyüszü, ’s konyhai munkák,
’S csinnyait a’ hadnak nem bizták gyáva nemünkre.
Most kérkedgy, hogy ezer Kontyost felvenni merészleszsz
Zászlód allyával, ’s hogy jőjjön szinte kivánod.
Nő vagyok én, tudom azt, de tanácsom nem vala gyarló,
Juthat eszedbe, midőn valamik meglettek, elődbe
Számláltam, ’s te nevetséggel szavaimra feleltél.
Kértelek, és hányszor mondottam nemde: maradgy itt,
Mit használ ha gyülésre szaladsz? ide meszsze Fehérvár;
A’ Török ellenben jószágink szélein ácsorg.
Kellettél-e Fehérvárban? vagy nélküled a’ sok
Jámbor Atyák semmit nem tudtak szóllani bölcsen?
Élemedett öregek, ki te nem vagy, kellenek ottan:
Illetik a’ fiatalt tőr, pánczél’, ’s tábori munkák.
Ott harczolni elég szóval: harczolni emitten
Fegyverrel szükség, és vért izzadni csatázva.
Ott, haki veszt pörben, nem fog csonkulni hazája
Általa: itt minden fogyatás nyirbállya határit.
Illik-e az hozzád, kit atyám választa vejének,
Illik-e, hogy lányát illy csúf prédára kitetted?
Mondhatnám, de mi haszna? siess most látni Facsádnak,
Nem régente kevély falait, ’s a’ miknek örültél,
Fénylő fegyveridet’, nyergelt paripáidat, a’ tar
Főknek markábul kicsikart diadalmi jelekkel.
Mondhatnám. epedő Helenádat ölelni serénykedgy,
’S hogy ne talállya veszély, többé mellőle ne távozz.
Nem mondom: Késhetsz, míg kedved tartya. Tanácskozz
Másmás dolgokrul, ’s mulatással töltsed üdődet,
És magadat fitogasd idegen hölgyeknek előttök;
Mert csak azért mentél, mivel untad látni Facsádot,
Hol nőd fonta körül nyakadat, ’s mellyére szoríta.
Nem vagyok én már ott: térj bizvást viszsza; miképpen
Érdemléd, leled úgy, te kegyetlen, fészkedet árván!
Tornyaidat földön, palotáidat éred üszökben,
És tudom, a’ harapó tüztül gőzölgeni most is.
Csarnokod elpusztult, márvánnyai meztelen állnak,
Hol gyakoron dellest könyökidre borulva pihentél.
Tárva kapud, de mit is mondok? láng ette meg; a’ szép
Őrhadadon ragadó varjak sokasága veszekszik;
Méltók, szánakodom rajtok, szolgálni külömbnek,
Mint te, ki társadat is Törökök torkába vetetted,
Őket is, állatnál gonoszabb, melly kölykeit őrzi.
Menny be, ’s ha szív mellyedbe szorúlt, szemeidre tapaszszad
Két tenyered, nehogy a’ látás lábodrul elejtsen,
’S elfojtódva te is mellettek lelkedet add ki.
Ágyuidat ne keresd; ne keresd kincstáradat ottan,
Elhurczolta Pogány. Ősinknek képeit a’ láng
Rettenetes ropogás közben láttomra emészté.
És ne keresd Helenát, te kemény! kit ez ügyre taszítál
Oktalanul, noha lelkednek százszorta neveznéd.
Mért, ha valék lelked, magadat kiragadtad ölembül,
És nem szánhattad zokogó feleségedet akkor?
Mért, ha valék lelked, szemeimnek nézni folyását
Szárazan eltudtad, ’s tőlem távozni siettél?
Mért, ha valék lelked, mint férj, elalélva lerogyni
Hagyhattál, bucsuzó szókat sem véve feledtül?
Már mikor elmentél, ’s valamennyire tértem eszemhez,
Fuldokló szavakon mondám: istentelen! elfutsz
Esdeklő nődtül? ’s elakadt panaszimra sirámok
Omlottak kipirult arczámrul nedves ölembe.
Hányszor az ablakrul szavaim harsogtak utánnad
Hasztalanul, mert a’ szeleket megelőzte futásod?
Hányszor lányomnak vállára nyugosztva lelankadt
’S elkábult fejemet, falaid párkánnyain álltam,
’S hol már nem voltál, keresélek vizsga szemekkel?
Felfel erőlködtem, vélvén a’ strázsatoronybúl
Láthatlak, noha jól tudnám, hogy meszsze haladtál.
Jól mondgyák: van előérzés kebelünkbe takarva,
Melly a’ lappangó veszedelmet előre tudattya.
Rajtam tellyesedett. Elelállá testemet a’ fagy
És belső héség, ’s tetemimnek mindene rengett.
Féltem az estvétül, mivel ébren kell vala töltnöm
Éjjeimet, mikoron sok ezerrel játszik az álom.
Másokat a’ hajnalt követő nap képe vidáman
Üdvözlött: engem kinaimtul törve talála.
Szenvedtem, valamit gyözhet szenvedni halandó;
Legmélyebbre hatott még is képzelme jövendő
Sorsomnak, melly már fejemet fenyegette csapással.
Meglett, a’ miokért remegék, végtére. Tömösrül
A’ Basa megmozdult. Ötszáz késérte Facsádnak
Rontására gyalog; félannyi nyeregben; az ágyu
Kétszer tíz, iszonyú öblük, mind menykövet osztók.
Nem vala még éjfél, jelt adnak falra az őrök;
Várnagyod a’ bástyát szaporán eljárta körösleg,
’S ébresztette hadát kitkit szóllítva nevérül.
Tíz lovagot rendelt bátorságomra Balási*
Nem adatolható, kitalált alak.
Hadnagygyal, ’s izené: nyugalomban töltsem az éjjet,
Ő szemefénnye gyanánt a’ várt, és Békesi nőjét
Oltalmazza, ’s Török nem foghat hágni falunkra.
Igy ugyan a’ jámbor; de valék én telve szoritó
Félelmekkel. Alá ’s fel most szaladozni szobámban
Kezdék, és ismét mint bálvány állni merően,
Várva mi történik, ’s falevélként talpig inogtam.
Elsőben zsibogás füleim verdezte; süvöltést
Hallottam terjedni tovább. Bömböltek az ágyuk
Künn belül is, valamint a’ dörgő égi tsatázás.
Nem volt semmi szünet; de sötétben nem foga szikrát
A’ bombák hányása, mivel vétette aránnyát.
Hajnalig így tartott; de mihelyt csillámlani kezde
A’ fény napkeleten, sorsunk balsága közelb jött.
Mostan az épületek szem előtt állottanak; a’ czélt
Ellelhetni kevés kellett. Palotádra az első
Gyujtószer szállott, ’s foganatlan nem leve. Tüzbe
Lángba borult minden. Szanaszétt széllyednek az őrök
Mellölem, ha lehetne talán gátolni az égést.
Félelem, irtózás, ki legyek, feledésbe hozatták
Erre velem. Nyomton fegyvertáradba rohanván
Felfogok eggy kardot, mellyet vaktába ragadtam.
’S a’ kegyelem gázolta halált ingerleni dültem,
A’ kétségbeesés valamint felgyujta belülrül;
Mert mondottam: erem megölő vas nyissa meg inkább,
Mint vagy tüz nyellyen, vagy légyek foglya Töröknek.
Igy elszánva futék a’ bástyatetőre rikoltás
És tüzzápor közt. Forton forrt a’ csata délrül,
Hol már a’ falakon hágó rést törtek az ágyuk.
Kendefi,*
Nem adatolható, kitalált alak.
a’ Várnagy, mint látott: „Aszszonyom! úgy mond
Nincs helyed itt, szabadítsd magadat röjtökbe; halálunk
Napja jelen. Minek e’ kard aszszonyi kézbe szorítva?
Mi már elvesztünk; de te élted tartsd meg Uradnak,
És ha Facsád elkél, legalább hű hölgye maradgyon.
Vigy hírt Békesinek rólunk; mondd: érte adónkat
Hol tettük le, ’s miként szemléléd omlani vérünk.”
Ő ezt mondva oroszlányként kezdette csatáját.
A’ Török e’ közben lajtorján mászni, ’s kapacscsal
A’ lyuggalt falakon próbált az oromra tolyongni.
Kendefi, a’ bajnok: „ jól hogy közelebbre kerültök,
Felhevesedve kiált, Mahometnek kölykei, küld ma
A’ poklok méllyére karom vacsorálni, ’s halálom
Nem leszsz boszszútlan? ’s tüzesen döntötte az első
Hágókat csonkítva alá buzogánnya fejével,
És példája vitézeit is gyujtotta csatára.
Ő ugyan itt győzött. De keletrűl falra lopódzék
A’ Török eggy részszel, mivel ellene senki nem állott.
Fogytanak a’ katonák; ki tüzet ment oltni, ki sebben



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


Léledezett; kit már a’ glóbis külde halálra.
A’ csalt nem tudvák, szemeinket elöre meresztvén
Harczoltunk, ’s mi baj ér hátul, nem vettük eszünkbe.
A’ tüznek ropogási között egyszerre szokatlan
Ordítás borzasztya fülem, ’s mire viszsza tekinték
Rajtunk a’ Török. Én, valamint a’ szikla, keménnyé
Válva merőn állék. Azután kihevülve kiáltom:
„Harczra vitéz hősök kik vagytok, jertek utánnam,
Férjfiak aszszony után,” és kard felvonva rohantam
A’ mérgedt sokaság rám czélzó fegyveri ellen.
Vágtam, mint lehetett; de karomnak gyönge csapásit
Viszszacsapás nélkül, ’s nememet gúnyolva fogák fel.
Elzárák utamat; mire Kendefi ’s többen is értem
A’ falat ott hagyván engem szabadítni siettek.
Ah! de hijába! valék már akkor fogva. Kezembül
A’ kardot facsarák, ’s hurczoltak hátra kötözve.
Elbusulva derék őrid maradéka sikoltá:
„Eggy lábig veszszünk inkább, mint Békesi nőjét
Elhurczollya Pogány szemeink láttára Tömösre!”
Már nem is életekért látszottak víni: keresték
Mint legyen élteknek szaporábban vége, ’s dücsően
Hallyanak érettünk, ’s ne pirullyanak élve Facsádért.
Élei kardoknak sebeket hasogattak. Özönként
A’ kinyitott sebeken dült a’ vér, ’s gőzze süríté
A’ felhőt. A’ csontropogás, a’ jajszavak öszsze
Veszve fületsértő zajjal keveregtek az égen.
Kendefi, dönthetlen; hű bajnoki véle oroszlány
Módra felém tartván leterített testeken által
Törtek utat, ’s nem meszsze valék már tőlök. Azonba
A’ pusztán hagyatott résrül jő új csapat. Ekkor
A’ Törököt tipró Magyarok két tüzbe szorítva
Csüggedtek; ’s noha volna szivek, de kifogytak erőbül.
Jól láttam hű Várnagyodat, ’s még most is előttem
Képe, midőn nyakszirt kelevészszel csapva leroskadt.
Még csak néhányan keveregtek széllyel oszolva
A’ győzött hadbul, de kegyelmet nem veve senki;
A’ kard éle alatt dült el valamennyi; szerencsésb
Nálamnál, kit irigy sorsom rabszíjra füzetve
Élni hagyott, a’ mit gonoszabb szenvedni halálnál –
Melly boldog volnék én most, ha közöttetek áldott
Elhunytak! férjem tetemim fonyadva találná! –
Vége van a’ harcznak. Győzött a’ csalfa Pogányság,
’S véres tajtékkal sietett zsákmánynak eredni
Engem elájultat palotádhoz üvöltve ragadtak,
Látni az elkövetett iszonyú vadságokat ottan.
Hallani rémítő; keserü szemlélni cselédim
Jajjait, a' dühösök mint őket szíjra kötözték,
És pór csorda gyanánt terelék bekerítve az utszán.
A’ belfosztogatást nem láttam. Kelle remegve
A’ nap alatt várnom, mi keletkezik árva fejemre.
A’ Basa e’ közben kiderült arczával előmbe
Lép, és nyujtya kezét: „kegyelem neked aszszonyom, úgy mond;
Jól forgott kardod, ’s örülök hogy mentve van élted.
Gondom alá veszlek, ’s nem lész bántásra kitéve.”
„Hogyha nekem kegyelem tőled, mint mondod: ereszsz el
Más nem kell; felelém. Az ajánlott gondviseléstül
Felmentlek, ’s így elviselő még éltem: ereszsz el!
Vagy ha nem: ölly meg ezen helyben; megcsókolom a’ tört
Csak fogságra ne vigy, kinomat melly végzi halállal;
Tőled ez is kegyelem lészen; bús lelkemet üzd ki
Kardoddal, mellyen hiveimnek vére piroslik.”
Ő nevetett, ’s hol balra szemét, hol jobbra lövellvén,
Ünneplő kocsimat vonatá a’ gyilkos, előmbe,
Ünneplő kocsimat, Helenádat mellyen az attya
Házábul, hah boldog üdő! – késérted örömmel
A’ szent oltárhoz, ’s pompásan, lakni Facsádra!
Jöttenek a’ lovak is, lovaidnak szépe, sajátod;
Válogatott nemű szerszámban, mellyet te leginkább
Kedveltél. A’ jég és tüz harczoltak eremben
Ezt mikoron látnom kellett, ’s mire czéloz, elértém.
„Kedvezek, a’ győző így szóllott; ebben is; ülly fel;
A’ kocsi, a’ lovak is tieid; magadén fogsz menni Tömösre”
Ezzel méne tovább. „Oda vagy gyámolytalan aszszony!
Sajkád elsüllyedt, ’s ki kezet bényujtana hozzád,
Nincs itt senki körül, rebegém, nincs partra vezérlőd!
Vagy csak szánakozót látnék, tágulna talántán
Lelkemnek szorulása; de nem! mint annyi poroszlók,
Állanak oldalamon, ’s szivemet gúnyolva metélik.
Belrehatóbb mi lehet, mint sem rabságra vitetnem
Mennyegzős kocsimon, melly hordoza máskor örömre?
Mért inkább lovaid nem vittek holtan ölébe
A’ kinyitott sirnak, melly minden bánatot elnyel?
Most sajogó varakat karomon nem rágna ezen szíj,
’S nem szaggatna belül, melly tör mar ’s veszteget, a’ kín”
Igy zajlott mellyem. Minden jobb multat elömbe
Hoztak gondolatim, ’s mindent, mi fejemre jövendő
Volna; vagy ennél is gonoszabbtul tartva, tünődtem.
A’ roszsznak nagysága erőt vett rajtam. Elestem
Lábomrul, ’s csak néma nyögés érzette, hogy élek.
Nem tudom én; mondgyák, hogy eszemtül válva feküttem
A’ földön mozdultalanul, ’s szekerembe emeltek
Ekképp a’ Törökök, kiket a’ Basa rendele mellém;
Hajtottak pihenés nélkül. Már estve Tömösvárt
Érénk. A’ népnek sokasága kiváncsi szemekkel
Nézni futott. Takaró fátyolt képemre boríték
Hogy sürü könnyeimet röjtném, és szégyenem ellen
Födve legyek. Székely2
Székely Mojses jeles Vitéz, és nagy tudományu Vezér a’ Gyulafehérvári ütközet után, mellyet Basta ellen elvesztett, feleségével, kincsével, ’s néhányad magával, Tömösvárba, akkor Török birtokba vonta magát. 1602.
) feleségét látom ezen közt
Jőni felém. Derülő arczával ’s nyájas ajakkal
Szólla: „ne félly Helenám! nénédnek bizva kezére,
És gondgyára, ne félly. Mennyünk: leszek ápolyod, és ha,
Engeded, édes anyád;” és karját füzve karomba
Bévezetett; azután illyképpen kezde beszéllni:
„Eggy legyen a’ sorsunk; veled asztalom osztva ’s lakásom.
Férjem is itt, és több Magyarok. Nincs meszsze atyád is3
Borbély György éles eszü, egyenes szívű, bátor hadiember. A’ Török ellen többnyire győzödelmesen harczolt. Soha Török részre nem állott.
Kit várunk, ’s ha magát kémélleni gondgya van, eljő.
Viszsza se nézz gyászos felfordultára hazánknak!
Elvesztette szegény Erdélyt a’ czimbora. Székely,
És Borbély, az atyád, legutolsó harczosi voltak.
A’ bódúlt Zsigmond zavarodt esze tette harácscsá*
Prédává, zsákmánnyá.
Szép országunkat, ’s népét irtotta kevésre.
Nem Török és Német rontóink: gyilkosit önnön
Méhében nevelé Erdély, ’s a’ jókat elüzte.
Kárt idegen bennünk nem tett még eddig is annyit,
’S olly tetemest, mint kik magyar emlő téjjel üdültek.
Elhiszem, édes öcsém! vesztél sokat. Élted emészti
Jószágod romlása: feledd, más orvosod úgy sincs.
Békesi férjed epeszt? méltán: de te róla segíthetsz;
Hídd ide; ’s hogyha szeret, számunk szaporítani fogja.
Nincs haza! nincs Vajdánk!4
Az álhatatlan Báthori Zsigmond ebben az esztendőben tette le utolszor a’ Vajdaságot, ’s örökre elhagyá Erdélyt, mellyet elemésztett. A’ megrontott népnek siralma, és átka késérte őtet Lobkovitzba.
a’ birtok préda; mi okbul
Fennye vasát, ’s boszszút ha akarna is állani, kinn fog?
Hadba kiért mennyen? vérét kinek ontsa javáért? –
Hány nemes, a’ ki hazájáért mellette csatázzon,
’S mint alacsony béres maga hasznát nem lesi inkább?
Innen az Isten ’s vértagadók sokasága; az árlók,
A’ testvéri czivódások, mind innen erednek.
A’ közjót ki vigyázza? kinek vagyon Isten előtte?
Járjuk el: a’ törvényszékekben millyenek ülnek?
Bűntetlen marad a’ gyilkos. Ragadozni szokásba
Ment. Hatalom tesz igasságot; nincs védve az árva;
Hasztalanul kesereg, ’s képét fonnyasztya az özvegy.
Városaink puszták; puszták a’ falvak is; erdők
A’ maradék népet, ’s kősziklák pandali röjtik,
Mellyet az éh és dög tartott későbbi halálra,
’S nincs ostor, mellyben már nem vala része hazánknak.
Jobb idegen földön békével költni falattyát,
Mint honn mindennap gyilkos tőrt várni nyakára,
És ugyan a’ ki velünk eggy vérbül származik, attul.
Szünny meg azért Helenám! magadat bánattal epesztni;
Enyhítsed szivedet; gondold: vagyon isteni kéztül
A’ mi veled történt; ’s ámbár most sajnosan érzed,
A’ tüzelő sebeket, fordul még jobbra szerencséd,
Illyen volt mindég, ’s mindég marad illyen az élet:
Változik a’ szélként, ’s zavarog mint tengeri hullám.
Majd, ha talán érjük, mikor Erdély nyughatik a’ most
Kényen fosztogató csordáktul: viszsza vonodgyunk;
Gyermekeink legalább, ha nekünk irigyelli szerencsénk.
Légy velem, édes öcsém! addig; testvéri szerelmet
Lelsz nálam, mellyet meg nem ront semmi kaján nyelv.
Lépj hát frigyre velem; lám könnyebb kölcsön erővel
Öszszeszorúlt karon a’ terhet, mint eggynek emelni.
Fájdalmad hol viszszakerül, kebelemre borulva
Harmattyát ázó szemeidnek benne apaszd ki.”
Volt szava érzékeny, de jelentőbb arcza vonása,
Melly tükör a’ szívnek titkát délfényre kicsallya.
Láttam, mint habozott, és mint röjtötte előlem
A’ belső viadalt, melly lelkét végre legyőzé.
Láttam, mint elakadt az utolsó szókra, ’s kiáradt
Könnyei folyton alá szepegő mellyére potyogtak.
„Néne! ki engem akarsz, mondám, békíteni kinzó
Sorsommal, mért sírsz? mért lettél néma? Tagadni
Nem lehet a’ nyavalyát, melly minden nyomra megujjul.
Kinlódol te is úgy, mint én. Szenvedned azonba
Kinnyaidat könnyebb, kit férjed néha vigasztal.
En egyedül vagyok itt férjemtül meszsze szakasztva;
Melly kő ez szívemen, ki tud érzeni, mérheti sullyát.
Még is előbb legyek én Tömösön prédája halálnak,
Mint őtet lássam térden koldulni kegyelmet.
Nem Török, azt mondod, romlasztónk; vajmi csodálom!
A’ ki nem ellenség, az fel nem dúllya baráttyát.
Mint ezek, es nőjét fészkébül nem viszi saskint.
Szinli barátságát hozzátok, ’s szánakozással
Nyujtya kezét: de utóbb veletek megadattya az árát
Igy tett ő mindenha: Magyart gerjeszte Magyarra,
És ez elég vak volt maga ellen járni kezére.
Álnokok ők ’s hazugok; már hányszor jégre vivének
Bennünket, noha eskvéssel pártunkra szegődtek.
Köztök ’s Békesi közt nincsen frígy, és soha nem leszsz,
Ő vég perczenetig marad ellensége Töröknek.
Békesi el nem jő, ’s magam én, noha semmi szememben
Nincs böcsösebb, mint ő, idejöttét tiltani fognám.
És az atyám? nem az ő, kit minden szélre inogni
Lássatok, a’ Törököt ki vaséllel szokta fogadni.
Biztatsz, és köszönöm, hogy anyám lész, még vagyok itten;
Légy is anyám, kérlek, ’s oltalmazd a’ fogoly árvát.
Vagy, ha veszélyt kerekít az üdő, nyujt módot az Isten
Arra, hogy e’ tőrbül tisztán költözzem elejbe.
Nem félek meghalni; miképp? nem kérdezem azt is:
Gyönge nememnek elég valahogy megtartni szemérmét.
Eggy gyilkollya szívem, ’s mindennél türni keservesb:
Méhemnek magzattya, ki még napfényre jövendő.
Ah Néném! anya vagy; te tudod, mint látni ohajtom,
’S férjem, az ártatlant, ki legelső tenne szülővé!
Ah! csak ezért könyörülly Helenán,’s légy néki segédül!”
’S elfojtódva ezen szóknál könnyekre fakadtam.
Székelynét gonosz állapotom gyötrése keresztül
Járta. Soká érett ajakán értelme szavának.
Végre: „Szívem! mondá, fáj, hogy gyanú férhete hozzád
Ellenem, a’ ki saját, véremmel tenni szabaddá
Kész volnék; mivel ez hervaszt; hahogy állana rajtam.
Ezt én nem tehetem, ’s nincs is mint tenni, kezemre.
A’ Basa választott magyar Aszszonyt, védni személyed:
Angyalom! ezt örömest; de te ennél többre ne unszolly.
A’ Basa, hogy vélem szabadon járj, merre kivánod,
Tetszésemre hagyá; de felelnem kelletik érte.
Mint van egésséged? vagy mikkel foglalod elméd?
Millyek erányzásid? számat kér róla naponkint.
Engedgy a’ sorsnak; hitemet megszegni ne késérts:
Hogy magamat véled még gyászosb ügybe sodorjam.
Őröd ugyan nincsen, de bezeg több annyival a’ kém;
Környülvéve vagyunk, ’s használ mindenre vigyázni.”
„Tedd velem, én felelém, a’ mit más nem tehet eggy is,
Jó néném! csak ezen helyből szabadulni segíts bár,
És azután hadd rám, mi úton fogok érni hazámba.”
„Nem lehet, édes öcsém! ah nem lehet erre hajolnom;”
Igy viszonz ő; de nehézségét nem győzte szívének
Eltitkolni, ’s kezét kihevült képére tapasztá,
Mintha pironságot szenvednie kellene tőlem.
Nem vádolhatom őt: szíve jó, de segíteni félénk
Attyafián. Van kötve, ’s magát álmodgya szabadnak.
Mert a’ térre kijár, és nincs rá ajtaja zárva.
Én így lenni szabad nem akarnék, ’s nem leszek: inkább
A’ Török e’ nyomorult testbül kergesse ki lelkem.
Ő tartózkodik; én, mivel ezt tudom, önként
A’ kedves tárgyat feszegetni kerültem azolta
Hallottára, ’s belül forrottak előbbi tanácsim.
Igy van most Helenád. Mit mondok? nem tied ő most;
Igy van az elragadott; de nem úgy, mint a’ görög asszony
A’ gaz férjehagyó idegen szerelembe merülten
Férjétül választva. Te vagy, kire többnyire hárul
Minden vád. Már négy hete mult, hogy sorvadok itten,
’S Békesi nem gondol felesége siralmas ügyével!
Aszszonya Spártának vétkes volt: érte kikeltek
A’ Görögök még is, ’s Trójábul viszsza vezették:*
Utalás a trójai háború kirobbantó okára, szép Helénára.
Nem vagyok én fejedelmi leány; a’ trójai menynek
Szépségem sem párja talán; nem várhatom Erdélyt
Érettem boszszús fegyverrel jőni: de tőled,
Társamtul legalább érdemlék próbaszerencsét.
És ha nem úgy, mint nőd: mint aszszonyfoglya Töröknek
Voltam-e Békesitül méltatlan szánakozásra?
Nem hiu Székelyné fogadása erántam: eléggé
Tiszta szobám; vannak szobalányaim; asztalom ellen
Nincs kifogás; búmban de alig hogy kóstolok étket.
A’ jó másod anyám késztet szellőre kimennem,
És örül, elmémnek ha derültét lelheti közzel.
Véli ugyan hogy lelte: de én, mikor ő vigad, és más
Itt körülem, magamat fogyató képekkel emésztem.
Mit használ? kedvet, nem termett, a’ ki szerezzen
Ott, hol az elfoglalt szivben már nincs helye kedvnek.
Így vagyok én. Meg nem kérlelhet semmi Tömösben
Sorsommal. Legelék keserítő tárgyakon őnkint.
Nem csinos öltözetem; nincs fürtöm szedve fodorba;
Nincs perecz a’ karomon; nincs gyöngy kapcsolva nyakamra:
A’ mikoron te talán unalomtul menve alá fel
Nyalka lovad hátán sétálgatsz, ’s nem gyötör a’ gond.
Ah nem! az én férjem velem eggyütt érezi, a’ mit
Szenvedek ártatlan, ’s valamint én, nyugtalan ő is.
Ő szeretett forrón, úgy, mint más senki: kegyetlen
Állapotom hozzám most még hiszem, edzi szorosban.
Ah! legyen úgy, kérlek! lelkünk kapcsolva maradgyon,
Míg az enyésztö kéz fátyolt szemeinkre nem aggat!
Esztelenül, meg is ismérem, rabságom okának
Mondálak, ’s hűségedet is vagdalta beszédem:
Ah de te háborodott aszszonynak férjfi, bocsáss meg!
Átkoztam mindent eszemen kül, még mikor a’ seb
Nyers vért serkedezett, lévén hozzája szokatlan.
Tisztábbak szemeim már most; gyógyulni sebembül
Ámbár nem tudtam, ’s bánom hevenyébe szidalmát
Tollamnak, melly kába fejem forralmait irta.
Büntess meg! csak előbb szabadíts, szabadíts ki Tömösbül,
Büntess meg valamint tetszik, ha hallálal is, osztan,
Elviselem; leszsz így meghalnom kedves ajándék.
Meghalnom; – csak előbb a’ gyermek lássa az attyát,
Kit e’ meleg csókkal fognál olvasztani szádhoz!
Avvagy akarhatnád: itt düllyön hölgyed az ágynak
Gyönge nehezkével, ’s te ne légy mellette szülésén?
Jőjj atya magzatodért! vidd el feleségedet innen!
Hütvöse; két ösztön benned gerjeszsze fel a’ vért.
Vagy de ne jőjj értem; magadat koczkára ne tedd ki.
Áldozatok ne legyünk hárman, ha keménykedik a’ Sors.
Székelyné nem félt, hozzám bizodalma gyanutlan,
’S mint hiszem, a’ Török is nem vizsgálódik utánnam.
Néha magam szabadon járkálok; néha leányim
Késérnek, szellősb levegőn oszlatni borongó
Fellegimet. Jó alkalom ez, ha akarja szerencsénk,
Megszökvén ez utált helybül kebeledbe röpülnöm.
Küldgy nyergelt paripát a’ Csernátházi füzeshez
Pünkösd ünnepiben próbált és jó lovag által.*
A pünkösdi ünnepkörhöz kapcsolódó vetélkedés; a pünkösdi királyt versenyjátékokkal választották ki.
Én egyedül, ha lehet, ’s reggel megyek arra. Tanítvány
Embered a’ fejemen lobogó kendőre vigyázzon;
Rózsapiros lészen. Vezetékét a’ felülésre
Készen hozza felém, valamint lova győzi, serényen.
Több nem kell. Evező szárnyam leszsz társi szerelmem.
És te hazám, és ti, kik búnak eredtetek értem,
’S mármár holtomnak vártátok hallani hírét.
Addig is édes Férj! ezeket míg válni valókká
Én ’s te tapasztallyuk; honnlétem képzeletével
Támagatom magamat. Meszszünnen látom, előmbe
Mint szárnyalsz habozó lovadon, ’s gyöngédeden átnyulsz
A’ porral belepett lovagaszszonyt hajtni szivedre.
Ah! nehezen várt nap; te szabadság napja, ne késsél
Felvirradni reám, ’s add Békesit újra karolnom!
Kedves társ! te pedig légy gonddal társad ügyére:
Itt ne feledgy kérlek; ne feledgy itt, kérlek az égre,
És mindenre, mivel kegyedet lelhetni reméllem!
Majd ha szabadságban hozzád kapcsolva leendek:
Elmondom, miken átestem, csak hallani győzzed.
Majd félsz és borzadsz; szavaim majd félbe szakasztván
Támasztaszsz több több kérdéseket ujra, mirül már
Szóllani hallottál, ’s inségem felhozom ujra.
Könnyeimet kicsalod, tudom ezzel; sirnom öröm leszsz,
Könnyeim arczámrul ha hazám földére csöpögnek.
Ez mind későbben; most csak távulban enyelgő
Gondolatok! Tőled füse őket tenni valókká,
’S a’ ragadott Helenát férjének viszszaszerezni.

____________

Békesi, a’ nőtül fosztott, fájlalta Facsádnak
Elkeltét, és szép hadait. Fájlalta leginkább
Ifjú hölgyétül váltát. Mint mérges oroszlány,
Melly társát vesztette, futoz, ’s nem lelheti nyugtát.
Úgy ő is, valamit búsúlt szive ’s lelke tanácsolt,
És meg viszszavetett, sürgött választani benne.
Most hadait szedegette, velek késértni szerencsét,
’S elrablott társát fegyverrel viszszakeresni:
Most erejét mérvén, mit feltett, mulni javallá,
’S mint a’ háborodott szélvész, elméje kevergett.
Vette ezen közben levelét Helenának. Azonnal
Lóra kapott, ’s dühe mérgében: „megyek én magam, úgy mond,
’S elhozom őt, ha világ széléig kell is utánna
Hajtanom; elhozom őt; vagy akármint veszszek el inkáb!
Úgy is már mi öröm ’s boldogság nélküle élnem?”
’S elnyargalt szeges aggsággal feltelve bolyongni.
Fél napig így jártkelt, ’s nem tudván merre feszítse
A’ zabolát, azon eggy ösvényt tipratta gyakortább,
’S ott leve délre megint, hajnalkor honnan elindult.
Megszeppent. Mi dolog? mondá; hát nem vagyok észen?
Vagy mire véllyem ezen bódorgást? Mostoha sors te!
Még sem elég, a’ mint kényeddel rajtam uralkodsz?
Hátha te isteni kéz munkálódsz, ’s viszszavezettél,
Általa a’ bizonyos veszedelmeket értenem adni,
És hogy az ártatlant másképp szabadítni sugallyad?
Elvárom, noha nem könnyű, a’ szent napot. Addig,
Szív te keservimnek nyiss tért, és két szemem ázzék.
Lassan folyt az üdő; a’ hösnek napjai nem gyors
Léptekkel közelítének, míg végre beteltek.
Két vezeték lóval, (mindkettőt Moldova szülte;)
Küldé két legügyesb apródgyát Békesi Pünkösd
Virradtára, hová levelében hölgye kijegyzé.
Öt hat nappal előbb, Helenát hogy látta szinében
Székelyné változni: „nem is szóllsz édesem! úgy mond;
Bomlik egésséged; mért nem nyulsz orvosi szerhez?
Féltlek, kedves öcsém! mi bajad nénédre szemérem
Nélkül bízzad; örülni fogok, ha segíthetek, ámbár
Kössöntyüm fele kelne reád, csak ez ójja meg élted,
Édesem! érted adom.” – Helenát, eggy részrül azonba
A’ kijelölt ’s közelebb járó nap képzete: másrul
A’ netalán kitanult csinnak veszedelme, vegyesleg
Hervasztotta: beteg nem volt ő testre külömben.
„Kétes egésségem; felelé a’ bánatos aszszony;
Fáj fejem a’ viznek gőzétül, gyomrom is émelyg;
Nem szoktam mocsolyás helyhez; szellőre naponkint,
Tisztultabb szellőre vagyon szükségem: ez állít
Lábra, ’s tudom, rajtam többet fog az orvosi szernél.”
„Ah! ha csak ez sárgít; felelé a’ jószivü Dáma,
Mindennap kimegyünk. Nekem is könnyebbedik, érzem
Mindenem, a’ szabad ég mikoron hüvesítheti mellyem.
Hogy pedig a’ Basa is rólad gyanakodni ne fogjon,
Még ma jelentéssel keresem meg, ’s tőle reméllem,
Megnyerem a’ szabadabb járást részedre naponkint.”
Ő megtette, nem is sajdítván, vége mi lészen.
Székelyné Helenát dellest késérte ki. Reggel
Hol szobalányi között, egyedül hol méne, leginkább
Csernátháza felé, ’s társul csak gondgyai véle.
Már az üdő rájárt. Pünkösd estvéje jelen volt,
A’ nap tisztában nyugodott. A’ holdnak ezüstös
Fénnye az ablakokon játszván, átszegte világát.
Békesiné egyedül fel alá reszketve botorkált
Néma szobájában. Testét majd ágyra vetette;
Majd felszökve futott a’ holdnak nézni haladtát.
„Mondsza nekem halavány ábrázatu csillag! utánnad
Jő-e szabadságom napjának hajnala? így szóllt;
Vagy még meszsze vagyon? vagy rám piros ajka vidultan
Nem mosolyog soha már, ’s itt kell nyavalyognom örökkön?
Ah! de te nem méltatsz engem feleletre, kegyetlen!”
Így álomtalanul, ’s küzdésben mult el az éjje.
A’ nap fejledezik. Különös! most mintha lerázta
Volna nyügét, kividult, ’s minden félelmei szűntek.
„Néném, édes anyám! ekképp szóllítya belépvén
Székelynét; híredre teszem: vala álmom izetlen;
Csak kevesé kimegyek; sietek hazatérni: bocsáss el!”
„Kedvedet, édes öcsém! nem szegtem még soha: bizvást
Menny, felelé; eggy vagy két lyányka, ha tetszik,
Késérjen; ’s akarom jobb izzel költsed ebéded.”
Erre utat váltott, ’s a’ kendőt vonta fejére
Ismértetni magát: de leányai tőle maradtak,
Mert vele híni tanut félvén, tudtokra nem adta.
Igy ment ő. Egyszerre sebes vágtatva feléje
Két Törököt lát, ’s annyi lovat vezetéken, iramni.
„Már tudom, elvesztem, rebegé; titkomra nyomoztak
Elvesztem nyomorult! Az ítélet napja nem olly bús
Volna nekem, mint ez! ’s elkésett szóllani többet,
Mert már a’ Magyarok körül állták. „Aszszonyom úgy mond
Eggyike; lóra hamar! Bennünket Békesi küldött
Éretted. Ne vonatkozzál, hiszen álruha rajtunk
A’ mi zavarja eszed. Hamar Aszszonyom! ülly fel, eredgyünk
Merre lehet, nehogy a’ Törökök nyomainkon utánnunk
Törjenek. Itt a’ kedvrejövőt paripára emelvén
Az nap Békesinek vágyó karjába röpíték.

Horvát Endre.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.