Istent, hazámat forróan szeretni
Volt éltem’ czélja hajnaléviben,
A’ tiszta rényt imádni fényiben,
’S dicső Atyám’ hősnyomdokát követni.
A’ pór-szeszélynek lánczait levetni
Késtem, szivemnek olvadt kéjiben,
E’ földi létnek bájos mennyiben
Remélltem én is rózsákat szedhetni.
De ah! koromnak enyhe álmait,
Bellona csalfán mirtusz enyhelemből
Kizárta ’s ifjan alkotott egemből
Elvonta sorsom’ szép malasztait.
’S midőn az érdem égi fényre lobbant
Bátran nyujtám elébe jobbomat,
Csatákban vérrel védeni honnomat,
A’ gyászt nem sejtve, melly fejemre robbant,
Hüségemért irigylőm bűnt talált,
Legjobb Királyom’ ellenem hevítvén,
Pártosság’ fertelmit reám terítvén;
Hogy türni tudtam mér ki illy halált.
Int a’ mulás! pallos ragyog felém;
Előtted ah te kedvelt Hunnia!
Imígy gyalázva nagy Hősed’ fija
’S véd angyalom te benned sem lelém.
El, el! bús képzetem homálya,
Mellytől dicst vágyó lelkem rettege,
E’ rút jelennek kormos fellege
A’ földi kénynek hullámzó dagálya.
Szebb lángba gyúl a’ nap köd-szőnyegén,
Nem osztja bérét a’ lét ön maga
Feltün még tán erkölcsöm’ csillaga
A’ késő kornak szunnyadó egén.
Kacskovics.
