Emlékezet! te ugyan telkemet
Élteted a’ múltak’ édes képeibe’,
De a’ végzéstől kapott sebemet,
Csak a’ Feledékenység kötheti-be.
Bár a’ sors irigy kőszirtjeihez
Reménnyel rakott hajóm megütköze:
Lelkem más kivánat’ szigetihez
Kí úszék, ’s elfelejtseket kötöze.
Sebes sziv! az idő néked is írod,
’S ha az édes visszaemlékezet
Míg te keserves kínjaid, ki sírod
Csak a’ boldogokkal fog játszva kezet.
Enyhűlj! én is, a’ kiért ezt zengem,
Látd, most kérem; felejtsen el engem!
Szatthmáry.
