HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

BÖLCSŐ ÉS SÍR.

Bölcső! élet az, melly’t enyhedből kiintesz,
Nyúgalom, mellyet a’ csecsemőre hintesz
Viradásán éltének;
Világ’ zaját képző ringásodon bámul
Ez, ’s dajkája’ álomdalain elámúl,
Örűl, ’s nem tudja minek.

Örűl; nem tudván hogy pólyaköteleit
Kezeiben tartja, ’s hímezett lepleit,
A’ megnemelégedés;
Pihenni vánkosi közt a’ jövendőnek
Gondjait nem látja, nem hogy a’ bölcsőnek
Szinén ül a’ szenvedés!

A’ természet önnön hatalmát felejti,
’S a’ szívbe szabadság’ maszlagát elrejti
Már a’ bölcső’ ölében.
Viaszszárnyakat nyujt gondatlan jósága
Mellyeket felolvaszt a’ lét’ forrósága
Még a’ kor’ reggelében.

Az elme’ szikráját itt nyeri életünk,
De dicső fényébe akkor tekinthetünk
Ha elnyílt a’ szebb pálya.
Innen vesz majd bíbort a’ nagyra-menendő,
Koldúsbottal innen rémít a’ jövendő’
Változékony dagálya.

Pólyánk’ nyugalmából jóra ’s roszra kelünk,
A’ rosz életünkre hullott szemfedelünk,
Kevés a’ jó ’s múlandó.
Szelíd áldozatink csak a’ reménységnek
Oltáránál, ’s hiú vágyódás közt égnek,
Csalfa ez ’s nem állandó.

*
* *

A’ gyáva rettegve néz a’ gyászhalmokra,
A’ bölcs örömszomjjal tekint-le azokra
’S jobb élet felé sohajt;
Midőn a’ göröngyök tompa hangot szülve
Verdesik az urnát, szent hévbe merűlve
Csak illy kikötőt ohajt.

Ha egy csók a’ szívet a’ sírhoz kötözé,
’S meleg köny vegyűlt a’ boldog hamvak közé,
Elég a’ lágy érzésnek.
Átok alatt nyögő halandóságunkat,
Magas polczról lehullt fényes rabságunkat
Adjuk a’ feledésnek.

Tekintsd csak széltörte mohos keresztjeit
(A’ boldogabb világ’ nyugalma’ őreit),
A’ néma temetőnek;
Ott keresd az enyhet ’s való boldogságot,
’S az itten hijába várt állandóságot,
Árnyékin a’ sírkőnek.

O! itt a’ feltalált reménynek öröme,
Itt pihen az elért vágyaknak özöne
Megtestesült képében.
Örökkévalóság ködhomályból intve
Itt leng, a’ Kupresszek közt is sugárt hintve
Az örök éj’ csendében.

Itt lakik az örök a’ való nyugalom.
De még is mért borzaszt engem’ e’ sírhalom,
’S mért imádom éltemet? –
A’ semmi nem érez. Én mint való várom
Hogy elhunyt éltemmel ezt még be nem zárom
Sír! te nyujtod enyhemet.

Bárány Ágoston.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.