Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Varázslat látszék alkalmas idő óta lekötni a’ Rónaszéki sóbányákat Mármarosban:^* a’ munkások különféléleg izgattatának, gyertyájik ok nélkül elaludoztak, legjobb műszereik a’ leggyarlóbb ’s porhanyúbb tárgyakon eltöredeztek, incselgő rémorczák, torzongó alakok lépdeltek gúnykaczagva előkbe; ’s hahogy a’ bátrabbak’ egyike feléje törtetett is a’ tüneménynek, közönségesen munkatársába ütközött, és többnyire czivódás támadt közöttök. Ha ki valamelly fontos munkát szorgalommal elvégzettnek hive, ugy találá: hogy só helyett földet, vagy buta követ kerített-elő; továbbad sokféle földalatti pezsgés bongás hallatott, vízerek fakadoztak az aknák’ mélyeiből: úgy hogy végre a’ bányák egészen pusztán álltanak. Második Ulászló Király, ki gondatlansága miatt annyira jutott, hagy a’ föld’ szabadon termett gyümölcsein kivül, alíg maradt egyéb jövedelme: bármi rest vala is, eltökélte magát még is egy útra Mármarosba, hogy e jövedelmi kútfőt a’ tehetségig felsegéllje. Udvarát a’ Huszti várba szállította. Értelmes Bányászok hivatának Sóvárról ’s Erdélyből, hogy a’ Király’ jelenlétében magokat új próbákra szánják; több merész jelent meg bel- és külföldről dicsőség’ vagy jutalom’ ingeréből. Pezsgett a’ vár az öszvesereglett néptől, ’s kik ott szállást nem nyerhettek, sátorok alá teleplének a’ Tisza’ hosszában. Eleven mozgásban volt minden, mert a’ legközelebb nap’ reggelén szándékozott a’ Király Rónaszékre, személyesen önjelenlétében a’ próbát, a’ veszélyes bányába lejuthatást, megujíttatni.

Alig csókolta az első napsugár a’ láthatárt, a’ költözet azonnal elkezdődött. A’ szép Huszti völgyet körűlkoszorúzó hegybérczek hajnalbíbortól tündöklének mint egy korona, mellyet a’ táj Fejedelmének nyújta. A’ Tisza, példázatáúl a’ jobbágyok’ apadhatlan szeretetének, egész medrének folyami hosszában simult a’ Királynak ’s kalauzlatának elébe. Mind a’ két parton, az útra, a’ fák’ csúcsaikra, ’s legmagasb sziklatetőkre öszvetódult a’ kiváncsi nép e’ királyi pompa’ szemlélhetésére. Méltóságosan haladt ez a’ bámuló sorokon által; de se száma vagy készűlete a’ hadnépnek, sem az Ország’ Nagyjainak fénye nem igézte a’ sokaságot el úgy, mint a’ Király’ tekíntete, ki tiszteletparancsló felséggel lovaglott a’ nagy próbára rendelt sóbányászok’ közepén; és a’ Király’ leányáé, körüllebegő udvarnok szűzeivel, azon idegenektől környékezve, kik az aknákba ereszkedni szándékoztak. Ugy tünt-fel Ő Udvarnoknéji’ körében, mint egy planéta mellékholdjaival; de valamint közelebb lévén az emberhez a’ hold, inkább szól a’ szívhez, mélyebben világít a’ kebelbe, mint a’ távol Jupiter: ugy érzé magát egyike a’ kísérőknek ellenállhatlanúl azon Szűz felé vonzatni, ki mellé őt a’ történet vezeté – ’s a’ természet’ minden gyönyörűsége, minden felségi fény elhunyt szemei előtt. A’ sors úgy kedveze néki, hogy alkalmas időig mellette lovagolhatna. E’ bájló tárgy egyike volt azon sugár alakoknak, mellyeket szűn nélkűl keres a’ szem, de ez életben ritkán találhat fel, ’s olly deliségű mint egy tündért szoktunk képzelni. Az éj szeretve csókolá hajfürtjeit, ’s ki egyszer kék szemeibe pillanta, meggyőződött arról, hogy több egek lehetnek. Annyi kellem volt elöntve rajta, olly bájoló szellemi kedvesség pihent arczain, hogy a’ legmiveltebb művész’ ecsete elsikeretlenűlne festhetésén, ’s minden, kit szerencsés vagy szerencsétlen csillaga e’ tünemény’ elébe vitt, kénytelen vala megvallani: hogy egész lényének bájkecsei nem ismételtethetők, hanem egyedűl a’ szív’ mélyén érezhetők.

A’ Nádor’ leánya volt az, a’ bájos Sarolta, büszkesége atyjának, Ulászló’ király’ leányának öröme ’s barátnéja. Az Idegennek kizárólag rajta függő figyelme nem maradt észrevétlen előtte. Olly kis részvéttel mint csak lehete, tudakozá a’ királyi Szűz’ udvari Marsallját, a’ Jövevény’ neve felől; de ez őt nem nevezé; – honnan jött légyen? nem tudta senki; – mióta mulat Huszton? az utólsó estvén érkeze ’s egyedűl. – Rá tekinte még egyszer Sarolta, ’s andalgásba merűlt: de pillanatja égett az Idegenében, ’s miként a’ Phoenix ifjúltan támad-fel lángjai közűl, ugy virult ki ennek szívlobbjaiban az örökké ifju szerelem.

Rónaszéken voltak. A’ Király leszállt a’ ménről, a’ többiek követték, ’s mindenki az aknákhoz tolonga. Csend volt a’ mélyben, mintha a’ Földalattiak jelenlétét tisztelnék annak, ki felettök uralkodik a’ földön. De ők más módon védék birodalmokat, mert mihelyt a’ próbamerőknek valamellyike le akara kötélen ereszkedni a’ mélybe, ’s már a’ sómenyezetig ére: a’ kötél látatlan hatalomtól ismét felhajtatott, ’s a’ merész a’ földszinen fekütt. Súly súlyra függesztetett, míglen csak a’ kötél’ ereje bírhatá. Lészálltak a’ legbátrabbak, de ők se hatának mélyebbre az előbbieknél.

Míg e’ merész próbák mindég gyorsabban így váltogatnák egymást, ’s mindég azon sikeretlen foganattal, hirtelen tolongás támad a’ királyi Szűz körűl. Egy kis öregded férfi – Törpének hihetnők – elmés fortéllyal keresztűl surrant az őrökön, és sokaságon, ’s már közel állott a’ bányatoroknál. Hirtelen az Asszonyságok közzé iramt, taszigálá őket, sőt még a’ Királyi leányt is keményen érinté, ’s már egészen ott állt az üregnél,midőn néhány odasiető férfiak lekapák, és megkötözék. „Bíráld-meg tettét királyi Hölgy!” szól egyik; „üssétek agyon! vessétek a’ mélységbe!” harsognak többen; a’ Jövevény handzsárt von: ekkor karjaiba omol Sarolta, ’s kérőleg mond a’ királyi Szűzhez : „Szelídség az asszony’ éke, ’s valamint te legmagasb vagy közöttünk, példával is lépj előnkbe; bocsáss-meg a’ szerencsétlennek! Magok is a’ lelkek, a’ gerjedékenyek, tükrözzék magokat Benned, ’s tanúlják: mint uralkodik az ember a’ haragon.” Szelíden mosolyogva viszonz ez: „annyira elragadott hát e’ pillantat, barátném! hogy szívemen kétkedhetél? bűntetésbűl te oldjad-fel bilincseit, ’s mondd neki: hogy szabad.” A’ Törpe, ki az egész beszéllgetést hallotta, különös indulatban volt. Düh, aggodalom, dacz, váltogatták egymást arczvonásiban; ’s midőn Sarolta békójit oldozná, könyűk görgedeztek le ősz szakállára, ’s mond: „mi viszont meglátjuk egymást!” E’ perczben elszakad az arany láncz Sarolta’ nyakán, ’s a’ bányaüregbe suhan. „Anyám’ képe!” felkiált ő; ’s az Idegen már meg is ragadá a’ kötélt, ’s lebocsátkozott rajta a’ mélybe, a’ Törpe pedig minden eszmélet ’s elővigyázás nélkül a’ torkolatba rohant. Iszonyat’ riadalma, és sajnos csend követte e’ látványt. Kevés percz mulva feljött magától hajtatva a’ kötél. Félénken fordult felé minden szem, ’s mindnyájan szabadabban lihegtek, midőn az ifjat megpillanták. De milly bámulat fogta-el őket! midőn az, ki lebocsátkoztakor kezeivel tartózkodott a’ kötélen, most feszesen leköttetve tűnék szembe: szintúgy mint mikor egy beteg vonatik fel a’ mélységből. Jobbjára, Saroltának anyja’ képével czímerzett arany láncza vala fűzve, az ifju pedig ájultan.

Sikeretlen volt a’ környülálló asszonyok’ minden orvos-szere feléleszthetni őtet. Sarolta szíve’ vérét árasztotta volna, csak egyszer nyissa még szemeit fel a’ szép alélt Halandó. Azonban elérkezett a’ Király’ orvosa, ’s a’ legközelsőbb házba viteté a’ haldokló érzetűt, ’s midőn kérdeztetnék: van e remény éltéhez? Kétes főcsoválás volt válasza. Mi szívesen maradt volna hátra ápolgatni őt Sarolta! úgy rémlett előtte: hogy a’ beteg csak általa gyógyulhatna-meg, ’s azért bizonyos fájdalmas öröm lepte-meg, midőn az orvos a’ lánczot ’s képet nem fejtheté ki feszesen zárt jobbjából az Idegennek.

A’ költözet melly reggel vígan ’s elevenen kezdődött, estve halk lépten, és szomorgó képpel tért-meg Husztba.

Az éj leszállt vala. Minden szem álomban merengett, csak Saroltáé nem! ki a’ nap’ történetitől meghatva nyugtot nem lelhete. Szünetlen előtte lengett képe az Idegennek: majd a’ mint Az mellette ifjusága’ teljes erejében lovaglott; majd ismét halotti halványságban, a’ lánczot oldhatatlanúl szorítva. Az Aggnak képe is, kit megmente, viszont feltűnt előtte. Nem vala képes érzelmeit ’s gondolatait rendbe szedni. Ez édes tétova közt zörrenést hall a’ szobában, ’s im a’ reggel’ Törpéje állott ágyánál, sókorona homlokán, hasonló fejdelmi-pálcza kezében, ruhája kristály csillogásu. „Ne félj, Leányom! monda. Barátod vagyok én. Belső erő vonz hozzád. Ismét meg kell látnom téged; ’s meghálálnom közbejárásodat, nélküle én el valék veszve, ’s tudnod egyszersmind azt is: ki vagyok, ’s hogy hálás lehetek. A’ Gnómok’ nemzetsége, melly a’ magyar föld’ keblében lakik, eredetileg egy fejedelmet uralt. De utódjai az országon megosztakoztak, ’s ez osztálynál fogva hosszu időszak óta (ti emberek Századoknak nevezitek) több földalatti független herczegség ’s grófság áll fenn, mellyek törvényes ügyeikben a’ Selmeczi^* Bányakirálytól függenek. Az én osztály tartományom a’ Mármarosi sóaknák. Bizonyos idő előtt a’ Selmeczi aranyhölgy’ menyekzőjén megjelenvén, vigan valánk, ’s egy villanó szeszélyperczben (minthogy áltáljában igen ingerlékeny vagyok) a’ Nagybányai Rézgróffal fogadtam: hogy az én herczegségem’ terményei becsesbek az emberek előtt az ő grófságaéinál. A’ Selmeczi birószék elébe terjesztők a’ kérdést, ’s az így itélt: „rézből veretik a’ pénz, ez Istene az embereknek, ’s ennélfogva becsesb előttök a’ sónál. A’ Rézgróf’ sarczosává kárhoztatám mind addig, míglen egy olly drága követ lesz szerencsém találandhatni, melly birodalmamban teremvén az ember- ’s szellemektől többre becsűltetik mint a’ réz, ezüst, és arany.” Ezen itélet fellobbantá gyülölségemet az emberek ellen, ’s eltökéltem a’ hálátlanokat eltiltani országomtól. Hogy azt megtehetém, – tapasztalátok. Egy úttal földalatti kincseket is nyomoztattam, de hijában. Minthogy pedig a’ nekem szabott határidő nem sokára eltelik, tegnapelőtt a’ föld’ szinére szállottam tanácsot kérni bölcs barátomtól egy tudós agg sastól, ki nekem előbbi szolgálatimért lekötelezettem.Útam hasztalan volt. Éjjel haza térvén elszunnyadtam, ’s a’ hajnal’ első sugára tegnap még alva talált; ez bal szerencsét hoz a’ Gnómokra mindenkor. Ez által elvesztenek ők, míg a’ mélybe vissza nem jönnek ismét, minden lélek-hatalmat, ’s emberi sors és halandóság alá jutnak; fájdalommal tapasztalám én tegnap ezt, midőn erőszakkal próbáltam magamnak utat nyitni az üregbe. Pártfogásod ’s érzékenyítő kérelmed mentett-meg, ’s csudálatosan hatott rám, most megköszönni jövök tettedet! ’s kérdezni: mivel szolgálhatok neked, ’s mint mutathatom magamat irántad háladatosnak? „Mentsd-meg a’ Jövevényt!” kiált Sarolta, ’s bibor szín futotta-el orczáját. „Látom én, viszonz a’ Gnómherczeg, ki nem fejezett gondolatodat is. Teljesedjék! Hanem a’ báj-álomtól, mellybe süllyede, tenmagadnak kell előbb felszabadítanod őtet, én nem vagyok képes azt tehetni. Mert midőn énnektek emberek! sópáhóimat elzárnám, olly varázs-átkot mondék arra, ki első hozandna zsákmányt ki ásvány-országomból a’ felvilágra, hogy se lélek, sem egyéb mi ne ébreszthess fel azt bűszenderéből, ha csak azon lény, mellyet a’ Bájalvó szeret, nem határozza-el magát önnön éltét az Álomkór’ szerelméhez csatolni úgy, hogy élni szűnjék-meg amaz, midőn megszünik szeretni őt imez. El vagy é erre tökélve?” Sarolta elszántan: „az élet csak Szerelem, a’ természet csak általa él, ti Szellemek is mindnyájan csak szerelmi lehellet vagytok; én el vagyok tökélve.” „Jó! mond a’ Törpe, figyelmezz tehát, ’s értsd szavaim’: midőn két lelkek először vallják-meg kölcsönösen viszon-szerelmöket, a’ föld körűlök két virágot nemz, ’s ezeket lélekvirágoknak hívjuk. Ezek hatalmat nyujtanak a’ már fogant szerelmet örök időre köthetni. Két illyetén virággal bírok én, egyik eredetileg enyém, szomorú hagyománya a’ másik korán eltűnt jegyesemnek. Im vedd egyikét, nyomd azt melyedhez azon erős feltéttel: hogy szerelméhez kötöd éltedet, hét dobbanatját számold szivednek, akkor a’ virág elhamvad. E’ hamut szemére hintem én a’ Varázs-szunnyadónak, ’s gyógyultan serken fel.” Mohó tüzzel ragadta ki kezeiből Sarolta az ajánlott virágot, mondásaként tön, visszanyujtá neki a’ hamvat, ’s mély álomba merűlt. Álmában a’ Gnómherczeget látá egy elmélkedő orvos’ alakjában az igézett mentendő fekhelyénél, ’s ott a’ Király’ udvari orvosával komoly beszéllgetésbe merűlve; látá milly hódologva távozott ez el tőle, ’s mint kezdé a’ Gnóm gyógyítni a’ Bájszendergőt; örömben röpesett szíve, midőn az üdülőnek első pillanatja a’ jobbján levő lánczra meredt. Felhő terűlt azonban a’ szoba’ körére, szemei elől rejtvén-el mind azt, a’ mi történe továbbad.

Épen a’ fris reggeli levegőbe mene sétálni a’ gyógyult ifjúval a’ csudás orvos, midőn amannak szeme az országútnak fordulván, port látott azon emelkedni. Az öreg erre jóslati fontossággal: „Én nem csak testgyógyító orvos vagyok, én betegeim’ szívgyötrelmein is tudok segíteni. A’ tiéidre, ha bár nekem azokat fel nem fedéd is, ott közelg a’ gyógyító-szer. – Bármi hihetetlent hallandasz is, mindent igenelj, ’s kebled’ legtitkosb, legmerészb vágyai bételjesednek. „Azonban a’ porfelleg közelebbűl, ezűst fegyverek csillámlának keresztűle, egyes lovagok ötlöngének szembe; a’ két Vándorhoz közel állapodott-meg a’ sereg. Eloszlott a’ por, ’s a’ Nádor előtte egy választott kíséretnek, maga állott mellettök, díszes útiköntösben; gazdagon ékesítve a’ kísérők. Midőn az ifjat látá, leszökött paripájáról, ’s nyájasan köszöntvén őt, úgy kezdé szavait: „Nemes Herczeg! bocsáss-meg, ha mi azon homályt, mellybe magadat leplezned tetszett, előbb hatottuk által, mint talán ohajtád; de a’ lovagi bátorság, nemes udvariság, ’s deli módú asszonytisztelés Herczegfit fogtanak volna velünk ismértetni Benned, habár Ő Herczegsége a’ te Atyád nem méltóztatott volna is kinyilatkoztatni méltóságod’ titkát ’s utazásod’ czélját előttünk.”

„Nádor! viszonz az ifju, nem tudom honnan ered e’ gondolatod, hogy én Herczegfi vagyok. Ha nem tetszik tréfálnod, nagy tévedésben vagy, mert én nem vagyok fejedelmi vér.” „Hasztalan tettetésed, mond a’ Nádor; ma éjjel herczegi atyádnak követei érkeztek, ’s megvalósíták azon gyanúmat, melly első megpillantásodra ébredt bennem. Herczegi atyád olly dús ajándékokkal tisztelé-meg házamat, minőkkel azt csak egy Moszka Fejedelem teheté; leányom kezét is kéreté számodra; ezt én meg is ígértem, minthogy illy kötelék neki csak tiszteletére, illy Lovag csak boldogítására szolgálhat.” Szótlan meredt rá az ifju. „Ha nem hinnél szavaimnak mond a’ Nádor bizonyos érzékenyüléssel, kérdezd küldöttjeit Atyádnak. Egyet legalább, Nevelődet, meg nem fogsz tagadni közűlök? „Ekkor több gazdag öltözetű ’s eddig a’ Nádori kiséret megett rejtekező férfiak nyomultanak az ifju mellé, ’s körébe. Míg a’ többi előtte tisztelkedve hajladozott, az egyik, éltes férfi, nyakába omlott, ’s ölelve csókolgatá őt mint egy atya szokta szeretett fiját, ki tőle sokáig messze volt. „De szólj csak, mi – kezd az ifju, „igen is, mindent meg fogok mondani, szavába esvén az agg. Midőn távol Hazánkból elindulnál felgerjesztve Sarolta’ szépsége’ hirétől, ’s magadat eltökéléd rangodalatti álruhában látni őt, vizsgálni, ’s ha valósulva lelnéd a’ hír’ dicsőitéseit, neki kezet ’s szívet ajánlani, ’s őtet és szerelmét egy lovagi hőstett által megérdemleni: Atyád, ki gondosan megelőz minden ohajtásid’ teljesítésében, elvégzé magában: Saroltát számodra megkéretni, hogy így Magyarországba érkezésedkor őt már Jegyesednek találd, ’s úgy lépj-fel itt, mint a’ gyermekek a’ mennybe, előbb, mint sem alkalmok legyen azt megérdemelhetni. Tekervényes útakon megakarók előzni jöveteledet, de villámsietésed túlhaladá gyorsaságunkat, ’s mi még csak ez éjjel érkeztünk-meg; irtózatos álmélattal hallók tegnapi merész tettedet, Atyád’ tapasztalt orvosa vállalta-fel gyógyíttatásodat, én pedig meghatalmazottnak hivém magamat, számodra Sarolta’ jobbját megkérni azonnal. Nemes Atyja megegyezett már, ’s így még ma megtörténhet az esketés. Atyád általunk elégnél több aranyat küld, hogy ez országban mérhetetlen földeket végy; ’s nem akarván gyöngéd menyét a’ messze út’, ’s szüléjitől-megválás’ nehézségeinek kitenni, elvégzé: hogy néhány hónap múlva önmaga személyesen Magyarországba jövend a’ nemes Nádort, téged és Saroltát meglátogatni.” Az Orvos, ki eddiglen szorgosan kémlé az ifjúnak arczváltozásait, e’ szavakkal fordul a’ Nádorhoz: „Látod nagyságos Úr! a’ beteg még gyönge, szédelgésbe hozza szerencséje; engedd: hogy ketten, Nevelője ’s én egyedül ’s bíztosan beszélhessünk vele. „Bölcs férfi vagy, ’s teljes igazad van! mond a’ Nádor, szóljatok vele, én itt várandlak benneteket.”

Leballagának a’ völgyoldalon az ifju két agg; alíg voltak egyedűl ’s látatlan, kérdi az Orvos: „Még sem ismersz engem?” Az ifju rá pillant, ’s az Orvos mint Gnómherczeg állt előtte; Nevelője még eredeti hegyszellemi alakját is felölté; erre a’ Gnómherczeg így szól: „Én vagyok az, kit Sarolta’ szószólása mente-meg haláltól; háladíjjal akarván viszontagolni tettét, szereket nyujték neki, mellyeknél fogva téged’ varázsálmodtól megszabadíthasson; azért halmoztalak-fel temérdek kinccsel, hogy férje lehess; mivel Ő szeret tégedet.Szükségtelen tovább mondanom tehát: hogy az általam elámíttatott Nádor téged’ egy távol orosz Fejdelem’ fijának tart; te igeneld azt, ’s tiéd Sarolta. Én több mint herczegi kincseket hagyandok neked. A’ kíséret mellyet Gnómjaimból képeztem, kevés nap mulva majd elhagy téged; azután nem sokára hírt veendesz költött atyád’ halála felől, senki se fog fejdelmi származásodról kételkedni, ’s te Saroltával egy boldog életnek ballagsz elébe.” Az ifju erősen néz a’ Gnómherczeg’ szemeibe, ’s kérdi: „Tudja ’s javalja é Sarolta tettedet?” Erre válaszol amaz: „Nem fedezém-fel előtte.” „Jertek tehát” ’s többet nem szólt az ifju. Mindketten kérdőleg nézék őt, ’s igy álltanak tovább is egyik mint Orvos, mint Nevelő a’ másik, oldalánál.

A’ Nádor tűrhetetlenűl várta érkezésöket. Midőn a’ hármat maga felé látná közelgeni, vigabban ’s reménytelve mosolygott feléjök. Szemközt állott vele az ifju, ’s monda: „Nagyságos Úr! kérlek, ne szakaszd félen beszédemet, habár különösnek rémlendne is előtted az, a’ mit hallandasz. Én nem vagyok Herczegfi, hanem szegény szülék’ gyermeke, kiket korán elvesztettem. Nevem: Zuárd Ödön. Honom Fogarasföld. Árvaságom’ szigorú környülményeiben külföldre szakadván sokat tanultam, ’s nyomoruságtól edzetve ’s edződve serdülvén-fel, a’ csaták’ versenypályáján a’ halál’ mezején, több harczban viaskodtam. Most a’ vitézlő Magyarföldre jöttem hadi szolgálatba lépni. E’ vidék’ történeteinek híre, a’ legyőzetendő veszélyek, a’ kiküzdhetendő dicsőség édesgettek ide. Hogy leányod legyen, azt nem tudám. Mióta tegnap látám: ő az én Világom, ’s én örökre az ő Sajátja. E’ lény – a’ tettetett Orvosra mutatván – kinek leányod’ pártfogása tartá-meg éltét, épen most nyilatkoztatá magát a’ Sóbányák’ földalatti fejdelmének előttem, ’s tudósíta: hogy leányod engem viszon szeret. Öszveköttetésünket előmozdító szándékból el akar téged, a’ világot és Saroltát ámítani, ’s engem’ Herczegfinak hireszte; a’ követség ’s minden a’ mit szemfényvesztőleg elődbe adtak, csalás. Érzem: hogy ezekről értesítvén téged, egész éltem’ boldogságát szakasztom-szerte, mert most nem fogod Saroltát nekem engedni többé; de ámításnak nem köszönhetem birtokát; még oldalánál se fognám boldognak érezhetni magamat, nem élhetnék, ha az ötlene szemrehányólag elmémbe, hogy ravaszság által tevém őt tulajdonommá, ’s hogy valaha csak egy gondolatot is kellene titkolnom előtte. Szívét csak rokon érzemény hódíthat örök sajátúl, de hazug ármány sem soha.” Elészökött ekkor a’ Gnómherczeg, ’s bosszus hangon ezt mennydörgé: „Tapasztald hát, balgatag! mit tehet a’ szellemek’ kegye, mit haragja. A’ mit éretted buzgék tenni, megvetetted, ’s engem’ Jótevődet az emberek’ gúnykaczaj-tárgyává méltatlanítál; lakolj tehát érette!” Ezt harsogván a’ földbe süllyedt, és vele a’ varázs-kiséret ’s az ifju is egyetemben.

Éjfél vala. Sarolta egyedűl állott a’ bánya-üregnél: kezében az aknaszövétnek, ’s eltökélve oda lebocsátkozni ’s megmenteni őt; – vagy véle meghalni. Hasztalan hintegeték a’ siető felhők komor árnyékjokat mintegy óvólag útjára; hasztalan sohajtozott az éji szellő; hasztalan susogtak levelei az erdőlombnak. Eltökélve haladt ő sötét pályáján, ’s letünt a’ mélybe, mint egy leáldozó csillag az alkony’ láthatárán. Midőn az ingó lépcsőkön lesietne, könnyü lépte viszhangzott a’ roppant só-boltozat’ tömérdek üregeiből; sőt még keblének sebesb lihegzetét is visszaröpíté a’ földalatti echo: olly iszonyító csend vala ottan. Egy pillanatig megállapodott, bizonytalan: merre forduljon hogy a’ Gnómherczegre találhasson. Midőn így vizsgálva körűllövelné nézteit, az üreg’ alján valami mozgás rémlett előtte, meredve szögezvén oda pillanatját, észre vette: mint világosúl egy helytt lassudan az aknafenék; végre mintha körösleg a’ só-göröngyek csak vékony üveg volnának, keresztűlök hatott tekintete. De min nem hat által szeme a’ szerető Asszonynak? Azt pillantá-meg ott ő, kiért e’ súlyos pályára lépett, nyugton és irtózatlan várni végzetét. Szivének hathatósb dobogása, fenntebb ütése vérének, ’s az erő melly egyszerre ujont eltölté, meggyőzék arról: hogy épen ő tárgy-képe most gondolatinak, ’s hogy keble határtalan szerelemmel lobbadoz iránta. Röpűlt a’ lépcsőkön lefelé. Itt lelé a’ Gnómherczeget. Komoran ’s elmélkedőleg sétált ez a’ homályos akna’ sikátorain, ’s előtte két Gnóm, szövétnekes fejjel utját világítva. Sarolta lábaihoz omlott az elálméltnak. „Én mentém-meg éltedet! kiálta, ’s te azért az ő életét igéréd nekem; ha őt megölöd, megölsz engem’ is azonnal. Emlékezz hölgyedről, ’s azon szerencséről, mellyet neked nyújta: ’s nem fogod akarhatni feldúlni a’ miénket. Ellágyulva kiált a’ Gnómherczeg: „Szabad ő, ’s tiéd!” A’ könyű, mellyet a’ fájdalom idéze Sarolta’ szemébe, örömdíj gyanánt gördűlt a’ Gnóm’ kezére le, ’s ím a’ köny gyönggyé vált. Felkiáltott ekkor a’ Gnóm: „Ez a’ gyöngy birodalmamban termett, ’s mind ember- mind szellemeknek magasbra kell becsülniök azt a’ mélységek minden aranyánál, – ez tartja fenn Országom’ függetlenségét.” Most minden táj felé röpültek hirészei, ’s egy a’ Nádorhoz is Rónaszékre, meghívni őt. „Atyád megegyezik öszvekelésteken, szól a’ Gnóm, míg ő megjövend, mi ülljük a’ menyekzőt.” Az ifju a’ Fejedelem’ oldalánál állott, ’s midőn Saroltát szivéhez szorítná, eltünt éje a’ földalatti sórengetegnek.

A’ magas palota ezer szövétnektől ragyoglott, ’s a’ kristályfalak végtelen változatokkal tükrözgeték-vissza a’ játszi lángokat. Örömtűz égett a’ mélységekben; vidor gnómalakok bocsátkoztak alá kötélen a’ magasból, ’s a’ legkellemesb harmoniákat zengedezék; a’ padlatokból asztalok emelkedtek, elborítva ’s kinálkozva felesleg özönével mindennek, a’ mi drága ’s kedves az ínynek. Kéj, gyönyör ’s örömzaj harsogott a’ hegyekben. Hirtelen fordulván a’ Fejedelem a’ boldog párhoz, mond: „Oda fenn áll Atyátok már az aknatoroknál, siessetek hozzája. Éljetek boldogúl! ti engem’ nem fogtok elfeledni soha.” ’S midőn feljönnének az embervilágba, egy kisded Gnóm ült világitólag hozzájok, ’s ezt sugá Saroltának: „Egyik lélekvirág által életed e’ férfiú’ szerelméhez van csatolva; – a’ másikat e’ perczben égeti öszve a’ Gnómfejedelem egy varázstükörben, hogy e’ férfiú is örökké szeressen téged; ennélfogva te élni fogsz, míglen téged ő szeretend; – ’s ő téged szeretni fog, míg élend. – Így hálálja-meg a’ Gnómherczeg könyűdet.”

Méltólag ki nem vitethetik e’ Novella’ szerzőjétől.