HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ VÉRPOHÁR.
(Novella.)

A’ Rozgonyi véres harcz*
A rozgonyi csata Károly Róbert országegyesítő háborújának legjelentősebb csatája volt, melynek során a király 1312. június 15-én a Kassához közeli Rozgony mellett legyőzte Aba Amadé fiainak seregét.
Robert Károlynak engedé a’ diadalt, ’s megerősíté fején a’ Magyar koronát, melly tőle a’ meg nem rendíthető Trenchényi Máté vitézsége által háromszor elragadtatott. Övé lön a’ királyi méltóság: de sem uralkodói szelídsége, sem udvara’ hízelkedései ki nem olthaták a’ titkos tüzet, melly a’ felgyúladott ellenpártban mélyen tenyész vala. ’S bár külszintt hódolgat a’ győztes hatalomnak, belől még is égett a’ bosszús gerjedelem, és sok derék Bajnok leve szomorú áldozatja e’ vad pártoskodásnak.
Azon hegyágazat-is, melly Abaujt és Zemplényt hasítja egymástól el, bátor fészket adott erdős fokain a’ kor’ szellemében háborgó Váruraknak. Itt élt Peteunch Zemplényi Ispán, Máténak hű bajtársa, erőt módot forralva Purustyán’ falai között. Keserű szidalmakkal a’ sors’ keménységéhez, hogy Hazája’ szent szabadságát Róma’ tetszéseinek martalékul hagyja, nehéz borúlatként dagadoza haragos lángjaiban, ’s lecsattogva bérczein fegyverével, bezudítá a’ szomszéd Megyék’ terűleteit. ’S talála-is nyugtalan lelke részvevőkre, kivált Omodénak fijai Miklós és Dávid gyűlevészt hordva zászlóji alá: de minekutána a’ mindvégig rettentő Trenchényi’ kimultával az ellenkezés’ legerősb sugára letűne, a’ régtől vert sebeket, békenyugalmakon enyhíteni hajlottabb Urak lassanként magára hagyák az erőlködőt. Peteunch változatlan marada, miként a’ tölgy midőn fergetegek’ dühe tépi ágait: de a’ Király ’s az Ország’ Nagyjai véghadat küldvén Purustyánra, a’ megátalkodott Zendítő Ztropkou’*
Sztropkó, felvidéki város (ma Szlovákia).
várának vadonjaiba szoríttatott. –
„Elnehezülél mostoha sors! éltem felett: de én csapásaidra nem dőlök el;” ekként gyötrőde a’ magába vonult, Őseinek fegyvereihez függesztve kardját, melly olly gyakran csilloga a’ csatákon karjának erejével. „Hadd nyugodjon a’ bajnok’ eszköze, midőn a’ férjfiui vitézsége kajánsággá törpíttetik!” ’s egészen elfordúlva a’ világtól, szüntelen komor magányban sötétkedék mint hegyei.
Csak egyetlen magzatja, az anyátlan Hedvig*
Fiktív személy.
volt még a’ tárgy, melly felvidíthatá búsnapjait, Hedvig, a’ szépség ’s virító kor’ bájaiban fejledezve, ki őt vissza ifjúságának édes álmaira vezetgeté. Gyakran mérgelődött Peteunch a’ végzet ellen hogy fija nem születék, kit égő bosszujának felneveljen: de a’ keserűség majd forró szeretetre olvadozott, a’ mint leányában férjfiui tulajdonokat vön észre. Hedvig’ érzéseinek mindenikéből feszengő tűzlélek sugárzott-fel, melly magas tettekben vágy kiömleni szabadsága’ zárai közzűl. Hő szorgalommal nevelé azt benne az örvendő atya, asszonyi természetét kivánván edzeni a’ külvilág’ bajai ellen; sőt szilajabb kitöréseiben-is csak azon erőt látta, melly nem egy könnyen fogna hódolni az elfajult kor’ pulyaságinak. Szikráztak szemei ha elnézte, mint szökik-fel tomboló ménjére a’ bátor leány, vadak’ nyomozásiban hegyet-völgyet futni-be, zivatar közepette-is, mindannyiszor elbizakodva öntetszetében, hogy a’ férj, kit ő választand majd egykor leányának, nem puhulhatand el a’ bajnok Nő’ oldala mellett. Hazáját mint legfőbb jót szeretni – ez volt a’ nagy irány, mellyhez a’ lángszívet szűnetlen’ hajtongatá: de a’ hazafiuságnak buzgó érzeteivel abba egyszersmind saját keblének szörnyű indulatjait-is általönté. Így hatalmazott-el Hedvigen a’ szertelen hév, melly a’ természettől szelídre alkotott asszonyisággal olly annyira ellenkezik. – A’ visszás intézés által belsőjében felforgatva, bizonytalanúl szállongott a’ férjfi-leány csapongó képzelgéseinek szövevényein, hol sem érzeményei, sem akarása világos nyugpontot nem találhatván, nemének titkos vonzódása mélyen de zavartan borítgatá lelkét a’ sejtések’ homályaival.
Egykor megfáradván Hedvig a’ vadászatban, magányosan pihent a’ ritkásabb erdő’ enyhelyében. Az út közel vala. Dalolva sietének-el azon a’ munkások haza felé: csak egy fiatal pár szomorúan maradozott-hátra a’ többiektől. Hedvig észrevévén őket magához szólítja ’s okát kérdé szomorúságoknak. Előbeszéllé ekkor a’ férjfiu, hogy ő a’ leányzót szereti ’s attól szerettetik, de ő maga szegény lévén, a’ Leány’ atyja öszveházasulásokat nem engedi. – „Ti szeretitek egymást!” szól Hedvig, ’s egy nem ismert érzés hajnalong kebelén; és lekötve karjáról a’ gyöngyszorítót a’ panaszlónak ajándékozza. Háladatosan borúl a’ két Szerelmes jótevője’ lábaihoz, ’s öröme’ nagyságában eltávozik. Hedvig mély andalodásba merűle: az épen hanyatló nap aranypirulattal játszodozott gyönyörű arczulatján, a’ fák’ nyildoklásai közzül.
Ló-dobogás zavará meg az uralkodó csendet, ’s minekelőtte feleszmélt volna a’ tündér álmodozó, egy idegen ifjú alak tűn szemébe. Édes borzongás futja végig, midőn szeme a’ hűledező jövevény’ tekintetével öszveakad, magasb kéjbe csapongtak pillantataik, ’s egy még soha nem érzett rendület villant kebelén keresztűl: kedveltető nyájassággal üdvezli a’ szép lovag, szónak ered, ajkainak édelgő hangján felejté Hedvig a’ mondottakat, ’s még is elérté – az ifjú leszáll, hozzá szövetkezik, lelket mutat minden igéje, e’ találkozást szerencséjének, magát pedig midőn a’ Szűz Atyjának nevét kiejti, boldog szomszédjának nevezvén. E’ közben a’ kürtök rivadoznak, Hedvig’ vadászai közelgenek, ’s az ifjú esdeklően kérdi: részesűlend-e még a’ viszonlátás’ örömeiben? egy lángtekintet lön a’ válasz, melly szivéig lövelle. Hedvig felpattana lovára ’s eltűnt.
Álmélkodva néz utána Ákos.*
Fiktív személy.
Robert Károly Udvarában nevekedvén ő tele dicsvágygyal, nagy reményű tehetségeinél fogva fényes polczokra készítteték: deli külsője ’s vidor lelke miatt, az asszonyi világ’ bálványa. Most jöve a’ vidékre széles jószágaiba, mellyeket édes Atyja, Mychk, az Uralkodó-Ház iránt bizonyított hű szolgálatjai’ díjában Királyi adomány mellett nyert. E’ véletlen öszvejövetel, Hedvig’ szépsége, ’s különössége melly valóján elöntve volt, elragadák őt, és a’ forró vágy, ama daczos Peteunchnek leányát – ki az Udvarnál félelmetes vala inkább mint gyülöletes, meghódítani: lángola keblében. Az alkony inté utjára a’ késedezőt.
Mély gondolkozásban találá Atyját a’ hazatért Hedvig ’s e’ néma komolyság kivánatos volt előtte, mivel boldog érzeménye a’ szép ifjúval kéjledezhetett, míg a’ ragyogó esthajnal olly bájlón tündöklött le álmai közzé. Hosszasb hallgatás után Peteunch világot parancsol, ’s maga mellé szólítá az édesen ábrándozót „Hedvig!” úgymond bizodalmas hangon: „ma mult tizennyolczadik születésnapod, érettkoroddal ideje tudatnom jövendődről gondos szándékomat. Napjaim hanyatlanak, azért férjet választék számodra.” Hedvig elhalaványúl. – „Tholdy Bothond*
Fiktív személy, a családnak Botond nevű tagja nem ismert. (Nagy Iván)
kedvelt Barátom’ fijának szántam jobbodat; ismérkedj-meg a’ gondolattal, hogy tőlem ’s eddigleni szabadságodtól meg fogsz válni. Néhány hónap mulva megjelenend; úgy hiszem, választásommal megelégszel. Maradj híve – Anyád nem volt nekem az!” Itt homloka elkomorúlt, szemei vadon tüzelgének, ’s mintegy meglepetve a’ multaktól, egy szekrényt nyita-meg, ’s egy aranyzott poharat vön elé. „Vedd ezen poharat emlékül ez órára. E’ pohárból Anyád halált ivott.”
Reszketve nyúlt Hedvig a’ pohár után. „Tudd a’ történetet, szól tovább Peteunch. – Még alig voltál másod-évű, midőn fegyvereimmel a’ honi Fondorlók ellen küzdni menék, kik Hazánkat Károlynak árulgaták. E’ vidéken lakott ekkor egy férjfi, ügyünknek szinlelt párthíve, de mint fényre jött álnoksága később mutatá, a’ Nápolyi felekezet’ barátja. Ez vadlángokra gyúlada fel Nőm iránt. Házamba csusszan távollétem alatt, – ’s győz ördöngös incselgéseivel itt – győz az asszonyi tisztaságon; meghajlott ez. Kártörvendve simúl-vissza a’ gonosz. Töredelem szállja meg ama’ boldogtalant, ’s a’ mint jövetelem’ hírét hallotta, a’ szégyen ’s igaz bosszú elől mérget vett e’ pohárból. Én már csak sírját lelém. – Rettentő példája ovjon meg illy tántorodástól!”
Égő arcczal ’s eltökélve „Meg – igen Atyám! megőriz az engem! mondá Hedvig, de szeretnem kell a’ férjfiút, kit jobbomra méltatok: fogom-é pedig szerethetni azt, kit te választál nekem?” ’s mint egy álomba látván az ifjút, érzelmeitől elkapatva, a’ mái történetet kibuzogtatja ajkain. Midőn az ifjút nevezé, méregre lobbant az öreg. „Poklokra e’ névvel!” ordít,– „az istentelen csábító’ fija ő? Hah! birtokára vágysz… ’s a’ feldühűlt szivből rohanó átok ölé el nyelvén a’ szavakat.
Mélyen megrázatva vonúlt Hedvig szobájába. Késő éjjel ablakához álla zajdult érzeményeiben, a’ táj felé forgatva szemeit, hol Ákost megpillantá, ’s hajnal’ hasadtakor már nem tudva azon helyre vonták érzelmei. Oda jött Ákos is ohajtozása’ szárnyain, ’s az új indulat mélyebben gyökereze a’ leány’ szivében. Ott látá őt többször is Atyja előtt rejtegetvén boldogságát, mellyet a’ titkolódzás még inkább szépíte. Egy szép vidám napon gyors léptekkel siete ki Hedvig a’ vár’ kapuján. Atyja megpillantván őt, utána kiált; de az álmodozónak nem vala most érzéke azt hallhatni. Peteunch gyanítván a’ rettentő titkot, leányát nyomon követi.
Az erdőben sűrű lomboktól ernyezett pázsiton találta Hedvig Kedvesét. Édesen csattogott a’ Fülmile körűltök. Szerelmet látszott lehelleni a’ természet, az lángolt Hedvig’ kebelében is. A’ fennyen lobogó indúlat elenyészti minden eszméletét, ég föld eggyé olvadoz szemei előtt, és szive, lelke a’ kimondhatatlan kéjgyönyörben lankadozván el, kedvese’ ringató karjai közt ébred-fel – „Tiéd vagyok!” rebegé, lángzó tekintettel ’s e’ perczenetben egy dárda zuhan el mellettök. Elszörnyedés’ hangjain sikolt fel Hedvig oltalmazólag dőlve Ákos’ melyére. Atyja megettök állott. „Hah gyalázatos!” riad; ’s erőszakos vonaglatokban kapkodva fegyveréhez öszveroskad elősietett szolgájinak karjaikon. Leányát a’ Gyülölt’ karjai közt látván, felbőszült érzése szertezuzá porhanyú hajlékát. Szörnyűt hala. Dermedve néz Hedvig Atyjára, ’s a’ lelketlen tetemre omlik. Lassan emelkedve azután az ifjúhoz őgyelg, ki mélyen illetődve álla ott. „Most, most tehát!” mond bús elszánással, „egészen Tiéd vagyok, vagy Atyámat követem.” A’ várba viteték a’ halott. Hedvig irtóztató némaságban követé lelketlen Atyját.
Gyász borúla-el Ztropkounak vidéke felett. Rengő zúgással kongtak le a’ várharangok szerteszéllyel a’ hatalmas Úrnak nem vélt halálát hirdetgetvén. A’ történet szörnyű alakban ’s viszongó képzetekben szállonga szájról szájra a’ nép között, ’s nagy számú sokaságot csődíte öszve minden tájról a’ torra. Néma tépelődéssel látja Hedvig a’ halotti készűleteket; de rettenet zajlong keblében. A’ természet’ szava előrendűl nagyérzeményei’ zavarából, ’s atyagyilkosságot kiált fejére. Mentegeté ugyan indúlatja vadlánggal égvén a’ jövendő felé; de magzati szíve’ marczongló fájdalmit csalfényével nem oltható el. Minden látogatást eltiltva szobájától, szótlan, könyűtlen sinlődve merengett.
A’ temetést megelőző nap’ végső alkonyán bús hangzatok serkenték fel az egyedűlkesergőt mély süllyedezéseiből: Szerzetesek’ karéneke volt az, kik ájtatoskodni jövének a’ halotthoz, szomorgó kintorna közt. Hedvig’ keblét kín’ dühe tépdelé, ’s öszveszédűlt a’ látvány felett. Az örök elválás’ gondolatja, ’s egy szózat, melly belsője’ mélyéből lágyula fel, titkos erővel integeték bocsánatért esdni Atyja’ hidegűlt lábaihoz; oda támolyg.
Mély hallgatás uralkodott mindenütt. A’ fegyverpalotának ajtaja enged a’ lassu nyitásnak; keskenyen nyulongó goth ablakai borzasztó rémzetek gyanánt mozdulatlan remegtek az éjjeli lámpa’ csillogásiban, félelmesen az ősi melyvasak ’s pánczélok a’ feketén szőnyegezett falakon halotti pompára idomítva. Hidegen suhogott bé az éjfél’ szele. Eldődeinek lelkei látszattak körűle lebegni, ’s felette itéletet tartani. Középen a’ gyászalkotvány vértesen fekvő halottjával: arczvonásiba harag tapadott; mellette cserág-koszorúzta kardja tömérdek paizsa felett, Hedvig érzése’ iszonyúságában térdre omlott: „elölheti e az átok magát a’ tiszta szerelmet?” így zokog: „és Te, ki engem forró szivemnek indúlatival ápolgatál Atyám, o áldj, áldj meg békehonodból! – Ákos! Ákos!” – –
Közel állott ő vígasztalni a’ Kesergőt. Hosszas tusakodásin, eljöjjön é a’ temetési gyülekezetbe? győzött a’ nehéz gondolat: szerző-oka vagy a’ szánandó árva’ veszteséginek. „Nálad vagyok bús szenvedő, megosztani, enyhítni fajdalmidat!”
Ákos!” mond a’ felrezzent leány, „te itt?” ’s felhevűlt indulattal kezénél ragadván az ifjút, „itt” úgy mond „e’ szent helyen, ’s ezen órában kötöm le hűségemet: – Szerelmem, e’ lélek, ’s mindenem Tiéd!” ’s elővevén Anyjának szomorú hagyományát, a’ poharat, elbeszéllé a’ történetet, e’ szókkal fejezvén he: „Illy véget érjen a’ hitszegő!” Fagylaló rettegés fogta el az ifjút, minden szelídebb érzemény elfásulva szorult vissza melyébe.
Peteunch letétetett elhunyt őseihez. Hedvig mély fátyolban, elvonúlva az emberek’ szemei elől, mellyek tőr gyanánt sebzék szivét, hév bánattal gyászolá édes Atyja’ elvesztét; de fájdalma idővel enyhűle leginkább az indúlattól, melly Ákosért ége. Erős ragaszkodással hitte magát jegyesének, noha büszkébb vala ennek érzetében hogy sem hiedelméről vallást tegyen. Tekintet és tartózkodás nélkül vett részt társaságában, vele mulatozott, vele járdalt karöltve erdein; csak benne ’s általa élve mindene kivánt lenni hogy szerelme’ lánczait öröklétbe általfüzze. Ákos nem lehetett az elbájolásig szép Hedvig ’s határtalan hajlandósága iránt érzéketlen – sőt még a’ hölgy’ szabadabb délczegsége is gyönyörre ragadozá – Boldog míg a’ csapongó lángokat viszonzá! de hűltebb eszméletének sugallása e’ szövetségnek állandóságot nem igérhete. Nőttön nőtt Hedvigben az indulat, de a’ komolyságot nem üzheté el, melly sötéten boronga természetén; titkos félelemmel tölté az bé Ákos’ kebelét, rettegve a’ lángszerelemtől, melly őt oldhatatlan lánczokkal szorítá ugyan, de fellengző vágyait ki nem elégítheté: mindazáltal sorsát a’ leányéhoz látván kötve, lekötve maradt.
Míg ezek így folynak, háború üt ki Dalmátországban.*
Dalmáciában (a mai Horvátország déli régiójában).
A’ Király hadi erőt külde Velenczére, hogy az ennek oltalma alá pártolt Jádra városát a’ Magyar Koronához visszahódítsa. Fegyverre szólíttatott Országunk’ Nemessége. Az öszvesereglés’ híre Ákos’ dicsszomját felbuzdítá, ki azonnal kész vala követni a’ tábor’ harsogásait. Hedvig fellengzőbben érezett, hogy sem kedvesét a’ hőspályától visszatartaná: sőt újabb érdemdíszben ohajtván a’ vitézt ragyoglandani, maga ösztönzé a’ Haza’ szolgálatjára; ’s csak nehezen állott-el a’ szándéktól, őt követve tapasztalni a’ harcz’ veszedelmeit.
De az elválás’ órája Hedvig’ előérzéseitől megnehezült. Forrón szakadott-ki egy könycsep szép szeméből, – néma fájdalomban törlé azt le a’ leány hév kebelén. Ákos búcsúza: szótlan kíséré őt Hedvig az erdőségen, szerelme’ örömeinek ’s atyja’ halálának titkos tanúhelyéhez. A’ lángérzemény’ leghatalmasb kirohantával omla itten az ifjúnak karjai közzé, „Ákos!” szóla reszkető hangon: „e’ hely’ árnyain enyészet lappang; – ádáz kezekkel fogja-be a’ lét’ körét, de nem bírhat a’ szerelemmel. Itt, itt szövődék alakja végzetemnek.„ – Élj boldogúl!” Hedvig bánatosan vissza vára felé: Ákos tágultabb kebellel a’ dicsőség’ lenge távolába.
Indulásra várt a’ Nemesség Rákos’ mezején, midőn Ákos Pest alá érkeze lovagjaival. Gyorsan tevé meg innen útját a’ bátor sereg rövid idő alatt benyomulva Dalmácziába. A’ zendülés néhány ütközetek által megzaboláztatott, ’s Velencze egyezésre lön hajlandó. Ákos valamint a’ csatákon úgy a’ frigykötésben-is fennten kimutatá jelességét atyjának oldala mellett, kit a’ Király a’ visszaszerzett béke után Illyriai Helytartóvá neveze-ki,*
Illíria a Balkán-félsziget északnyugati része (lényegében minden föld Itáliától keletre és Makedóniától nyugatra).
fijának érdemeit ékes arany láncczal jutalmazván.
De más jutalom készült Ákosnak Visegrádon: mert a Királyné, ki őt kedves Tárnokja’ fiját nagy kegyeiben tartá, Drugeth Fülep akkori Nádor’ unokájával, a’ ritka szépségű Olíviával*
Fiktív személy.
kivánja vala öszvepárosítani. Megjelen az ifjú a’ fény’ helyén, ’s csudálásra olvadoz, Olívia, miként a’ kertek’ feselő rózsája virág-társai között, díszremekje a’ Királyné’ Udvarának: eleven vidámság vetélkedve asszonyi szelídséggel tündökle szemeiből és lelkéből – mint midőn a’ harmat’ gyöngyei ápolva enyhítik a’ rózsa’ keblét kecsegtetőbb lángokra szerteömlő illatozással. Ákos tisztelet’ érzeményivel közelíte feléje, ohajta, ’s a’ két szív öszvehangzott szerelmében. Mosolygva tünt-fel ’s tettekben gazdagon a’ Jövendő az érdemre töreksző ifjúnak, ’s az özön remények’ szárnyai száz egekbe röpítgeték a’ boldogat. Sírva lebegett néha Hedvig’ alakja csendesb óráji felett: de az angyali-kellemű Olíviának szelíd lelke mindég a’ jelenlét’ örömeihez bájolá a’ sötétlő visszaemlékezést. Ha tett ollykor öszvehasonlítást, egész valója csak Olívián nyughata-meg; ’s az Udvari élet’ ragyogásitól a’ messze leány – feledékbe süllyedt. – A’ fiatal tűz leginkább vonatik a’ különösség’ ingereitől: a’ férjfiu valót akar, valót keres társasági életbe szövetkezve nyugottabb kivánatival; így Ákos a’ Hedvig’ ölében egykor töltött arany napokat, most ifjusága’ merészebb álmainak tekinté.
Az öszvekelés’ napja elhatároztatott. A’ szép pár’ híre egész országon elfutamodván, beszállott rövid időn Ztropkoura is.
Földhez sujtá ez Hedviget. – Minden csep vére elakada: de egy gondolat villantja keresztűl homályos lelkét, gondolat, melly nagy és erős, mint szerelme. Közel tanúja kiván lenni a’ hallott történendőnek, ’s titkon rendbe-hozván dolgait bús várában, egyik hű szolgájával utnak indúl Visegrád felé.
Üvöltve röpültek a’ szelek téren-tetőn, a’ mint e’ két Vándor a’ Duna’ partjaihoz vergődék. A’ folyam szörnyű zajlongásban dühödött: tajtékzó hullámaira rettegett bocsájtkozni mindenik révész. Kínosan néz-fel Hedvig a’ magasra, hol a’ királyi-vár olly büszkén vesztegel az időnek – ’s levonván balkarjáról a’ sorgyöngyöt, párját a’ szerelme’ hajnalán elajándékozottnak, egyik hajósnak nyujtja, kérve kéri, ’s kínszeríti az általvitelre. Végre elindíttatott a’ csolnok, vészből vészbe hányatva a’ dúlongó habtorlatokon, de az elszánt leány égő vágyaiban csak fel! csak fel! – Zsibonga már a’ nép a’ vártemplomban, melly oda számosan tódúla-öszve a’ menyekző’ pompájára, ’s a’ rend kevés vártatva megíndúl: aranyban és ezüstben tündöklött elé a’ Nemesség, míg a’ fejéren-öltözött koszorús lyánkák virágutat hintegettek a’ boldog párnak. Halál’ sohajtása ütődék-fel Hedvig’ melyéből, midőn Ákost megpillantá, ’s miként lépdel érzése’ nagyságával az oltárhoz gyémántokkal ’s örömmel sugárzó menyasszonya mellett. A’ Király ’s Királyné’ megjelenése dicsőségre emelék az ünnepet; ’s midőn e’ Fő Méltóságok drágán hímzett üléseiken helyt-fogtanak, előjön a’ Papság ’s az öszveadás’ rendtartása elkezdődik. Szédítő zavar éjjeleze Hedvig körűl. A’ világ ingadoza lelke előtt, ’s a’ mint Ákos’ ajkain a’ rettenetes „Igen!” kilebben, szívét hasadozni érzé. Fogyaték erőjének maradványain alig tántoroghata-ki: Atyjának lelke nyita neki ösvényt által a’ sokaságon.
Meg vala immár kötve a’ szent frígy, ’s az örvendő-gyülekezet menyekzői lakomához ült-öszve. Örvendő magas Éljen! – kiáltások hangozának-fel a’ Királyi-Háznak ’s az új párnak, trombita-harsogás között. Egy öreg szolga lép ekkor elő ’s poharat hoz a’ Vőlegény felé: ez ijedten kap utána, ’s vér loccsan-ki belőle az asztalra melegen feccsentve bé a’ kéjelgő menyasszonyt – Ákos öszveomlik. A’ vendégek kíméletlenűl ragadják-meg a’ vakmerőt. Chombord, az öreg szolga, asszonyához vezeti a’ felzudultakat– Hedvig vala ez; melyébe tőr döfve, kezébe irás szorítva e’ foglalattal Ákoshoz: „Vedd e’ poharat! mérget ivott abból a’ hűségtelen – a’ hűség szíve’ vérével tölté-meg azt”.
Peteunch birtokai a’ koronához estek-vissza. – Hedvig’ sírhantja magányosan emelkedék a’ Dunaparton.
Feleszmélt Ákos veszteségi érzetében – megismérni nyereségét.
*
* *
Sokáig tartatott e’ vérpohár a’ Ritkaságok’ tárában: szomorú története szájról-szájra hozatva-le hagyományul szelídebb jelenkorunknak.
B. K.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.