Oh Lányka köd borult sebhedt szivemre!
Szemembe Lányka könnyek görgenek,
Arczámon gyászfelhők kerengenek,
Árnyékot hintve ifju életemre!
Az Égmalaszt’ sugárzatán keblemre
Vigság, erő, kedv ömledeztenek,
Felém mosolygtak a’ kegyistenek,
’S jég, szirtek olvadoztanak hevemre.
De ah eltünt! derűlő boldogságom,
Erőm szerelmem’ martalékja lön,
Keservözönbe vonva szép világom!
Gyötrelmeimből még is érzeményem,
Ha néha egy kis édességre jön;
Azt nyujtja búmra csillanó reményem.
Töltényi.
