Borong szivem’ nyugalma – nem találom.
Vig hajnalát alig hogy ihlelé
Kiholt alkony sötétedik felé
De boldogítni nem jön édes álom.
Ha kő szived’ haszontalan csudálom.
Kiben reményem önmagát lelé
Jajok között tolong a’ kín belé
’S előmbe áll sohajtozó halálom.
Mi mély üreg – ’s kimúlat int alant?
Mi fény lobog kegyelmid’ képzetébe!
Betünt a’ csillag a’ bu’ éjjelébe. –
Ah nézd e’ kínt – ’s ezen boldogtalant!
Ím kezd az ég homályiból kiválni,
’S neved hamum között csilámban állni.
Balla.
