Feljutni vágytam egykor a’ tetőre,
Hol mindég nőnek fris virágzatok;
’S hogy főmre diszt majd én is fonhatok!
Örömbuzogva lépdelék előre.
’S mindég erősb reménnyel a’ Jövőre,
Bár gyakran értek zaj ’s borúlatok,
Feltűntek ismét a’ sugárzatok,
’S a’ fény’ malasztja kelt rám, küszködőre.
Nem ah! nem ugy most: fagylaló magányom
Kizárja pályám’ boldog tájjait,
A’ Végezés vadonba vérdezett –
Míg e’ Jelenlét hánytogat ’s alányom,
A’ Multnak oszló édes álmait
Te fűzzed öszve szép Emlékezet!
L. M.
