A’ völgyeken ’s a’ bérczeken
Fölötted, oh hazám,
Ki virraszt égi őr gyanánt,
Naponnan éjszakán?
Szilárd, de olly szelídeden
Mosolygnak ajkai,
’S hatalma nagy, ha bár aczélt
Nem edznek karjai.
Mint langyos estve a’ liget
Sötétes árnyain
Az illatos fuvalm, lebeg
Ön röptű szárnyain,
’S a’ merre száll, ’s a’ merre leng,
Szent érzelem fakad,
A’ szív dobog, ’s szülő hona’
Szerelmiért dagad.
Ki az, ki fölken íhletett
Erényvitézeket,
Kik szólva ’s téve győzzenek
Galád alnépeket?
Kik a’ könyűt, melly a’ szegény’
Arczán redőket ás,
Kegyes kezekkel törlik-el,
’S szűn a’ siránkozás.
Kik a’ jogot, mint isteni
Parancsot, tisztelik,
A’ durva kor’ bilincseit
El szerte tördelik,
’S az éltető nap’ útain
Kimérik az irányt,
Hogy süssön paloták fölött
’S kunyhókra egyiránt.
Ki az, ki visszabűvöli
Az ősi szittyahont,
Midőn nyelvét éleszti-föl,
A’ kincsbecsű vagyont?
Értő fülekbe harsog a’
Törvény’ szent hangja már,
’S birószavára a’ gonosz
Már is bűnbánva vár.
Kinek hatalmas karja az,
Melly, mint az áradat,
Kebelbe hat, szivet ragad
’S nem ismer gátakat?
Vad erkölcsöt szelídre vált,
Borúra hoz derűt,
’S homokká zúzza Vaskaput,
A’ sziklabércz fejűt.
Ki az, ki ősz fürtű apák’
Szivének lángot ád,
Hogy ifjudó kebellel át
Öleljék a’ hazát?
’S kiben bíznak jelenkorunk’
Ifjú reményei? – –
Az ébredő honszellem az,
’S hatalma mennyei.
Czuczor.
