HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

YORIDALA.

keleti elbeszélés.

________

I.

Nagy tenger’ árjai mosnak egy szigetet keleten, messze Európa’ szűk határaitól, közel pedig Asia’ virágos partjaihoz, túl a’ mennyei országon, a’ thea-termő Sinán, a’ khoreai tengerszoros mellett. Ezen sziget legnagyobbnak mondható a’ csendes tenger’ éjszaki részében, nem magánosan álló, hanem többektől körűlvett, nagyobbaktól és kisebbektől. Mindnyája pedig a’ délibb égal’*
Égalj, égöv.
áldásaiban részesült. Bőven terem benne az élettápláló ris, a’ fáknak minden gyümölcse, ’s a’ Sinából átvándorolt thea, mellynek agyderítő erejét nélkülözhetlenűl megszokták a’ lakosok, ’s melly hosszú úton hozzánk is elhintáltatik öblös hajók’ üregében. De ezen áthozást magunknak kell véghez vinnünk, mert Japán’ lakói nem távoznak honi partjaiktól, a’ természet’ áldását ’s kezeik’ műveit árulandók. Japán’ lakói fogva ülnek tulajdon szigeteiken, míg magoktól minden idegent messze tartanak.
Ez nem volt mindenkor így. Voltak idők, mikor Niphon messze szigetekhez küldé hajóit, és Sikofh’ kézművei fön Kamcsatka felé nem kevesebbé találtak vevőket, mint Cochinchinában ’s a’ csöndes tenger’*
Csendes-óceán.
szigetsorán. Akkor a’ tettekével együtt a’ gondolkozás’ mezeje is tágasabb volt, tárva álltak a’ szigetek, várasok és faluk minden ismeretnek, ’s Ásia’ elmevirágai a’ legkeletiebb ég alatt majd legszebben virágoztak, mikor azokat a’ mongolok Suez’ szorosától az Eufratig, Indusig, sőt még a’ sárga folyóig és a’ kék tengerig, melly Sina’ véghatárait mossa, eltapodták. Száz ezrekkel tódultak Dsingiskhan’ tanítványai a’ khoreai tengerszoroson Japán felé is, megtámadásokat Tamerlan’ idejéig többször megújíták, de Japán hódítlan volt. Az idegen hadakozók sírba temetkezni jöttek csak át a’ hullámokon, ’s visszavezető útat igen kevesen találtak a’ nagy sergekből.
Így maradt Japán önállású, előhaladást tevő a’ mesterségekben, mivészetben, hajózásban, elmefejlésben. Némelly művök most is fölülmulhatlan, mikor a’ tudományok óriási léptekkel haladnak a’ tökély’ végormához, ’s midőn mi azt gondoljuk: elménk előtt semmi nincs lehetetlen, ’s mikor ő reájok sajnálkozva pillantunk, sajnálkozva gondolunk, mint az időtől anyira hátramaradtakra, mint reményt épen nem mutatókra, hogy szerencsétlen rendszerök’ megváltoztatásával ők is minél több érintésbe jőnének a’ többi nemzetekkel, ’s kivált Európa ’s Asia’ lakóitól elfogadnák, a’ mi dicsőt és okosat ezek rövid idő alatt szereztek, ’s azzal magokat a’ földteke’ minden tekintetbeli uraivá tették, nem olly urakká ugyan, millyenek Asiában vannak, kényszerint hatalmaskodók a’ testen, ’s bilincsek közé zárók a’ szellemi erőt, az anyagtalant, az égi igazságokkal élőt, ’s az azok nélkül haldoklót: hanem urakká a’ tudomány és tapasztalás által, mellynek erejével a’ természet’ három országát kincseik’ előadására bírják, ’s a’ csillagokkal millió mérföldekről hirdettetik az igazságokat.
Mint minden embernek, úgy a’ japániaknak is keblökben van a’ fejlődési csira, melly harmat és fény által ápolva, ép növénnyé változik, harmat nélkül elszárad, fény’ hija mellett pedig beteg nevekedést vesz. Ki volna pedig, magát emberbarátnak nevező, ki az egész világ’ minden népének az első, szerencsés esetet nem kivánná? – És bár lett volna úgy az Japánban is! De itt a’ fejlődés’ csirájától, mikor az már emelkedni kezde, harmat és fény elvonaték, ’s a’ növények’ ezen legjelesbike megállapodott, sőt csökkent ’s hervadó-félben van. Ennek eredetét akarom itt elmondani.
Egy ember maga magát semmiből nagygyá, tökéletessé fejteni nem tudja. Mondják ugyan az ökörszemről is, azon parányi madárról, melly a’ gyepűkön repdes majdnem ágról ágra, ’s magasra emelkedni soha nem láttaték, hogy a’ magasra repülésben kifogott a’ sason, a’ napba nézni tudó sason, melly a’ felhőkön túl szeret uszkálni, ’s szárnyaiban fáraszthatlan erő van, és mint legfellengőbb, madarak’ királyának nevezteték. De azt senki sem feledé el a’ meséhez hozzá tenni, hogy a’ sas’ tollai közé rejtezkedék el, ’s mikor ez már egészen kifáradt, ő repülni kezde, ’s a’ borostyánt elnyeré. Arról azonban hallgat a’ krónika: mint jött alá, ’s a’ sas nem boszúlta-e meg a’ méltatlanságot. Annyi való ’s tárgyunkhoz illő marad, hogy emelkedése’ nagy részét az ember másoknak köszöni, azoktól faragtatik ki, ’s néhány év alatt olly állapotba jő, millyenbe, magára hagyatva, századokon által sem jött volna.
A’ mi egyes embernél igaz, igaz a’ nemzeteknél is. Egyes nemzet, magába zárkózva, nehezen vagy alig emelkedik nagy tökélyfokra, ’s minden előmenetelén is az egyenoldalúság súlyos bélyegként mutatkozik. Vannak ugyan ezen egyoldalúságot dicsérők, a’ mennyiben azt a’ nemzetiséggel összezavarják, ’s a’ nemzet’ ismertető bélyegének, néha palladiumának, szentségének határozzák. Mennyire van igazok ’s mennyire merülnek hibába, a’ nemzetiség és egyoldalúság’ szigorú, bölcs meghatározásából fogna kitetszeni, mellyel mi itt nem foglalkozhatunk, tárgyunk’ előadásához sietve. Mi az egyoldalúságot legtöbb esetben hiánynak határozzuk, mellynek kitöltése mind egyes személyeknél, mind öszveseknél kötelesség.
Japán’ lakói ezen igazságot némán átlátni ’s megismerni tetszettek a’ régibb időkben. Mert nálok nyomait mutathatni meg az indus, a’ thibeti, ’s a’ sinai mivelődésnek. Sőt még a’ persa-vélemények sem idegenek előttök azon időkből, mikor Zoroaster az égi fényeket tanítá isteni erőknek, sőt isteneknek, imádandóknak. Japánban ma is vannak, kik a’ fölkelő napot imádják, mint istent, mint Heliost, kit Aegyptus és Hellas is ösmert, ki sugaraival a’ szemeket élteti, a’ földnek termékenységet ad, nyarat és télt hoz elő, ez utolsót nem olly zivatarosan ugyan, mint minálunk, de esőset, a’ tikkadt föld’ hatalmas enyhítőjét. És a’ nap egyedűl nem uralkodik, nem istenkedik nálok az égen, mert az egyedűlség, Zoroaster szerint, tökéletlenség, kín, hijány. Azért a’ napnak van több istentársa, a’ fogyó ’s növő hold, ’s az éjszaka’ vándoraira vigyázó csillagok. Ezeket Japánban ma is sokan imádják. De azért Bráma is imádtatik, sarjadékával Visnuval, ’s a’ már ezer változásokon átment Sivénnel, kik nem keveseket választottak magok mellé nő, anya ’s ivadék néven, tiszteletre mind méltókat, ’s az áldozatokon örvendőket, a’ kérőkön segítőket. Így divatozik a’ bramaizmus Japánban nagy kiterjedten, de elég helyet hagyva még a’ Dalai Lámának ’s a’ confuciusi szellemiebb hitnek.*
A konfucianizmus Kína legfőbb vallási irányzat.
Ez mind annyi tanúja, hogy a’ japániak érintésbe voltak Asia’ szárazával ’s onnan oktatást, igazságokat, véleményeket ’s közbeközbe ürességeket is kaptak.
Minekutána Afrika körűlhajóztaték ’s a’ tengeri út Indiába fel lön találva, az europaiak’ kutatásának nem volt vége, határa. Keresztény hajók lebegtek majd föl Sina’ szélein, ’s a’ japáni szigetekhez is. Itt békesen és jól fogadtattak, kereskedési szabadság adaték nekik, ’s tenger és száraz föld nyitva hagyaték előttök. A’ kereskedés pedig nagy hasznot hajta mind a’ két félnek. Europa tanító ’s tanuló lett, adott és vett, ’s a’ kölcsön-hatásnak kölcsön-emelkedés volt sükere.
Az europaiak pedig nem csak kereskedők maradtak Asia’ keleti partjain, hanem oktatók és térítők is. A’ keresztény vallás áldásait közölni akarák a’ megismert népekkel. Mert ezen szent hit’ szelleméhez tartozik, hogy üdvözítésében minél többen részt vegyenek. Hirdetői tehát első föladásoknak tekinték azt terjeszteni, mint az apostolok tettek, ’s azon vértanúk, kik szent kötelességöktől kínok és halál által nem hagyák magokat eltántoríttatni. Az új hit tetszett ezen vidékek’ lakóinak, – és hol is volna kebel, mellyben annak szent igazságai leghatalmasabb viszhangra ne találnának?! – Nem a’ békesség, a’ rend, a’ testvéri szeretet’ hite-e ez? és ezek szerint nem a’ szabadságé ’s mind azon jóké-e, mellyek az okos polgári elrendelésből származnak? Természetfölöttisége pedig nem visszaijesztő, mert az máskép nem lehete, ’s általa az ember csak erősebben kapcsoltatik mindenható istenéhez, ki a’ meg-nem-halást természetileg bizonyítá be a’ hit’ isteni állapotjának példája által.
Szép vala Japánban az urnak vetése, ’s a’ leggazdagabb aratást igérő, mikor az ápolók’ tisztátalan keze az egészet visszapótolhatlanúl megrontá. A’ béke, türödelem és oktatás’ pályájától eltértek a’ keresztyén tanítók, türelmetlenkedtek ’s hivatlanúl mások’ ügyeibe avatkoztak. Ez sokaknak nem tetszett, ’s föllegeket gyűjte össze, villámosokat, ijesztőket, rongálókat. Az olvasó borzad tőlök, de nem segíthet a’ megtörténteken, ’s legfölebb azzal vigasztalja magát: úgy volt a’ történendők’ könyvébe írva; – vagy: a’ rosznak megjelelt példája jó mag nélkűl soha sem vész el. – Mi pedig ezen elcsapongásokat elhagyhatatlanoknak véltük, hogy olvasóinkat azon pontra állítsuk, mellyről történetünket a’ legszerencsésb sükerrel nézhetik ’s vizsgálhatják.

II.

Nagy kedvem jött a’ japáni partokon látni a’ fölkelő napot. Különben is már meguntam a’ városban ülést, kevés járást, ’s a’ csupa kézművek, árúk közötti lappangást. Korán ültem sajkára a’ meakói öbölben, ’s evezőink szapora locsogással hajtottak délre a’ Kufinodur’ egyik hegyfokára, melly sziklás homlokkal dűl a’ tengerbe, nem félve ennek száz mérföldekről jövő hullámaival megküzdeni. Teles erejökben ragyogtak még a’ csillagok, mikor a’ sajka megállott, én kiléptem, ’s a’ kijegyzett ösvényen föl indultam a’ hegyre. Dicséretökre mondhatni a’ japániaknak, hogy nálok belföldi és idegen a’ legnagyobb bátorságban útazhat éjjel és nappal, sikon és hegyeken; százszorta bátrabban mint hazánkban, a’ hesperidák’ szép ege alatt,*
Este.
hol a’ szabadság’ szent zászlójának árnyékában sokan féktelenkednek, ’s a’ hegyi utakat járhatlan bátortalanokká teszik. Ez Japánban részint a’ nagy népesség’ szüleménye lehet, melly a’ lakosokat ezer érintésbe hozza egymással, az érintések pedig emberisedést, szelidülést szülnek egy részről, míg más oldalról szigorú szabályokat hoznak elő, mellyeknek egyesek és öszvesek őrei, sükerök pedig a’ csend és biztosság.
Néhány megbotlást kivévén, igen szerencsésen haladtam előre. Két völgyet metszék már keresztül, midőn szürkűlni kezdett ’s én lépteimet siettetni valék kénytelen, ha nap’ kelte előtt akarék a’ hegyre fölérni, melly a’ tájon legmagasabb vala. Iparkodásom nem lön sükeretlen; mikorra az ég hajnali pirosságot kezde keleten nyerni, én már a’ tetőn álltam. Kilátásom a’ legbájolóbb volt. Lábaim alatt két hegy és két völgy nyugvék, részint erdős, részint a’ legtarkább csoportozatban mivelt; távolabb a’ meákói*
Miyako; kelet-japán kikötőváros.
öböl ezer hajóival, és egész messzeségben a’ végetlen tenger, összeölelkezve a’ csillagaitól megfosztott éggel; mindnyája fölött pedig a’ reggeli gőz tanyázott, idomait a’ szellő’ lehelleteként változtatva. A’ reggel pedig egyre tovább fejlett. A’ tenger’ színe lángolóbb és lángolóbb lön, míg egész tűzpirosan emelkedék ki a’ nap, egy sugarat lövellvén elő, és másikat és többeket. Képzeleteim édeset játszottak e’ nagy tűneménynél, a’ fények’ árjában úsztam ’s annak dicsőségében, ki lelkével az egész világot átöleli, mindent éltet egekben, földön és a’ vizek’ mély gyomrában. Térdre hullva vegyítém imádságomat a’ madarak’ dalaival, kik hangos torokkal bizonyíták, hogy ők is érzik az élet’ kellemét ’s hálával adósak az életadó iránt. Azt pedig későn vettem észre, hogy nem egyedűl vagyok a’ hegytetőn, hanem van más is, ki a’ reggelnek örűl, ki nem akar roszabb lenni az erdők’ madarainál, hanem korán kel, a’ múlt napok’ áldásaiért hálákat adandó a’ sors-vezetőnek, jövendőre pedig kegyelmet és jó sükert kérendő mindenben, a’ mihez fog. Ezen észrevétel nagyon megörvendeztete. De milly nagy lön meglepetésem, mikor kémlődve a’ fajombeli lényhez közelíték, ’s ő ezer kellemének ruházatában előttem álla. Nem láttam még nyíltabb, szebben domborodó homlokot, mint az övé, nem tüzesebb szemeket és pirosabb ajkakat, nem gőgösb nyakat és vallásosabban emelkedő mellet. Haja fekete mint a’ holló, ’s göndörödve hulla le hófehér vállaira, kiválva a’ mogol szabály alól, mint általában a’ japániak sokban közelíteni látszanak az európaiakhoz. De ő mind azoknál europaiasabb volt, kiket valaha Niphon’ szigetén láttam, ’s első pillanatra kételkedhetém, nem Lisbonának*
Lisszabon (Portugália).
lyányát látom-e előttem. Testi kellemeit pedig lelkeéi látszának emelni. Az istenhez imádkozék ő, a’ tökéletesség’ atyjához, a’ legjobb és legigazságosbhoz; és a’ ki azzal társalkodik, nem lehet tökélyre nem törekvő, a’ jóság és igazságnak nem barátja. És imádságában nem a’ törődés’ lelke mutatkozott, nem félelem, rettegés, rimánkodás, millyeneket a’ bűnösek, embertársaik’ idvén gazázdálkodottak, mutatnak; hanem öröm és megelégedés ült homlokán, legszebb remény szemeiben, ’s azon mosoly-árnyék ajakain, melly a’ belső idvnek és bizodalomnak kétségtelen tanúja.
Engem ezen egy pillantás megváltoztata. Nem az voltam többé, a’ ki előbb, mert nem azt érezém, a’ mit előbb. A’ foglalatoskodás, a’ kereskedés, a’ munka ’s a’ dolgokba merülés gyönyörködtettek mind eddig, ’s főczélúl a’ hasznot és nyereséget tekintém. Most új érzés támadt kebelemben, különböző minden voltaktól, nyugtalan, feszítő, vágyó, ’s mind a’ mellett kimondhatatlan édes. Első leány volt, kit szeretni kezdék, szeretni szívem’ mélyéből ’s fejem’ egész képzelődési erejével. De hozzá járulni nem bátorkodám. Csak rejtek-helyemből nézém egy jóltevő bokor mellől. Ő pedig nem soká maradt térdein, hanem fölkelt, könnyű pamut-leplét a’ szellő’ lengedezéseinek engedve, vidámon néze körűl, ’s csalogány-torokkal e’ dalt intézé a’ már egészen fölbújt naphoz:
„Ki fogható hozzád az égen? az est’ csillaga-e, melly utánad hamar elhaldoklik, vagy azon ragyogó fény, melly jöttödet sokszor megelőzi keleten?
„Mindenik hozzád foghatlan, oh nap! mind a’ rezgő csillag, mind a’ hajnal’ ragyogó követe.
„És mérkőzhetik-e veled azon éji leány, melly bánatában havonként elfogy, ’s a’ remény’ ápolása által ismét fényre derűl? mérkőzhetnek-e az üstökösek, mellyek a’ gyávák’ rettentéseűl néha néha jelennek meg az égen?
„Nem mérkőzhetik veled sem a’ hold, sem egyike azon bujdosóknak, mellyek végetlen útaikon kalandoznak és sugaraidat hosszú üstökben fogják föl, nekünk vere vissza általa a’ fényt.
„Nem tőled kap-e éltető meleget földünk, és földünkön a’ gyöngéd virág, a’ szelíd juh, ’s a’ dühös oroszlán? nem-e az ember, ki magát a’ természet’ királyának vallja?
„Igen! oh nap, te adsz éltető meleget földünknek, virágai ’s állataival; te hevíted a’ természet’ királyát, az embert.
„Imádva légy, leghatalmasabb lény, te a’ tavasz’ előhozója ’s az ősz gyümölcseinek érlelője!
„Lelketlennek látszol ugyan te, mert anyag vagy, ’s az anyag nem erő. De hol még is azon lény, melly az erők’ tulajdonait náladnál jobban mutatná? A’ levegő-e az vagy a’ csillagok?
„Te vagy, oh nap, a’ fő isten’ lakja, te vagy az örök erő’ leglényegesb tüneménye, benned mutatkozik az ő valója, mert erőd mindenható.
„Imádva légy, oh nap, keblemtől is, melly magát ihletve érzi általad!”
A’ dal’ utólját alig hallhatám, mert a’ leány lefelé indulva gyorsan haladott. Első tüzemben utána akartam szaladni, hódolatomat fejezendő ki, ’s viszonszerelemért esdeklendő előtte; de lábaimat legyökerezetteknek érezém ’s jó ideig nem tudtam távozni helyemből. Zavarom egyre tartott, indulatok csapongtak mellemben, ’s nem érzett vágyok szorongaták szivemet. Utoljára a’ kis biró kezdé fejét fölemelni bennem. Még egyszer előmbe állítá a’ leányt, de nem tisztasága’ teljes napfényében, hanem mint napimádót, mint bálványozót. Ez elszomoríta. Ollyan szép testben annyira szennyes lélek! annyi kellem mellett annyi tévelygés! rövid életre örök halál!
Azon föltétel mellett indultam haza, hogy a’ bájos syrenétől őrizkedni fogok, de mikor a’ sajkában ültem, már vissza kivánkozám a’ hegyre, ’s midőn szobámban valék, nem ismértem portékáimra ’s elfeledék rendeléseket adni embereimnek. Másnap a’ korány a’ hegyen köszönte, de nem valék többé puszta kézzel, hanem gitáromat tartám kezemben, és játszám rajta gyöngéd énekeket, a’ mórok’ idejéből és fölebbről, mikor Roma még keresztény nem volt. Énekemhez a’ nap egész dicsőségében mosolygott, épen olly bájolón, mint tegnap, mikor a’ leány’ ömledeztete hozzá imádó éneket. Szavam elállott, csak újaim futkostak a’ húrokon, ’s a’ mint emlékezetem újra mondá a’ tegnapi dalt, a’ hangszer szavakat ada neki ’s hangokat, mellyek magamat is gyönyörködtettek. Ismételve lön így a’ leány’ éneke, ’s dicsérve a’ nap általam, keresztény által, kinek csak későn juta eszembe, hogy tőlem az igaz isten vár dícséretet.
A’ tegnapinál nagyobb bánkódás közt indultam haza, ’s mikor ismét az öbölben úsztatám sajkámat, juta eszembe, hogy a’ leányt nem láttam. Azonban képzeletem legélénkebb színekkel mutatá őt előttem, ’s gyakran kételkedni akarék, nem volt-e ő is jelen. Boszonkodtam magamra: miért nem vizsgálódtam jobban, miért nem indultam az ő ösvényén, talán föllelendém őt, dolgaival foglalatoskodót, és gyönyörködhetém arcza’ szépségében, hallgathatám ékes dalait. Vakmerőségem többre is ment. Szemközt fogám őt, szeme’ mélyébe tekinték, és ott kimondhatatlan valamit láték, vonzalomhoz ’s reményadó sugárhoz hasonlót. Illy gondolatok között szállék ki Meákó alatt. Sok foglalatosság várakozék reám; dologba levék merülve fél éjfélig, ’s a’ hajnallal újra munkához kelle kezdenem. Így múlt el a’ hét, és én kedves útamat soha nem ismételhetém.
A’ munka ’s az elfoglaltság tisztítani szokják a’ képzelődést ’s igen csillapítják az indulatokat. Ezt magamon tapasztalám. Mikor egy hét mulva, nagy szorgalom mellett, ismét üres idő’ urává lehettem, egészen szabadabb volt szívem, ’s fejemben sokkal hatalmasabb az akarat’ szózata. De a’ kapott láng nem aludt el. A’ nap’ imádóját én is keblemben imádtam ’s vágytam vele találkozni, hogy viszont szerelemért esdekeljem neki.

III.

Nem gondolná az ember, milly hamar és könnyen változtathatja meg egész életmódját. Egy csekély eset! és egész életed ellenkezőre fordul. Nem sokat különbözünk a’ mérő serpenyőtől, melly annál könnyebben hajol a’ túl oldalra, minél közelebb volt a’ teljes súlyegyenhez. Nem értem itt pedig az igazságtalanságokat ’s a’ keleti vad önkényt, melly kényszeríti az embert pálya-, élet-törvény-cserélésre, hanem szabadságában képzelek mindenkit, mellynél fogva választhatási joggal és kénnyel bír. És még is könnyű lapták vagyunk a’ sors-gyermek’ kezében, hintáló sajkák az élet-tenger’ hullámain. Másokon látám ez igazságokat, és legújabban magamon tapasztalám. Változásom pedig a’ körültem-lévőkre is elragadt. Ezek közűl mindenik végetlen szorgalommal dolgozott négy napon, hogy az ötödiken magát kideríthesse, ’s míg én a’ rendesen reám várakozó sajkán a’ Kufinodur’ leírt helyeire mentem, addig azok Meákó’ vidékén mulatni kalandoztak gyalog és szekereken, majd hordoztatva magokat beleplezett gyalog-székeken. Gyakran megfordultak a’ kedves találkozási helyen, de a’ nélkül, hogy ismét szerencsés voltam volna. Gitáromon a’ legszebb dalokat énekelém ’s minden erőmet öszvevéve, – ’s a’ vidéket egészen föllármáztam: mert csapatonként gyűltek öszve a’ könyékből ifjak és vének hallgatásomra. Csak ő hibázott, és szüntelen ő maga hibázott!
Utólszor indulék szerencsét kisérteni. Jó korán jutottam ekkor föl, korábban mint valaha. A’ teljes hold nyúgoton ragyogott még, fényéből keveset vesztve a’ keleten szürkülő hajnal által. Borzasztó szép ’s háboríthatatlanúl csendes volt az éj. Jól ki lehetett venni a’ hegyek’ menetetét ’s a’ völgyeket, ’s távolban a’ tenger’ árjait, és ezek fölött a’ nagy vitorlás hajókat. De azért egész különbség volt a’ nappali ’s mostani világosság között. Mert ez szürke homállyal volt vegyítve, ’s mintegy fátyolon keresztűl mutatá a’ tárgyakat. Mikor a’ nézést megelégelve, a’ várakozást megúnva, hangszeremhez valék nyúlandó, egy alakot véltem a’ bokrok között megpillantani, melly lappangva simúlt előbbre. Fölhagytam éneklésemmel ’s az alak után indultam, melly egy magános tölgy alatt állapodék meg jó távol a’ bokrostól. A’ szélső bokorig mentem, de tovább mennem lehetetlen volt megláttatás nélkül. Ott húztam meg tehát magamat, ’s csupa szem és fül levék, hogy mindent lássak és halljak a’ mit ő tesz, de érzékeim az egyéb világ’ számára elhaljanak. Ő vala, a’ keresett leány. Látám pedig megállani a’ hegytetőn, észrevettem vallási komolyságát, ’s nemsokára énekét hallám megzendülni, melly a’ hold’ dicséretére szólott.
„Idvez légy te kisebb csillag – így énekelt – dicsősége az éjszakának, bíztos vezető az éj’ homályaiban.
„A’ naptól kölcsönözöd ugyan fényedet, ’s homályos vagy magadban mint földünk, ’s mint a’ többi bujdosók:
„De kölcsönözött erényedet is ezrek’ javára használod, világítasz vele, ’s megőrzöd botlástól a’ szegény vándorokat!
„És így isteni tulajdont mutatsz, kinek lénye jóltevésből áll.
„Bár hozzád hasonlítanának az emberek is!
„Idvez légy, nyugvó hold, dicsősége az éjszakának, biztos vezető az éj’ homályaiban!”
Ezeket éneklé magánosan a’ leány, ’s az egész vidék kéjelgeni látszék csalogány-hangjaiban. Én azon időt elérkezettnek vélém, mellyben magamat mutatnom kell. Gitáromhoz nyúltam; rezegtek a’ húrokon kezeim, ’s a’ hangok megszorultak látszának tüdőmben. De erőködtem, és a’ leány dalfeleletet nyere, illyent:
„Álomba szenderít az éjszaka fiatalt és öreget, hímet és nőt, selyem szőnyegekre fekteti a’ gazdagot, pamut-szőrpárnákra a’ szegényebbet.
„Ólommadárként telepedik a’ szemek fölé, a’ fülek’ halló erejét elveszi, zsibbasztó lepellel takarja körűl az agyat.
„De vannak, kikre hatalmát ki nem terjesztheti, kik álomhozó erejének hosszan, hatalmasan daczolnak.
„Ide tartozó az égen, a’ levegő fölött minden csillag; és ide a’ hold, melly nyúgoti ágyába siet, hogy ifjúvá förödje ben magát.
„Ide tartozó a’ földön, az ég alatt, a’ levegő’ keblében némelly ember;
„Ki ragadozó állatokként vérengzeni éjjelenként jár;
„Kinek szeméből a’ szerencsétlenség könyűket facsar;
„Kinek szivét lángok háborgatják, ’s epedve vágy egy rokon szív után.
„Ezen utolsók közé tartozom én, oh hold, hív társom a’ virasztásban!”
Énekem figyelmet gerjeszte a’ leányban, ki közelebb jött, velem szóba ereszkedék, a’ helyen több hajnalban megjelent, versenyt énekelénk egymással, ’s egy hónap mulva teljes hajlandósággal látszék rajtam csüggeni.

IV.

„Nem rettegsz egy csillagimádót szeretni?” – így szóla egyik napon Don Alonzo hozzám, egyike azon buzgó embereknek, kik a’ Tajo’*
Tajo folyó; Spanyolország északi részén ered, és Portugáliában, Lisszabonnál ömlik az Atlanti-óceánba.
partjait elhagyák, hogy a’ legtávolabb keleten hirdessék az úr Krisztus’ igéit. – „Az örök élet csak azoké, kik az úrban hisznek; boldogtalanok pedig, kik világi javakért ’s a’ mulandóság’ dolgaiért az örök élet’ idvességiről megfeledkeznek.”
,De csak látná őt, tisztelendő atyám, egész máskép beszélne. Mikor őt teremté az isten, remekele, hogy megmutassa nekünk földieknek: mi legyen a’ legszebb test, ’s megmutassa az ég’ angyalainak: millyen a’ legangyalibb lélek.’
„Fiam, ezen beszéd is kárhozatos. Legszebb lélek csak keresztényben lakik, ’s a’ legszebb test, ha pogányé, csupán kisértésűl teremteték a’ világ’ ura által, hogy rajta gyakorolják önmegtartóztatási erejöket az idvesség’ fijai. Idv pedig azoknak, kik mind végig állhatatosak maradnak; ellenben jaj a’ gyöngének, ki magát pogány-kecsekkel hagyja lebilincselni!”
,Mind ezeket elgondolám én is, atyám, sőt elgondolám százszor, és hánytam vetettem nyugtalan éjjelimen, de a’ pogány leány’ képét nem tudtam vele kiverni agyamból. Mert ollyan jó ő, hogy keresztény jobb nem lehet, olly ragaszkodó, hogy keresztény jobban nem ragaszkodhatik, ollyan nyílt eszű, hogy csak kedvező isten adhata neki annyi elmevilágot. Én, atyám, nélküle el nem lehetek.’
„Szerezz tehát magadnak érdemet, ’s térítsd meg őt az anyaszentegyház’ kebelébe. Különben is illő, hogy az egész világ egy anyaszentegyház legyen, egy akol, mellyben juhok a’ hivők ’s azoknak pásztora az, ki mennyben az atya’ jobbján ül.”
,Legyen, tisztelendő atya! a’ mihez mind eddig nem tudtam fogni, első alkalommal hozzá fogok ’s megtérítem őt, hogy örüljön az egész mennyország, ’s benne mind azok, kik Krisztus által idvezültek.’
Áldását adá reám Don Alonzo, ’s én a’ legnagyobb föltétellel*
Elhatározással.
ültem következő napon sajkára. A’ leányt szokott helyünkön lelém. Örvendezve lépett előmbe ’s ragyogó szemekkel mutatá az utolsó csillagot, melly a’ feljövendő nap elől az ég’ kék fátyolába rejtezkedett. Beszédünk bíztos, bátor lőn, ’s mikor a’ nap tenger-sugaraival előtört ’s a’ leány imádó szavakra fakadott, hozzá fogtam nagy munkámhoz. De boldogulni legszentebb szándékom mellett is, nehezen tudék. Mert az első vélemények a’ szívnek fenekére vernek gyökeret, ’s onnan az agy’ és szív’ minden ok-ostromaival is alig irthatók ki.
„Miként volna isten a’ nap, – szólék hozzá – melly lelketlenűl világít a’ magason, ’s öntudás nélkül jár pályáján, nem különben mint földünk, mint a’ hold ’s csillagok’ ezredei? Hogy tulajdoníthatsz, oh kedves Yoridala, teremtő erőt azon lénynek, melly maga is teremteték; örök életet, melly bizonyosan megszűn egykor világítani; ’s kormányzó észt, melly más kormányzó által indíttaték meg? Higy azon istenben, ki a’ világot, és téged, és engem teremte; ki által létez a’ nap és világosság, kinek lelke élteti a’ tenger’ hullámait.”
,’S mi gondja van szerelmednek mind ezekre’ – felelt a’ leány. – Nem mondád-e, hogy te engemet szeretsz, engemet a’ mint vagyok, egyűgyűségemben, tudatlanságomban. Miért bajlódol ollyan dolgokkal, mellyek csak mellékesek, mellyek a’ szerelemhez nem tartozók annyira; mintha fő gondod volna bennem keresztényt találni, nem pedig érzékeny, hozzád hív leányt?’
„Én téged szeretlek, legforróbb indulattal szeretlek, leány! de lelkiösmeretem’ szavára süket nem tudok lenni. Oh leány! nem csak ezen élet méreték az embernek, hanem egy másik, egy hosszabb is, hol jutalmát vesszük itteni cselekvésünknek, jót vagy roszat, a’ mint jók vagy roszak valánk. A’ ti csillagimádó hitetek hallgat erről, vagy csak igen homályosan beszél; nem úgy a’ mi isten-küldte vallásunk, mellynek törvényei világosak és szava hatalmas. Én a’ te lelkedért is adózom a’ másik életben ’s a magamét is elveszteném, ha az idvesség’ útjára át nem vezetnélek.”
,Tinektek szenteitek vannak, mint gyakorta mondád, kik látatlan istentekről írtak, beszéltek; és volt egy, ki isten’ fia vala, a’ mit én megfogni nem tudok; nekünk bölcseink vannak, kik a’ csillagokról, holdról, napról tartanak okatatást ’s mondják, hogy valamint a’ csillagok, hold és nap el nem enyésznek, hanem változásokon mennek keresztül: úgy az ember is, vagy a’ benne lakozó finomabb erő, tőletek léleknek neveztetett, el nem vész, hanem a’ természet’ kebelében megmarad, gyűlve, oszolva, illyen vagy ollyan anyagokhoz kötve. Arról azonba hallgatnak ezen úgy nevezett bölcseink, millyen állapot vár reánk a’ halál után; ellenben tanítják, hogy a’ rosz bizonyosan büntetést húz maga után, valamint a’ jó maga magának áldása, és pedig már a’ halál előtt, melly az egyenetlenségeket bizonyosan kiegyeníti. Látod pedig, kedves Mendizanóm, én senkinek ártani nem akarok, az egész világgal békességben élek, ’s így büntetéstől soha nem félhetek. De annál kevésbbé félhetsz te, én miattam. Mert más vétkeért veled csak egy igazságtalan lény lakoltathat, a’ millyennek te istenedet nem hiszed. Maradjunk tehát, édes Mendizanó, volt véleményeink mellett; imádjad te ismeretlen alakban a’ világ’ alkotóját, én őt a’ nap’, hold’ és csillagok’ képében imádom, ’s azon könnyebbséget érzem mellette, hogy őt anyaghoz kötve képzelni is tudom. Hasonló segedelmet te magad is használsz, midőn neki emberi alakot tulajdonítasz, nem egyéb okból, mint hogy anyagtalan, mit képzelni nem tudsz.’
Nem volt egészen váratlan előttem e’ felelet, még is nagyon meglepett. De nem mondék egészen le a’ győzelemről. Elővettem tudományomat ’s azon fegyvert, melly egész Europát meghódítá. Megmondám a’ leánynak, hogy minden ember szenved már az eredeti bűnben, melly Ádám atyánkról ’s nejéről Éváról maradt ránk, mellyet csak a’ keresztség’ szent vize mos le; hogy istenről legbizonyosabban nem a’ nap vagy csillagok, hanem az ő egyetlen szűlt fia beszélt, hogy ő legigazságosabb, ’s ezen tulajdonságánál fogva a’ készakarva tévelygőket köteles megbüntetni. Hosszú volt beszédünk, már a’ nap magasra jött fel, ’s én egyre nem boldogulhattam. Ez nekem nagyon fájt, mert a’ leányt végetlenűl szerettem, de keresztény is akartam lenni, ’s megbocsáthatlan véteknek tartám: nemkeresztény kebelt hódítani. Újra kérém a’ leányt: vessen félre minden okoskodást és higyen, higyen az én szerelmemben ’s az által a’ keresztényi igazságokban. Ő nem hajolt, apjai’ hiténél kívánt maradni, ’s elhatározottan mondá: maradni fog.
Elkeseredve fogám meg utolszor kezét. „Édes Yoridala, te engem többé nem fogsz látni – mondám – nem fogsz gyönyörködtetni ezüst hangjaiddal, nem szemednek égi sugarával ’s lelked’ ezer kellemével. El kell válnunk. Az isten ott fönn az egekben rendelt bennünket egymás’ számára, nem ez életben, és nem ez élet után. Oh, Yoridala, ha te engem igazán szeretnél, ’s e’ szerelemnél fogva tévelygésednek bucsút adnál, az egész örökkévalóság a’ miénk volna, miénk az egész örök élet, melly nem néhány évtizedre nyúl ki, mint e’ földi lét, hanem vég és örökké vég nélkül. Mennyit örülhetnénk mi ezen hosszú lételen keresztűl, mennyit élhetnénk szerelmünknek a’ bennünket és világot alkotó isten’ közeletén! De így te a’ sötétség’ helyén maradsz, hol napsugár soha nem dereng, hol a’ csillagok’ sugarai le nem rezegnek feléd tiszta éjjeleken. Yoridala, – és én sírni fogok miattad!”
És könyűim valóban le is csordultak. A’ leány érzékenyültnek látszék; ’s talán megegyeztünk volna, ha don Alonzo hozzánk nem símul, szóváltásunkat hallgatja, ’s nekem kezem’ fogva így nem szól:
„Hivőnek könyűit hitetlen meg nem érdemli. Hadd maradjon a’ sötétségnek, ha tévelyegni akar; kapsz te, Mendizanó, kezedre érdemesebbet is. Jöszte most velem, nagy közleni valóm van; hitbeli ügy, melly Krisztus’ országának nagy aratást ígér.”
Don Alonzo’ megjelenése nem volt ínyemre, de mikor a’ hit’ ügyében segedelemre szólíta föl, mindent feledve indultam vele. És ott hagytam a’ leányt könyűivel, epedő pillanatával, csókolatlanúl; elmentem, hogy többé vissza ne jőjek, lemondék az élet’ boldogságáról, hogy a’ jövendőben annál nagyobbra szerezzek jogot magamnak. – Kisérőm igen sokat beszéle hozzám, és én igen kevest érték belőle, ’s már majd haza jutánk, mikor én még egyre a’ leánynál voltam, őt látám nedves szemeivel, és szivem nagyot dobogott, kebelem fohász’ özönében szorult. Otthon don Alonzó’ szobáinak legbelsebbikébe vezetett, az ajtókat gondosan elzárá, ’s nagy halkkal mitegy súgva beszéllte ezeket: hogy a’ keresztények’ száma Japánban véleményen fölül megszaporodott, ennél fogva illetlen, sőt vétek, hogy az igaz hit a’ pogányságnak szolgálója legyen; isten az övéit el nem fogja hagyni, hanem diadalra segítendi; álljak tehát én is a’ hitterjesztők’ sorába, szóval, értékkel ’s, ha a’ sors úgy hozná magával, vérrel, élettel is. A’ meakói Dairi helyébe lépjen Krisztus’ szolgája, ’s Confucius, Fohi, Zoroaster helyett dicsértessék az, ki istennél vala ’s maga mint íge isten vala. – Nekem tetszék a’ terv, kezemet adám reá, ’s hamarjában nagy dolgok’ titkába avattatám. Több portugaliakkal jöttem ezután öszve, majd japániak is bocsáttattak hozzánk, kik már vízzel leöntetve hozzánk hasonlókká lettek. Meg lön pedig határozva, hogy a’ keresztény hit minél buzgóbban hirdettessék, hogy mihelyt sükeres mozdítást lehet reményleni, a’ pogányság ellen fölkelés indíttassék, Kubók és Dairik keresztény hitre téríttessenek, vagy különben helyeikről letétessenek. Nagy volt a’ munkásság mindenfelé, ’s én sem valék legutolsó a’ foglalatosságban. Annyival buzgóbban dolgoztam pedig én, mivel a’ vérengzésnek nem valék és nem vagyok barátja, ’s így pályámat a’ béke’ idejében akarám tettekkel, buzgósággal fénylelteni. Mert, hogy zivatarok fognak beállani, előre gondoltam, ismervén a’ japániak’ elszántságát ’s Kubók’ nyakas vakmerőségét. Előre féltém pedig Yoridalát, az egyre felejthetetlent, kit örömest küldtem volna bíztos partokra. De nem lehete; már rég nem látám őt.

V.

Még Alonzo mindennapi barátom volt; meglátogata ’s tőlem is látogatásokat fogada el, míg új tervünkön szorgalommal, ’s a’ mint látszék jó sükerrel dolgozánk: Europából csupa kedvező híreket kaptunk. A’ félsziget megtisztult a’ móroktól, ’s az új hit,*
A reformáció (protestantimzus).
melly Németországot rongálá, a’ Pyrenaeeken*
Pireneusok; magashegység a francia-spanyol határon.
túl lépéseket tenni erőtelen vala. A’ romai szent atya megelégedését jelenté a’ japáni kiküldött térítők’ munkásságán, sőt több munkást is külde még, ezek között néhány főbb rangú papi személyt. ’S ezen újságok engem inkább érdekeltek, mint családoméi, noha ezek sem voltak szomorítók. Hajóim szerencsésen érkeztek el Lisbonába, igen jó áron üríttettek ki, ’s nyereségem majd félmilliót teve. Az adott utasítások szerint ügyvivőm még egy hajót vásárolt a’ többiekhez, ’s elküldé mindnyáját részint Indiába, részint Sina ’s Japánba. A’ Meakóba rendelteket naponként várám, annyival inkább, mivel itt megrakodtatván, Kantonba akartam menni.
Forró augustusi nap volt; szellő nem mozdult órákig, ’s a’ tenger’ színe csöndesen, mozdulatlanul állott. A’ hajók hasztalanúl tárták ki vitorláikat, nem mozdulhattak helyökből. De a’ tengeri madarak, mellyek száz mérföldnyire szoktak a’ száraztól lebegni, seregesen lőnek láthatók, előkövetei a’ zivatarnak. És este felé komorult is a’ tenger fölött az ég, lassú szellő kezdett lebegni, ’s benne szokatlan zöld színnel hánykolódtak a’ vizek. A’ hajósok sietteték útjokat a’ bíztos part felé. Némellyek jókor értek be ’s örvendeztek a’ vész’ kikerülésén. De mások még távol vannak, ’s a’ széllé nevekedett légfolyamtól erőszakosan hajtatnak. Sötét felhők vonják be az eget, mellyeknek gyomrát egyes villámok hasgatják, ’s nem sokára tompa morgástól követtetnek. Szélvész kezd dühöngeni, még a’ kikötő is remeg ’s benne tánczra kelnek a’ hajók; a’ meákói öböl minden életét elveszti, mert úszó épületei mind a’ parthoz fújvák. Megérkeztek a’ föllegek, a’ nap hamar estté változik, ’s csak a’ czikázó villám teszi ismét ’s gyakorta nappallá. Az eső majd hull, majd szakad; a’ villám vakít és süketít, a’ szélvész ront, emészt. És még is új hajók érkeznek, kettő egymás után, vitorla nélkűl, majd égbe meredő, majd hullámokat hasgató árboczokkal. Az öbölbe hajtattak már, a’ kikötő felé lövellnek, a’ nép szalad, látni: szerencsés lesz-e bejövetelök, vagy a’ keskeny útat vesztve öszve töretnek? A’ hullám át-átcsapott a’ hajó’ födelén, de a’ kormányost le nem csaphatá lábairól, ki két segéddel együtt iparkodék jó irányt adni a’ hajónak. ’S törekvése jó sikerű. A’ hajók az utolsó zajgónál vannak, ott hol a’ kikötő’ kapujánál torony-magosságnyira locsolódnak a’ hullámok, ’s a’ sziklás falakat fejök’ tajtékával akarják tovább marni. Hajóimra ráismertem, ’s ki már előbb is féltem, most ingadozni érzém térdeimet. Az egyik hajó egészen jól futott ’s meg nem ütközve ért a’ révbe, de a’ másikat épen behaladtakor kapá-föl egy ordító hullám ’s oldalával nem szelíden zsúroltatá meg a’ kapuszirtet. A’ sértés nagy volt, de örültem, hogy csak sértés, nem pedig törés volt. A’ hajó, kis foltoztatás után, ismét tengerre mehetett.
Már nem csak a’ felhők okozták a’ homályt, hanem a’ nap is leszállott a’ nyúgoti hegyek mögé, mikor új látvány voná a’ nézők’ figyelmét magára. Egészen rosz irányban hajtaték egy hajó az öböl’ legsziklásabb része felé, honnan menekvés senki elé nem mosolygott. A’ meákóiak mindent elkövettek, a’ mi elkövethető volt a’ baj’ elhárítására; lámpákat égettek, segítő embereket állítottak ki. De tengerre szállani vezető sajkákkal nem lehete. Mert a’ szél egyre zúgott ’s a’ parton ezer irányban tördelődtek meg a’ hullámok. És a’ vész sem vala megelőzhető. Nagyot villámlék ’s látni lehete, miként szállt a’ tűz keresztűl az árboczon. Majd tűz látszék a’ hajóban is; és a’ segedelemért kiáltók’ szava kihallatszék az elemek’ ezerszer zavart zaján. De segíteni senki nem tuda. A’ tűznek azonban eleje véteték, eleje még nagyobb baj által. A’ hajó közel nyög már a’ parthoz, csónakba szállnak belőle az emberek, mellyet egy hegymagosságú hullám hátára vesz ’s egy rándítással a’ parthoz csap, fölfordulandót, megtörendőt, ’s terhétől megszabadulandót. Az emberek nagyobb, kisebb sérüléssel ’s a’ japániak’ segedelme által megmenekedtek – melly munkában a’ hullámok’ visszahanyatlása igen elősegítő volt – de csak azért, hogy megmenekedésökön sírjanak. Mert jött egy új hullám is, melly teljes erővel csapá egyik partsziklához a’ hajót, ’s ez ízre zúzva eltűnt, terheit részint a’ tenger’ gyomrába hullatván, részint, a’ fatöredékekkel együtt, a’ vizek’ játékának átengedvén.
Az elveszett hajó’ birtokosa egy ősz férfiú volt, kinek szemeiből szelidség és jóság néze ki, de ezek mellett most a’ fájdalom is. Agg ajaki nem fakadtak panaszra, de olvasám arczáról, hogy mindenét veszté. A’ japániak illyenkor különös bánásmódúak. A’ megbukott és nem fizethető mind addig becstelen, míg életével nem adóz; a’ halál pedig – az önkénytes – minden szennyet lemos.
„Szegény Gorid – így szólának többen – alig fog fizethetni, ’s ő becsületesebb ember, mint hogy gyalázattal élni akarna.”
,Sajnálom őt – monda egy másik – noha nekem is adósom. Részemről az adósságlevelet kész vagyok elszaggatni.’
„Én segíteném őt – kezdi egy harmadik – ha Mahometnek nagy ellensége nem volna; de mivel őt prófétának el nem ismeri, nem törődöm bajával.”
Míg ezek így beszéltek, az öreg Gorid körűl néze, látá mindenének töredékeit, kérdezé: meg lehetne-e valamit menteni? ’s midőn tagadó feleletet kapa, elkeseredése fő fokra hágott. Elbucsúzott a’ világtól, a’ szép napfénytől, ’s mind azon tárgyaktól, mellyek kedvesek voltak előtte az életben, különösen pedig hitelezőitől, kiket a’ sors’ csapása miatt megcsalni kénytelen. A’ villám’ szapora fényénél ’s a’ parti lámpák’ sugaránál jól látám őt. Kést kére, melly nyomban adaték neki. A’ japániak’ arczán öröm sugárzott. Mert ők legnagyobb cselekvésnek tarták azt, mit Gorid vala teendő, és erénynek minden erények fölött. Az erény’ gyakorlásán pedig a’ föld’ minden részében örűl az emberiség, természeti ösztönénél fogva. Én látszám egyedül különbözni a’ sokaságtól; előre tolakodtam a’ bámulva örülők közt, és megragadám az aggnak kezeiben a’ kést, épen mikor hasmetszve akara életének véget vetni. Tettemen bámult az öreg, a’ sokaság morgott, én pedig szólék: „Niphon gyermekei, bölcs meákóiak! ne itéljetek egy idegen’ tettéről elébb, mint annak okát hallanátok. Én keresztény vagyok, ’s az én hitem szeretetet parancsol, ajánl minden felebarátom iránt. Parancsának pedig engedelmeskedni akarván, meg nem szenvedhetem, hogy valaki azon nyomorú dolog miatt, mellyet mammonnak, pénznek neveznek, öngyilkossá legyen. Én ügyeinek kiigazítását magamra vállalom, hitelezőit kielégítem, de kívánom, hogy élete maga ’s mások előtt sérthetlen maradjon.”
Ezen előadás igen új volt ’s szokatlansága által meglepő. A’ morgás hamar megszűnt, az öreg némi vonakodás után elfogadá segedelmemet, a’ hitelezők ki lőnek elégítve, ’s a’ keresztényi jóságnak nagy híre keletkezett az egész tartományban. Ügyünknek – mellynek tervéről némellyeket mondék már, a’ többieket pedig történetírókra bízom – ezen egy cselekvés által végetlenűl sokat használtam. Mert a’ keresztelendők’ száma szerfölött szaporodott. Örömemnek e’ mellett csak azon egy hiánya volt, hogy a’ megtértek között nem volt a’ kufinoduri lyányka.

VI.

Egy hét mulva Kantonba kelle indulnom. Foglalatosságaimat többnyire végezém már, dolgaim jól rendezve állottak, csupán Alonzo’ tervében kellett még némellyeket tennem. Ez is végrehajtaték ’s készen voltam az indulhatásra, készen, de csak külsőleg, mert belől erős láncz tartott vissza. Fölösleges mondanom, hogy ezen láncz Yoridala volt. Hónapok lefolytak már, mióta egymásnak hírét sem hallottuk. A’ kereszténység nagy előmenetelt teve Japánban; a’ bevásárlásnál igen szerencsés valék; sőt a’ mi több, azon férfiú, kivel jót tevék, munkássága ’s a’ szerencse’ kedvezése által hamar jó állapotba helyezé magát. Mind ez nagy örömre szolgált nekem. Csak azon utósó örömem hibázék, hogy Yoridalát még egyszer lássam.
Az idő ’s a’ gondolkozás nagyon érleli az embert, ’s az észérésnek azon igazság’ átlátása szolgál gyümölcséül, hogy a’ természetiség megbecsülhetlen kincs, hogy a’ természet olly hatalmas szóval beszél, mellyet semmi bölcselkedési erőködések el nem nyomhatnak. Don Alonzo elég sokat beszéle hozzám a’ szerelem’ levivásának dicsőségéről ’s azon érdemekről, mellyeket az úr’ nyája körűl szerzék magamnak; de szívem hamar elveszté fölmelegülését ’s Yoridala’ körébe kivánkozott. Sajnálni kezdém hevességemet, majd nyugtalan levék, dobogó szívű, epedő. Képe éjjel nappal előttem lebegett; látám őt rajtam csüggve, egész ártatlanságában, hozzám szelíden símulót, mint gyönge repkény a’ tölgyfához simul; látám elválásunk’ utolsó pillanataiban, mikor ő egészen jó volt irántam, én pedig vad, erőszakoskodó, meggyőződése ellen kényszerítő. Nem ő hagyott el engem, hanem én váltam meg bucsúcsók nélkűl tőle; nem ő hagyta félbe a’ találkozást, hanem én maradtam ki hálátlan hollóként. És most méltán szenvedem a’ büntetést, mint ő méltatlanúl. Mert hogy szivében mind egyre élek, arról bizonyos valék, ’s ha kiszakasztatám, ő nálam boldogtalanabb.
’S milly hiú az ember, mennyire szereti erénynek, jóságnak nevezni azt, a’ mi nem egyéb haszonlesésnél! Yoridala’ vígasztalását hozám okúl magam előtt, midőn fölindulék a’ Kufinodurra, noha ohajtásom ’s szivem’ legbelsőbb vonzalma volt az igazi ok; az ő kebeléről akarám – színre – leemelni a’ terhet, noha en kebelterhem’ kínait vágytam levétetni. Igaztalan ugyan nem lehetek magam iránt, mintha az ő szenvedései nem érdeklettek volna, hanem azt a’ magaméihoz képest némileg mellékes dolognak mondhatom. A’ mint pedig a’ hegyre emelkedém, mind zajosabb és zajosabb lön kebelem, remegtem testemben, ’s hajdani kedves helyünkre alig mertem lépni. Szent borzalom között járultam oda, ’s kalapvéve. De őt nem találtam. Épen egy éve volt azon napnak, midőn magvallá hogy szeret, ’s szerelme’ előzálogáúl rózsaajkáról csókmézet hagya szedni, keveset ugyan, de annál édesebbet ’s a’ jövendő égi kéjek’ hírnökét. A’ helyen egy kis kőemlék állott, három lábnyi magos, fél széles, gránitból mesterségesen faragott, rajta – bámulásomra – az én ’s ő neve. Teteje pedig koszorúval volt ékesítve, ujdonnal, ma szedett erdei virágokból készűlttel. „Tehát itt volt ő – gondolám – ma volt itt, épen azon napon, mikor egy igenével földről egekbe emelt. De utolszor is volt itt, síremléket adva annak, kit el nem felejthet. Többé nem jövend el!”
Egész komolyan ültem le az emlék mellé, szemeimet a’ tengerből kimerült nap’ sugarain legeltetém, midőn erősebb szellő kezde zúgni ’s egyik távolabb eső bokron egy kendőt lebegtete. Megrettenve szaladék érette, ’s nem kis bámulásomra az övének ismerém; és pedig en ajándékom vala, Kantonnak legszebb szövete. Fölvettem a’ kendőt, megcsókolám, nézém és újra csókolám. Az ő keblén volt az, az ő hómellét takarta, ’s azon mellben egy szív dobogott, melly engem igen és forrón szerete. Képzeletekben olvadoztam, a’ kendőt százszor vittem mellemhez és ajkamhoz, ’s míg ezt szorítám és csókoltam, a’ lyányt gyanítám keblemen, ajkain véltem égni csókomat.
Elsötétűlt szemekkel álltam ott, lábaim mintegy a’ földhöz gyökereztek, mikor egy alak álla előttem meg, szép pamut lepelben ’s kerek szalmakalappal fején. Nem mertem hinni szemeimnek. Yoridalának kell vala lennie, de Yoridala nem olly halavány volt mint ez, nem olly szótalan mint ez; Yoridala tárt karokkal szokott várni, ajkain idvezlés és idvezlési csók lebegett, mellyet én onnan vidámon szedtem le. Ez nem úgy jött; ez nem az én Yoridalám.
És eltaláltam; ő nem volt többé az én Yoridalám. Igen meglepetve látszék látásomtól; nem tudott szólani. „Yoridala, egyetlen Yoridala! beh örvendek, hogy ismét láthatlak. Meg tudsz-e bocsátani gondatlanságomnak? ’s elfeledheted-e, hogy téged akkor kérdezélek szerelemhez nem tartozó dolgokról, mikor szerelmedet elfogadtam, és – elhagyálak? Oh legkedvesb leány! igen érzem e’ méltatlanség’ büntetését, ’s eljöttem, hogy kérjelek: vedd le angyali lelked’ jósága által szivemről a’ terhet. Én ezt el nem hordozhatom. Szerelmed’ eljátszása örök kín lenne keblemben.”
,Igen későn jöttél, Mendizano, mikor már többé magamé nem vagyok. Ma van évnapja egy előttem kedves történetnek, ma tevém annak emlékére az utolsó tiszteletet. Ezen koszorú, mellyel a’ követ takarám, az én fejemre szállhatott volna, ’s akkor boldog leendék, míg most nem tudom minő sors vár reám. De erről hallgassunk. Mendizano, én téged igazán szerettelek; arczomon láthatod küzdésem’ jeleit, nagy harczba kerűlt, míg a’ halálkíntól menekedhetém. Te roszúl bántál velem, de megbocsátok, mert én mindegyre szeretlek. Élj boldogul, Mendizano, ’s ne felejtsd el Yoridalát, ki szavát már másnak adta.’
Jobban ismertem a’ lyányt, mintsem többé reménylenem lehetett volna. Kértem azonban még is, esedeztem előtte, térdeimre hullottam, kezeit mellemhez, szivemre, ajakimhoz vontam, de hasztalan; mikor tovább bátorkodám, ajkainak megcsókolásához, félre vonult, ’s jobbomat megszorítva, ’s kendőjét elvive, tovább ment.
Most érzém helyzetem’ egész iszonyatosságát, most víttam az elvesztett idvesség’ kínos viadalát, a’ poklok’ egész tüzét keblemben érezvén dühödni. Nem tudtam mitevő legyek; akartam sírni, de szemeim szárazak voltak; akartam imádkozni, de csukott ajkaim csak görcsös mozdulást tehettek. Szoborként álltam, szemeimet utána meresztve, míg végre követésére határozám magamat. Futottam ekkor, hogy nyomát ne veszítsem, ’s még is hiában törekvém, mert az első völgyben eltűnt a’ csínos mezei lakok között ’s engem töprenkedésemnek hagya. Nagy reménnyel valék azonban megtalálása iránt, mivel lehetetlen ismeretlennek lennie e’ lakóknál; de annál kevesebbé tudám mit csináljak vele, ha föllelendém. Máskép is gondolám hamar meg magamat, ’s annál inkább, mivel atyjának nevét nem tudám, ’s leány után – még pedig elígért leány után – kérdezősködni illetlennek véltem; a’ hazamenetelre határozám magamat, ’s útam a’ tengerpart ’s a’ meákói öböl felé irányzám.

VII.

Némán ültem szobámban, mint a’ fájdalom általában néma szokott lenni; ki-kitekinték az ablakokon a’ népes tengeröbölre ’s kivántam a’ holnaputáni napot, mellyen szívnyugalmam’ elrablásának helyéről örökre távozzam. Haza kívánkoztam pedig, Portugalliának virágos partjaira, hogy gyermekségem’ örömeinek emléke földerítse lelkemet. Nagy út volt előttem, az egész ó világ megkerülése, ’s kétszeri átmenetel az egyenlítő alatt. De mind ettől nem tartottam, csak attól félék, hogy szívsebemet egész újdonságában viendem keresztűl rajta.
Don Alonzo igen fontos képpel sietett be hozzám. „Munkánk végéhez siet – így szóla – három nap mulva Japán sorsa el lesz döntve. Lehetetlen nem boldogulnunk. Az egész ő épület alá van ásva, kezek és fejek birtokunkban. De némi kiadásaink vannak, mellyekre pénz szükséges. Itt van a’ tanácsnak egy íve, mellyre kiki adakozását fölírja; pénz-fölvevőűl én rendeltettem.”
Két ezer piasztert fölírék és leolvasék Alonzonak, ki azonnal tovább ment. De helyette többen jöttek hozám, mind lázos örömben, mint a’ kétes de jó reményt adó esetek előtt szokása az embernek lázoskodni. Ezekkel különbféle dologról szólék, de legtöbbet a’ napokban történendőkről: ha valljon jó szerencsével fog-e hajlani a’ Dairi, ’s pogány főpapi hívatalát fölcserélendi-e krisztus’ szolgálatával; ’s a’ Kúbó fegyverhez fogand-e, vagy meg hagyja magát kereszteltetni. Különbféle vélemények voltak, de abban mind megegyeztek, hogy a’ szent ügynek lehetetlen nem diadalmaskodnia.
Ebédnél több vendégem volt, ’s a’ körülforgó borpoharak feledteték velem a’ szív’ állapotját. Derült, nevető, csapongó lettem. Mulatásunk közben egy idegen jelenteték be, ki velem akar szólani. Az előszobába mentem ki, hol egy inas várt reám ’s kérdezé: én volnék-e Mendizano? Igent hallván, egy levelet ada át, illy tartalmút: „Siess az örvényszirthez, mert veled nagy közleni valója van – Yoridalának.”
Rövid volt a’ levél, de még rövidebb az én várakozásom. Bementem vendégeimhez, helyettest adék nekik ’s indultam. Az örvényszirtnél már várakozott reám a’ leány; szemeiből nagy komolyság néze ki, arcza halavány volt. „Szeretsz még engem, Mendizano?” így szóla.
,Szeretlek, Yoridala, és szeretni foglak, míg eszmélni tudok,’ felelém.
„Tudod, hogy én is szerettelek, ’s mondom, hogy egyre szeretlek, és egy föltétel alatt tiéd lehetek. Akarod-e?”
,Szólj, égnek angyala, ’s a’ lehetetlent is lehetővé teszem, csakhogy a’ te kedvedben járjak.’
„Meddig akarsz Meákóban mulatni?”
,Két nap mulva indulni akartam Kanton felé, ’s onnan messze el távol hazámba. De most te parancsolj velem; kedvedért akár örökre maradjak.’
„S az én kedvemért milly gyorsan indulhatnál?”
,A’ szél jó; akár két óra mulva.’
„Tedd a’ mint mondád, édes Mendizanóm, de Kantonba menj, ott állapodjál meg ’s végezd el az én ügyemet is. Szerelemem ezen ügygyel van összekötve. Az egész e’ papirosba van összeírva. Jól el fogsz rajta igazodhatni. De esküdjél meg, hogy a’ papiros’ pecsétét föl nem bontod ’s az irásokat csak Kantonban olvasod el, hogy a’ dologról senkinek nem szólasz, ’s indulásodat nem kürtölteted ki. Esküdjél.”
,Esküszöm az élő istenre, édes Yoridala, ki a’ napnak sugarakat és melegítő erőt ada, ki a’ csillagokban mindenhatóságát mutatja, ki a’ mi szíveinkben szerelmet kelte egymás iránt; és esküszöm hozzád való tiszta szerelmemre, hogy úgy teszek, mint most szóval mondád, ’s utóbb irásaid által parancsolod.’
Ekkor nyakamba borult, sírt és megcsókolt. Én is az idvesség’ könyűit sírtam, ’s búcsu-csókomban lelkét látszám fölszívni. Nem tudék elszakadni tőle; újra ’s újra szorítám magamhoz, míg ő vonta el magát ’s menetelt parancsolt. – Gyorsan haladtam ekkor, ’s míg fölöttem ború lebegett, a’ távolban szép korányt sejdíték, mellyet szerelmem’ napja derít föl. Menet hajóimhoz tértem el, ’s rendelést oszték a’ vitorla-fölhúzásra; lakhelyemre érvén pedig, vendégeimet menőfélben lelém, gyülésbe iparkodókat, kiktől sok új dolog’ ürügye alatt maradhaték csak hátra.
Egy óra’ lefolyása alatt mindennel készen valék, ’s már a’ hajóra akartam indulni, midőn az öreg Gori lépe hozzám. Leültetém őt a’ bérlett házi bútorokra ’s elmondatám vele jövetele’ okát.
„Azért jövök, édes don Garcias, hogy újra köszönetet tegyek hajdani jóságáért. Kegyednek köszönöm életemet, kegyednek a’ mim az életben van. Igen nagy adósa vagyok én kegyednek! Adósságomat pedig szeretném lefizetni. Mert ismét jó gazdag vagyok; kegyed’ segedelme igen bőven kamatozott, azon fölűl hogy reményem’ ellenére gazdag öröködést is nyertem. Mind ezen birtokon fölül pedig van egy kincsem, nagy kincs – magam is úgy merem bátran nevezni – egy leányom, szelíd, jó, ép és nem kellemetlen testű. Ezen leányt szántam én neked, don Garcias; jer, nézd meg őt, ’s ha szeretheted, légy fiammá, légy egyetlen gyermekem’ férjévé, ’s legyen tiétek mindenem a’ mim van. Hogy pedig semmi ellenvetést ne tehess, tudd meg, hogy én megkeresztelkedtem, ’s bizonyos vagyok, hogy leányom is kész lesz azon idvezítő hitet elfogadni, melly ember- és isten-szereteten alapul, ’s melly olly férfiakat ad a’ világnak, mint don Garcias.”
,Nagyon köszönöm jóságodat irántam, atyám, de sajnálom, hogy el nem fogadhatom. Az ajándék nálunk keresztényeknél nem kölcsön, azért visszafizetése meg nem engedhető; leányodat pedig meg nem kérhetem, mert én szeretek ’s ezen szerelemhez örökre hív akarok maradni.’
„Szeretsz! – mondá meglepetve az öreg – de nem hazádbeli lyányt? Leányom hasonló álapotban van, de szavát adta, hogy jóltevőmnek, don Garciásnak az én kedvemért átnyújtja kezét. Az egész alku nem rég történt, ’s régente meg sem is történt volna, mivel a’ leány igen ragaszkodott idegen kedveséhez, ki azonban búcsút monda neki, mivel kereszténnyé nem teheté. A’ leány Mendizanónak nevezé a’ férfiút; én pedig gyanítom, hogy Mendizano te vagy.”
,Úgy van, atyám, én don Garcias Mendizano vagyok! leányod pedig Yoridala; nézd ez…’ Ekkor a’ vett irományokhoz akarék nyúlni, de esküm juta eszembe ’s titkolám a’ dolgot. Az öreg meglátá az iratokat, ’s megismeré leánya’ irását. Nagyon kért és végetlenűl kért: adjam őket neki olvasásra át. Engedtem; a’ levélben ez állott: „Édes Mendizanóm! mikorra te e’ levelet olvasod, a’ japáni keresztények kivérzettek, ’s én boldog vagyok, hogy téged megmenthettelek. Hiteles kútfőből tudtam meg, egy órával ezelőtt, hogy az idegenekre halál határoztaték, ’s halál mind arra, ki valamelly idegent megment, elbújtat vagy elszöktet. Veszélynek tettem ki életemet, midőn megmentésed’ elhatározám, de éretted mindenre kész vagyok. Most érkezik a’ Kubónak hívatalos parancsa, a’ Dairitól is aláírva, hogy minden igaz japáni fegyverkezve várja be az estet, ’s a’ Kubó’ zászlója alá készen álljon. E’ parancs szigorú, csak az ősi hitűekhez szól; elárulása, kinyilatkoztatása vagy megszegése halálhozó. Atyám nincs itthon, don Garciáshoz ment, kinek szavamat kellett igérnem. Bár őt is megmenthetnők, mert igen jónak kell lennie! Atyám végetlen dícsérettel szól róla, ’s szépnek is mondja. Oh Mendizano, volnál csak te azon Garcias! De én minden esetre a’ tiéd maradok. Ha don Garcias megszabadul a’ vérpad elől, nem fog érettem veszélybe visszajönni; ha szegényt a’ mért sors eléri, nem lesz kihez igéretem kössön. Te várd be Kantonban a’ dolog’ kimenetelét, én addig atyámmal a’ magunk’ ügyét kiegyenlítem, ’s reménylem, hogy az ő megegyezésével tiéd lehetek. Ha pedig soha – soha nem jöhetnél vissza, ha az idegent örökre pallos várná Japánban, ha többé meg nem láthatnálak, akkor, kedves Mendizanóm, élj boldogúl, örökké boldogúl ’s emlékezzél meg arról, ki szivében mindig a’ tiéd marad.”
E’ levél’ olvasására örűlt az öreg Gori, igen nagyon örűlt leánya’ érzelmein, de a’ kubói parancs nem kissé nyugtalanítá. Nem hitte azonban, hogy a’ veszély annyira sürgető volna. „A’ leány még ma tiéd legyen, don Garcias, ’s vele együtt szaladj a’ fenyegető veszély elől. Jöszte, vidd el magaddal.” És én mentem az öreggel. Bejutánk mezei házához jó egy órai járás után; Yoridalát nem lelők otthon. Új rendelések érkeztek a’ Kubótól, mellyekből látható vala, hogy az idegenek’ elfogatása szigorúan meghatároztaték. Késnem tovább nem lehete, minden percczel nőtt a’ veszedelem. A’ házbani tartózkodásom Gorit és Yoridalát is veszedelembe döntheték. Mert atyafi atyafiért, atya gyermekeiért ’s gyermekek szüleikért, szomszédok szomszédokért voltak felelettel adósak. Egész japániasan öltözködve szaladtam a’ tengerpart felé, ott japáni vitorlákat húzaték árboczaimra ’s nyomban indultam. A’ hajók között nagy mozgás volt, nekem épen nem tetsző, ’s alig menék ki a’ kikötőből, mikor a’ kimenetelt nyomban elzárák, sőt vizsgáló sajkát utánam is küldtek. A’ sajkabeliek reánk ismertek, mint portugalokra ’s lármát ütöttek. Száz hajó indult nyomban utánunk ’s egyik gáton – melly a’ hullámok ellen fél órányira bocsáttaték be a’ tengerbe – tüzelni kezdtek reánk. Igen közel voltunk, jól láthatók az embereket, sőt még a’ gyújtó kanóczot is. A’ japániakat lövésbeli ügyetlenségökről jól ismervén, igen közel bátorkodánk a’ gáthoz, ’s én tüzelni parancsolék hajónkról, de parancsomat hamar visszahúztam, mert a’ gát elején Yoridalát pillantám meg, ki szabadulásomon örülni látszék. ’S oh bár meg ne pilantottuk volna egymást! Akkor a’ kedves lélekre nem várakozott volna veszély; mert aligha el nem árulta magát! Vagy tán elájult? Annyi való, hogy fekve viteték tovább, és én hasztalanúl szálltam embereimmel sajkába, őt hajóimra hozandó; mire part felé siettünk, ő eltűnt. A’ hajók pedig nagyon iparkodtak utánunk, és soká üldöztek, de kevés vala, melly sebességre a’ miéninkkel mérkőzheték. Egyik’, késő este, holdfénynél nagyon megközelíte bennünket, de épen maga kárára, mert ágyúval és karddal zsákmányunkká tevők. A’ többiek távolról láták ezt ’s kedvök elmúlt a’ kergetésre; másnap reggel egyedűl valánk a’ nagy tengeren, ’s egy hét mulva a’ japáni szigetfokot álzászlók alatt elhagyók ’s a’ khinai tartományokhoz közelíténk.

VIII.

Két hónapig hallók Japánból a’ vérengzés’ hireit, harmadik hónapban már mind ki voltak az idegenek irtva ’s a’ kereszténység’ száma észrevehetlenné olvadott le. Többeknek nevét hallók pedig, kik áldozatúl estek el, ’s ezek között nem kevés ismerősöm volt Meakóból. Don Alonzo a’ fölkelés’ harmadik napján már fejvételre itélteték. Hasztalan törekvém pedig Yoridaláról ’s az öreg Goriról hírt hallani. Mindenik csekélyebb sorsú volt, mintsem életök’ vagy halálok’ híre Khináig hathatna. De én előttem fő becsű volt tudni: mi lön belőlök, ’s nem kevéssé szomorodtam el, midőn hallám, hogy halálos büntetés alatt tiltva van minden idegennek ’s minden időre a’ tartomány’ belséjébe menetel, sőt még a’ kiszállás is. Ezen törvény alól a’ khinaiak voltak csak kivéve, kiknek szabad kereskedés engedteték az egész birodalomban, míg egyéb nemzetek csak Nangasakiban*
Nagaszaki: dél-japán kikötőváros.
köthettek ki. A’ portugálok azonban ide is alig bocsáttattak.
Sok tünődés után abban állapodtam meg, hogy khinainak adom ki magamat, és úgy lopódzom be a’ Kufinodurra. Ezt nem vala könnyű végrehajtanom, mert az európainak arczvonása Ásia’ keletén nagyon szembetünő. Segédül volt azonban maga a’ természet, kevéssé gömbölyeg képet, ritkább bajuszt és szakállt, ’s sárgás bőrt adva, mellyeket én mesterségesen még inkább kiemelék, bőrömet sárgásra festve, arczomat kerekítve, fejemen egy búbig lenyírva a’ hajat, és a’ legtarkább khinai öltözetbe búva. Így egyik nankingi ismerősöm’ hajóján bemeheték Meakóba, ’s föl nem födöztetve járhatám be a’ város’ jól ismert útczáit. De melly különbség volt olly kevés hónapok után a’ mostani ’s az előbbi város között! Milly kissé olvadott le a’ népség! a’ hajdani szabad mozgás’ helyébe milly feszes és félékeny társalkodás lépett; a’ város tüzek által végetlenűl szenvede, mellyekért az ártatlan keresztényeknek kell itt is, mint a’ kegyetlen római császárok alatt, szenvedni. Elmentem arra is, hol hajdani szállásom volt; de a’ házat nem lelém, le vala tövig rontva. Ebből azt itélém, hogy név szerint is kerestettem, ismertetem, ’s ha történetből elárulom magamat, büntetés vár reám, ’s mivel a’ japáni törvények a’ kis bűnre úgy mondanak halált mint a’ nagyra, fölfedeztetésemmel halálomat tudám kapcsolatban. Ez igen vigyázóvá tön. Gori után nem mertem nyilván kérdezősködni, annál kevesebbé bátorkodám Yoridalát kutatni. Mellékes útakat választék tehát; khinai ismerősöm’ ügyeibe avatkozva ’s napról napra jobban eltemetkezve. Így az iratokból annyit tanulhaték ki, hogy Gori’ számolásai mindenütt kersztűl voltak vonva. Megijedve tettem ezen észrevételt, mert gondolám, hogy Gori míg él, föl nem hagy számolásával. Utóbb félhívatalosan teheték Gori felől kérdést, de feleletül vállvonítást kapék, ’s ezt: volt, nincs.
Egy hetet tölték Meakóban, a’ nélkűl hogy legkevesebbé is közelítettem volna czélhoz, a’ nyolczadik történetből vezetett hozzá. Ekkorra ünnep parancsoltaték az egész tartományban ’s halotti imádkozás. A’ tenger maga is hallgatni látszék; a’ néptelenné lett kikötőben ünnepiesen lobogtak a’ zászlók, ’s kevés csónak rendíté meg a’ nyugvó vizek’ színét. A’ boltok mind zárva voltak, ’s a’ szobák’ belsejébe is nyúgodni kellett a’ kezeknek. Mert a’ kubói hatalom a’ ház’ legutolsó rejtekébe is behatott ’s a’ nőt férjének őrévé tette. Illy nagy nyugalomban csak a’ kíváncsiság nyugtalankodott. Százféle hír repdesett a’ városon keresztűl, abban mind megegyező, hogy valami nevezetes személy halálra vitetik ki. A’ hír pedig legbátrabban lépdelt a’ khinaiak között, mivel ezek tulajdon ügyvivőjök’ védelme alatt álltak. Itt hallók pedig a’ dairi’ egyik cselédétől, ki egyszersmind a’ khinaiakhoz rendőrségi tiszt gyanánt adaték, hogy egy pamut és thé-termesztőnek, ki egyszersmind kereskedő is vala, leányát viendik ma ki halálra, mivel a’ keresztényekhez szíta, noha maga meg nem keresztelkedék, ’s egy portugali ifjat méltó büntetése elől elszöktete, őt a’ következő dolgokról tudósítván.
„Csak ő egyedűl az, kinek a’ dairi kegyelmet akart adni, de méltatlan rá” szólt a’ cseléd.
,De nagyon szép – monda társa, egy iszonyú szalmakalapú férfi, ki a’ theát nem kevesebbé szerette inni, mint a’ nagy kalapokat hordani – ’s a’ szépség hatalmasabb a’ theánál is.’
„’S hogy lehet olly ostoba makacs, ’s nem enged a’ Dairi’ kivánságának! Két dolog téteték elébe, mellyen szabadságát ’s életét megválthatja: a’ Dairinak szeretete, vagy kedvesének, amaz igen gazdag don Garciásnak kézre juttatása. Ő egyiket sem ígéré meg, ’s ha nap’nyugta előtt egy órával meg nem ígéri, halála bizonyos.”
Leírnom lehetetlen, mit érzék e’ szavak’ hallására. Besötétűlni véltem a’ világot, ’s a’ sötétség fölött egész dicsőségében Yoridala’ képét látám ragyogni. Megszabadítását elhatározám magamban. Hajh be édes volt a’ meghalhatás’ reménye, hogy ő életben maradjon!
E’ szent, nagy szándék egészen más emberré tön. Elszánt, tüzes és még is vigyázó lettem. A’ Dairi’ cselédeivel eröltetve csevegtem; különbféle ajándékokkal lepém meg őket egész csodálkozásokig, vendégeltem őket, mígnem vendégnek meghívattattam általok is. Így jutottam be a’ Dairi’ udvarába, melly nem kevesebbé mint az istamboli serail, lakhelyeknek, kerteknek, úrnak, szolgáknak, nőknek és nemférfiúknak*
Kasztráltaknak.
gyűlő helye. Itt az egész udvariak’ figyelmét magamra vonám, ’s egy óra mulva kellemes khinai nevet kaptam. A’ kellemes khinait pedig az udvarbeli nők is akarták látni. Így lön szerencsém sok szép és nemszép nő’ körébe jutni, kikkel sokféle dologról, de főképen a’ nap’ történetéről szólottam. Nevezetes volt pedig, hogy annyi nő közűl ritka sajnálta Yoridalát, a’ minek részvétlenséget nem tulajdoníték okúl, hanem inkább irígységet, mivel a’ Dairi sok száz ezerek közűl csak őt találta szépnek.
„Én pedig nem hiszem, hogy ollyan különös szépség volna az a’ lyány – mondék – olly bájoló szemei nem lehetnek mint önnek – ekkor a’ tömlőcztartó’ neje előtt hajlám meg – sem olly gyönyörű homloka, sem olly rózsaajkai.” Az asszony majd agyon pirulta magát, ’s férjével együtt meghalolva jelenték tetszésöket. De én tovább szólék: „Kíváncsi vagyok még is látni azon nevezetes személyt, ki egy Dairinak tetszhetik, Dairinak, ki lelkét egyenest Fohiéból kapta, ’s szent lábaival a’ földet soha meg nem érinti. Igen, igen sokat adnék érte, ha láthatnám.”
A’ tömlöcztartó nagy szemekkel néze rám, ’s majd pillanta is, mellyet én elértettem. Veszélyesnek mondá ugyan mindkettőnkre nézve a’ merészletet, de nejétől is ösztönöztetve, megigéré, hogy bevezet hozzá. Én örömemben majd összezúztam kezét.

IX.

Ebéden a’ tömlöcztartónál voltam, több ismerősökkel együtt. Nem kiméltük a’ szavakat, ’s én belőlem történettenger áradozott, mellyet a’ társaságbeli nők’ dícséretével fűszereztem. És a’ kik tőlem megdicsértettek, mind magasabban tarták nyakaikat. Hogy irígyeket ne szerezzek és ellenségeket, senkit sem hagyék tömjén nélkűl; de a’ legnagyobb adagot tömlöcztartóném’ számára rendeltem, ki utóbb egészen elszédűlt tőle, ’s ha néha szédelgésében közelemre jutott, tetszését kézszorítással adá tudtomra. Azonban boraim mind elfogytak, ’s kénytelen valék hajóra küldeni új palaczkokért. Egész szekrénykével hozaték most, ’s az új palaczkok egész társaságunkat villámos erővel látszának örvendésre bizgatni. Nem csak én beszéltem ezután sokat, hanem férfiak és nők keverték öszve lármáikat, véleményeiket, itéleteiket, mellyek szabadon csavarogtak ki a’ Kubóra, Dairira ’s mindenre, a’ midőn különben szólani senki sem mert volna.
Mikor én a’ bornak illy boldog hatását látám, megváltoztatám tervemet. Eddig Yoridaláért meg akarék halni, mert a’ Dairi’ szavaként: ő kegyelmet nyerend, ha Mendizanót törvényszék’ kezére tudja keríteni; most Yoridalát velem együtt akarám megmenteni. E’ végre a’ bort kelle minél jobban keringtetnem, hogy az udvarbeliek mind elvesszék eszöket, különösen pedig tömlöcztartó uram és neje. Poharakat csendítteték meg tehát, ’s mindenki’ egészségére ’s barátságára mindenkinek inni kellett. Mikor az utolsó palaczk megürűlt, láttam hogy többre nincs szükség.
A’ meleg tartományokban a’ délután’ nagy részét álommal töltik az emberek, ’s helyette este ’s éjszaka dolgoznak. Ezen szokás némileg Japánban is divatozik. Embereim annál inkább követék pedig most, mivel rendkivűl nehéznek érzék fejöket, ’s szempillájok erővel lehunyódott. Kiki alvó hely után nézett, ’s egy negyed óra mulva senki sem volt ébren, kivévén a’ tömlöcztartót ’s nejét, kiket én lefeküdni nem hagyék, hanem Yoridala’ megmutatására únszoltam. Csodálám pedig, hogy gyanúba nem jövök előttök. De a’ bor’ szerelme azt nem engedé.
„Holnap is lesz szerencsénk önhöz, Csing-Ling Mió?” kérdé tőlem álnevemen a’ tömlöcztartóné.
,Naponként, édes szépem, – felelék – valamíg csak el nem hagyom Meákót.
„De még jó soká fog maradni, nemde?” szólt a’ férj, ’s igen barátságosan czirókálta arczomat.
,Több hónapokig – mondám én – de most nem sokára a’ hajóra kell mennem, kérem tehát önt, Yedda-Melon úr, tartsa-meg ’s teljesítse igéretét.’
„Nyomban! ezennel! – felelt a’ tömlöcztartó – csak a’ zár-szoba’ kulcsaiért megyek.”
És ment. Hozzám pedig a’ szépnek dícsért nő igen nyájas volt, karomba kulcsolta kezét, ’s fejét vállamra néha úgy ereszté le, hogy arcza az enyémhez ért ’s nem csekély forróságot árula el. Én a’ kedvezésben határt nem ismerék, míg nem megvallá a’ nő, hogy kedvesebb embert nálamnál soha sem ismert.
,Én pedig önnél kedvesebb asszonyt nem!’ feleltem neki, ’s örülék hogy férje a’ további hizelgés alól fölszabadított. A’ kulcsokat hozva bejött ez, ’s hárman indulánk Yoridala’ szobája felé, melly magános födél alatt álla a’ kertben, ’s ablaka a’ Dairi’ palotájára adott kilátást. Ezen elrendelésben hihetőleg olly szándoka volt a’ Dairinak, hogy a’ kert ’s a’ palotának szépsége szinte úgy megtegyék a’ magokét Yoridalánál, mint a’ halál’ félelme, ’s a’ halál urának diadalmát elősegítsék. De Yoridala nem azok közűl való volt, kik vagy félelemből, vagy alávaló földi dolgokért hódolnának. Én őt hozzám holtig hívnek gondolám, sőt az ellenkező lehetlenségről meg voltam győződve.
Elérve a’ foghelyhez, csodálkozám milly kevéssé volt az zárokkal terhelve. Az ajtón nem volt egy lakatnál több, ’s az ablakot hat vékony vas-szál védte. De mitől is tarthatott volna Yedda-Melon úr, kire a’ fogoly bizva volt, midőn egész Japánban még egy rosz gondolat sem maradt kitudódás nélkűl? Egy ügyefogyott leány hogy akarhatna csak megszökni is, és ki volna őt megmenteni szándékozó?
A’ lakat fölnyittatván beléptünk a’ szobába. Sovány-haloványon üle itt a’ leány egyik szegletben, hátát a’ falnak támasztva, lábait pedig félig összehuzottan tartva. A’ szoba’ festéseivel látszék mulatni, mellyek különbféle vidékeket mutattak, tarka madarakkal bővelkedőket. Beléptünkkor nem fordult nyomban felénk, hanem ruháit látszék igazgatni; azonban jól észrevettem én, hogy valami fehéret rejtett el azok’ redőibe. Majd fölkelt ’s fekete nagy szemei felénk villogtak. Hajh mennyire érzém nyomban hatalmokat! ismét kész valék érette halálra, kész a’ kínok’ minden tengerét nyakamba ölteni.
A’ tömlöcztartóné Yoridala’ helyére ült le, szemeit be-behunyta, ’s majd fejét is lekonyítá. A’ leány pedig bágyadt hangon, de vidor szemekkel beszéle őréhez: „Tudom, Yedda-Melon úr, hogy még csak két óra van hátra életemből, ha nem hódolok. Sokat tünődtem magamban, mitevő legyek. Végre győzött az élet’ szerelme, ’s én elhatározám szerelmemet a’ Dairinak ajándékozni. Vidd meg e’ hírt az élet’ és halál’ urának legalázatosb szolgálójától.”
A’ tömlöcztartó ezeket hallva fölugrott örömében, de ugrás közben elveszté súlyegyenét ’s a’ földre nem legszelidebben esett le. A’ nő fölébredt a’ lármára, de csakhamar behunyta szemét és még mélyebben aludt. Én mintegy villámtól verve áltam, ’s átkozódni kezdtem a’ nő iránti vonzalom, hit és hűség ellen. Mélyen néztem az ingatagnak szemeibe, pillanatommal földre akarván őt verni; megnéze ő is, rám látszott ismerni, de szótalanúl fordult el tőlem.
„Még ezt! – sohajték – nem hittem hogy egy leány ennyire képes!”

X.

Yedda-Melon tántorgva távozott el a’ Dairi’ palotája felé, Fohi helyettesének hírt adatandó, legkedvesebb hírt, a’ mi halhatatlan füleibe csak juthat. Uton, úgy látszék azonban, nagy szomjúság kezdte háborgatni, mert félre tért ’s egyik mesterséges halom’ tövében nagy kortyokat ivott az ottani forrásból. Én az alvó nőtől nem tartva, pirongatólag kezdék Yoridalával szólani, de karjaim közé hullott ő, és bocsánatért esdeklett.
„Hűtelenségedért bocsánatot? nem, azt soha sem!” feleltem én, ’s kibontám őt karjaim közűl.
,Hagyj itt nyúgodnom egy kevéssé! – szólt ő tovább – végetlenűl elfáradtam, miolta utolszor látók egymást.’
„’S oh bár soha ne láttuk volna! – dörögtem én, de félve az őrné’ fölébredésétől, még is mérsékelém szavamat – akkor legalább csalt hitemben boldog lettem volna; de most téged és nemedet utálom.”
,Méltatlanúl bánol velem! – felelt ő szelíden ’s nem hagyá magát eltolni keblemről, és én sem valék minden háborodásom mellett is azt tenni képes. – Mendizanóm, én hív vagyok hozzád.’
„Hát izeneted a’ Dairihoz?”
,Az csalás. Napnyugta után egy órával érettem küldend ő, de akkor én már mentve leszek. Nézd ezen irást, az éjjel dobták be szobám’ ablakán.’
Egy irást ada át, mellyben ez állott: „,Igérj szerelmet a’ Dairinak, de ne félj, hogy az övé légy, mert fél órával a’ homály’ beállta után elviszünk azon uton, mellyen ez írást hoztuk; ’s te szabadságodban azt teheted, a’ mit szíved ohajt.”’
„’S te rájok mered ezekre bízni magadat?” kérdém én, ’s még inkább meresztém szemeimet.
,Miért ne? – felelt ő – a’ ki a’ Dairi’ hatalmából ’s a’ halál elől megszabadít, az bizonnyal jó barátom.’
„De hát ha kezedet kéri hálaúl?”
,Azt csak don Garcias Mendizano bírhatja, ezt mondom nekik, valamint neked mondom.” Itt azonban el kelle hallgatnunk, mert a’ tömlöcztartóné fölébredt ’s vízért nyöszörgött. Adánk neki, jó híveset, ’s nem sokára ismét aludt, míg férje is, igen sokára, szomjelégedten közelíté meg a’ Dairi’ palotáját.
„Nem ismered az írást? ’s nem is gyanítod kitől van?” kérdém én tovább.
,Épen nem – felelt a’ leány; – atyám’ vonásaihoz hasonlít némileg, de ő eltűnt, hihetőleg elvérzett. Édes Mendizanóm, beh egyedűl vagyok a’ világon! ne légy te gyanakodó irántam; légy jó hozzám, ki esküszöm, hogy tiéd vagy a’ halálé vagyok. Ah be édes tudni azt, hogy egy méltó kebel, egy jó szív, egy erős lélek szeret bennünket. Mendizano, a’ halál keserű, de csak akkor, ha nem te fogod be szememet; az élet édes, de csak te melletted.’
Ezeket mondta vállaimra dőlve ’s könnyeit húllatva. Nagyon elérzékenyített. Együvé hulltak könyűink, együvé olvada szívünk, ’s együvé tapadt bennünk a’ lélek. Soká álltunk így, boldogabbak az idvesség’ szellemeinél, ’s elfeledve, hogy tátogó örvény fölött töredékeny léczen állunk. Kebelemre szorítám őt gyakran, olly édes forrón, mintha az egész életet percz alatt le kellene élnünk; és bíztatám ’s elhitetém vele, hogy enyémmé kell lennie, hogy mindig olly boldog leend mint most.
A’ tömlöcztartó visszajött a’ palotából, ’s a’ tőle kapott örvendetes hírt ágyúdörgések jelenték. Yoridala’ hódolását tudták a’ dologba mélyen belátók, a’ nép pedig örült a’ Dairi’ kegyelmének. Szerencsénk vala pedig, hogy Yoridala nyomban el nem vitetteték; hihető az egész átszállítási ügy a’ tömlöcztartóra bízaték. Ettől legjobban lehete pedig tartanunk. És valóban közel is jött ő a’ házhoz, de feje’ súlyát odáig nem bírva, leheveredett a’ gyepre, ’s áldatá velem a’ bornak álomadó erejét.
Rettegés és öröm között hosszú-röviden folyt az idő a’ bealkonyodásig. Ekkor pedig hamar fekete lön az éj; ’s most örűlék először az est-hajnal’ hiányának, mellyen előbb gyakran sajnálkozám. Mert, az éjszakiabb népeknek mondva, a’ déli tartományokban néhány perczczel nap’ nyugta után nyomban koromfekete az éj, ’s az esti szürkület’ bájos fény-homály vegyülete ismeretlen. A’ Dairi’ palotáján világítva voltak az ablakok, ’s nem sokára örvendő zaj hallatszék felűle. A’ megszaladás’ idejét elérkezettnek véve magammal indítám Yoridalát. Kimegyünk az ajtón, becsukám a’ lakatot, ’s a’ kulcsot az alvó tömlöcznök’ nyakába akasztám. Indulánk, de épen ekkor nyakon is ragadtatunk. Yoridala elsikoltá magát.
„Ki vagy, ki e’ leányt el akarod rabolni?” szól lassan döbögve egy erős férfi-szózat. Én szó helyett megragadám a’ kérdőt ’s földre teritém; de hamar megragadtatám én is, ’s két férfi’ karjai közt érzém magamat.
„Halál’ fia vagy, mihelyt motszansz!” mondának azok, pillanat alatt megkötöztek ’s Yoridalával tovább akartak illanni. De a’ leány rimánykodott, térdre esett ’s mondá: nélkülem inkább hal mint megy. A’ rablók kénytelenek voltak engemet is magokkal vinni; annál inkább, mivel a’ Dairi’ követei elértek már a’ fogházhoz, ’s a’ tömlöcznököt ott nem találván, a’ lakatot erőszakkal üték le. Szerencsénkre nem tapasztalák hiányunkat; mert az ott alvó személyt Yoridalának vélték ’s a’ Dairi’ elébe vezették. Némán mentek a’ palota felé, mert a’ Dairi’ kedvesének tisztelet hallgatást kíván; de három ágyúlövés jelt ada annak érkezéséről, ’s a’ palota’ minden világa, mintegy varázsfuvással, eloltaték. Mert a’ Dairit halandó szemnek nem szabad látni, még annak sem, ki a’ kegyelmek’ legnagyobbikára méltattaték.
Mi csöndesen folytatók tovább utunkat: kötél-létra’ segedelmével a’ kertfalakon átléptünk, ’s kis idő mulva az öbölnél álltunk. Itt Yoridalának hajóra kellett lépnie. Én nyomában voltam. A’ hajó elmozdíttaték a’ parttól; kiterjesztettek a’ vitorlák ’s nagy hamar a’ tenger’ szabadán hintálódtunk. Gyertyát csak ekkor gyújtottak a’ hajó-szobában.
Mindeddig nem tudtam, kik között vagyok, ’s mi sors vár reám. Szólni tilos volt; elmaradnom nem volt szabad. De én annyira gyermekké lettem, hogy minden mormogás nélkűl követém Yoridalát. Mikor gyertya gyújtaték, még nagyobbnak találtam a’ mesét. Két álarczos férfi volt körűlem; az egyik fekete, a’ másik már ősz hajú. Kérdőre vetettem, minő öszvefüggésben vagyok a’ leánnyal?
„Ő nekem kedvesem – felelék én – ’s adott szava szerint jövendő nőm.”
,Abból misem lehet! – felele a’ fekete hajú álarczos, levéve álarczát – a’ leányt én teszem hitvesemmé.’
Én csikorogtam fogaimmal, Yoridala hozzám simúlva így szólott: „Akárki légy, férfiú, tisztelned kell a’ kebel’ szent tüzét. Én neked gyűlölséget esküszöm, ha szerelmem’ megtörésére kényszerítenél, mellyet ezen ifjú, Mendizano bír. ’
,Igen elhatározottan szólsz, leány – mond a’ fekete, ’s arczvonásiból előttem némileg ismeretes férfiú – de én nem akarok mindjárt elijedni tőled, hanem kényem szerint teendek, ’s neked engedelmeskedned kell.’
„Úgy van, leányom!” szólt az ősz férfiú, rezgő ismeretes hangon. És Yoridala ellágyúlt szívvel kezde a’ hangokon könyűzni. Nagyon megilletődtem én is; mert a’ hangok Goriéihoz igen hasonlitottak. „Ne sírj, leányom – folytatá az ősz – én neked atyád leszek!”
Yoridala az ősz’ kebelére hullott; én mind kettőjöket tartám.
„És te jótakaró atyád’ szaván meg fogsz nyugodni; én téged férhez adlak, és pedig ahhoz, kit szíved ohajt. Válassz itt, vagy halaszd máskorra és máshová a’ választást.”
,Nyomban választok!’ felelt Yoridala, ’s az én jobbomat fogta meg.
„Légy tehát don Garcias Mendizanoé; atyád’ áldása frígyeteken!” szólt az ősz, levette vékony álarczát ’s atyánkat ismerők meg benne, atyánkat mondom, mert e’ pillantat óta Yoridala’ kezét bírom. – Sokáig csüggtünk a’ kedves öregen, ’s lassan meheténk annyira, hogy történeteit elbeszéltessük vele. Igen röviden mondá most el szokat, mint szabadult ki megfogói’ kezéből, mint hagyá el Japánt, miután Yordalát, a’ szinte befogottat, kezére nem nyerheté; mint juta el Khoreába, hol hajdani kereskedő társától, a’ velünk lévő férfiútól, jól fogadtaték, ’s most attól Meakóba hozaték; mint tanulák ki Yoridala’ fogságát, ’s mint szabadíták ki azt. Ez utolsóban én is társ valék, ’s nagyon örvendénk a’ szerencsés találkozásnak.
Vígan lettünk a’ hajón ’s örömünket csak az háborítá, hogy Yoridala éjfél után a’ tengeri betegséget megkapta ’s 48 óráig rendkivűl roszúl volt. Ekkor egyik kis szigetnél kikötöttünk ’s hajónkat fris édes vízzel megraktuk. A’ kis nyugalom ’s szárazi levegő meggyógyíták Yoridalát, a’ többé bajába vissza nem esendőt. Így Khorea helyett Kantonba vitorláztunk, hol a’ partra hajnalba szálltunk ki. Itt imádta Yoridala utoljára a’ felkelő napot. Mert noha épen nem kényszerítém, kereszténnyé kívánt lenni, ’s harmadnap Kantonban vízzel le is önteték.
Csak ez volt hátra hogy őt nőmmé is tegyem. Megkértem e’ végre kezét magától, atyjától, ’s mindenik igent monda. Nankin*
Nyugat-kínai város.
mellett egy e’ czélra fölütött bíbor-sátorban korán reggel esküvék szerelmi hűséget a’ legkedvesb leány, ’s az ég áldása bőven szállt reánk. Gori, a’ kedves öreg, elhagyta örökre Japánt, ’s már igen otthon érzi Lisbonában magát; de hegyi lakomat, a’ Cintra hegység’*
Sintra hegység, Lisszabon mellett (Portugália).
egyik szép pontján, többre becsűli a’ városinál. Nyelvünket is töri némikép, de unokáit japáni szavakra tanítja, ’s rendkívül örvendez, ha azok megértik őt.
Így derűlt ki a’ japáni zivatar, melly – mint hírből kitanultam – a’ meakói tömlöcztartónak, ki egy évre első tanácsnok lön a’ Dairinál, majd legtöbbet használt. Én Yoridalámmal igen boldogul élek, ki azonban nap- hold- csillagait most is háborítatlanúl ’s örömmel nézi, sőt buzdításomra japáni dalt is dalol feléjök. ’S ki ne is mondana dalt a’ naphoz? –
Melly a’ szemeket sugarakkal örvendezteti meg;
A’ természetet jéghidegnek lenni tíltja;
’S az isten-erő’ leghatalmasb kinyomása!
Vajda.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.