HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

VERHOVINA.*
Ruszin kifejezés, amely magyarul „hegyvidéket” jelent.

Tündér-Rege.
______

I.

 Hazánk’ éjkeleti részén zárnak-el a’ Karpát’ bérczei egy vidéket a’ többi világtól; ezen vidék, ha jól emlékezünk, Marmaros és Ung vármegyékbe terjed, és ma Verhovinának neveztetik. Bérczein felhők nyugszanak, ’s míg ormaikat hó világítja, alsóbb oldalait sűrű, vastag fenyűerdők borítják. A’ sziklákról patakok zúgnak-le ’s a’ völgyet mormogva futják keresztűl, ’s míg ott fenn a’ havasi rózsát öntözik, lenn a’ kék nefelejts szí partjaikon éltető nedvet; szóval Verhovina egy hegyi tájék’ minden regényességével bír.
Csaba és Aladár, Etele’ fiai,*
A krónikás és mondai hagyományok szerint Attila hun uralkodónak két fia volt; Csaba királyfi az egyik, a székelyek vezére, Aladár a másik, aki egy német fejedelemasszonytól, Krimhildától származott.
világvivó apjok’ halála után meghasonlának, testvéri harcz lett a’ meghosonlás’ következése, ’s tizenöt napig tartó csatában emészté ön magát a’ roppant hunn hatalom, míg végre számtalan meghódított népek, föllázadván a’ villongó testvérek ellen, elszaggaták a’ teménytelen birodalmat, mellyet csak Etele’ lelke volt képes alkotni és összetartani.
A’ saját fegyvereik által gyengített hunnok most támadó alattvalóiktól is pusztíttattak, ’s az előbb olly hatalmas nemzet bajnokilag szerzett hazájában száműzött lett. Csaba maradék népével kénytelen volt elhagyni a’ Tisza’ gazdag partjait, ’s a’ Volgánál Ásiában üté-föl lakását, erősűlt maradékait boszúra buzdítandó. Aladár pedig a’ testvér csatában esett-el.
Talabor, egy fényes születésű, de még fényesebb tulajdonságú hunn fijú, ki már magának a’ világduló Etelének is kedvencze vala, Aladár’ pártján viaskodott, és serege’ végromlásából, kétségbeesett küzdés után, megmente egy csapatot, mellyel jó szerencsére, ’s talán csak az ön megtartás’ ösztönét követve, vonta magát vissza. A’ Verhovinába érkezett, midőn megtudta, hogy Csaba ezen tájakon költözik Ásiába. A’ szerencsétlen ifjú nem csak idegen ellenségét félheté; neki saját nemzetének a’ másik párttal tartó részétől is rettegni kellet, mert ezeket a’ viszonos gyülölség még dühösebekké tette. Hogy tehát Talabor minden ellenségeitől ment legyen, elhatározá magában az elzárt ’s alig néhány pásztoroktól lakott Verhovinát elfoglalni. Hamar sátorok fejérlének a’ patakok’ hosszában, ’s a’ fáradt paripák a’ buja növésű fűben legelve nyerék vissza előbbi tüzöket, magosabban pedig tehén és juh-nyájak sziklák között keresték az eledelt, mellyet a’ Tisza’ kövér partjain olly bőségben találtak. A’ sátorok’ nyilásainál itt-ott egy szép hunn leány üldögelt, ’s tüzes fekete szemeinek sugarát a’ bú’ nedves felhői boríták; rezegve folyó hangon emelkedék néha énekök, ’s mély szomorúsággal inkább olvadni látszék lelkeikből, mint hangzani ajkaikról. Mindnyájan a’ haza’ vesztét panaszlák; de ez kedvese’ bajnoki halálát is siratta, amaz pedig könnyezve csókolá árva fiacskáját elesett apja helyett. A’ férfiak vad boszús pillanattal jártak dolgaik után, sokan az ormok’ magosán, kardjaikra dőlve, fájdalmas haraggal tekintének azon boldog síkságok felé, mellyeket atyáik hősileg víttak-ki, ’s ők, villongásaik miatt, talán örökre elvesztettek.
Talabor sátorába rejtezve mélyedt-el bujában, melly annál inkább gyötörte őt, minél ragyogóbb bajnoki pályát remélhetett az elveszett hazában; mert fiatal tüzében csak Etele’ diadalmainak folytatására gondolt, ’s örök uralkodásban álmodá a’ hunnokat minden hódított népek felett; ’s most a’ legnagyobb csapás ébreszté őt komor valóra, ’s a’ szerencsétlenség annál inkább megfosztá reményeitől, minél inkább áldozott boldog állapotjában azoknak. Vissza akart erőszakkal rohanni az elhagyott hazába, bár tudá, hogy diadalma lehetetlen, de legalább ott kívánt veszni, hol született, ’s halálig dühösen harczolva a’ boszú’ édes müvében adni-ki lelkét; de népe nem így gondolkodék, ők a’ vándor keletnek még hű gyermekei, egy haza’ elvesztését, ha még képesek valának mást kivánni, nem tarták olly sajnos esetnek, ’s háborúkra inkább zsákmány mint dicsőség ingerlék őket, ’s most, bár boszú lángolt lelkökben meggyőzőik ellen, a’ szerencsétlenség elnyomá bátorságokat; hagyományból tudák, hogy a’ Volga és Kaspium tenger’ partjain, honnan atyáikat a’ diadalmas Balamér vezette-ki, épen olly kövér legelők, olly sík rónaságok terülnek, mint a’ Tisza’ és Duna’ folytában, oda kivánkoztak vissza, ’s míg Csaba’ népe tovább huzódnék, addig elég volt lakoknak Verhovina’ szűk vidéke, melly a’ világ és talán saját szégyenkedésök elől rejté az eltiportakat.
Az ifjú vezér nem soká tűrheté e’ kénytelen nyugalmat sátorában, annak szűk levegője saját bújával vegyülni látszott, ’s minden lehellettel nevelé szomorúságát Talabor’ dagadó keblének; fölugrék az oroszlánbőrről, melly a’ zöld pázsitra terítve nyughelyéül szolgált, elhagyá a’ sátort, el a’ tábort, ’s a’ bérczekre kanyaruló ösvényre bízván magát, elszaggatott szikladarabok ’s egy cserjén által a’ fenyűerdő’ szélére ért. A’ barnazöld sötétbe nézett az ifjú, ’s úgy tetszett, mintha a’ vastag homályban saját érzelmeinek színét találná, mintha ezen erdő’ lombjai testvérileg hajolnának mély gyásza felé. Belépett tehát; az addig eléggé járt ösvény majd egészen eltünt, csak itt-ott mutatván jeleit, hogy valaha emberi nyomok mentek keresztűl rajta; messze lehajló ágak gyakran gátlák az útat, ’s még nem haladhatott messzire, midőn már a’ pagonyból semmi oldalról sem volt kilátás, de érzeteibe mélyedten észre sem vevé ezt Talabor; folyvást tovább nyomúlt elő, míg a’ bajos út annyira elfárasztá, hogy a’ kinyugvást szükségesnek érezte. Széllel tekinte tehát, ’s maga előtt egy roppant nagyságú fenyűt pillanta-meg, melly a’ többiektől elkülönözve állott, de a’ körűle lévő szabad helyet töménytelen ágaival árnyazá-be, csak egy részén engedé lombjai’ ritkasága áttörni a’ nap’ sugárait, ’s az esti harmat’ éltető nyirkait, de ezek azért épen azon egy helyre látszának minden erejöket fordítani, ’s a’ szűk tért minden nemű havasi fűvek, keskeny és apró leveleikkel, a’ legélénkebb tavaszi zöldbe, mint egy bársony szőnyegbe szőve, boríták. Köztök számtalan galambbegy sárgult, ’s itt-ott a’ bérczi nem kora kikeletben elkésett ibolya szerényen hajolt az élénken és legszebb idejében viruló lengenye előtt, mint egy szemérmes leányka süti-le kék szemeit. Mindnyájok felett, majdnem az óriási fenyű’ törzsökéből nőve, királynéként díszlett egy havasi rózsa, ’s alig érezhető szelecske csókolta-le illatát.
Talabor’ érzelmei egészen átváltoztak, midőn e’ varázshelyre lépett; ő, kinek az imént még az egész lét csak bújában élt, egy lágy, majdnem gyermeki, örömet tapasztalt keblében ébredezni, ’s a’ halandó érzékeknek alig ösmerhető szellő, melly a’ havasi rózsában játszott, ’s lengenyék’ hosszú levelein mászkáló fényes bogárka’ szende dongása, bájos énekké váltak, melly nem füleibe, hanem lelkébe zengett. Leveté magát a’ pázsitra, fejét a’ havasi rózsa mellé a’ fa’ mohlepte törzsére támasztván, ’s ím a’ puha mohban egy lábnyomot vett észre, kisdedet és könnyűt, millyet csak egy a’ föld felett ellebegő tündér hagyhat, ’s kevés magosságnyira egy lángoló szív vala a’ fa’ kérgébe metszve; a’ mohon nyughatott hát a’ szép metszőné’ gyengéd lába, míg kezei a’ szív’ kivésésével foglalatoskodtak. Eleinte azt vélte Talabor, hogy ön népének leányai közűl egyiknek műve legyen azon szív; de mellyik jött volna közűlök illy mélyen mélyen az erdőbe, ’s a’ szívnek már több napok előtt kellett vésetnie, a’ hunnok pedig csak tegnap telepedtek-le a’ vidéken. Tovább vizsgálódék az ifjú: ’s a’ pázsitnak egy lenyomott része egy gyöngéd bizonyosan hölgyalak’ körvázlatát mutatá; ide szokott tehát a’ szép vésőné nyugodni. Ha előbb egy eddig idegen érzet simult Talabor’ keblébe, az ottan most egészen úrrá lett; boldogtalannak érzé magát a’ világon, de már nem csupán azért, mert hontalan vala benne; érzé, hogy hiával van egy lénynek, ki megosztván búját, édesítené és szelídebb érzelmeket varázslana keblébe, ’s boldogtalansága bár hasonlóan gyötrő, de nem vala többé olly vad. Betöltve kiváná a’ fölfedezett nyughelyt, oda azon édes terhet, mellynek fekvése alatt inkább összesimultak a’ fűvek, mint lenyomódtak, alatta még zöldebben virítva.
Ezen érzelmek lassanként annyira elfoglalák az ifju’ lelkét, hogy előbbi hatalmas indulatát felejtve, lelke egészen más tájakba látszaték ragadtatni, ’s mintha az álom’ korlátlan világában képzelődése nagyobb szabdságot ohajtana, szendén elszunnyadt. Álmai homályosak voltak, de édesek. Egy lyányalak tündéri bájban lebegett előtte, de mindig csak el nem érhető távolban tekintheté azt. Végre fölébredt, de ébredése álmának csak egy édesebb folytatása látszék lenni; mert az álom’ bájos alakja előtte ült, ugyan azon helyen, hová őt előbb képzelődése szerette volna teremteni.
Néma bámulással tekinte körűl Talabor, a’ gyönyörű leányka mosolygva pillanta rá, mint nyugvásának angyala. A’ lengenyék, az ibolyák, sőt a’ havasi rózsa’ virágai is, le valának tépve, a’ tündér belőlök koszorút font, és saját és saját éjfélszinű hajának selyem szálaival épen most köté össze.
„Gyönyörű leányka! emberanyának vagy e gyermeke, vagy tündér, millyet regéink festenek? kérdé, bámulásából valamennyire föleszmélve, Talabor.
,Szép ifjú, én ezen erdei magány’ leánya vagyok; – oh régen várlak már tégedet!’ felelé a’ természet legtisztább és legszelídebb őszinteségében a’ lyányka.
„Régen vártál? hát ösmersz engemet, mennyei alak?” kérdé nevekedő bámulással az ifjú.
,Ne csodálkozzál, – mondá a’ lyányka, a’ már kész koszorút ölébe téve – még ez életben nem láttuk egymást, de álmaimban szüntelen előttem volt alakod, mintegy ragyogó ködhomályból integetve felém, ’s illyenkor egy magas férfiú jelent-meg, ’s mondá: hagyjam-el atyámat ’s erdei magányunkat, ’s menjek keresni téged a’ Tisza partjaira, ’s ott kebleden fogok boldoggá lenni. De illyenkor egy nyájas hölgy anyai szeretettel hajlott felém, ’s inte: maradjak magányos lakomban, ’s ha a’ szerelem’ tavasza eljő, annak kéjei is fölvirulandanak.’
„Isteni lyányka! – kiálta-föl Talabor – nekem is, csak az imént, megjelentél álmomban, de szebb a’ valóság álmom’ merész képeinél. – Engem az ég vezérelt ide, ki bennünket egymásért ’s egymásnak teremtett.” Oda hajolt a’ remegő lyánykához, gyengéden átkarolá őt, lehelletök összevegyült, szív szíven dobogott, ajkaik mintegy öntudat nélkűl érinték egymást, ’s az első csók’ csattanása tündér-dallá vált lelkeikben.
,Lásd, kedvesem! – mondá a’ lyányka, ki az új örömet egy új édes játéknak tekinté tapasztalatlan szivével – míg te aludtál, én érted munkálódtam; letéptem kedves nyughelyem’ virágait ’s ezen koszorút fontam belőlök, mellyet most kalpagodra tűzök, ha rátekintesz, gondolj mindég Irmára, ki téged soha sem felejt-el.’ ’S beszéde közben Talabor’ kalpagára tűzé a’ koszorút ’s egy közel zöldelő tüskebokor’ töviseivel erősíté-meg.
„Irmám! lelkem Irmám!” sohajtá magas örömében Talabor, ’s keményen szorítá kebléhez a’ lyánykát ’s ajkai homlokára forradtak. – Több pillanat folyhatott-el, míg elmerüléséből az ifjú fölébredvén, tekintete egy férfin akadt-meg, ki a’ szabad hely’ széléről meglepetve inkább mint haragosan néze reájok. Arczának redői, haja és szakálla’ szürkesége öreg korra mutattak; de ez nyilván nem az évek’, hanem bú és szerencsétlenségtől származott.
„Ki vagy te, tisztes férfiú!” kérdé Talabor; de mielőtt az idegen felelhetne, már Irma fölugrott, az öreg’ nyakába borult, ’s örömtől rezgő hangon kezde beszélni, ’s természeti ártatlansága még pirulást sem mutata arczain.
,Atyám! édes jó atyám! lásd megjött az a’ szép ifjú, kiről én olly sokszor szoktam álmodni, itt van ő; itt van ő. Ah! édes jó atyám, csak most örűlök még én igazán, csak most vagyok egészen boldog, – már örökre itt maradjunk, ő és te és én.’
„Nem, gyermekem, az még nem lehet – mondá szelid hangon atyja. – Talabor, én régen ösmerlek: felsőbb hatalom választott téged Irmám’ jegyesévé. – De menj, Irma, neked még kedvesednél lenni nem szabad, rövid ideig várj, ’s aztán örökre együtt lehettek, de most menj lakunkba.”
,Édes jó atyám…!’ könyörge Irma.
„Tiszteld atyád’ akaratát, én csak javadat kivánom, és most menj.” Végső szavát feddőleg ejté az öreg, Irma távozni akart, de léptei haboztak, ’s most tapasztalá először éltében, hogy atyjának engedni néha nehéz is lehet. „Menj, édes gyermekem – folytatá szelidebben az öreg – én addig Talaborral csak a’ te javadról fogok beszélni.” ’S Irma ment; de eddig olly könnyű léptei megnehezűltek, minduntalan visszatekinte, míg az erdő’ sürűsége elrejté kedvesét.

II.

„Talabor! – kezdé az öreg beszédét, miután Irma eltávozott – hallottad valaha hírét Dalmának?”
,Dalmának! – felelé az ifjú – ki olly híres és kedves vezére volt a’ világvívó Etelének? hogy ne hallottam volna? ő, számtalan vitéz tettei után, a’ nélkűl hogy tudatnék hová, eltünt az övéi közűl.’
„Úgy van – folytatá az öreg – azon Dalma én vagyok. Halljad boldogtalan történetemet: egykor sorsom egy tündérrel hozott össze, szépsége elbájolt, ’s ő a’ halhatatlan lény is vonaték a’ halandó ifjú felé; találkozásunk szerelemmé olvadt, havakat, éveket töltöttünk együtt, az ember- és a’ tündér-világtól elválva, itt e’ magányos tájékon, mellyet nőm’ hatalma egy örökös tavaszban virúló vidékké változtatott; én az emberek’, kedvesem a’ tündérek’ köréből ragadta-ki magát, ’s csupán szerelmünkben boldogok, nem vágytunk hozzájok. Senki sem tudta sokáig hollétünket, és addig boldogok is valánk; de Elma, ez volt hölgyem’ neve, már ösmerkedésünk előtt egy hatalmas, de gyűlölt tündérnek volt eljegyezve, ez végre fölfedezé rejthelyünket, ’s iszonyú zivatarként csapott reánk; csupán a’ szerelem volt életünk’ ótalmazója; de az erőszakos bűbájos’ haragját egészen elkerűlni lehetetlen volt. Elma büntetésűl, mivel a’ tündérnek adott szavát megtörte, elragadtaték tőlem, ’s azóta a’ tündérhon’ gyönyörűségeiben egy örömtelen életet él, csak álmainkban jelenik-meg, vígasztalni emgemet és óni gyermekét. Én pedig és Irma, akkor csak egy éves gyermek, ezen magányban valánk kénytelenek maradni, egy szomorú végzés’ következésében. Irmának halandó lyányként kell felnőni, tudatlanságban magasabb származása felől, ’s reá nézve még ez vala a’ balsors’ határozása: ha tizenhatodik éve előtt egy ifjúba fog szeretni, szerelme a’ földi szenvedély’ minden bajainak ki leszen téve, ’s ha hűtelen lesz első kedveséhez, én és Elma örökre el leszünk szakadva, és mind magát, mind azokat, kik szépségének hódoltak, szomorú vég várja. De ellenben, ha az első szerelemnél próbák után is hű marad, úgy boldog lesz kedvesével, ’s én ismét ifjodva, egy új boldogabb életet fogok élni Elmám’ kebelén.”
„Zivatar között görgött a’ sors’ változhatlan szava völgyünkbe; Elma ’s a’ bűbájos eltűntek, ’s a’ tájékon csak az örök tavasz maradt-meg, mint az előbbi boldogság’ emlékezete. Azonban annyira ment még is a’ tündérek’ kegyelme, hogy a’ vidék zárva lön minden halandó előtt, ki a’ szellemvilággal szövetségben vagy rokonságban nincs. Így, Talabor, te vagy az első idegen, ki tizenöt év óta magányunkba jösz, ’s te is csupán azért, mivel ősnéd egy hatalmas tündér volt. ’S még csak három nap folyjon-el szerencsésen, Irma betölti tizenhatodik esztendejét, és a’ varázs, melly rémként lebeg szerelme felett, el lesz oszolva. Most tehát tudod állapotunkat, azért távozzál, mert a’ végzés azt is akarja, hogy idegen férfi magányos lakunkba ne nyomuljon. El kell válnod még három napra Irmától, ’s aztán örökre az övé vagy. Magam fogom őt táborodba vezetni, ’s boldogúl térünk vissza a’ bakui*
Baku ma Azerbajdzsán fővárosa.
sivatagokra őseink’ lakába.”
,És szerelmem’ első pillanatja elválás legyen?’ kérdé kitörő fájdalommal Talabor.
„A’ sors úgy akarja; de csak három napig. Addig is nézz azon koszorúra, mellyet Irma adott, míg az élénken virulni fog, a’ lyányka hű hozzád, és boldogságod is virul, de ha az hervadni kezd, boldogságod is hervad, és Irma hűtelen.”
,Irma hűtelen! – vága Dalma’ beszédébe Talabor – ’s lehetne e ő, az ártatlanság’ képe, hűtelen?’
„Ő még három napig csak gyenge halandó leány, egy ollyannak hiúsága pedig gyakran csak játékká teszi a’ szerelmet ’s egy sohajtássá a’ hűséget, mellyet a’ szellő mindenfelé vihet. De őrzeni fogom kincsedet, ’s reménylem, három nap mulva ismét tisztán fog kebleden ragyogni. Most azonban én Irmához megyek, távozz te is ’s várd békén a’ rövid időt. Élj boldogúl, – ’s utánam ne jőj!”
,Végtelen az nekem!’ sohajtá Talabor, de az öreg már eltűnt. Forró csókokkal hinté-el a’ fába metszett szívet, ’s úgy érzé, mintha az melegülni és dobogni kezdene lángoló ajkai alatt. Késő alkonyig mulatott szerelmébe mélyedve a’ kedves helyen, ’s csak a’ homály kényszeríté őt a’ távozásra. Alig lépett-ki a’ fenyű által árnyazott szabad helyről, ’s már számos kürt riada fülébe, mellynek hangja a’ tündéri hely’ csendébe nem hathata, ’s hamar őt kereső embereire akadt, kik a’ nem várt ellenség’ közeledését jelenték. Talabor sietett a’ táborba, ’s megtudá, hogy délről egy sereg nyomúlt elő, melly azonban meglehetős távolságban a’ bérczek’ tövében tábort ütött, alkalmasint az éjszakát ott töltendő. A’ hunnok ezen kellemetlen tudósítás miatt fegyverben tölték az éjt, de az ellenség nem mutatkozék. Hajnal felé kémeket külde Talabor, kik nem sokára egy fogollyal tértek vissza, kinek szénfekete színe nyilván vallá nemzetségét. Kérdőre véteték az idegen ’s tőle következők tudatának-ki.

III.

Daraghán, hatalmas szerecsen király, messze hazájában meghallá Etele’ királynak hirét, ’s teménytelen dicsvágya föltámadt ellene. Sereget gyűjtött, ’s tömérdek kincseivel határtalan tengereken hajózott által, megküzdeni a’ világhódító hunn királlyal. Mire megérkezék, már vége vala a’ példátlan nagyságú hunn birodalomnak, kiküzdve Csaba és Aladár’ halálcsatájok, ’s a’ lázadt népek a’ meghalt nagy király’ bíborát rongyokra szaggaták, mintha nehéz volna száz nemzetnek azon teher, mellyet évekig egy ember viselt. A’ kevély szerecsen király megveté harczolni azok ellen, kik mint ebek marakodtak a’ véletlen talált koncz felett, ’s a’ földet ostorozó nemzet’ elköltöző maradványai után nyomúlt.
Utában megtudá Daraghán, hogy a’ hunnok’ egy része Verhovina’ vidékén telepedék-le, ezek ellen fordítá erejének egy részét, míg a’ másik Csabát nyomozta. Ezen had tehát, mellyet Daraghan személyesen vezérelt, vala az ellenség, melly a’ hunnokhoz olly közel táborba szállt.
Talabor készen álla, de egész nap hiában várakozék, sőt este felé a’ szerecsen had őt kikerűlve tovább vonúlt.

IV.

Asztragor vala neve azon hatalmas bűbájosnak, ki Elmát nőül kivánta venni. Azóta minden módon törekedék boszút állani megvettetéseért, de a’ vigyázó Elma meggátolá gonosz terveit, ’s gondosan őrzé a’ szent magányt, melly kedveseit rejté a’ világ előtt. Most, midőn Daraghan megjelent, volt legkellőbb alkalom a’ boszúra. A’ szerecsen király’ elei hatalmas bűbájosok valának, ’s maga elég mélyen avatva fekete mesterségökbe, tehát a’ varázsvölgy előtte nyíltan állott, ’s ő egy heves szenvedélyes férfi, bizonyosan fölverendő leszen annak üdvét, ha a’ bele rejtett tündéri szépségről valamit hallani fog. Asztragor tehát megjelenék a’ szerecsenek’ táborában, és fölfedé Irma’ szépségét és lakát a’ király előtt; ez, a’ nélkűl is tudván, hogy a’ hunnok ha futnának, Csaba után küldött csapatába fognának ütközni, tovább nyomúlt, a’ bűbájos’ tanácsára, seregével, egy része felé a’ hegységnek, melly közelebb esett Dalma’ magányos völgyéhez, és hadát megszállítván, Asztragor’ kíséretében a’ leírt tájék felé indult. Midőn a’ tündérkör’ határihoz értek, Asztragor, kinek belépni a’ sors által tiltva volt, megállott, és Daraghan egyedűl ment tovább.
Dalma és leánya egy barlangban laktak, mellyet Elma’ tündéri hatalma és szerelme, minden kényelemmel ellátott. Fölűle egy patak zúga-le, ’s alól egy szikla-mederbe gyűlvén, hegyitavacskát képeze, mellynek habozó kristályvizét számtalan csillogó halak élénkíték, míg hullámain a’ körűl magasló fenyűk’ árnyékai reszkettek. Ezen tó’ partján állott Irma, épen visszatérve azon helyről, hol tegnap Talaborral találkozék ’s ma hiában várt reá. Itt pillantá-meg őt Daraghán, ’s újságvágya, mellyet Asztragor’ leírása keblében fölingerelt, hirtelen a’ legvadabb lángoló szerelemmé vált. A’ bámulástól mintegy dermedten állott egykét pillanatig, aztán viharként rohant a’ lyányka felé, erőszakosan átkarolá ’s el akará hurczolni a’ segítségért sikoltót.
Dalma a’ barlangból leánya’ kiáltására előrohant, de haszontalan volt megmentésére minden törekvés, mert a’ szerecsen’ súlyos és ifjú erőben dús kara hamar legyőzé a’ természetlenűl elaggott hunnt. Daraghánnak egy buzogány csapására ájultan rogya-le Dalma, a’ király pedig rohanva sietett szép zsákmányával, ki hasonlóképen ájultan dőlt vállára, ’s minden baj nélkűl ért-el táborába, előbb a’ tündérvölgy’ határain egyesűlvén a’ vad kárörömre lobbant Asztragorral.

V.

Talabor epesztő boldog álomban tölté a’ napot, előtte kalpaga, ’s szemei a’ mindig élénken viruló koszorún függöttek; így az egész nap ’s a’ következő éj elfolyt. Éjtszaka, midőn a’ sátor’ homálya látni nem engedé, tapintással akart meggyőződni a’ füzér’ virúlása felől, ’s midőn ezt a’ hajnal’ első sugára még egész eleven díszében világítá, elragadtatva nyomta szivéhez, ajkaihoz, lecsókolva a’ virágokon tündöklő harmatot.
A’ hunnok folyvást készen állának a’ csatára, Talabor megvizsgálta seregeit; de az ellenség nem mutatá magát, ’s a’ koszorú Talabor’ fején a’ nyári nap’ egész hevének kitéve, még inkább virulni látszék, midőn egyszerre egy forró fojtó szél’ zúga éjszakkeletről, melly, mint volkán’ lánglehellete, szédítőn és kábitón lepé-meg az ifjút, míg emberei semmit sem éreztek; a’ kalpagot leveté Talabor’ fejéről ’s lábaihoz csapá; hirtelen fölemelé azt a’ hunn vezér, de vele örök kínokat emelt lelkébe, mert, hajh! a’ koszorú’ virágai hervadva zsugorodtak össze, ’s a’ száraz tövisek élénk zöldben kezdék leveleiket hajtani, mint a’ kiírtott rény’ helyén buján szokott csirázni a’ gonosz.
Szót nem lelt az ifjú’ fájdalma, nem bírt az kiömleni, mert benn inkább háborogtak szenvedélyei, sugártalan éjbe borítva boldogságát, mintsem ideje lehetett volna érzéseit, mellyeknek mindenike egy fájdalom’ tengere volt, beszédbe foglalni. Némán rohant az erdő felé, és serege csodálkozva nézett utána, ’s mire többen föleszmélve követték, már sebes futásában tovább haladt, mintsem elérhették volna, ’s hamar eltűnt az erdő’ homályában.
Boldogsága’ helyére érkezék Talabor; de milly kietlen vala az mostan! Még csak a’ fa zöldellt, alatta a’ hant veresbarnává aszott, a’ moh elcserepesűlt, ’s a’ szív végig vala hasogatva. Tovább rohant az ifjú azon táj felé, merre első összejövetelekor Irma ’s az öreg eltávoztak; de a’ tündéri hon’ előbbi gyengéd illatokat lehelő légköre tikkasztó és lélekszorító lett, mint elzárt hegyiüregekben szokott lenni, hová frisítő szellők nem hatnak. Végre azon tájra érkezett, hol Dalma’ barlangja feküdt, az öreg a’ tó’ partján ült, annak vizével mosva fejének veszedelmes sebét.
„Jó öreg, Etele’ lelkére, Etele’ istenére kérlek, szólj, mi történt Irmával?” riada-föl Talabor.
,Keresd őt a’ szerecsenek’ táborában, és hagyj engemet meghalni!’ volt töredezett válasza az öregnek.
„A’ szerecsenek’ táborában? hogy’, miként?”
,Ne kérdezd – viszonzá Dalma; – menj seregedhez, támadd-meg az ellenséget, és ha Irmát elragadtad kezéből, talán még könyörűl szerencsétlenségünkön a’ tündérek’ hatalma.’
„Élj hát boldogúl, öreg! engem mint diadalmast, vagy soha sem látsz!” kiáltá magánkivül Talabor, ’s rohant tábora felé. Az erdőben hamar embereire akadt. Ez alatt új kémek tértek vissza, kik megtudák a’ szerecsenek’ állását; föltámadt tehát egész hadával Talabor, ’s mint bérczi zivatar huzódék ormokon le, ormokon föl, kardja’ villámaiban és nyila’ menyköveiben pusztítást hordva az ellenségre, ki boldogságát tiporta.

VI.

Daraghánnak, táborába érvén, első gondja vala Irmát ijedéséből kigyógyítani, mi nem sokára meg is történt, de helyébe a’ lyányka’ utálata és megvetése rablója iránt, egész mértékben lépett. Hiába pazarlá Daraghán beszédének minden hatalmát, minden csábító műfogásait, fényes igéreteit, utálat és megvetéssel jutalmazá mindezt a’ lyányka. Már nyájasság’ sikeréről kétségbe esve, ’s készen kényszerítő eszközökhöz nyúlni, aggódék a’ szerecsen király, midőn ezt észrevévén társa Asztragor, a’ hatalmas bűbájos, ki jól tudá, milly nagy nyereség volna részére, ha Irma önkényt lenne hűtelen, tanácsával iparkodék őt segíteni.
„Roszúl ösmered a’ nőnemet, kedves Daraghánom – mondá Asztragor – gyakran megveti a’ legderekabb férfi’ szerelmét, de soha vagy csak igen ritkán áll ellent, ha hiúsága fölingereltetik. Mutasd neki egész királyi fényedet, borítsd-el gyöngyökkel, drága szövetekkel, állítsd gyémánttól, aranytól ragyogó királyszékedre, vétesd körűl rabszolgákkal, kik mélyen hízelegve magasztalják méltóságát; varázs hatalmunk tüntesse lelkébe mind az országokat, népeket és kincseket, mellyeken mint királynéd uralkodni fog; ’s nem kellene női lélekkel birnia, nem egy föld’ szülöttnéje’ szenvedélyével, hogy tovább is makacskodjék.”
,Jól van, Asztragor – felelé a’ fekete király; – segíts tehát te is, kifejtem egész pompájában fölségemet, hogy hatalmam és kincseim víják-ki azt, mit személyem megnyerni képes nem vala.’
Úgy lett. A’ legdrágább öltönyök adattak Irmának, dúsan ruházott rabnők öltözteték őt a’ határtalan ékességbe, ’s bámulva tekinté a’ leány a’ még soha sem látott pompát testére simulva új fénnyel ragyogni szépségén, mellyet csak most kezde ösmerni, a’ rabnők’ magasztalásai által tétetvén figyelmessé.
Nem sokára Daraghán is megjelenik ’s alázatos viselettel vezeti Irmát a’ tündöklő trónra. A’ sátor’ kárpitjai fölvonattak, ’s az egész szerecsen had ragyogó fegyverkezet’ és díszes öltözetekben terjedett-el szemeik előtt, a’ nap ezer meg ezer mellvason és sisakon tündöklött vissza, mellyek arannyal és ezüsttel elöntve vakíták a’ szemet; a’ reggeli szél tarka lobogó tollakkal játszott, ’s a’ délczeg paripák alig zabolázható tűzzel állának, minden szablyavillanáskor rohanásra készülve.
Rabszolgák terhesen megrakott tevékkel közeledtek, ’s arczaikra borulva drága ajándékokat rakának Irma’ lábaihoz, mellyek mind számára hozattak, ’s még többek és szebbek fognak hozatni, ha ő Daraghánnak neje, királynéja leend.
„Édes szép Irmám! – monda a’ mennyire vadsága engedé, szelid hangon a’ szerecsen király – fogadd-el mind, mint szerelmem’ jelét, mert nélkűled ennyi hatalom, ennyi kincs mellett is boldogtalan leszek.”
Irma, ki először életében tapasztalá a’ világ’ pompáját, alig érté a’ király’ szavait, lelke egy sugárává látszott lenni az előtte elterülő fénynek, annyira elmerűlt abban; nem szólott ugyan, de nyájas örömmel pillanta Daraghánra. A’ bűbájos a’ jelen pillantatot sokkal kedvezőbbnek vélé, mintsem tanácsosnak tarthatta volna a’ gyenge lyányka’ szív-vivásán tágítani. Jelt ada a’ királynak, ’s varázs-vesszeje legott távol földeket teremte-elő. Szerecsenország terűlt-ki forró egének egész pompájában, számtalan roppant városok arany kúpjaikkal*
Hatalmas városok arany kupoláikkal.
csalák magokra a’ nap’ sugárait, a’ folyamok’ fövenye aranytól tündöklött, ’s a’ tenger gyöngyöket hányt partjaira, a’ hegyek’ belsei megnyíltak, ’s gyémántok, rubinok, szmaragdok és számtalan más nemes kövek, egy határtalan fénnyé olvadva, tündöklő napvilággá tevék homályát. A’ pálmák alatt ösmeretlen bájú virágok illatoztak, míg széles levélkoronájokon, madarak ringaták magokat, fényes tarkaságú tollaikat a’ napon ragyogtatva.
Töménytelen nép tolongott zúgva és pezsegve az útakon és útczákon végig, ’s mindnyájan két képnek, mint fejedelmöknek, mély alázatossággal hódoltak; a’ két kép pedig Irmát és Daraghánt ábrázolá.
„Akarsz e mind ennek urnéja, királynéja lenni?” kérdé a’ szerecsen Irmát.
Irma ismét nem felelt, de imádója’ kérdése egy eddig ösmeretlen vágyat gerjeszte szivében; ő látá a’ földi hatalom’ földi méltóság’ fényét, ’s érzé, milly nehéz lenne azokat tovább nélküleznie; szivét ugyan semmi sem voná a’ szerecsen felé, de lelkét elragadta az uralkodás’ hiú szomja, ’s hajlandó vala egyesűlni azzal, ki neki ezt adhatá, sőt ajánlá is. A’ sok ragyogó újságtól elfogódott lelkében Talabor’ emlékezete nem homályosult-el ugyan, de csupa ártatlanság és tapasztalatlanságból nem tudá milly bűnt követ-el, ha kezét másnak nyújtaná, szíve’ jóságában fogalma sem volt a’ hibáiról, ’s nem is képzelheté, hogy hűtelen leend kedveséhez, ha egy hatalmas ország’ királynéja lesz, ’s így gyenge fejét az elébe varázslott felség egészen elkábítván, képtelen lön további védelemre.
„Egy szóval mondd csak, akarsz e királyném lenni? ’s ennél még tízsszerte nagyobb pompával vezetlek országomba” ismétlé kéréseit Daraghán.
Irma még habozott, de éltében először elpirulva tekinte egy futó pillanattal a’ királyra.
„Nyújtsd ide szép jobbodat, te már királyném vagy!” mondá a’ szerecsen ’s megragadá Irma’ kezét, ’s a’ lyányka nem voná azt vissza. – „Tiszteljétek az új királynét!” kiálta Daraghán, ’s harsány örömriadás rázá-meg a’ levegőt, ’s Irma, – a’ boldogtalan Irma – királynénak hagyá magát üdvezleni.
„Hagyjátok az ellent, mi haza térünk!” kiálta a’ boldog Daraghán, ’s indítá seregeit. A’ sátorok hamar fölszedettek, ’s az egész had úton volt; a’ király Irma’ oldalán, ki a’ hosszú fényes sorokon tetszőleg legelteté szemeit.

VII.

Daraghán’ öröme nem vala sokáig zavartalan, mert csak hamar jelenté előserege a’ hunnok’ ijesztő közelítését.
„Jól van! – kiálta a’ vad szerecsen – még diadal is koszorúzza királynémat, az ifjoncz Talabor’ feje diszítse királyi lakomat.”
,Talabor? én őt szeretem, ne bántsd őt, királyom!’ riada-föl elmerüléséből Irma.
„Ösmersz engemet? – szóla mély, majdnem fenyegető hangon Asztragor, ’s a’ lyányka hűledezve függeszté rája szemeit. – Már késő megtérned, hűtelen levél első kedvesedhez, ’s a’ sors azt határozá, hogy ez életben őt többé át ne karold.”
Irma megösmeré azon férfiút, ki őt álmaiban távozásra inté, ’s remegve kezde hinni szavainak. Csak most gondola szerelme’ egész erejével Talaborra, ’s gyanítá, milly rettenetesen véte első hajlandósága ellen, nem mere többé Daraghánra pillantani, félt, ’s nem tudá mitől; reszketett, és nem tudá miért, és szinte könnyebben érzé magát, midőn a’ szerecsen király, rövid bucsúvétel után, a’ nélkűl hogy a’ történteket rendelései közben észrevenné, elvágtatott.
A’ hunnok már lerohantak a’ bérczoldalról, mellyről a’ szerecseneket megpillanták, előttök a’ vitézség, szerelem és boszú’ tüzében is lángolva Talabor.
„Föl, bajtársim! – kálta ő – ezen idegen fajzat Etele ellen fente vasát; de mutassuk-meg, hogy végső romlásunkban is elég erősek vagyunk őket összetiporni. Csak hunn győzhette-meg a’ hunnt!”
A’ csata rövid volt, a’ felbőszűlt hunnok’ szakadó hatalma hamar fölbontá a’ szerecsenek’ rendeit. Talabor’ szablyáját a’ halál látszék köszörülni, ’s Daraghán, minden erölködése mellett, kevés idő alatt halva látá serege’ nagyobb részét, mert a’ hegyi szűk vidéken kevés út lévén a’ futásra, sűrű áldozatai lettek a’ hunn szablyáknak. Asztragor és a’ király’ bűbájait pedig tönkre tevé Elma’ vigyázása.
Látván a’ szerecsen népe’ végveszedelmét, Irmához vágtatott, nyergébe emelé a’ reszkető leányt, és iramlott vele, csak néhány embere kiséretében, az üldözők előtt. De Talabor szemmel tartá a’ rablót ’s nyomban üldözé.
Felettök pedig két felhő kavargott; az első sötét fekete, mintha az ég’ minden villámait vad keblében hordaná; a’ másik világos és ragyogó, mint szép hajnalokon fényleni szokott. Az első homályt akart a’ futó szerecsen után borítani, de a’ másik’ sugárai fölvilágosíták az üldözőnek az útat. Végre, mintegy kifáradva sikeretlen munkájában, ’s belőle gúnykaczajjal harsogott Asztragor’ szava: „Hiába törekszel utánam; leányod hűtelen ’s a’ végzés szerint elveszett.”
,Nem, nem! – felelé a’ ragyogó felhőből Elma – imádságomra könyörű lett a’ sors’ istene, halljad végzését!’
’S magosan felettök zúga egy dörgő szózat: ,„Asztragor! csak azon folyamig terjed hatalmad, ’s túl rajta ment lesz Irma kedvese’ karjaiban, mert természetfeletti módon csábítátok-el hűségét.”’
„Köszönöm az intést! – harsogá Asztragor’ gúnyszava – használni fogom a’ rövid időt;” ’s lezúgott a’ földre, az újra éledő örömbe merűlt Elmától észre sem vétetve.

VIII.

Töb órákig futott az űzetett ’s utána az üző, midőn egy helyi folyam gátlá útjokat. Daraghán’ társai már mind elvesztek, maga a’ király pedig habozás nélkűl veté magát kedves terhével a’ folyamba. Talabor utána, ’s már a’ folyam’ közepén kardját emelé, hogy fejét hasíthassa a’ rablónak, midőn egyik a’ parton maradott emberi közűl egy nyilat röpíte a’ szerecsen király után, gátlani annak szabadúlását; a’ nyil halálosan csapott Daraghán’ lovába, a’ mén elveszté tartását ’s a’ feldagadt folyam’ árjaitól elragadtaték: Irma ’s a’ szerecsen a’ habokba tüntek Talabor’ szemei elől. Őrülten úsztatá fáradt paripáját utánok az ifjú, ’s vigyázatlanúl azon örvénybe jutott, mellyben kedvesét kanyargatá a’ földuzzadt folyó; lesodrák nyergéből a’ kavargó hullámok, ’s kevés perczek mulva ismét fölveté őt – de halva és holt kedvesét keményen átszorítva. Asztragor, ki egy hunn’ alakjában vette a’ nyilast rá, hogy Daraghán után lőjön, mérges hahotával rohant-el a’ folyam felett ’s eltűnt. – Elma, kedveseit siratva, vonúlt egy tündéri magányba, hol a’ sors őt Dalma’ haláláig fogva tartá. – Dalma egyedűl maradt a’ tájon; sebéből valamennyire felüdűlvén, a’ sereg után ment, ’s a’ hunnoktól megtudá leánya’ szerencsétlenségét. A’ hunnok, vezérök’ veszte után, Ásiába költöztek, de ő eltemeté kedvesei’ föltalált testeit, ’s még sok évekig volt bús remete sírjoknál, míg a’ halál megmenté fájdalmaitól. A’ folyamot pedig, mellybe a’ szerelmesek vesztek, az eltakarodó hunnok szerencsétlen vezérök után nevezték, ’s maig is Talabor’ nevét viseli Marmaros’*
Máramaros; kárpátaljai-erdélyi tájegység.
ezen folyama.
Daraghán halála’ perczén elátkozá minden hatalmát és kincseit, ’s a’ föld tüstént megnyílt tábora alatt ’s elnyelé a’ teménytelen gazdagságot; némelly terhelt tevéi már a’ hunnok’ hatalmában valának, ezek mintegy dühödten szakaszták-el magokat vezetőiktől, ’s utól-érhetetlenűl iramodtak szét a’ vidéken, ’s messze szórák-el a’ gyémántokat, mellyekkel rakva valának. De ezeket is eléré urok’ átka, mert elvesztve eredeti fényöket és keménységöket, azon kristály forma kövekké változtak, mellyeket ma marmarosi gyémántoknak nevezünk.

IX.

Ez a’ verhovinai tündér-monda. – A’ hivők azt teszik hozzá, hogy azon marmarosi leány emelheti föl a’ szerecsen király’ minden földalatti kincseit, ki egyetlen kedvesét mindig és híven szerette. De a’ kincs még mindig Verhovina’ mélyében fekszik; természetes következés tehát, ha a’ mondának hinni akarunk, hogy még Marmarosban hű szerető leány annyi századok óta nem volt, – de nem is lehet csodálni, mert Marmaros nem költemény, leányhűség pedig csak költeményekben találtatik. Ha illy hű leány találkoznék, és szerelmi boldogságában a’ kincsekre sem vágyna, a’ monda szerint a’ marmarosi gyémántok tüstént visszanyernék előbbi fényöket és keménységöket, innen kiki átláthatja, milly hasznot és dicsőséget árasztana hazánkra egy marmarosi híven szerető lyányka.
Gaal.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.