Messze cseng már a’ kolomp,
Elhaladt a’ nyáj;
’S még mindig rajtad szemem,
Oh te kedves táj!
Máskor vígan jártam én
A’ kies mezőn,
Sípom zenge völgyeken,
Zenge a’ tetőn:
Most órákig állok e’
Sziklabércz felett,
Hol szememnek nyitva van
Nyúgot és kelet;
Nyitva a’ kiterjedett
Mérhetetlen kék,
Látszik róna, hegy, ’s patak,
Tiszta, mint az ég.
Hajh de nékem a’ kies
Róna, hegy, patak,
A’ derült, a’ tiszta ég,
Elborultanak.
Búbánat megyen velem
Völgyön, halmokon,
Búbánat viraszt sötét
Éjszakáimon.
Itt alant a’ völgyben áll
Egy kis nádkarám,
Benn lakik, ki e’ veszélyt,
E’ kínt hozta rám.
E’ tündér varázsla-meg,
Ő von engemet,
Édes képe tölti-be
Fájó szívemet.
„Kis galambka, szép leány,
Nyisd-meg ablakod’,
Nézz-ki a’ tető felé,
Itt áll pásztorod.
Arcza halvány ’s hervatag,
Mert beteg szegény
Szerelemben elveszett
Bús bojtárlegény.”
Hasztalan kiáltozom,
Ő nem hallja-meg;
Szél üvölt az ormokon,
Zúg a’ rengeteg.
Elsötétedett az ég
Hosszas búm alatt,
Nem hallik már a’ kolomp,
A’ nyáj elhaladt.
Isten hozzád, szép leány!
És te kedves táj!
Elmegy a’ bojtárlegény,
El, de szíve fáj.
Bajza.
