HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

MEMNON’ SZOBRA.*
A szöveg ihletői a Memnón-kolosszusok, III. Amenhotep fáraó két hatalmas Nílus parti ülőszobra a thébai nekropoliszban, szemben a mai Luxor városával.

_____________

I.
A’ hajnal’ szellője az öreg Pheron’ hangjai közé zúgott, de nem zivatarosan, olly szelíden, mint két hónappal szokott a’ nap’ legalacsonyabb állása után, mikor a’ tavasz’ esői megszüntek ’s a’ szamum’ halállehellete még föl nem kelt. A’ lombkoszorús pálmaliget öszvehangzó neszt kezde a’ széllel, míg a’ madarak éles torokkal tudaták ébrengésöket. Rég nem volt illy szép a’ hajnal; varázsihlet látszék mindent érinteni, tündérfényben töredezett elő keleten a’ reggelt hirdető pirosság.
Sugarak mutatkoztak a’ pyramisok’ csúcsain, első sugarai az új napnak. Alább terjedt a’ fény, a’ Memnonszobor’ feje felé, már homlokát érinté ’s a’ mosolyodni látszó arczon ömlött el. Egyszerre lecsillapodott a’ szél, a’ madarak’ zengése elhallgatott, ’s a’ levegőt lassú, halk melodia rezgeté meg. Bájzengésü volt a’ hanga, messze terjedő a’ hallgató pusztában, ’s figyelemre állítá-meg a’ kietlenek’ vándorát.
„Hallod, fiam – így szólt az öreg Pheron – a’ múlt idők’ napjai vágynak visszatérőben. Soká hallgatott ezen szobor, századokon keresztűl, mióta Aegyptus’ dicsőségét idegen hatalom burkolá homályba, de most megszólamlik, ’s mint Isis, Hermes, és Oziris’ idejében, nap’ költekor édes hangát hallat.*
A hagyomány szerint a fáraó két őt ábrázoló ülőszobor melletti templomát egy földrengés elpusztította, ám a szobrok közül az egyik épen maradt. Ezt követően minden hajnalban énekelt a szobor, siratva a templomot. A görögök újabb legendát építettek a kolosszus köré, innen kapta a nevét is. Memnon a trójai háború egyik hőse, Éósz, a hajnal istennőjének fia, ezért úgy gondolták, az énekszerű hang a hadvezér és király Memnón dala, ahogy köszönti a hajnalt, vagyis édesanyját (más változatban az édesanya sírása hallatszik fia elvesztése miatt, hiszen Akhilleusz végzett vele a trójai háborúban).
Fiam! néma a’ kő, mellyből a’ lány’ ajkai vésettek, és isteni az erő, melly ott zengeménnyé változik, melly a’ nap’ sugaraival hangokat csalat a’ néma ásványból elő.”
Nemendes, Pheron’ gyermeke, huszonkét évű volt, virágzó testű, virágzó lelkű, de agyának fényét a’ mysticismus’ estszürkülete némi homályba helyezé. De ezen homály ártalom nélkül volt világos látására, keble’ tüzét regényesbbé, ábrándozóbbá tevő, ’s képzeleteinek költői hevülést adó. Elméje’ ingereltségét nem kevéssé mozdítá még az is elő, hogy a’ keleti birodalom’ sötét lelkű szolgái korlátozni akarók nála ’s körében a’ nem tömlöcz’ számára termett lelkeket; hanem az ég’ becsatangolására szántakat, hogy igazságokat szívjanak az Orion’*
Csillagkép az északi égbolton.
fénykörében, és ott, hol a’ tejes úton fölűl csak a’ gondolat héjázhat, hová a’ fegyverezett szem többé föl nem ér.
Ozimandia pedig, Nemendes’ egyetlen húga, a’ rózsa-arczú, a’ hóhalmos keblű, álmadozni látszik. A’ szobor’ hangjai leginkább illették őt, legérzékenyebben ő figyelt rájok, az ő keblében éltek azok már. Ah, a’ legérzékenyebb húr volt megérintve szivében, arról ömlött-le Memnon’ éneke, az emelte őt ki eddigi világából.
Míg Ozimandia áloméletbe merűlt el, ’s míg Nemendes bámulva gondolkodott, az öreg Pheron arczra borúla a’ nap, a’ szent Isis előtt. Nagy örömmel örvendezett az elaggott férfi, mint általában a’ hanyatló kor’ embere szokott, ha ifjusága’ idejéből némi körülményt megpillanta. Imádságot rebegtek ajkai, ’s hálát, hogy meghallhatá azt, a’ mit Isis’ papjai annyi ivadékon keresztűl nem hallhatának, ’s a’ mi után annyi ezerek imádkozva vágyakodtak. Ő lön a’ szerencsés, ő lön Isis’ választottja, ő vala érdemes az istenségtől jelet látni. Mélyen merült e’ gondolatba ihletéstől hevűlt agya, ’s beszélni látszék azzal, a’ kivel senki nem beszélhet, – az anyagok’ mozgatójával, az anyagtalan erővel.
Még egyszer megcsendültek a’ varázshangok, midőn az öreg imádságát elvégzé. Nemendes pedig gondolkodva állt, a’ jelenettel egészen megbarátkozni nem tudó. Valót kerese az ő lelke, mint a’ nagyobbra teremtettekéi minden időn és minden koron keresztűl kerestek, még azon legsötétebb századokban is, midőn az ész’ csilláma ritkaság vala. Beútazta alsó ’s felső Aegyptust, megjárá Nubiát,*
Történelmi terület Észak-Afrika keleti részén, Egyiptom közelében.
ösmeretes volt Abyssinia’*
Az északkelet-afrikai Etiópia történelmi neve.
havasai között, Isist, Ozirist mindenhol kereső. Memphis’ irat-tárait általfürkészé, a’ szent mondákat öszvetanúlá, ’s tudós lön, igen tudós a’ papi osztályban. Az övéi fél Hermest vártak belőle, ki a’ középkor’ tudományát elfojtsa a’ Nilus’ honában ’s Mahomet’ geniusát megtörje.
Ki heves kebellel keres valamit, könnyen megtalálja. Nemendes is látá Isist, látá a’ Nilus’ áradásaiban, a’ puszták’ szelében, Nubia’ oázain ’s a’ menydörgés által fölséges havasokon. De nagy különbség volt az ő ’s a’ régiek’ látása közt. Azok érzékeikkel győződtek-meg róla, néki elmeérzékhez kellett folyamodnia, melly egyetlen a’ maga nemében, messzebbre ható a’ test’ öt érzékinél, hit név alatt részint ösmeretes. Ezen különbség nagy szeg volt fejében, buzgósága csillapodni kezdett, heve félszeg irányt vön. De most az istenség’ jelét látá, a’ szobrot megszólaltatóét, kit eddig csak a’ szelek’ zugásaiban és a’ menydörgés’ szavában hallott szólani. Nyomban levetkezé minden kétségét, agyában fölkeltek a’ gyermekkori képek, keblét a’ hajdan’ érzeményei dagaszták, és térdére hullva Isist magasztalá, hő fohászokat röpítve és a’ nap’ sugaraiban mutatkozva felé. Az öreg Pheron pedig örömkönnyeket hullatva áldását mondá Nemendesre, melly őt Isis’ papjává szentelé.
Közel vala pedig Stephanos, a’ puszták’ fia, rideg életét vad mézzel és vad gyümölcsökkel tengető, sokat imádkozó, különben keveset tevő, ki a’ szerelemnek örökre bucsút mondott. De egy virágot láta még is a’ pusztában meg, ollyan szépet, mint a’ virágok’ legifjabb királynéja, midőn kebelét először hagyja fesleni, de olly rejtetten, hogy bele az őt imádó hajnal egy csöppnél több harmatot nem szoríthat. Ezen virág Ozimandia volt, Pheron’ leánya, kit Memnon’ hangjai most mély áloméletbe ringattak. Titkon kiséré ő mindig a’ leányt ’s imádságát feledve lángra gyúlt, boszúra gerjedt, olvadott és átkozódott, a’ mint ennek vagy amannak hulláma csapott föl. Most pedig látá az elhatározó pillanatot, ’s mint ölyv a’ pacsirta-fészekbe, úgy rohant az imádkozó csoporthoz.
Heraclius császár’ és a’ konstantinápolyi patriarcha’ nevében mondom – így szólt a’ puszták’ rideg fia – foglyok és rabok vagytok, mint kik az igaz isten mellett a’ pogány Isist imádjátok. Te őszfej, így tudod becsülni a’ basileüsz’ parancsait; és te szakáltalan, engedetlenséggel kezded e pályádat? Te pedig, leány, általam lész kiragadtatva a’ sátán’ körmeiből, és visszaadva az életnek.”
A’ fölijedt leányhoz mene, kezét megragadandó; de boszúsan pillanta ez reá, ’s szemének tüzével hátralöké a’ vakmerősködőt. Azonban az első hátrálás nem megveretés, kivált Stephanosnál, ki az indulatokat kiirtá kebeléből, kiirtá, hogy a’ benne fölkelendő annál nagyobb helyet foglaljon el, annál kizáróbban uralkodjék. Rég pillantgata ő szerelmesen a’ leányra, de haszontalanul; rég mesterkedék közéletére jutni, de sükeretlenül; vallást tön még is neki, de a’ leány utálattal fordult el tőle, két szóban tudatva vele szemtelenségét.
Igen, Ozimandia’ szivében nincs hely föld’ gyermekének számára. Az ő heves képzelete mennyei anyagokból alkota magának egy lényt, egy ideált, fölségesebbet mint hogy a’ nap alatt valaha más termett volna. Függetlenebb lelkű az, mint akárki Aegyptus’ egymástól elkorlátozott ősi lakosainak osztályaiban; emberszeretőbb és türödelmesebb, mint a’ keleti birodalom’ háborgatáshoz és vélemény-üldözéshez szokott embereinek és nemembereinek akármellyike; csillapodtabb ’s fékezettebb tüzű, mint Omár’ bajnokai, kik Arabiából folyamként törnek elő ’s hatalmokkal elárasztják a’ világot. És ekkor a’ világ csak ezekből álla számára; csak aegyptusit, görögöt vagy arabot választhata.
A’ sorsnak, a’ vaktában rendelkezőnek, Stephanossal kelle őt egybe hoznia, hogy az ember az ő útgöröngyei’ igazításával bajlódjék, a’ játékszinről eltünendő, mikor az egyenes pályán biztosabban kezdene menni. Stephanosban századát hiven ábrázolva lehete látni. Buzgó a’ magasztaltságig, sőt vakbuzgó az őrjöngésig, sötét mint az éj, hiedelmén csüggő, mint örvényből mentő ágon, mereven ’s érdes mint az aczél. És hasztalan csüggött az ágon, megeröltetve görcsösen kapaszkodó inait: az örvény elragadta, a’ szív’ örvénye, ’s lesodrá a’ mélységbe, hol halálnál egyéb nem várakozik reá.
De azért ne gyűlöljétek őt, hogy hitét megszegé. Ember nememberit ígért. Ő most kezd el mint ember cselekedni, most égeti kebelét azon láng, melly hamuvá is olly édesen éget. Örüljetek neki, ha az őt emberré teendi!
A’ vadul égő Stephanos nem tudja magát mérsékelni. Hátrálását szégyenelve, előre megy, és megfogja a’ leány’ ellenálló kezét. Forró volt pedig a’ kéz és szorító, mint kebelében a’ szív heves és szoruló. „Velem! – így szólt e’ rideg fiú – Memphis’ falai között jutalmatokat veenditek!”
,Ne hozz agg fejemre bút és bánatot, pusztának kegyes embere!’ – így kezdi könyörgőleg az öreg Pheron, ’s üdűlt szempilláin a’ néma ékesenszólás’ csöppje ragyogott, a’ csak Stephanoshoz nem szóló. – ,Nem árték én neked soha, nem vétettem semmit istened ellen, kit te könyörgéseiddel naponként imádsz. Hagyj nyugalmamnak, míg a’ beközelgető halál örökre elnyugtat.‘
„A’ ki istenemet megbántja, engem bánt meg, és a’ megbántó büntetést érdemel – felele Stephanos. – A’ lelkiösméret’ dolgában nem vagyunk magunk’ emberei. Az parancsol, és nekünk akaratunk’ ellenére is engedelmeskednünk kell. Te itt Isist imádád, fiadat Isis’ papjává szenteléd föl, ’s így ellene cselekvél a’ császár’ ’s az én egyházom’ parancsolatainak. Ha föl nem adlak, szörnyet vétkezem; vétkezem a’ császár, a’ patriarcha, lelkiösméretem ’s az isten ellen; a’ földi vétket pedig égi büntetés követi, ott az örök boszúálló’ kezeiből, a’ pokol’ olthatlan lángjai között. Öreg! csak nem kivánhatod, hogy a’ te helyedet én foglaljam el?”
A’ szörnyű képektől elborzadva, alig tuda szóhoz jutni az öreg. „Lehetetlen, hogy olly boszúálló legyen istened, – szólt még is utóbb – vagy ha boszúálló, a’ gonoszságot büntetendi meg, melly bút hoz mások’ fejére, könyűket csikar az ártatlanok’ szeméből, ’s az örömeket hervasztó szélként elsöpri. Férfiú! nekem is van lelkiösméretem, én úgy cselekvém, mint az parancsolá, ’s úgy teendek, mint az parancsolandja. Hah! ezen kebel’ szózata egyre azt erősíti, hogy az én Isisem jobb, szelidebb, barátságosabb a’ te istenednél, a’ percz-élet’ botlását az idők’ örökségén által büntetőnél, ki indulatosságában boszúállásra gerjed a’ tehetetlenség’ ember nevezetű porszeme iránt.”
Stephanos csak félig hallá e’ feleletet, mivel Ozimandia épen nem mutatott kedvet a’ mellette maradásra, hanem kezét kiszabadítani törekvék. Bajlódása közben tehát szólani hagyá az öreget, mikor pedig az elhallgata, a’ szólás’ sorát rája következettnek vélő, töredékesen ezt mondá: „Nálunk egyéb mentség nincs, mint a’ megjobbúlás, a’ megtérés. Azért tagadd meg bika-, gólya-, macska-, krokodilus- ’s múmia-imádó hitedet, ’s térj át az élő igaz istenhez; különben Heraclius császár’ és a’ patriarcha’ nevében parancsolom: kövess Memphisbe.”
,Ne vedd el, férfiú, az öreg gyermektől, a’ mi a’ fiatal gyermeké volt: Isisét, mumiáit, krokodilusát. Nem hallottad még az arabok’ fegyvereinek zugását? – én e’ pusztákon némelly robajt hallék már tőlök, – ki tudja, nem Allah diadalmaskodik e istened fölött, mint ez diadalmaskodék Isis-Ozirison? És akkor őszült fürteiddel te is hasonlóért könyöröghetsz egy mollához, ki olly kegyes legyen hozzád, millyennek én most téged kivánlak. Férfiú, azt tedd velem, a’ mit akkor magaddal tetetni kivánsz: hagyj meghalni apáim’ hitében!’
Hosszú ’s unalmas volt Stephanosnak e’ beszéd, mert olly felette sok baja a’ szerelemmel soha sem volt egyébkor, mint most. A’ dolog’ velejére akara tehát átmenni. „Az én istenem mindig első isten marad, mert a’ többiek képzelet’ szüleményei, be nem bizonyítottak, nem valóságok, költeményi lények, máshol nem létezők, mint az ábrándozó bolondok’ fejeiben. Azért, öreg, én nem félek Allahtól, ő csak Arabiában fog parancsoló maradni, de annál nagyobb szolgálatot fogok az enyémnek tenni, ha néhány lelket visszaadok neki. Ne makacskodjál tehát, hanem állj reá a’ mit legnagyobb engedékenységem mellett mondok. Te megmaradhatsz Isisednél, hanem gyermekeid istenhez térjenek. Én őket oktatás végett magamhoz veszem.”
,Én nem kivánok tőle oktatást!’ szólt Ozimandia, ’s kirántá kezét amazéból.
„Ugyan mire fognál tanítani – kérdé Nemendes – ki olvasni is alig tudsz?”
,Égi igazságokra – felele Stephanos – mellyek élő szóval adattak, nem irásból, az isteni oktató által elő. Megtanítlak az élet’ útjára, mellyen hatszáz harmincz kilencz év alatt sok millió boldogult, sok millió jutott a’ paradicsomba.’
„Nekem igen nagy kedvem van az út-keresésre – felelt gúnyolólag Nemendes, – azért nem oktattatom magamat annak föllelhetésére, annyival inkább, mivel még jó sokára, ’s minél későbben akarok azon útra indulni. Hanem hugom bátortalanabb, az útkereséshez nem szokott, járt ösvényt szerető; ez előbb tarthatna veled. Azt vélem, puszták’ fia, beérhetnéd Ozimandiával.”
,Isten neki!’ felelt Stephanos.
„De minket azután hagysz áldozni Isis, Oziris, Hermes ’s több isteneink’ oltárán, háborgatás nélkűl?” kérdé Nemendes.
,Sőt még védni foglak,’ mondá Stephanos.
„De hátha görögök érnek bennünket az áldozaton? ha itélet alá akarnak vetni? ha rabságra akarnak hurczolni, hogy többé ne lássuk a’ napot, ne a’ hold’ szelid sugarait?”
,Kimentelek én mindig; azt mondom: az istennek áldoztok, ki mindeneknek egyenlő atyja, csak áldozástok’ módját alkalmaztatjátok a’ szokott módhoz.’
„Húgomat pedig jó szemügyön tartod, úgy e? ’s gondoskodol lelki üdvösségéről?”
,Vigyázok rá, mint szemfényemre, sőt jobban még; oktatásom határt nem ösmerend.’
„Húgom, Ozimandia, – így kezdé Stephanostól elfordulva Nemendes, – rajtad van, hogy határozásunkon megnyúgodjál, hogy a’ puszták’ ezen kegyes lakójával elmenj. Nem lesz utolsó dolgod vele. A’ szép görög szavak mézként áradandnak le ajakairól, ’s ő éjjel nappal kész reád vigyázni. Látod, ő kész megtagadni lelkiösméretét boldogságodért; kész istenét megcsalni, hogy te üdvözülj; kész hazafiai előtt, valamikor szükséges, hazudni, hogy bátyád és atyád sértetlen maradjon. És ez, látod, mind a’ te üdvösségedért történik, hogy a’ paradicsom egy ollyan angyalt kapjon, mint te vagy. Reménylem, nem lesz semmi ellenmondásod.”
Stephanos egyre boszúsabb, egyre hevesebb lön e’ szavakra, haragja már már kitörendő vala, de Ozimandia’ feleletét el akarta várni. Nem is sokára maradt el ez az igy hangzó: „Semmi más kifogásom, semmi ellenmondásom nincs, mint hogy Stephanos felől semmit nem akarok tudni.”
Ezen szavak legnagyobb fölingerlettségbe, ’s úgy szólva, dühbe hozták Stephanost, ki indulást, rabságot, kárhozatot ordíta, Ozimandiához szaladt, azt elvezetendő Memphisbe, de Nemendes által a’ leánytól tovább útasítaték. Erre a’ vita még nagyobb lön, szavakról tettre ment által, ’s a’ két fiatal hamar öszveölelkezék. Erősek voltak Nemendes’ karjai, de ifjúsága gyöngén mérkőzheték a’ férfiúi korral, ’s nem sokára a’ földre lön vetve. Derék-kötőjét akará gyorsan lerántani Stephanos, vele hihetőleg a’ vitatárs’ kezeit öszvekötözendő, midőn az imádságát végzett öreg, ’s a’ bámulásból ’s első rettenésből magához tért leány segítségére keltek Nemendesnek. De a’ segítség szükségtelen lön ez egyszer; Isis meghallgatá Pheron’ imádságát ’s büntető nyilat külde a’ bünhödő ellen. Sebesen csapa Stephanos’ jobb karjába a’ nyil, ’s eret vága rajta, a’ szívgyuladást hihetőleg megszűntetendőt.
Isis’ karja ez, a’ minket védő ’s a’ bűnt büntető! – így szólt Pheron. – A’ ki nap’ költekor Memnon’ szobrának ajakain hirdeté dicsőségét, az most nyilával véd minket, és védni fog mind örökké. Bízzatok benne, gyermekeim; nem hágy ő el, sőt előbb utóbb visszavezetendi Aegyptus’ régi dicsőségét. Az ő oltárain fog füstölögni az áldozat, ’s szabadon füstölögni, mint Moeris és Sesostris’*
Hérodotosz szerint az ókori Egyiptom egyik legendás királya, aki katonai expedíciót vezetett Európa egyes részeire.
idejében, midőn vasaink’ éle előtt megrendült Asia, ’s fegyvereink’ fényétől remegtek Európa’ lakói. Ő magára vállalta a’ boszúállást, mi ne avatkozzunk többé dolgába. Menj, Stephanos, békével ’s a’ sebesítő Isis gyógyítsa meg sebedet.’
,De hova menjek? – így kezdi a’ vérevesztett, sápadt Stephanos – belehalok sebembe; segítsetek a’ nyilat kivenni.’
És szánakodtak rajta az Isis-tisztelők; ki segíték venni a’ nyilat, kimosák sebét, bekötözték, és laktársul hívák meg, míg sebe meggyógyúl.

II.
„Akár ezer sebet üssön rajtam Isis! – mondá magában Stephanos – csak Ozimandiát adja ápolóúl.” És a’ puszták’ lakója megfelejtkezni látszék, hogy nem emberek, ’s kivált nem leány’ társaságába való, hogy már az elmehetésre eléggé meggyógyúlt sebe. De Ozimandia nem igen láttatá többé vele magát; a’ mint amaz gyógyult, ö annyival ritkább lön körűle, míg végre egészen elmaradt. Mert az ő szívét egészen más éldelet foglalatoskodtatá. Az istennel társalkodék, ki a’ szobor’ ajakin reggeli édes hangokat ömledeztete.
Homály borítá még a’ világot, álomban szenderegtek a’ városok’ és puszták’ lakói, mikor Ozimandia kilopódzott, lesendő a’ pillanatot, mellyben a’ nap’ első sugara előlövell. ’S a’ mit hallani óhajtott, mindig meghallá. A’ mint a’ nap’ sugára megérinté a’ szobor’ ajakait, édes hangok ömledeztek arról elő, hasonlók a’ fuvola’ hangjaihoz, mellyeket ügyes ajak ’s gyakorlott kezek teremtenek elő. A’ szobor’ hangája pedig naponként hosszabb lőn, a’ min a’ leány nem kevéssé örűlt, sőt hangjait amazokkal egyesíteni meré. Majd szabályától is el kezde a’ szobor távozni, hogy csak egyszer szólalmjék meg, és váltogatva kezde dalt ömledeztetni a’ leánnyal. Mennyei örömtől dagadt ennek szíve illyenkor, ’s elrabolva lön előbb mint föld’ gyermeke, gyönyörködheték benne, a’ százszoros mennyország’ szerzőjében.
Azonban Stephanos’ sebe egészen meggyógyult, meggyógyult a’ karján, de szivében annyival nagyobbra nőtt. Nyugtalankodva korán kelt egyik napon föl ’s botorkálni ment ki a’ ligetből. Épen’ nap’ költe volt. Bámulva hallá a’ szobort megszólamlani a’ legszebb szózattal ’s utána a’ leányt énekelni, érzékenyen ’s a’ követ is olvasztólag. Figyelve közelíte a’ lányhoz ’s jól kivette e’ dalt:
„Idvezelve legyen tőlem ez nap, melly a’ kelet’ határán föltekint, és mosolygva ád fényt a’ világnak, és gyönyört oszt szemnek és szíveknek.
Idvezelve legyen énekemtől az erő, melly a’ napot fölhozza, fölruházva éltető sugárral, föltetézve bájnak tengerével.
De százszor légy idvezelve tőlem, hangteremtő ott a’ szobor’ ajkán, életosztó minden ereimbe, ’s égi kéjek’ harmatoztatója.
Oh ha neked szinte volna szíved, – volna szíved érező enyémként: úgy ezerszer idvezelne ajkam, idvezelne, tárgyát érzetimnek.”
Lankadtan ült le a’ lány, fejét ölébe lehajtva ’s a’ szobor’ feleletét várva. A’ felelet nem maradt sokára ki, ’s nem kévéssé lepé meg a’ leányt, fuvola-hang helyett emberi hangokból állván.
„Az emberek’ neméből ki ösmer tiszta szerelmet? Melly leánynak szíve marad tárgyához hív?
Ezredek multak el hajdan, míg epedtem, istennek gyermeke, hű szerelem után:
De hiú ’s változó vala minden leány; szerelem-esküt kaptam, ingatlan szívet nem.
Hosszú álmot alvám némán szótalanul, ’s Ozirisnek tisztelete utánam elhanyatlék.
Most a’ napnak sugárai felköltöttek viszont. Leány! ne ígérj szerelmet; e’ játék veszélyes.”
Stephanos szemmeresztve hallgatta ’s viszszaképzelé magát azon időkbe, mikor Aegyptus’ földe szent föld vala ’s csodákkal bővölködő. Mélyen hajlott a’ porba ’s fölegyenesedni nem merve hallgatott, – és hallá, szivének poklát. A’ leány’ felelete ez volt.
„Istennek gyermeke, tied szívem, fogadd; Isis tévé bele az ömlő érzetet, melly benne megmarad, míg csak lángolni tud; míg éltem el nem aludt.”
,Legyen! – tehát enyém vagy; vedd szerelmem’ jegyét; keblemre jutsz bizonnyal, ha hív ’s meleg maradsz.’
Ezt felelé utoljára a’ szobor, ’s a’ lány körűl sem nézheté magát, mikor egy galamb vállára röpült, orrában*
Csőrében.
rózsabimbót és gyürűt tartó. Az ajándékot elfogadá a’ leány, megcsókoló a’ galambot, ’s újáról levont egy gyürűt, annak orrára ölté, ’s az elröpűle vele Memnon’ szobrára.
Némán lopódzék tovább Stephanos, az apához menő, hogy, ha lehet, ott adjon dolgának jó indulást. Köszönettel a’ szíves ápolásért kezdé el beszédét ’s mellékesen tudatá, hogy indulni, válni szándékozik. Az öreg Pheron kevés köszönetet fogada el, ’s jobbját nyujtá az elmenőnek. De Stephanos menni nem tudott. „Öreg, – úgymond – én ember vagyok, kebelemben emberi láng dúl, engem megemésztő, ha nem segítesz rajtam. Pheron, én lányodat szeretem, a’ szerelem’ legforróbb lángjával szeretem, add nekem őt. Becses lehet előtted a’ kincs, mellyet kivánok, de olcsó áron én sem kérem; mindenemet érte adom, érte meggyőződésemet, érette hitemet. Apa! én veled borúlok le Isist imádni, ha őt lányod’ karjain imádhatom.”
,Stephanos! – így szólt az apa – én tiszteltem volna lángodat, ha mellette nemesség is lakott volna kebledben. Azon láng, mellyel férfiú a’ nőhöz viseltetik, legszentebb föllobbanás a’ természetben, szent tűzzé változik az erős lelkűeknél. De te azt lealacsonyítád, állatilag akarád kielégíteni, a’ köteleket el akarád szaggatni az apa és lánya közt, miatta bennünket tömlöczbe akarál hurczoltatni: én ezeket annyira meg nem bocsáthatom, hogy nemtörténteknek gondoljam. De ha úgy volna is, lányomat csak aegyptusi férfi kaphatja meg, törvényeink’ szent ereje szerint, ivadéka a’ szent osztálynak. Idegen nemzetűnek, idegen osztályúnak nem szabad benőszni*
Benősülnie, beházasodnia.
a’ miénkbe, valamint nem szabad belé furakodnia. És ha még ez is szabad volna, lányomat még sem kaphatnád meg, mert el van már igérve.”
,Tudod, öreg apa, hogy a’ szerelem az élet’ villanyozó ereje? – kezdé Stephanos. – Lányod azt olly mértékben föl nem kapja a’ világon, mint én nálam, olly boldog tehát sehol nem lehet, mint velem. Látod, öreg, én bucsút mondék az egész világnak, keblemből kiszakasztám az indulatokat, agyamban elfojtám a’ szenvedélyek’ magvait, ’s így üres maradt keblem, agyam; üres, mint sugártól az éjfél: de egy indulat’ csiráit nem tudtam kiszakasztani, – ah! mert azok eggyé vannak olvadva az ember’ lételével, valójával. A’ szerelem egyedül maradt meg bennem, ez bír, ez emelend égbe, vagy verend le poklokra. Apa! ne dúld föl mutatkozó mennyországomat! Ezzel köteles vagy az erénynek, az igazságnak!’
Hatalmasok voltak Stephanos’ szavai, ’s az öreg Pheront nem kevéssé rendíték meg, ki némán álla, alig tudva, mit feleljen a’ hallottakra. Stephanos a’ habozásból győzödelemreményt magyaráza magának, ’s a’ vitát folytatni akarva így beszélt: „Add áldásodat reám, oh atya, ’s iktass be osztályod’ szent tudományába, iktass be a’ titkokba, mellyek által aegyptus az idők’ egész folyamán által híres vala. Hadd tartsam én kezedet imádságom alatt, mellyet Isishez bocsátok; hadd legyek segéded az áldozatoknál, mellyeket Oziris’ tiszteletére égetendünk, hadd vegyítsem énekemet a’ tiédhez, midőn Hermes’ ünnepe földerűl ’s a’ földuzzadt csatornák áldást ömlesztenek a’ gabonaföldekre. Ne késsél, atya, boldoggá tenni egy embert, ki az örömök’ vagy kínok’ özönét kezeidből várja.”
,Isis’ tudománya soha nem kedvellé a’ proselitázást, és soha nem terjeszteték édesgetés, rábeszélés által: mindig aegyptus’ kincse volt ez, sőt itt is – tán vétkezés’ átka miatt – nem az egész népé. Azonban, ha akaratod elszánt, nem ellenzem, ’s oktatásom alá fogadlak. De hogy leányomat neked adnám, a’ történetek’ kedvező fordulása nélkűl*
A fejlemények kedvező alakulása nélkül.
nem igérhetem.’
„De hát még is reménylhetek? legalább jövendőre?” kérdé Stephanos.
,Leányomnak is van bele szólója.’ felelt Pheron.
És Ozimandiának lön beleszólója, ki Stephanosról mit sem tudva szökdelt elő, szemeiben öröm ragyogva ’s ajkain az ihlettség’ mosolygása ülve. „Övé vagyok, atyám, – szóla – övé, ki a’ Memnon’ szobrában a’ nap’ első sugarait fuvolájával köszönti. Nézd, e’ gyürűt és e’ rózsát küldé egy galamb által, cserébe pedig gyürűmet és – szívemet adtam.”
,Árnyék az, leány! – így vága szavába Stephanos – árnyék és hang, melly szerelmedet ki nem elégítheti. Embernek embert rendele Isis, a’ halhatatlanok csatolódjanak halhatatlanokkal. Leány! válassz engemet. Oh az enyémnél szerelemmel teltebb szívet nem találsz a’ világon, nem jobbat, ki téged angyalként fog hamvadtáig imádni.’
„Mind ez, a’ mit igérsz, Stephanos? – felelt Ozimandia, – ’s nincs még hozzá adni valód? Igen ösmerlek; tudom, hogy vulkánnál inkább dúl benned az indulat, és szánlak, nagyobban mint érdemled, ’s azon tanácsot adom: keress szerelmednek egy ollyan tárgyat, melly viszonszerelemmel adózzék. Én arra esküszöm, ki vakmerésedet nyillal bünteté, hogy adott hitemet meg nem szegem, és fölszólítom őt, az esküs fölszólítás’ legsulyosbikával: találja szívemet hívebben el, mihelyt csak ingadozom, mint karodat találá.”
,Mit szólsz ehhez, Pheron?’ kérdé Stephanos.
„Én az égi nyilazó ’s leányom’ szíve ellen nem erőszakoskodom.” lön a’ felelet.
Mint borús felleg vonult el e’ szavakra Stephanos, semmit nem szólva, de homlokán nagy föltételeket*
Elhatározásokat.
láttatva. Pheron’ családja pedig napi dolgaihoz látott, lánya’ képzeleteit foglalatosságok által akarván az öreg csillapítani.

III.
Hosszú volt az asztal a’ nagy teremben és erős, de még is kicsin a’ sok vendég’ számára ’s gyönge a’ számtalan étel-italnak. A’ vendégek dicsérék a’ bőjtközepi halas napot, hozzá láttak a’ munkához, az asztalok’ terhei kevésre szálltak ’s a’ borok mozgékony tartókba tétettek által. Midőn a’ kedv magasra derült ’s a’ bor pirossá festé a’ különben sem fehér arczokat, követek jöttek Alexandria felől, ollyan arcczal, melly irtóztató ellentételben volt a’ szobabeli vidámsággal. „A’ város meghódolt Amrunak ’s az Arabok maholnap Memphis alatt teremnek!” Ezen szóra elhalt a’ terembeli vidámság, a’ poharak után nyúlt kezek megmerevedtek, a’ szájhoz emelt kelyhek ürítetlen maradtak. A’ rettenésből csak egy új követ veré föl az ebédlő gyülekezetet, czélja, előadása’ különösségével. Nem az itteniekéhez illett ennek beesett arcza, sovány karcsú termete, homoktól fölégetett lába ’s munkában megdarabosodott keze: azok már távolról hirdeték a’ szigorú életet.
„Foglyokat hoztam a’ bölcs és igazságos gyülekezet’ elébe, hogy tetteiket hallgassa meg ’s mély belátása szerint a’ föladó’ ’s a’ vétkesek’ lelki javára intézze el dolgaikat.”
Ezen szavaknál kiki bölcs ránczokba szedé homlokát ’s az alexandriai szomorú követekről teljességgel elfelejtkezék. Az pedig, ki az asztalnál legelől ült, és a’ legjobb borból legtöbbet ivott, fölkelve ezen feleletre méltatá a’ követet: „Igen előrelátó ’s okos követ! Add elő egész ékesszólással a’ dolgot; bennünk a’ te ’s foglyaid’ lelki javát szíven hordó birókat fogsz találni. – De, hogy, a’ mint rajtad megösmerhető, hosszú útad után kipihenj ’s szomjadat elverd, nesze ürítsd le ezen poharat, mert ürített poharaknál nem nehezebb valamelly peres tárgyat előadni, mint elitélni.”
A’ követ csöppig kiüríté a’ poharat, azután pedig a’ foglyok előhozattak ’s ezen vádat kelle hallaniok, dicséretéül a’ hetedik századnak, p, o. a’ tizenhetedik fölött, midőn a’ vádnak természetéhez tartozék, hogy titokban kellett történnie. Illy előmenetelek történtek világunkban a’ tökéletesedés felé! – A’ foglyok, úgy látszék, félelem nélkűl hallgaták a’ követ’ előadását.
„Ezen emberek itt pogányok, Isis’ imádói, a’ pusztában reggelenként áldozók bálványistenöknek, ’s így a’ törvényeknek nem követői, a’ császári rendelmények’ alattomos kijátszói, a’ társaság’ veszélyes tagjai, a’ kárhozatnak gyermekei. Én gyakran látám áldozatukat, jelen valék, mikor ezen öreg ama’ fiatalt Isis’ papjává fölszentelé; megintém szigorúan, és oktatásomat ajánlám nekik, hogy az erény’ ’s üdv’ útjára vezessem őket. De ajánlásaim megvettettek, inté sem sükeretlen lön, míg hatalommal kellett élnem ’s fegyveresek által ide hozatnom a’ bölcs gyülekezet’ elébe, melly itéletet hozzon reájok. Én útközben gondolkozám a’ módról, mellyen legbiztosabban lehetne rajtok segíteni, mert jeles embereket az életnek visszaadni , nagy és örök érdem; ezen emberek pedig jelesek. Az öreg példánya a’ kegyességnek, ezen fiatal élő könyvtár, mintha a’ Ptolemaeusok’ minden iratait áttanulta volna; a’ leány a’ szépség’ koronája. — Tehát legczélirányosabbnak vélem velök igazán szigorúan bánni, őket egymástól elválasztva sötét tömlöczökbe zárni, bőjtöltetni; azonkivűl tanítót küldeni bozzájok, ki őket minél előbb az igazság’ tudományára oktassa, abban megerősítse ’s hozzánk hasonlóvá tegye. Nekem épen nem lévén kegyes foglalatosságnál egyéb dolgom, ajánlom magamat e’ végre, ’s fogadom, hogy jó sükerrel fogok vetni, az aratást bölcs gyülekezetekre hagyandó.”
Az elől-evett pozsgás ember nem találá neki egészen hízelkedőnek a’ követ’, vagy is inkább Stephanos’ előadását; leginkább pedig azon akadt föl, hogy a’ mondott módon az oktatás nem ő reá bízatnék, ki olly örömmel közli mással kevéskéjét, a’ milly kedvetlenül fogad el mástól valamelly tudományt. Mert kellemetlenebb dolog nincs, mint fejét megeröltetni, hogy valami más jőjön az emberbe testi ételnél, italnál. Azért illy feleletre méltatá a’ maga számára nem rosszúl gazdálkodó Stephanost: „A’ követ és vádló úr nagy megfontolásra méltó dolgot hoza elő, méltót annyiban, hogy a’ javítás’ módjáról bőven tanácskozzunk, mert sok fő világosban lát. Azért tehát véleményem oda megy ki, hogy az oktatást többek között osszuk föl; példáúl: az öregét magára vállalhatná Nikodemos barátom, ki maga is túl van az ötvenen, ’s a’ kegyességben nem idegen; az ifjút Pandelimos öcsém taníthatná követ úrral eggyütt, hogy az öcsém’ olvasottságát Stephanos ur gyámolítsa; a’ leány’ megtérítésével magam is kész vagyok vesződni, azaz, foglalatosságokkal terhelt időmből nem restellek egy kis részt elszakasztani, hogy az úr’ mezejében munkálkodhassam.”
Ezen beszédre Nikodemos és Pandelimos mélyen meghajták magokat, Stephanos halovánnyá hűlt, Agapios – így hívták a’ tanácsolót – pedig nyereségi gőggel veté melle alatt keresztbe kezeit. A’ gyülekezet’ szava Agapioséval megegyezni látszék, mellyet az általános hallgatás, sőt fejbicczentés is igazolt. De Stephanos a’ haloványulás után veresedni kezdett, boszankodása’ ’s visszatérő bátorsága’ jeléűl, és a’ gyülekezethez így intézé szavait:
„Urak! az egész dolognak én vagyok mozdítója, tehát végig munkás akarok benne lenni. És mint akartok eligazítani, árnyékúl adva másokhoz, kik az én buzgóságommal semmiképen nem bírhatnak. Ez igazságtalanság, mellynek ellene szólok, ’s legfölebb azt vállalom föl, hogy Nikodemos és Pandelimos urak, nem különben Agapios ur, mint szónok, munkámban segédűl legyenek.”
Ezen beszédre az egész gyülekezet haragra látszék lobbanni; Agapios boszújában kínosan símogatá szakállát, míg Axenos mellette fölszólalt, mint ebédre gyakran meghivója mellett: „Melly szemtelenség – ugymond – a’ pusztából pörlekedni jőni a’ városba, ’s a’ bölcsebbek’ itéletének ellenmondani. Ugyan, kérdem mind azokat, kiknek fejében csak egy kis ész is csillámlik, miként tudna leányt oktatni egy ollyan ember, ki életében tíz emberrel is alig társalkodott, ki alig tudja, az okos állatok’ mellyik nemébe tartozik az asszonyember? Stephanos a’ gyülekezetre hivatkozék, a’ törvények is ennek kezébe teszik az elitélési hatalmat, azért én szerényen azt állítom : Agapios’ véleményén nyugodjunk meg.”
,Agapios’ véleményén nyugodjunk meg!’ kiálta az egész gyülés.
„Sőt az oktatásból zárjuk Stephanost egészen ki, mint izgágáskodót, kinek helye kün van a’ pusztában, a’ szöcskék és vad méhek közt” folytatá Axenos.
,Zárjuk ki Stephanost!’ kiálták mindnyájan, és a’ zaj soká tartott, és Stephanosnak mennie kellett, szivében boszúval teli. De mentében Ozimandiához fordulva: „Ég föld ellenem esküvék! – így szólt – de én két szememre esküszöm, hogy elébb kiszakadnak azok gödrükből, mint téged más körében tudjalak.”

IV.
Csak a’ szent béke’ napjait kedvelik e az istenek? irtózva fordulnak e el a’ háborútól? Kegyök csak a’ nyúgodalmas népre mosolyog e le, melly vasat nem emel föl, hogy másoktól birtokot raboljon, jogot szedjen el ’s életfulasztó vért árasszon? Miért hallgata-el a’ Memnon-szobor, miért nem hallatja édes dalömlését a’ nap’ első sugaraiban? – Mert háború dulong a’ téren ’s vérmocskos csapatok huzódnak a’ pusztákon keresztűl. Csatadalok válták föl a’ béke’ énekeit, hadi kürtök szaggatják meg az éji csendet, ’s öldöklő rohanások töltik be a’ napot zajaikkal.
A’ szent város forrásban van. Templomai fegyveresekkel töltek be, ’s az áldozatölő kések emberölésre fenettek. A’ nép boszút kiált papjai’ becsukásáért, ’s az idegen hatalom ellen fölkelve háborog. Már foly a’ vér, terjed a’ küzdés, ’s átlobbanó tűzként közös a’ viadal. De a’ győzelem az idegenek’ részére hajlik, Memphis’ népei hátrálnak, tömlöczeikben hagyva Pheront, két gyermekével, kik mint átalkodottak lőnek elcsukva, hogy ott a’ sötéten az igazság’ fényét megkedveljék.
De kün a’ falakon kivűl sincs béke. Arab csapatok szállonganak Memphis alá, nem legkedvesebb vendégekként terjesztve magok előtt félelmet és irtózást. Az Isis-tisztelőknek kedves jelenés volt ez, kik egész erejükkel rohantak meg egy kaput, azt a’ görögöktől elfoglalák ’s kün az arabokkal egyesűltek.
Új idomot*
Új formát.
nyert a’ viadal. A’ kirohant görögök visszaverettek falaik közé, de a’ kapuknak urai maradtak. Gyakran megújult a’ küzdés, nagyobb nagyobb erővel az arab részről, az elfoglalt Alexandria’ tájáról új és új csapatok érkezvén; de a’ város megvíhatatlan volt. Már Amru is megérkezék seregei’ magvával, ’s a’ görögök egyre tartják Memphist.
A’ gépelyek előhozattak és ezer baj között hat napig törék a’ falakat; a’ hetedik napon általános rohanás rendelteték. Ezen nap is föltűnt, ezerek’ halálának napja, sok társaival örök tanúja az emberi gyöngeségnek! – Korán kezdődék a’ megrohanás, bátran és vitézűl, mint araboktól várhatni, de neki megfelelő volt a’ védelem is, millyent a’ hetedik század’ görögéitől nem igen reménylhetél. Már déli pontján égete a’ nap ’s minden törésnek görögök vannak birtokában,*
minden ütközetet a görögök nyertek.
az arabok mindenütt hátravervék.
Alexandria’ megvevőjét nagyon boszontá e’ makacsság. Körüljárá seregeit, bíztata, hevíte, jutalmakkal ingerlett, sőt példával ment elő. És gyorsan haladott a’ csatában, mert neki ellent nem tuda senki állani; arabjai alig tudák követni ’s kevesed magával ért a’ falakhoz, hol rajtok a’ legnagyobb törés volt. Ennek védelmétől függött a’ város’ megtartása, azt látá Amru, de látták a’ görögök is, és mindenik fél utolsó erejét szánta föl. Vér csorgott már Amru’ aczélán, de feje fölött is kard törött el, életét oltandó, ha el nem törik. Megnézte a’ különcz védőt, ki aegyptusi csapatokkal jött segedelmére, ’s kettős erővel, kettős tűzzel vágták magokat föl felé.
Még is későn jöttek; a’ győzedelem’ borostyánja nem őket illeti. Más vitéz előtt hátrálnak vagy hullanak a’ görögök, ki a’ város’ nem eléggé őrzött ’s legvíhatatlanabbnak tartott részén ütött be ’s az Amruval küzdőket két tűz közé szorítá. Valid volt ez, Amrunak fia, a’ pusztákban örömest kalandozó, a’ nagy tettek’ szomjuhozója. Kezet nyújta most a’ vele találkozó apának ’s örömének gőgében tovább ment harczolni.
Nem vala tovább tartható a’ város, de azért a’ görögök nem hányák el fegyvereiket, hanem védék az utczákat, védék a’ házakat, ’s mikor harmad napra Memphis arab tulajdonná lön, omladékhoz volt hasonlóbb mint emberi lakhoz. Nagy volt a’ holtak’ száma mind a’ két részről, a’ görögök közűl kevés maradt életben, hanem többnyire férfiúhoz illőleg hulltak el, mintha egyig Spartának*
Spárta; katonai szigoráról híres görög állam.
gyermekei voltak volna. A’ megvítt város kiraboltaték, az omladékában maradandó, hogy apródonként nyomai is elvesszenek ’s a’ később századok’ gyermekei ne is tudják hol állott.
Amru kérlelhetetlen mint ellenség, de nemes mint jutalmazó!” – így szólt Omár’ vezére az életét megmentő bajnokhoz, midőn a’ viadal lecsillapodott ’s a’ romokon arab diadalénekek harsogtak. – Lábaim előtt van Memphis’ minden kincse, kérj belőle, ’s kérj mindenemből a’ mit akarsz. Kis lelkű ne légy, különben Amrut megsérted.”
,Tudod e, vitéz Amru – így szólt a’ bajnok – miért csatolódtak olly hamar és olly egy lélekkel hozzád az ős aegyptusiak? A’ görögök bezárák azoknak papjait ’s a’ kereszthez akarák átesketni. A’ tömlöczökben némelly Isis’ papja fog epedni, ezeket add nekem szabadságokba vissza-teendés végett, és a’ tömlöczben fog Phaeron’ leánya epedni, a’ szép Ozimandia, ezt add nekem birtokul.‘
„És tovább?” kérdé Amru.
,Tovább, most legalább, semmit!’ felelé a’ bajnok.
Amru igent monda a’ kérésre, ’s kivizsgáltatá a’ tömlöczöket. Megtalálák Pheront, mélyen a’ föld alatt, egyedűl, a’ napra juthatás’ reménye nélkűl. A’ többi foglyok ki voltak már szabadítva; de Nemendes és Ozimandia nem voltak lelhetők. Az öreg könnyezve kéré gyermekeit, kéré a’ harczosoktól, az istenektől, ’s kérésére harczosok és istenek némán maradtak. Végre egy jajgató csoport érkezik, fájdalmában feledve, hogy dühöngnie kellene. Egy sértett személyt hoznak, baloldalából vér foly, arcza sápadt, ajkai kékülnek.
„Atyám, áldásodat reám! – így kiálta föl a’ beteg utolsó erejével, az öreg Pheront meglátva – én meghalok, Agapios’ tőre alatt halok meg, húgom’ védelmében.” A’ megsebesített Nemendes volt, mellette Ozimandia; hátul pedig Agapios hurczoltaték ’s vele a’ még véres tőr.
Fájdalmában eljajdult az öreg ’s reményevesztetten dűlt fija mellé. Azonban orvosokkal érkezék meg Valid, ’s azok között Amru’ orvosával, ki sok sebesnek életet ada vissza. Megvizsgálta ez a’ sebet, ’s arczán az öröm’ világa helyett fájdalom’ árnya terűlt el. Nemendes nem volt megmenthető; kevés perczek mulva megszűnt élni.
Pheront erőszakkal kellett a’ hideg tetemtől elválasztani. „Veled akarok meghalni, egyetlen fiam, életem’ legszebb reménye! – így kiálta föl – ki lesz azon kegyetlen, a’ ki ezen egyetlen boldogságot megtagadja tőlem?” De Valid a’ holtat csöndesen elvinni parancsolá, ’s a’ könnyező Ozimandiát Pheron’ elébe állította. „Reményed még nincs oda, jó öreg, – így szólt Valid – van még leányod, ki örömeket virágoztat életedbe, ki napjaidat édesekké tegye. Hagyj föl a’ búval; a’ természet előbb utóbb úgy is megkivánta volna áldozatát. Látod az én ifjúságom is halálkoczkára van szüntelen kitéve, de annyit esküszöm Isisedre, Alláhra, vagy ha jobban akarod, a’ természet’ szent erejére, hogy míg karjaimban erő marad, neked és leányodnak egy hajszála meg nem görbítetik!”
Új élet látszék e’ szavakra szállani az öreg Pheronba, a’ könyűit letörlőbe, ki vidámuló arczokkal így beszélt: „Bajnok! belőled az én fiam’ lelke szól; ah, ő mindig azt mondá, hogy a’ természet’ szent ereje munkálkodik a’ nagy mindenségben, ’s így a’ nyelveket vezérlő agyakban is. Hah! miért nem ösmerhetett ő téged, hogy lélektestvérét ösmerhette volna, a’ világ’ gyávaságán annyiszor panaszkodó.”
,Későn ösmertük meg egymást, – így felele Valid – de egy pillantatig örülénk egymásnak. Ezen gyürűt bízá őrzésemre ’s vele húga’ sorsát. Képzeleteiben regényes és ábrándozó ő, ekképen szóla, de gyógyítsd meg ’s töltsd ki nála helyemet. És én ki akarom a’ jó bátya’ helyét tölteni, sőt többet akarok, atya! én Ozimandiát enyémnek óhajtom.’
Ozimandia remegett, Pheron pedig édesen mosolyga, szemeiből a’ bú’ könyűit a’ fakadó öröméi űzvén. Elfeledé az öreg, hogy Valid arab, hogy nem az ő papi osztályába tartozó, ’s megvallá, hogy ő Valid’ kivánatán megnyugszik.
„Sajnálom, fiú, hogy későn járál! – így vága közbe Amru – de Ozimandia nem lehet a’ tiéd, mert őt e’ bajnoknak igértem éltem’ megmentése’ dijáúl.” A’ bajnok elővezetteték, Ozimandia elsikoltá magát ’s arczát szemeivel takará el – Stephanos volt.

V.
Memphisnek romfalai között az épületek’ helyét sátorok foglalták el, nem sokáig állandók ott, mert a’ hadak’ gyors forgása hamar tovább kiáltozza a’ vitézeket. Sietve kelle tehát végezni, sietve határozni meg: kié legyen Ozimandia.
„Embert elajándékozni nem volt jogod, atyám, – így beszéle Valid Amruhoz – ’s azért ígéreted annyiban áll csak, hogy Stephanos kérhetőt kérjen tőled.”
,Amru szavának embere szokott maradni – felelt az apa – Valid pedig nem lesz olly gyönge, hogy asszonyi kecsek által lebilincseltetve, apjának bajt szerezzen.’
„Atyám, én nem vagyok gyönge, – felelt Valid – sőt erős föltételem Ozimandiát bírni, vagy senkit.”
,Fiam! – szólt erre Amru – a’ ki Memphis’ megvételét fia gyanánt tekintheti, ellehet nő nélkül: neki maradéka gyanánt szolgálandanak tettei. Azért ne makacskodjál; Stephanos nagy jutalmat érdemel apádtól, ’s a’ fiú apja’ életéért egy leány-szerelmet föláldozhat.’
„Igen, apám! a’ fiú sokat föláldozhat apja’ életéért, sőt mindent, még életét is. Legyen, én lemondok Ozimandia iránti szerelmemről; hadd fagyoskodjék dicsőségem’ pályáján e’ szív, hadd keseregjen fejemben a’ lélek, midőn országok’ hódításáért megborostyánozsz:*
Megkoszorúzol.
életed’ béréért örömest szenvedendem. De egyet még is ohajtok, – ohajtom, hogy Ozimandia boldog, igazán boldog legyen. Csak azt ígérd meg, atyám, hogy Ozimandiát csak akkor adod Stephanosnak, ha őt szereti ’s vele boldog lehet.”
,Különös ábrándozó fejű vagy, Valid, felelt az apa, mintha a’ szerelemben szokásból is nem lehetne boldoggá lenni. A’ dolog’ megitélését reám öregebbre kellett volna bíznod. De hogy csupa megtagadó szavakat ne hallj tőlem, ’s hogy viszont – ezt sértő mosollyal mondá – a’ pusztákban hetekig ne csavarogj, megígérem, ha okos mód jut a’ dolog’ megfordítására eszembe, Ozimandiát nem kényszerítem.’
„Atyám! – így kapott hamar szóhoz Valid – úgy látszik, mintha már magad is éreznéd, hogy Ozimandiánál kényszerítésre kerűlne a’ dolog. De melly szó ez, gondold csak meg! kényszeríteni valakit, hogy élete föláldoztassék, ezen rövid élet, mellynek folytatása a’ Húrik’ kebelében ollyan regényes és ábrándozatos. Hah! atyám, maholnap eljöhet utolsó pillantatom, életemet használnom kellene, a’ mi csak Ozimandia’ keblén történhetik.”
,Még meghódítasz, ha nálad maradok – így szólt Amru – de végezd Stephanossal dolgodat, az itt jövővel, azon egy intésem mellett, hogy minél szelídebben bánjál vele.’
Amru elment, Valid pedig Stephanost nyájasan fogadá, leülteté a’ szőnyegre ’s így kezde vele beszélgetni: „Azt hallom, ’s neved is úgy bizonyítja, bajnok, hogy görög vagy. Mondd meg nekem barátságosan, miért levél áruló nemzeted ellen? Látod, Stephanos, én sokat köszönhetek elpártolásodnak, különben az atyám talán meghalt volna; – ha vétked kimenthető, becsülni, sőt talán szeretni is foglak: de ha undok áruló vagy nemzeted ellen, mint atyám’ megmentőjét is kárhoztatandalak.”
,Hatalmas karú Valid, a’ te szavaid hathatósabbak a’ nap’ fényénél, megrendítőbbek a’ villám’ lobogásánál. Hah! érzem, hogy áruló vagyok, nemzetem’ és hitem’ árulója, ’s mind ezt egy leányért, a’ mint tudod. – Reménylém őt Memphis’ falai között megkaphatni, de rútul megcsalattam, és megcsalóim’ fejeire boszút esküvém. Így jöttem az arabok közé. Csalóim boszúlva vagynak, vérökkel áztatva Memphis’ földe; boszúlva van Agapios is, kinek szivét tőrrel fúrtam keresztűl, mint ő keresztűl döfé annak bátyját, kit én szeretek, a’ hozzám nem barátságosat, de tőlem tiszteltet. Most már ösmered Stephanost, tudod mennyiébe került Ozimandia, ’s reménylem, akadályt nem vetendesz ösvényére; kérlek, ne akard azt tőle elvenni, a’ miért mindenét koczkára tette, földi ’s égi javait.’
„Én jobb vagyok irántad – felelt az arab hős – mint magam is gondoltam. Nosza tehát egyezzünk meg barátságosan Ozimandia felett, annyival is inkább, mivel én nem tudom, mennyire állok kegyében. Szeret e téged Ozimandia?”
,Nem! és ez a’ legsajnosabb, legirtóztatóbb! De annál inkább szeretem én őt, ’s szerelmem’ tengerével úgy elárasztandom, hogy a’ világra nem tudva tovább gondolni, boldog leend; kénytelenítetik boldog lenni.’
„Látod, Stephanos, én is annyira szeretem Ozimandiát, a’ szépet, a’ jót, a’ keggyel telit, hogy életemet kész vagyok érette áldozni. Az volna tehát rendén, hogy kettőnk közűl ő válassza a’ kedvesbiket. De barátságból irántad máskép hagyok rendelkezni, az egyezésre bővebb mezőt hagyok: mondd meg, melly föltételek alatt engeded nekem át őt, pénzért e? kincsekért e? rangért e? vagy akármiért a’ mi hatalmamban van?”
,Maradjon a’ világ, minden kincsével együtt, csak enyém Ozimandia legyen.’
„Vagy tegyük ki őt a’ jobb lovaglás, kardozás, nyilazás’ dijául! Én ötszáz lépésről a’ jobb-kéz’ hüvelykúját keresztűl tudom nyillal lőni – itt Stephanos elhaloványodott – ’s nem egy oroszlán’ szivét ástam kardommal keresztűl.”
,Én nem értek a’ fegyverforgatáshoz, ’s most már annál kevesebbé, mivel boszúm’ tárgyai jutalmokat vevék.’
Míg ezek igy beszélgettek, megérkezett Pheron Ozimandiával, Amrut kérendő: bocsássa őket vissza a’ pusztába, a’ pálmaligetbe, Memnon’ szobrához.
,Tehát nem érdekelnek, édes Ozimandia, fáradozásaim, törekvésem, lángzó szerelmem? – így szólt a’ lányhoz Stephanos. – Még most is megvetsz, mikor Amru birtokomba adott? A’ pokol’ kínjaira akarsz kitenni, ki neked mennyországot szántam? Édes Ozimandia, hajolj meg egy férjfiú’ kérésén, ’s boldogítsad őt szíveddel.’
Amrunak nem volt joga engem elajándékozni, – így felelt a’ lány – ’s ellenem nagyot bünhödél, Stephanos, hogy mástól csikarád ki azt, a’ mi egyedűl magam’ birtokában van, szívemet. – Te nagy bűnös vagy, Stephanos; engem szerettél, holott szeretned nem szabad; de ezt megbocsátom, mert szeretés a’ természet’ és istenek’ fő parancsa; – minket rabokká tettél; atyámat mély tömlöczben hagyád nyomorogni; bátyám vétked miatt vérzett el, azt nem is említve, hogy hűtelen hazafi lettél. Stephanos! leány-szerelmet, tisztát és ártatlant, nem illy áron kell vásárolni. A’ nemes szívet birni óhajtó maga is nemes legyen, nem pedig indulatok’ martaléka. Én a’ tiéd soha nem leszek; a’ nyilazó Isisre esküszöm; de barátod maradok, azt tanácsló: menj a’ tieidhez, ’s hozzád illő tettek által töröld le erkölcsöd’ szenyjét.”
És Stephanos elment; hazafiainak sorába állott ’s Theba’ falainál csodáit adta a’ vitézségnek. De rövid pálya méreték ki neki; elesék a’ harcz’ közepén, ’s eszmélete elébb kialudt, mint szerelme Ozimandiához. Memphis’ romjaihoz hamar eljutott a’ hír, ’s ki előbb idegen volt tőle, Ozimandia, most sajnáló könyűket áldoza emlékére.

VI.
A’ hajnal’ szellője zúgva ment keresztűl a’ pálmaligeten, Pheron’ ősz fürtjeivel játszadozott, ’s az öreg arczra legördült könnyét szárítá. Bús volt az öreg hajdani örömeinek gazdag helyén, ’s ajakai majdnem panaszra fakadtak a’ sorsintéző ellen. Ozimandia pedig szellőként szökdécselve jött, rózsakoszorús fővel ’s kezében bokorvirággal.*
Virágcsokorral.
Apjának karjai közé futa, lecsókolá arczárol a’ könnyet ’s bús mosollyal ezeket mondá: „Ne légy szomorú, édes atyám; nincs e Ozimandiád, kinek örülj ’s kinek te örömére légy?”
,Nincs e min búsulnom, engedetlen leány? – így szóla Pheron – fiamnak sírja honom’ szent városának romjai alatt van, ’s egyedűl állok itt a’ pusztában, kihalandó, mint a’ sarjadéktalan pálma. Egy ifjút kivántam volna fiamnak, téged szeretőt ’s tőled szeretettet, de makacs ábrándozásod ettől is megfoszta. Várakozzál már most Isisedre, gyönyörködjél hangjaiban, öleljed légalakját, de hideg fogsz mellette maradni, atyád pedig vígasztalhatatlan.”
„Atyám! ne szakaszd meg szívemet; – így felelt mély fohásza közben a’ leány – én vagyok a’ fő vesztő, én vesztém el mindenemet. Hah, mennyire szeretett Valid engem, mint esedezett, mint imádkozék szerelmemért! – És én is szerettem őt, jobban mint Isist és az egész túlvilág’ lakóit, de esküm kötve tartott, nem valék magamé. Ezen gyürű köt le Memnon’ árnyához, a’ szívrabló hangúhoz. Memphisbe hurczoltatásunkkor bátyám’ őrzésére bíztam a’ gyürűt, ő, a’ haldokló, Validnak adá, azon kivánságát jelentve ki, hogy helyét, ’s még többet, Valid pótolja ki. És azt egyedűl csak ő pótolható ki. De máskép kellett lennie. Most is látom, mint adá át a’ gyürűt, szemeiben könyű csillogott, kezemet megcsókolá, mivel ajakaim elvonúltak előle, ’s: „Béke veled, Ozimandia – így szólt – tőled válva idvességemtől válok meg.” Én is! ezt sohajtám neki; de váljunk, így kell lennie, Isis azt akarja. És ő felköté kardját, lovára szökött ’s mint egy hadisten vágtatott el előttem. Oh, eddig a’ hadak’ zivatarai riadozzák körűl, nyilak sipítanak körűle, dárdák csattognak mellette, ’s életoltó aczélok villognak szemeibe. Vagy tán már nem is villognak, talán már behunyta szemeit, a’ kegyetlen Ozimandiára haraguvó. És én még vig tudtam lenni, fejemet rózsákkal koszorúzám? Le virágok, hervadjatok el, ’s mikor elhervadtatok, tövisteket szúrom hajaim közé, az onnét soha ki nem jövendőket, életem’ példázóit!”
’S a’ leány rózsátlanítani akará fejét, de szerencsétlen fogást tön, egyik uját vérig szúrva. Azonban pedig egy csapat lovasság mutatkozék, gyorsan lovagló ’s a’ két megijedtnél hamar ott termő. Amru volt kisérőivel.
„Te itt rózsásan, fiam’ elbódítója, mint valami menyasszony? – kérdé Amru – Igen nehéz felelés’ terhe alatt vagy. Tőled kivánom vissza fiamat.”
,Hát ő meghalt? Elesett a’ harczokban? – kiáltá kétségbe-eső hangokkal Ozimandia. – Kegyetlen Isis! ezt érdemlém tőled, hogy szentnek vélt utadon jártam, hogy neked, hogy szerelmednek szentelém magamat. – De nem, te nem hagysz el! Valid nem halt meg. Úgy e boldogságot akarsz reám mosolyogni? Melly nyájas sugarakat lövelsz elő fölpillantó napoddal! A’ szobor’ homloka derűl, ajakai mosolyognak, hangja olly édes, mint mikor eljegyzett. Hah! ni a’ galamb vállamra száll, rózsát lop tőlem, előttem repked, valljon kövessem e?’
„Kövesd! – felele Amru – mi is követni fogjuk.” És a’ fuvolázó szobor felé indultak. A’ szobor’ oldalán ajtó nyílt meg előttök; a’ galamb lassan röpködve kalaúzok lön fel a’ lépcsőkön a’ szobor’ homloka felé. A’ szobor’ homlokánál pedig egy szobába jutottak, mellynek a’ szemek szolgáltak ablakai gyanánt. A’ szobában, fejér fátyollal letakarva, egy kisebb szobor állott, ember nagyságú, szájánál tartva ezüst fuvoláját. A’ fuvolából pedig édesen ömledeztek a’ hangok, remegni kezdők, mikor Ozimandia a’ szobor’ szeme közé pillanta. Majd lecsendesűltek a’ hangok ’s a’ szobor megszólamlék: „Hív és meleg maradtál e irántam, Ozimandia, igéreted szerint?”
,Hív és meleg maradtam!’ felelt Ozimandia.
„Szíved’ érzéseit, az én birtokomat, nem osztád meg senkivel, – senkivel! – Ozimandia?”
Ozimandia hallgatott.
„Szeretsz e engem azon tűzzel, mellyel hajdan szeretél, mikor eljegyzélek?” kérdé tovább a’ szobor.
Ozimandia mélyen hallgatott.
„Akarsz e hív és meleg lenni irántam egész életeden által?” folytatá a’ szobor.
,Akarok, halálig!’ felelt Ozimandia mély sohajjal.
„És ha keblem érzéketlen márvány, és ha ajakaim hidegek mint jég?”
,Akkor is!’ felelt Ozimandia.
„Jöszte tehát a’ fátyol alá ’s csókold meg szobrodat.”
Ozimandia engedelmeskedék. És a’ szobor’ ajakai forrók voltak, kebele dobogott, karjai édesen tudtak ölelni. A’ szobor pedig gyönyörködék a’ szemét fölnyitni nem merő Ozimandiában, megcsókolá a’ behunyt szemeket, és megcsókolá másodszor, és megcsókolá harmadszor is. Fölnyíltak ekkor ezek, ’s bennök a’ menny’ két csillaga nyílt föl, mélyen lopódzó a’ szobor’ szemeibe.
,Hah! Valid!’ kiálta Ozimandia, ’s szobra’ karjai közé rogyott. –
A’ kedves csalónak, Isise’ nevében, Pheron is megbocsátott, ’s Amruéval egyesíté áldását a’ két szerelmesre. De Memnon’ szobrának ajtaját megtalálhatatlanúl berakatta Pheron – ’s azóta kel és nyugszik a’ nap, a’ nélkül, hogy a’ puszták’ vándora fuvola-hangot hallana a’ szoborból.
Vajda.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.