HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

HÚSHAGYÓ KEDD.

folytatása
a’ vízkereszt czímű elbeszélésnek.*
Lásd az 1831-es Aurorában.
_______________


IFJÚ SZÉKESYNÉ AZ ANYJÁHOZ.

Zsomba,*
Zomba (község Tolna vármegyében).
febr. …
Édes jó anyám! Rég kötelességem lett volna már állapotom felől tudósítani az én legjobb szüléimet, de egy új asszonynak mennyi aggsága van, azt igen jól fogja tudni maga is, anyácskám, ’s így nekem megengedend eddigi hallgatásomért. Mindenütt jó, de legjobb otthon! ezt az anyai háztól elvitt leány érezheti legjobban; én nem tudom mikor szokhatom-meg új szállásomon. A’ bútorok kár nélkűl megjöttek; de itt alkalmas helyök hibázik. A’ kanapét és sublátot az első szobába tettük; de abban tán mióta fenn áll sem állt egyéb egéren kivűl, melly annyival nagyobb bőségben futos benne; féltem, hogy kárt tesznek az ágy-neműkben. Mihelyt jó alkalom adódik, kis veres macskámat küldje-el, édes anyám; itt igen sok hasznot tehetne. Ezenkivül a’ falak is egykicsint nedvesek, semmit sem merek közel tenni melléjök, hogy penészt ne kapjon. Van még egy üres vendég-szoba is, de egészen külön az ólak’ végiben áll, aztán tele van, mert napam asszony tartja benn aszalt gyümölcsét, ’s holmi még az öreg úrról maradt ősi bútorokat. Itt, a’ mint veszem észre, igen megbecsülnek mindent a’ mi régi; de annál kevesebb újságot láthat az ember. Én még is jobb’ szeretném, ha ezt adta volna át napam lakószobáúl; de úgy látszik, egy kicsint fösvényke a’ fával, nem akar kétfelé fűtetni, ’s mi még most vele lakunk egy szobában. Ez akkora, az igaz, hogy kettő is kitelnék belőle; de úgy tele van ládákkal, almáriomokkal, pohárszékkel rakva, hogy még is szűk; mert a’ cseresnye-fa asztal is igen nagy és sok helyet elfog a’ középen. Az alját ennek tejes köcsögökkel rakja-meg a’ napam, és így evés közben is mindig lába alá kell vigyázni az embernek, hogy valamellyiket föl ne taszítsa. Az épület elég hosszú, de többnyire ólakból ’s életes kamrákból áll, ’s ezért a’ férjem már említé is, hogy csak isten a’ tavaszt meg hagyja érnünk, tüstént egy alkalmasabb lakot fog építetni az ország-út mellé, mert a’ mostani nagyon benn is fekszik, ’s a’ juh-fészer foglalja a’ legszebb helyet. Konyhára még a’ napam nem eresztett. Nem tudom ezt kimélésből teszi-e, vagy csak a’ maga főztit szereti enni. Legkedvesebb étele a’ füstölt nyelv, mézzel és apró-szőlővel, és én ezt nem ehetem, aztán azt gondolják, hogy az ember finnyás. – A’ paradicsomalmájok csak úgy kemenczében van megszárítva, és savanyún eszik; pedig a’ mi párban főzöttünk czukorral sokkal jobb. A’ minap vendégeink voltak ’s én baraczkkását akartam csinálni; de más befőzöttjök nincs mint szilva, az is nagyon savanyú ’s egy kicsint meg is van égve. A’ baraczkjok elromlott, mint mondá a’ napam; bizonyosan nem volt elég kemény ’s a’ czukor kevés hozzá. Azután csak maga csinált ludas kását, de ezt sem ris-, hanem köles-kásával szokja csinálni, pedig hiába! ez sohasem pótolja-ki amazt. Még nekem itt sokat kell tanulnom, azt látom; de felejtenem tán még többet. Egy szerencsém, hogy férjjel igen jóval áldott-meg az ég, ezután hát reménylenem lehet, hogy minden másként fog menni. – Ezek után uram atyám’ kezeit, kedves édes jó anyáméival együtt milliomszor csókolom; kedves férjem is igen tiszteli, ’s maradok holtig engedelmes leánya Minka m. k. Székesi Györgyné.
U. i. Mi még mindeddig igen erősen fonunk, mert a’ napam minden gazdasszonyságot abban tart; de az ide való rokkákon én fonni nem tudok; kérem hát a’ magamét hazulról, adandó alkalommal, elküldetni, a’ kis macskával együtt. Tili izente, hogy nem sokára meglátogatand bennünket.
_____________

SZÉKESY GYÖRGY AZ IPÁNAK.

Kedves, drága ipam uram ’s napam asszony! Minekutána a’ kegyes ég forrón szeretett mátkámmal, legkedvesebb leányukkal Minkával, házassági egybeköttetésemet megengedé, szorosan lekötelezve érzem magamat ezen való hálás örömömet írásban is kijelenteni kedves drága ipam uraméknak. Nekünk, istennek legyen hála, mind e’ korig semmi bajunk sincsen, a’ kis Minka is fris mint a’ hal ’s úgy megszokott már Zsombán, mintha itt született volna. Az édes anyám is legfőbb gyönyörűségét leli jó kis menyében. Ő már szegény nyugalomra fog lépni ’s átadja Minkának az egész gazdasszonyságot, mihelyt ez felveheti a’ ház’ módját. Már is csak az ő főztéből eszik legjobb izűt; csakhogy míg ez a’ hideg tart, kímélni akarja a’ konyhai munkáktól ’s ezt én meg is köszöntem neki. – Nálunk a’ kemény tél folyvást tart; az szerencsénk, hogy szénánk elég van, el is adhatunk belőle. A’ birkákban még eddig semmi kár, hanem egy kedves agaramat elkapták a’ farkasok, ’s ezt jobban bánom egy rosz tinónál. A’ kis feleségem is épen most ír egy hoszszú levelet drága szüléinek, tőle kivántam-meg magam is az írást, melly különben, megvallom, nem igen kenyerem; de az illyesre most leginkább ráér az ember. Ha a’ szánútból ki nem kopunk, majd egyszer csak ott termünk Tormádon.*
Tormás (község Baranya vármegyében).
Addig is pedig mindenféle lelki és testi áldásokat kivánván, vagyok, kedves drága ipam uramnak és napam asszonynak, Zsombán februáriusban 18. … kézcsókoló vejök N. Székesi Székesy György, zsombai közbirtokos.
_____________

HORGHY ÜGYVÉD ÖZVEGY KENYÉRDYNÉNEK.

Pest, febr. ...
Tisztelt, drága nagysád! E’ folyó hónapban költ igen becses levele önnek, nagyon érdekes újságot foglala magában a’ mi Székesynkről. Vízkereszti kalandjainak, mikről már egy barátomtól, ki épen jelen volt, hallottam, sok jó izűket kaczagtam; de hogy sorsüldözte kalandorunk még e’ farsangon meg is házasodjék, ez kevessé váratlanul lepett-meg. Most már mint ház-tüzes gazdától inkább félhetünk, hogy mélyebben fenekli-meg magát a’ jószágban, mellynek zálog-évei, szerencsénkre, épen f. évi szent György-napra*
Az idei április 24-re.
kitelendők. Bátorkodom hát ez ügyben alázatosan emlékeztetni nagysádat, hogy a’ szükséges kiváltsági summa’ összeszerzésében munkás lenni méltóztassék, hogy aztán az időhatár’ eltelésével tüstént törvényes jogainkba léphessünk. E’ végre ezen levelembe zárva fogja ön kapni Székesy úr’ részére az átadási törvényes fölszólítást, a’ mit azonnal bizonyos expressus ember által neki megküldeni el ne mulasszon nagysád. A’ többi majd az én gondom leend, ’s idő és körülmények útba igazítandanak bennünket. Melly hivatalos és köteles tudósításom után legyen szabad egyebekről is emlékeznünk. – A’ pesti farsang élénk és vidor most is, mint mindig szokott lenni. Minket a’ kültájiak avval gúnyolnak, hogy vigalmainkat pénzen vesszük; ’s meglehet épen ez az oka, hogy teljes erőben használjuk is őket, míg mások az ingyen nyertek mellett elálmosodnak. A’ munkásság és szorgalom, melly nálunk télen sem szűnik-meg, fűszerezi mulatságainkat, ’s az egyformaság, fesztelenség, melly farsangi köreinkben már-már éledezni kezd, szokatlan új bájba öltözteti azokat. Isten előtt, társalkodási körökben ’s vég-kikötőnkben, a’ csendes sirboltok alatt, legnevetségesebbnek tartom a’ feszes rang-tartást, ’s leghelytelenebbeknek e’ kérdéseket: gróf-e, nemes-e, polgár-e? Egy-házban legyen tiszta a’ szív, valamint vigalmi teremekben legyen alkalmas a’ köz szeszély-tömeghez valamicskét még adni, vagy legalább részt-venni a’ készben; ’s én a’ külön alakú ’s öltözetű emberekben választást tenni nem fogok. Temetőkben pedig drága halotti készületek épen nem emelnek-ki senkit a’ föld’ porából. Csak még a’ nyelv lehetne valaha egyforma fővárosunkban, úgy tán nem irigyelném a’ büszke ángol’ roppant Londonát, mert egyesűlt akarat és erő minket is fölemelhetne legalább olly kis polczra, honnét szomszédink létünket észre vehetnék. De még most a’ nyelv valóban sokféle nálunk; itt diák, ott franczia, általában német, szokatlanul magyar – ’s ez fölötte nagy gát! – Álarczos bájainkban leginkább mulatom magamat. Az e’ nemű tréfás incognitók idealjai az én társalkodási kivánatimnak. Karczolhat a’ vidor elménczség, a’ nélkűl hogy sértene; szúrhat a’ komolyabb gúny, a’ nélkűl hogy fájna; megnyilhatik a’ szív, hű tolmács lehet a’ nyelv, a’ nélkűl hogy e’ közmondásra kellene emlékeznünk: „Szólj igazat, betörik a’ fejed’.” – Mult szombaton X. tanácsnoknál hasonló zárt körű farsangi vigalom tartaték, mellyben én is többekkel szerencsés valék részt venni. Álruhám egy tengeri admirált ábrázolt, egykét barátimtól, mint matrózoktól, követve. Mágnestű ’s látcső valának kezemben, ’s legényimtől körűlvéve olly helyezeti idomban tevők mozdulatainkat, mintha hullámló tengeren fregát volnánk. Egy csinos álarczos-nő, amerikai viseletben, darab óta bámulá már hányódásainkat, ’s én felé tarték. Meglepetve szinte előtte meg-állapodásunktól, kérdé szorultságában: „Hol kötsz-ki, admirál?”
,A’ jó reménység’ fokánál – felelék – hova magnesem vezérle.’*
Utalás a Jóreménység fokára (sziklás földnyelv Dél-Afrikában az Atlanti-óceán partján).
„Te europai vagy, én meg amerikai, ’s így sajnálom ha nem értjük egymást.”
,Attól ne félj, szép idegen! néma jelek is lehetnek tolmácsok két összehangzó szív között.’
„Értelmes szavak is gyakran csalnak, hogyne még inkább a’ jelek?”
,Elloplak, jőj hajómra,– a’ föld’ édenébe – Európába ragadlak.’
„Rabnak talán, hol annyiféle kény uralkodik az emberen?”
,Nem! én leszek rabod, szép királyném, ennyi bájnak inkább hódolok, mint a’ legzordonabb erőszaknak.’
„Ti európaiak szóval szépíteni hatalmasan tudtok, csak az kár, hogy nyelvetek ollyan mint az én bájaim, mellyeket álarcz fed.”
Ezzel eltűnt a’ körűlünk gyülekvő vendégtömeg közt, nekem pedig mélyen hatá-meg lelkemet a’ rövid, de soha nem felejtendő szóváltás az ösmeretlen tündérnővel. Kerestem, de többé nem vala látható. Éjfélkor általában leálarczoztuk magunkat, de az én amerikaim csak nem volt. Tudakozódám utána ’s mondák, hogy roszúl lévén még éjfél előtt elhagyta a’ táncztermet. Kérdeztem, ki volt? de szerfeletti kiváncsiságom hamis vigyázatra inté barátimat ’s szorgosan titkolák tőlem a’ kis amerikai’ kilétét; hogy annál érdekesebb mulatságot adjanak nekik hasztalan töprengéseim. Most vallja-meg, drága nagysád, e’ regényes báli kaland nem hagyhata-e egy kis zavargó nyugtalanságot szivemben? – De most veszem észre, hogy tulajdon körülményim’ ábrázolásiba mélyebben is merűlék, mint sem önnek unalmára ne legyek. – Bocsánatot a’ hosszú levelért. A’ fentebb írtakra még egyszer bátorkodom önt emlékeztetni, valamint Székesy úr’ válaszát is majd velem közletni kérem. Ki magas kegyeibe ajánlott, hódoló kézcsókolásom után maradtam önnek, tisztelt drága nagysád, alázatos szolgája Horghy; hites ügyvéd.
_____________

TORMÁDINÉ, A’ LEÁNYÁHOZ, IFJ. SZÉKESYNÉHEZ.

Tormád, febr. …
Kedves leányom! Ugyan jó, hogy valahára csakugyan írtál már; én sokat aggódtam miattad. De hála istennek! csakhogy már tudok valamit rólad. A’ bútoraidra ’s ágyakra, ha olly rossz a’ szobátok, vigyázz, sokszor szellőztess, ’s minduntalan megtekintsd nincs-e valaminek baja, mert tudod mennyibe kerűlt! Ha az ember tudta volna, tavaszig kár is volt vennünk. – Te, a’ mint írod, Zsombához nehezen szokol, férjed meg’ azt írja, hogy úgy megszoktál már, mintha ott születtél volna; én ezt nem értem, édes leányom. Meglehet te igen kényes vagy, pedig egy asszonynak, kit idegen házhoz visznek, ez épen nem való. Nyugodjál-meg, édes leányom, az isten’ akaratján, kivált ha férjeddel meg vagy elégedve. Ez legfőbb, ’s adj hálát a’ teremtőnek, hogy ollyan jutott. Mindennek a’ kezdete nehéz, de a’ legrosszabbat is megszokhatja az ember, ha békességestürése ’s erős akaratja van. Hogy neked tíz tizenkét szobád nincs, azon ne aggódjál, majd megsegít az isten legalább kettővel-hárommal, ha iparkodtok, ’s jobb még is, ha a’ mi kevés van, az a’ magadé, mint a’ ki soktól árendát fizet. A’ napadat pedig megböcsüld, ’s gazdasszonyságában, főzésében kifogásokat ne csinálj. A’ mennyi ház, annyi szokás; ’s te most új házhoz kerülvén, tanuld-meg annak szokásit, mert evvel nyerheted-meg az öreg asszony’ kedvezését. Lassanként mindenen lehet változtatni, csak egyszerre sokat ne akarj, mert az szemet szúr. A’ jövő nyáron majd baraczkot is főzhetsz, de addig érd-meg a’ szilva befőzöttel. Még is – hogy épen e’ részben is panaszod ne legyen – küldök most egy üveggel; de add-át a’ napad asszonynak, hogy én neki küldöm ezt, nem neked; jó lesz egy kis fánkba még a’ télen. A’ macskádat el nem küldhetem, mert itt is szükség van rá; hanem küldöm azt az egérfogót, melly minap a’ férjed’ újjára csattant; tégy-rá egy kis bőrkét, majd kifogja ez az egereket. A’ rokkádat is viszik, csak fonj a’ mennyit lehet, kivált ha napad is azt szereti. Nem vagy már gyermek többé, nem játékról vagy szerelmeskedésről, hanem igazán a’ jövendő boldogságról kell aggódnod; pedig azt gyakran illy kicsinségekkel éri-el az ember. Azt se tartsd, hogy a’ szövetésben nincs gazdaság; ezt csak a’ rest asszonyok állítják, kik mindent munka nélkűl akarnak; de a’ mit az ember apródonként beszerez, egyszerre ugyan sok pénz kell ám érte. Aztán nem nagy városi asszony vagy te, hogy összetedd kezeidet, látogatóba járj, vagy holmi finom munkákon rontsd szemeidet, mellyeket csak czifraságnak tanultok a’ nevelőben, ’s a’ hasznosabb foglalatosságokat még is csak az anyátoknak kell megtanítania. Mi, hála istennek, egészségesek vagyunk mindnyájan; Tili is írja, hogy semmi baja sincs. Isten áldjon-meg, édes leányom, vedd jó neven anyádnak, ki neked igazán javadat akarja, intéseit; ’s a’ napad asszonyt megböcsüld. Fiam uramat is köszöntjük ’s vagyok szerető anyád Rózafi Juliána.
_____________

SZÉKESY GYÖRGY, Z. MÓRICZ BARÁTJÁHOZ.

Zsomba, febr. …
Kedves Móriczkám! Mióta lakodalmamkor vőfélségedben köztünk begyeskedtél, nem is hall az ember rólad. Tán valami jóban töröd te is a’ fejedet ’s még farsang’ végén meg akarsz házasodni. „Ha ezt teszed, jól teszed; majd utóbb megérezed!” de csak a’ nóta mondja ám, nem én, valahogy’ tüledre ne magyarázd szavamat, mert hála istennek! nekem a’ Vízkereszt semmi keresztet nem akasztott a’ nyakamba, mint akkor gondolám. Azt mondják ugyan, hogy a’ házas ember’ ügyét hét tél, hét nyár választja-meg; de azért merem állítani, hogy boldogabb pár mint én és Minka, nem igen találkozik széles e’ világon. – A’ nászról még te nem is tudsz, mert még Tormádon hagyál bennünket; hát most meg-írom – olvasd! Menyhárt bátyám kísért-el bennünket Julcsa leányával, meg’ az ifjú Sárdiék, t. i. most már a’ sógorom. Korán akaránk indulni, hogy még az nap haza érhessünk, ’s ez részint jól is esett, mert a’ bucsúzás’ keservei gyertya-világnál még sem olly szivrehatók, mint napfénynél. Azonban egy kis bajt ez még is okozott; mert a’ mint nagy farkas-bundámban ipam uram’ ölelésére sietnék, vele a’ kis kávés asztalról mindent lerántottam, még a’ gyertyát is, és így sötétben maradánk. „Holnap illyenkor kevesebben leszünk!” kiált ipam uram, a’ többi meg’ bedugá orrát, mert farkasom ez uttal rókát kapott, mellynek illatja reggeli füstölőnek nem igen volt alkalmatos. Minka nehezen válhata-meg szüléitől, mint illyes esetben szokás; én hát míg ő bucsúznék, meg akarám tekinteni künn a’ kocsit, ülést, bakot ’s a’ t. A’ mint a’ félsötétben befogott kocsim’ hágcsójára lépnék, észrevesz a’ lakodalmi czigány-banda, melly már hajnal óta lesett, ’s rárántja lármásan a’ bucsúzó marsot. E’ szokatlan neszre az én lovaim megugornak; még jó hogy beugorhattam a’ kocsiba, különben tán keresztűl ment volna rajtam a’ kerék, ’s a’ kocsis nem tarthatván lovait, azok kiragadtak az udvarról ’s vittek mint forgószél. Az volt a’ szerencse, hogy az út egyenes volt – fel nem dőlénk. De most képzelj, barátom, rémülést! az ölemben egy leány feküdt, aztán én azt sem tudtam, égből esett-e oda, boszorkányságból történt-e? elég az hozzá, hogy ott feküdt, ’s a’ rázós úton sebes nyargalásra eszmélvén, elkezdett kiabálni, lovaim meg’ annál inkább ragadtak. Maig is csodálom, hogy eléggé eszemen lehettem száját befogni az ordítozónak; de mi a’ manó ejtette őt rám? ezt meg nem foghattam. – Lovaim a’ faluvéghez közel csárdába rohantak, melly épen útban van, ’s ott az állás alatt csakugyan megálltak. Én még most is befogva tartám a’ leány’ száját, hogy ne sikoltsa új ragadásra a’ lovakat; a’ mint lámpával a’ sebes benyargalásra megrezzent kocsmáros kocsim mellé fut, ’s „az istenért! mindjárt megfojtja azt a’ szegény leányt —” evvel lármát üt udvarán ’s cselédi is mellém tolakodnak. A’ leány ugyan azon szobaleány volt, kinek a’ minap bankó helyett szerelmi czédulát nyomtam markába, félig ébren, félig magán kívűl: engem meg’ szemmeresztve bámultomban majd a’ guta ütött-meg. Még ez hagyján! de Menyhárt bátyám és Minka a’ másik kocsin utánam vágtattak, ’s engem egy rosz csárda’ udvarán körűlvéve annak szurtos cseléditől, magam kocsijában, az egyszer már úgy is gyanúba vett szobalányt tartva ölemben, a’ legnagyobb tétova közt találának. Mátkám erre bezzeg nem mondá többé „oh semmi!” igenis nagy valamit gondolt, mert sírva fakadt, Menyhárt bácsira borulva. A’ leány észre jövén, kiugrott mellőlem, most már asszonya’ ápolására; de az semmiről hallani nem akart, hanem keserves jajgatásokkal vissza fordulni sürgeté a’ kocsist, ’s engem Menyhárt bácsival, a’ legnagyobb álmélkodások közt ott hagya a’ csárda-udvaron. – „Öcsém! manók’ kezébe került-e sorsod, hogy Vizkereszt óta már csak nem tudsz lábra állni; hanem egyik bak után a’ másikat lövöd? Magyarázd-meg már ujra, mi volt ez?” kérdé ő. ,Én az ülést akarám megnézni – felelék – míg Minka bucsúzott, ’s a’ mint a’ hágcsóra léptem, a’ lármás muzsika ijeszté-el lovaimat; de az a’ leány miként kerűlt mellém? ezt ha felakasztanak sem tudom megmondani!’ – „Jer hát haza, itt ha estig várjuk sem tanúljuk-ki!” ’s mi is csendeskén csak visszahajtatánk az ipamhoz. – Én most még jobban féltem, mint mikor Tormádra citáltak a’ czédula miatt. Lett is bezzeg mérges vita, de én mérgemben szóról szóra nem is emlékezem már rá; elég az hozzá, hogy az egész ház azt kiáltotta-rám, hogy én a’ szobaleányt el akartam lopni. – Ő szegény sírt, én káromkodtam; mert utóbb ennyi baleset nem is csoda ha kiveszi béketüréséből az embert. Megbántam, hogy leányt valaha csak láttam is, ’s eszembe sem jutott, hogy eggyel plane már meg is esküdtem, a’ másiknak meg’ elrablását fogják-rám! Csoda-e, ha ennyi boszuságra az ember egy hétig nem imádkozhatik ahítatosan? „Megengedj, rózsám! én az egész dologról semmit sem tudok” – evvel fordulék boszús mátkámhoz! de ő, rám sem hallgatva, anyjához fordult. Lásd, amice! csak addig jó a’ leány, míg az ember meg nem esküszik vele, azontúl mindjárt durczásabb. Sok tanakodásra végre kisült, hogy a’ szobaleány már én előttem a’ kocsiban volt, hogy ülésünket elegyengesse, ’s holmit a’ zsebekbe dugdosson. A’ mint én felléptem, azon pillantatban ragadtak-el bennünket a’ lovak, ’s ő ijedten ölembe rogyott, ’s most már ugy-e te is érted az egész dolgot. – Férfiak mi is hamar megértők, de az asszonyféle szeret mindenbe kötelődzködni. Utóbb ezek is engedtek, ’s egymást, mint szokás, meg is csókolva, a’ régiek levénk; de most már csak dél felé indúlhatánk-el. Ebédre marasztottak, de én alig vártam, hogy mehessünk, mert utóbb még feleség nélkűl kell haza mennem!
Ha az ember jókor akar érni, későn ne induljon; mert megbánja ha elsötétedik; aztán nem is oda jut, hova akart! – Ha az a’ fatalis leányrablás magát elő nem adja, mi is korábban indultunk volna; de így megkéstünk, pedig holdvilág sem volt, aztán szeles felhős idő. Mi azonban csak hajtattunk jó remény’ fejében, ’s már nem messze voltunk a’ Betekints csárdához, midőn az idő hirtelen megváltozott, ’s vastag köd ereszkedett. Az én kocsim utolsó volt, mellyben én ülék Menyhárt bácsival, a’ középsőn Minka Julcsával, az elsőn Sárdiék. Egy kevéssé mi megálltunk, hogy a’ kocsis lovait letörölhesse, ’s a’ vastag ködben amazok egészen elvesztek előlünk. Azután utolértük, csakhogy a’ homályban nem igen lehetett a’ kocsit kivenni, úgy valami sötét pontként tünedezett előttünk. Egyszer az is megáll, ’s természet szerént mi is. Én leszálltam, hogy megtekintsem őket, ’s mivel szundikálni véltem, egy kicsit megijesszem. Ez perse kevéssé vastag tréfa volt, máskor nem tenném, de most megtörtént. „Ide a’ pénzzel!” beordítám hintajokba, mintha útonálló volnék, ’s azok rémülve sikoltának a’ kocsisra, hogy hajtson. Az közéjök vág lovainak, ’s én majd hanyatt estem, a’ mint föl akarék kapaszkodni. „Mi bajok ismét?” kérdé Menyhárt bácsi. ,Semmi – mondám – egy kicsint bokrosok a’ lovak, megkapták a’ kocsit.’ „Utóbb még felforgatják őket” sopánkodék az öreg úr, és sürgeté utánok a’ kocsist, hogy magokban valami baj ne érje őket. Az előttünk nyargaló kocsi nem igen csillapodott, ’s a’ mint lehetett mi is csak nyomtuk őket, végre falut értünk, ’s én örültem, hogy a’ sebes nyargalásban illy jókor haza értünk. Az előttünk menő hintó behajt egy udvarra, mi utána, ’s megállapodtunk. Nekem más nem volt eszemben csak a’ feleségem, hogy nem lett-e a’ nagy ijedésre baja; alig vártam, hogy hozzájok mehessek. „Már mitől ijedtetek olly igen meg?” szólék nyájasan a’ hintóba hajolva; de ők ismét elsikoltva magokat, eszmélet nélkül ungrándoztak-ki a’ kocsiból. Kevés idő múlva egész udvar talpon volt, és pedig ugyan megtámadólag ám, fejszével, fokossal, puskával. Mi el nem gondolhattuk, haramiák közé jutottunk-e, ’s ők minket gondoltak zsiványoknak. „Édes atyámfiai, mi megadjuk magunkat – mondám, azt vélve, hogy eltévesztvén az útat, valami zsivány-bandára bukkantunk – csak életünknek kedvezzenek;” ’s bevezettek bennünket a’ szobába: de ez semmi haramia fészket el nem árula. Úri kény látszék mindenen, ’s egy tisztes öreg ur, fiastól ’s cselédestől voltak a’ támadók. Itt aztán utóbb demonstráltuk kölcsönösen becsületünket, letevőn a’ haramiás gondolatról; csak azt nem tudtuk-még, miként jutottunk reménytelenűl e’ viszonyos szerencséhez. Én most az asszonyokat kérdém, ’s mondák, hogy ebbe ’s ebbe a’ szobába mentek, hát meg akarám nézni, nincs-e valami bajok? Mind a’ kályhát lepé már hogy hozzájok léptem; de olly ösmeretlen alakok, hogy én egyebet nem tudtam szólni, mint „alázatos szolgája!” Együgyű üdvözletemet amazok is viszonzák álmélkodva, ’s újra hallgatás lőn. „Hát magok is vendégek itt?” kérdém végre tétovámban, kocsmában gondolva magamat. Ők nevettek ’s mondák, hogy plane itt laknak. Én megint nem tudtam, mit szóljak, de Menyhárt bácsi is bejött az öreg urral, kivel ösmerős volt, ’s most világos lön a’ történet. Csak gondold, amice! én mátkátlan vőlegény lettem; Minkáék isten tudja hol jártak, messze tőlünk, itt sem hírök sem hamvok. Az útban elkerűlék, míg mi álltunk, azt a’ kocsit, mellyben én úgy megijesztém az idegen asszonyokat, ’s azóta mindig azt tartottuk hozzánk tartozónak, ’s utána most egy ösmeretlen faluba ’s házhoz jövénk. Az út épen a’ betekintsi csárdánál válik-el, de ki láthatta azt olly sűrű ködben, mikor kivált az előtte menő kocsira bízza magát az ember! Én ki sem akartam fogatni, de nem eresztettek illy sötét éjszakán, hogy még nyakunk is törhetik, hát maradnunk kellett. Nekem átkozott rosz éjszakám volt, ’s már hajnalban kiderülve az idő, útban voltunk az említett csárda felé, hol szállva gondolók a’ miéinket, ’s effective itt is leltük, de a’ legnagyobb zavarodásban szegényeket miattunk. A’ kis Minka’ szemei veresre valának már sírva, ’s egész éjjel nem aludt mint én, ’s evvel dicsekvém is előtte, hogy vigasztalódnék. Én nem tudom mit akar a’ jó ég velünk, de átkozott rosz jelekben kezdtük a’ pályát. Azonban már minden elmult ám, ’s más nap szerencsésen haza érvén, azóta a’ legnagyobb boldogságban élünk; elannyira, hogyha meglátnál bennünket, tudom, megkivánnád sorsunkat, ’s még az idén násznagyodnak hínál. Egy kis scrupulusom van még, de ez nem nagy. A’ múlt napokban t. i. ipam uramékhoz levelet íránk mind a’ ketten, ’s ő a’ magáét nekem meg nem mutatá. Ugy-e nem illett illy titkolódzónak lenni? de a’ rosz irással mentegeté magát. Én perse elhallgattam, mint a’ féle férfi, de mondhatom, hogy ez úttal rosszúl esett a’ hallgatás. Napam asszony is küldött neki már azóta levelet, ’s ezt sem mutatta. Nekem ez nem tetszik. Azonban a’ kiváncsiskodás asszonyok’ dolga, ezen nyugodtam-meg, ’s mind e’ mellett is mi igen elégedve élünk most már. Ha előbb nem, György-napra lássuk egymást. Tudod, nekem az milly nagy napom, kivált az idén. Nem tudom, nem mozognak-e Kenyérdyék? Ettől én nagyon félek, de nem szólok senkinek. Isten áldjon-meg! ha szükségem lesz rád, okosan állj-elő.
_____________

ÖZVEGY KENYÉRDYNÉ, SZÉKESY GYÖRGYHÖZ.

Pusztadomb, febr. ...
Édes Székesy uram! Hogy jövendő kedves élete’ párját az isten nem csak kimutatta, hanem azt már szerelmes hajlékába is vinni megengedte: ezen igen nagyon örűlök, gratulálok egyszersmind a’ boldog új párnak. Kivánom, hogy az isten tartsa-meg egymás’ szeretetében sok számos esztendőkig, boldogul és megelégedve Székesy uramékat. Van szerencsém egyúttal emlékeztetni az urat familiámnak azon törvényes ősi részecskéjére, mellyen az ur most Zsombán, ’s familiája 30 éve már hogy lakik. Nem fog ösmeretlen lenni, úgy hiszem, azon szerződési zálog-levél, mellynek erejénél fogva a’ fenn nevezett jószágocskát az én boldogult atyám az ur’ atyjának 30 évekre 12 ezer ezüst forintban köté-le; valamint tudni fogja azt is, hogy a’ kitett idő-határ f. évi*
folyó évi (idei).
szent György’ havának 24-dikén*
április 24.
egészen kitelendő. Ehhezképest barátságosan jelentem az urnak, hogy én a’ nevezett zálogjószágot most már kiváltani szándékozom, mellynek jövő sz. György’ napján leendő barátságos átadását, általam előbb a’ kitett summának pontos kifizetése mellett, minden pörpatvar nélkűl, az úrtól, mint a’ törvényeket méltánylani tudó embertől, bizodalmasan várom is. A’ ki további becses hajlandóságiba ajánlott, egész tisztelettel maradok, az úrnak kész szolgálója: Liliomfi Ottília, Kenyérdy Ferencz’ özvegye.
_____________

T. TILI, SÁRDI GÁBORNÉ, AZ ANYJÁHOZ.

Sárfő, martius’. …
Kedves anyám! Épen tegnap jöttem haza Minkáéktól Zsombáról; hanem szegény testvéremet ugyan szomorú állapotban hagyám-el. Úgy vettem észre, hogy a’ napa nagy regulában tartja; pedig minden házi dolgok viszásan megy, meg is panaszlá Minka, hogy egy levelében kedves anyám igen megpirongatá; ’s azóta igen kedvetlen. A’ sógor ugyan elég jó embernek látszik; de most nem tudom ahhoz is mi ütközött, olly garabonczás képpel jár mindig, az ember majd elijed tőle. Engem a’ vendégszobájokban háltattak, melly egy kicsint távolka esik a’ többitől, hát a’ szobaleányt kérém magam mellé bátorságul, ’s ez sokat beszélt akkor az öreg asszony’ különködéseiről. Ezer hála, hogy az isten illyektől engem megmentett; szegény Minkának ugyan van elég nyelnivalója. Ő azt mondá, hogy kedves anyámnak ne írjak semmit sorsáról; de én meg nem állhatom, különösen az első napi ottlétemben történt dolgokról hallgatni. A’ sógor t. i. ebéd után egy levelet kap expressus ember által Pusztadombról. Még mind asztalnál ültünk, ő feltöri, olvassa, ’s szemlátomást elsápult,*
Elsápadt.
úgyhogy Minka kérdezné is, tán valami baja van? „Semmi, semmi!” mondá ő remegő hangon, és zsebébe készűlt dugni a’ levelet. ,Különös levél lehet, melly az embert ennyire megzavarja – mondám én – hadd lássam!’ ’s enyelegve a’ levél után nyúlok. Ő lángba borult egész arczában ’s ijedve rejté-el levelét, mellynek még is egy kis darabkája újaim közt maradt. – Most fölkeltünk, ’s én Minkával az ablakhoz megyek a’ szakadt levéldarabkát megtekinteni, ’s ezen olvassuk : „Liliomfi Ottília, Kenyérdy Ferencz’ özvegye.” A’ sógor mindjárt kiment anyjával együtt a’ hideg szobába, honnét egy jó hosszú óra mulva jöttek csak vissza. Azóta mintha mindeniknek az orra’ vére folyna, ’s csak magokban suttognak. Minkát ez eset igen megzavará, hogy mi dolga lehet férjének a’ fiatal özveggyel. Én el akarám enyelegni a’ dolgot, de nem lehetett; aztán csakugyan különös azóta mindenik. Jó volna tán, ha kedves anyám egy pár napra hozzájok rándulna; Minkát ez felette megvigasztalná, aztán a’ dologból is sülne tán ki valami. – Harmad nap múlva mentem haza, de épen jól esett, mert mire beértem este, tele voltunk vendéggel; az volt szerencsém, hogy mind férfiak voltak, kik vadászatra jöttek férjemhez. Asszonyokkal nem tudom mit tettem volna, mert hevenyében semmim sem volt, de férfiaknak egy kis gulyáshús, turós csusza, mindjárt kész vendégség. Most már ismét magunk vagyunk. Holnap épen szapultatni akarok, az idő igen meglágyult, minden fa-edény az eszterja alatt van hó-levet fogni. – Ezekután kedves uram atyám’ kezeit csókolván, vagyok kedves anyámnak, engedelmes leánya Tili.
U. i. Minkának ne mondja ám, kedves anyám, hogy én írtam valamit felőle. A’ férjem is kezeit csókolja.
_____________

LILIOMFI LOTTI, TESTVÉRÉNEK, ÖZV. KENYÉRDYNÉNEK.

Pest, febr. …
Kedves néném! Jól jövendöléd, hogy én Pesten magamat egész betegségig fogom tánczolni. Azonban meg ne ijedj, a’ nyavalya nem halálos ám, csak egy fáradságból származott gyöngeség, ’s már ennek is vége van, úgy hogy tegnap ismét bálban voltam. A’ színházi nagy redoutban csak kétszer voltam, úgy látszik, hogy ide inkább bámulni, mint tánczolni megyen az ember. Az a’ sokféle nép, melly ide gyülekezik tarka vegyületben, valóban kis ideig gyönyörködtetheti a’ szemet, mellynek még is többet árt a’ szerfeletti világítás, valamint a’ tolongás is olly sokaság közt nem legkellemesebb. A’ casinói báloknak nincs párja! ott az ember egészen honn leli magát, még is fény és finom ízlés áradoz mindenen. – A’ dámák itt most többnyire virágos krepp és tüll ruhákban jelennek-meg, de rózsa-színű selymet is láthatni fekete csipkével, ’s a’ fejeken virág-koszorúk divatoznak. A’ minap X. tanácsnoknál nagy álarczos bál tartaték, mellyben mi is a’ nénivel részt vevénk; de én épen akkor nem igen jól éreztem magamat; hanem néni csak eröltetett az elmenésre. Amerikai vad leánynak valék öltözve, de nem sok kedvem volt, mert a’ nagy melegségben, álarcz alatt, iszonyú fejfájásom kezdődött; pedig igen magas szellemű ’s még is elég nyájas mulatság volt. Egy hajós kapitány is volt a’ többek közt, ki majd hogy el nem lopott magával Európába. Úgy szerettem volna vele enyelegni, de tovább ki nem állhatám, el kelle magamat még éjfél előtt lopni a’ társaságból. Annyiszor akartam már kérdezni, ki volt az a’ hajós kapitány; de előre mindig elpirultam, ’s nem merék iránta mind eddig kérdést tenni, hogy majd valamit gyanítanak belőle. Én nem is tudom mi tehet bennem egyszerre olly nagy változást, ha ő utána akarok tudakozódni. Tegnap Ü. generálnál valánk. Egy kelletlen képű, nem is épen a’ legfiatalabb férfi kért-fel cotillonra. Megvallom, nem a’ legfürgébben ugrám ültömből karjára, ’s ha nyilvános lett volna a’ bál, hősöm ez uttal aligha kosarat nem kap: de illyen helyen ezt könnyen sértésnek vehetnék a’ férfiak, hát csak elmentem. Míg másokon vala a’ sor, beszédbe eredénk, ’s nekem tánczosom tetszeni kezde. Hiában! én csak tapasztalatlan leányka vagyok még, egy tekintetre ki nem tudom nézni senki’ képéből is lelkét. Kérdém: az utolsó casinoi bálban jelen fogna-e lenni? ’s ő nem-mel felelt, mert falura hívatalos a’ Húshagyót megülni.*
A nagyböjt kezdetét megelőző utolsó napot ünnepelni.
Úgy szerettem volna tudni – hová? de ha sokat akar az ember tudni, utóbb észre veszik, és ebből más még többet fog tudni, mint maga az ember: hát hallgattam. Én most annyit akartam írni mindent, öltözetről, asztalról; de mindenütt volt tánczosom lebeg előttem fekete frakkban, ’s ha még többet írnék róla, bizonyosan azt gondolhatnád, hogy szerelmes vagyok bele; pedig ehhez nem egy bál kell, néha egész életen-át sem képes az ember valakit megszeretni, hát illy rövid idő alatt? Most már csókollak, édes néném, százezerszer, ’s vagyok szerető testvéred Lotti.
U. i. Épen most hozza a’ nagyságos néni leveledet, mellyben minket Húshagyóra magadhoz kérsz. Engem igen kellemesen lepett-meg ez újság. Nálunk a’ farsang’ vége úgy sem szokott már sokat érni; de falun, úgy hiszem, annál jobban fogjuk magunkát mulatni. Nekem a’ mult báli álruhám még most is meg van, nálad is amerikainé leszek; de ki ne beszéld aztán! Csókollak.
__________________

HORGHY ÜGYVÉD, KENYÉRDYNÉHEZ.

Pest, febr. …
Tisztelt, drága nagysád! Milly kegyetlen ön irántam, hogy mind eddig engem szép testvére felől mély tudatlanságban hagya lenni; pedig minden perczét e’ tudatlanságnak életemből elveszettnek számlálom. Nagysád bizonyosan azt fogja magában gondolni, hogy a’ férfiúi hizelgés ragadtata most velem tollat, ’s gondolatim’ hévmérője, tetteim’ iránya is ez. Oh de csak most ne illyet felőlem, éltemnek e’ derülő szent hajnalában ne! én most alantabb, némábban érzek, mint valaha éreztem; de annál mélyebben, annál valóbban. – Ü. generálnál hoza össze a’ történet Lottival, ’s én magát kérhetem-fel a’ szelíd lelket bizonyságúl, hogy semmit tulságig vele nem tettem. Nyelvem elnémúlt magasztalására; szívem elzárult érzelmeim’ ömlesztésére; a’ legegykedvűbb, a’ legtompább férfi-alakban állék mellette, hogy egy cotillonra megnyerni szerencsém lehete; mert a’ gyanítatlan magas kellemek szokatlanul lepék-el egész lényemet, féltem a’ dicsőhöz föllengeni. – Szóváltásom merő töredék volt, ’s bánásom csak szerény illendőség. Ő engem nem is ösmer; én is másoktól tudám-meg kilétét. Egyszer kérdé: nem leendenék-e jelen az utolsó casinói bálban? ’s ön nekem meg fog engedni, hogy Húshagyóra kegyesen hívó levele zsebemben lévén már, némi fájdalommal mondám a’ hideg nem-et. Engem önhöz régibb hála és tisztelet a’ legszentebb lánczokkal csatol; de e’ keblemben kelő új szenvedély kicsikart belőlem annyi áldozatot, hogy ön meghivásának előleges örömeire, homályt – ha pillantatnyit is – vonjon a’ gondolat, hogy ő nem lesz ott. Mert hiszen ha ott leendene, az utolsó casinói bál-kérdés csupa üres kérdés lett volna, mellyet szépeink gyakran tesznek, csakhogy szavakból ki ne fogyjanak; ’s az önzés’ irígy angyala mint csábít hasonló esetekben! mint szeretjük mi magunkat fő szerepben látni ott, hol személyünknek kivánnók az első helyet! Akármint legyen azonban a’ dolog, megfordultam bár Lotti’ eszméletében, mikor a’ kérdést tevé, vagy nem, – hatott legyen bár csekélységem lelkére némi kis érdekkel, vagy semmikép’ sem: Húshagyóra személyes kézcsókommal vagyok minden esetre udvarlandó önnek tisztelt házánál. – A’ mi Székesynket illeti, nagyon örűlök, ha az érintett napon nagysádnál láthatandom; meglehet, dolgunk iránt a’ legrövidebben foghatunk majd ott vele is végezni. A’ zálog-summát jó lesz minden esetre készen tartani. Addig is magas kegyeibe ajánlott, egész hódolattal vagyok, drága nagysádnak alázatos szolgája: Horghy, ügyvéd.
_____________

ÖZV. KENYÉRDYNÉ, SZÉKESY GYÖRGYHÖZ.

Pusztadomb, jan. ….
Édes Székesy uram! Minap expressus emberem által küldött levelemet kellett az úrnak vennie; de még is válaszát mindeddig nem kaptam. Igaz, hogy a’ dolog nem épen sürgős még, ’s a’ kitett idő-határig ezt reménylhetem is az úrtól: azonban a’ jövő Húshagyó kedden egy utolsó farsangi mulatságra határozva-el magamat, bátor vagyok erre ezennel Székesy urat is, familiájával, tiszteletem mellett meginvitálni. Én, mint új vendég e’ vidéken, jó szomszédim’ ösmeretségét nyereségnek fogom tartani, ’s kivánnám kivált az urat, kedves új párjával együtt, tulajdon házamnál tisztelhetni. E’ kérelmem’ megvetését hát az úrtól nem is várom; csak azt kell meg hozzá adnom, hogy a’ mulatság általában álarczos leend; azaz, minden vendégim, kiket e’ napra magamhoz kértem, álruhában ’s arcczal fognak megjelenni, nagyobb vígalom’ okáért. Vegyen hát Székesy úr is valami ösmeretlen alakot magára, tetszése szerint, ’s én az írt napra a’ legszívesebben várom, feleségével együtt, a’ ki vagyok, az úrnak, alázatos szolgálója: Liliomfi Ottília, özv. Kenyérdyné.
_____________

SZÉKESY GYÖRGY, Z. MÓRICZ BARÁTJÁHOZ.

Zsomba, jan. …
Kedves barátom! Én úgy meg vagyok most szorulva, mint a’ róka, ha a’ tyúk-ólban rácsukják az ajtót. Kenyérdyné ismét rám írt, ’s gondold! Húshagyóra magához bálra invitál. Ez a’ bál pedig maskarás lesz, azaz becsületes képpel senkinek sem szabad bele menni, hanem lárvával. Most már én nem tudom menjek-e, ne-e? Feleségemet addig minden esetre haza expediálom, mert már nem bírok vele, hátha még oda is eljőne ’s megtudná az egész dolgot. Megvallom, ezt nagyon szégyenleném, ’s ha lehet, Kenyérdynét ráveszem, hogy legalább egy esztendőre, ha árendában is, hagyja meg nálam jószágát. A’ kis Minka ugyan elszokott ám már a’ semmiről Vízkereszt óta, most már minden valami neki, a’ mi igazán semmi volna is. Gondold csak! hogy Kenyérdyné’ levelét meg nem mutattam neki, rettenetesen orrolja; pedig hisz’ ő sem mutatá-meg nekem anyja’ levelét, hát tartozom én többel mint ő? Most már mindig hazafelé sí, ’s az ember hamar megunja a’ sokat. Én feleséget is zsákban szeretnék hozni, barátom, hogy ne látná az útat, merre viszik; tán jobban meghúzná magát. Ez az én Minkám tán fölösleg is jó, azért rosz; de engem is szörnyen megzavart ez az átkozott zálog-váltás, ’s a’ házasság azért nem jó, mert ha egyiknek baja van, a’ másik is megérzi, aztán együtt búsul az ember. No majd Húshagyón kivígadom legalább magamat, kivált ha még okosan egyezhetném az özveggyel. Én Angyal Bandinak fogok öltözni, még a’ juhászomat is elviszem, ’s duda-szóval lepem-meg a’ társaságot; tudom, hogy álmélkodni fognak majd rajta. Ha megjöttem, tudósítani foglak, mint ütött-ki a’ bál ’s mit végeztem; add aztán majd te is tanácsodat! Csak azt sajnálom, hogy a’ szánút egészen elromlott, locspocs az út, aztán gödrös; az ember fel is dőlhet. Isten áldjon-meg!
_____________

IF. SZÉKESYNÉ, TESTVÉRÉHEZ, SÁRDINÉHOZ.

Tormád, febr. …
Kedves Tilim! Csodálkozol úgy-e, kedvesem, hogy levelemet Tormádról kapod? Oh az én házi környűlállásim fölötte kellemetlenekké váltak; nekem siratnom kell a’ boldog múltat, míg te, édes Tilim, a’ mindig szebb jövőnek örűlsz. Férjem azon bizonyos özvegytől ismét levelet kapott, ’s evvel is szint’ olly titkolódzó, mint a’ másikkal volt. Már nem is lehet másként, mint hogy ők egymásba szerelmesek; de hogy mért engem vett hát el örökös kínra, azt meg nem foghatom. Csak én Vízkeresztkor ott ne voltam volna Menyhárt bácsinál, még most is boldog volnék; de a’ férfiak csak akkor hagyják magokat kiösmertetni, mikor már bonthatlan lánczokkal csatoltak magokhoz. Szerencsémre kedves anyánk e’ rosz útban is meglátogatott bennünket, ’s látása még keservesebbé tette sorsomat, elmúlt boldog napjaimra emlékeztetvén; úgy hogy sírva borulnék nyakába, kocsiról leszálltakor. A’ napam boszús szemekkel néze, férjem zavarodott lett, azért az elfogadás részünkről igen hideg volt, ’s anyánkat ez mindjárt meg is szomorította. Az öreg asszony ma világért sem eresztett volna konyhára, mindent maga tett látszatos boszúval, csakhogy megmutathassa, milly munkátlan, kényelmes életet viszek én házánál. Ebéd’ végén azt mondá, hogy viseletem csak a’ kényes nevelés’ következése, úgy élek a’ háznál mint egy kis grófné, még is ha valaki lát, azt gondolhatná, hogy a’ legkeményebb tömlöczben tartanak. E’ vád fájt anyámnak ’s nekem még jobban, mert éreztem milly igazságtalan. „Grófnét, kedves nászasszony – válaszola anyám – ne tartson házánál, ’s ha Minka kényesen van nevelve, majd még egy időre haza viszem, hogy megjavítva e’ részben is, ne legyen reá panasz.” Most férjem, ki mind eddig szótalan morzsolgatá tenyerét, neki derülve felszólal: „Jó lesz ám! vigye haza asszonyám, majd Husvétre érte megyek, otthon tán jobb kedvű lesz.” Különösen lepett-meg mindkettőnket e’ váratlan nyilatkozás, ’s anyám e’ pillantatban eltökélé hazavitelemet. Másnap indultunk, ’s napam látván, hogy anyám nem tréfál, félpirulva marasztgata, mikor már be volt fogva; de anyám mondá: „Csak te jer, édes leányom! látom én, hogy nem vagy kedves vendég a’ háznál;” ’s felülénk, napam pedig boszújában nem is köszönve visszasompolygott. Férjem, mi leginkább kínzott, nem is maraszta, egész vidámsággal kivánt szerencsés útat, jó múlatást, megkönnyülve, hogy kocsink udvarából kijáratott. Oh, édes Tilim, ha elgondolom, milly szívességgel forgódott körűlünk a’ napam, midőn engem fia’ számára meg akart kérni, hogy’ dicsérte minden léptemet, mint magasztalta fánkjaimat, mellyek pedig épen ekkor egy kicsint elkelve valának, nekem is másutt járván eszem; mi édesen tudakozgatá, mint csinálom azon omló pereczeket, mellyekhez hasonlót még nem evett; ’s férjem is milly nehezen tuda kiindulni házunktól, hogy elhagyjon kézfogónk után; ’s most látnom kell, hogy napam még konyhára sem ereszt, ez pedig szinte maga küld-el a’ házától: valóban szeretnék még egyszer leány lenni, hogy az illy hizelgő nénikéket elborsolhatnám a’ háztól, ’s az olly szerelmes úrficskák előtt jégszoborrá változhatnám, kik csak látásban, csókban, ’s ölelkezésben tartanak szerelmet, az esküvőig olvadoznak, utána pedig, mivel csak külsőkben keresik a’ házasság’ érdekét – a’ mindennapi egyformaság unalmokra válván – vagy elfásulnak irántunk, vagy zsörtösködnek. Most már két napja, hogy itthon vagyok, ’s anyám, míg férjem értem nem jő, nem is akar haza ereszteni; de én, ha lehet, ezt nem várom, ’s mihelyt új erőt nyerhet lelkem, megkérem anyámat, hogy engedje-meg a’ visszamenést. Ha már benn van az ember, úgy tartom csak evezzen a’ hogy’ lehet, míg végkép el nem űl, mert a’ világra is kell tekinteni. – Csak gondolj újságot! Kenyérdynéhez vagyunk meghíva Húshagyóra álarczos bálba. Ez az, tudod, ki a’ mult ősszel jött tájunkra alföldi jószágaiból, ’s most itt akar meghonosodni; ez az bizonyosan, kinek neve a’ minap férjem’ leveléből ujjaid közt maradt. Reménylem, te is ott leszesz, mert az egész vidék be van híva, ’s így férjem is. E’ váratlan eset engem igen sok érdekessel kecsegtet, azért, bár komoly körülményim illy zajos mulatságot nem igen ohajtanak is, elmegyek. Ti is jőjetek-el, édes Tilim! Ha mód és alkalom adódnék, szeretnék férjemmel egy Vizkeresztnél keservesebb emlékű Húshagyót éreztetni. Csókollak száz ezerszer, szerető testvéred: Minka.
_____________

SZÉKESY GYÖRGY, Z. MÓRICZ BARÁTJÁHOZ.

Zsomba, febr. …
Kedves Móriczkám! Azt mondják, hogy Húshagyó a’ bolondok’ napja, de igaz is, mert az embert hamar bolonddá teszik benne. Halld csak! Vízkeresztkor sok ért; de a’ miken Húshagyókor átestem, hozzá sem foghatók. Az anyám otthon maradt, feleségemet pedig a’ napam haza vitte egy kis időre, a’ mit én igen kedvesen vettem; hát Pusztadombra csak magam menék. A’ maskarám, mint írtam, csakugyan Angyal Bandi volt, az a’ híres zsivány, réz csákánnyal, illendő öltözetben. Még otthon felöltöztem, mert különben megösmernek, gondolám; csak a’ lárvámat nem tettem-föl. Egy kicsint el is késtem; de annál helyesebb lesz rajtok ütni, így okoskodám, aztán hold’ tölte volt, éjjel is úgy látott az ember, mint nappal. Már látszott Kenyérdyné’ kastélya, ’s én, hogy jó előre készen legyek, dobogó szívvel felkötöttem a’ lárvámat is. Egyszer kocsisom visszatekint a’ kocsiba ’s elordítja magát ijedve, aztán a’ bakról le akar ugrani. „Mi baj? mit akarsz?”, kiálték fokost kapva. ,Jaj! kegyelem, szegény fejemnek! – mond hunyászkodva, de még erősebben remegve féltében – hova hajtsak?’ „Nem látod azt a’ kastélyt, gyáva? – felelék – oda járj-be!” ’s kocsisom nagy aggodalmak között visszavonult ülésébe, mellyet már elhagyandó vala, de félelmesen pillogatott néha hátra. Most eszmélék, hogy tán lárvámtól ijedt-el, ’s örültem öltözetemnek, mert már meg nem ösmernek. Én voltam már az utolsó vendég, mert a’ táncz-teremben – a’ mint ott nevezték – pezsgett már a’ sok tarka nép; mondhatom, hogy nyelvben és öltözetben egész Bábel volt;*
Tarkabarka, változatos; utalás az ószövetségi bábeli toronyra, amelynek építése közben az addig egy nyelvet beszélő emberiség nyelve összezavarodott. (1Móz 11, 1–9.)
de nekem nagyon megtetszett az e’ féle mulatság, hálálkodni sem kell benne, mert az ember úgy sem tudja mellyik másik? Csinosan felöltöztetett juhászomat is elhoztam a’ bakon, ’s most együtt, ő dudájával én fokosommal, megállánk az ajtóban. Eddig még jól ment; de itt én elrikkantván magamat, ő megeresztve puffadt dudájának hatalmas bordóját, benyitók az ajtót, ’s az egész szoba ránk bámult. Irtam úgy-e, hogy lesz majd álmélkodás, de én cseppet sem confundalódva középre ugrottam, ’s eljártam, a’ mint csekélységemtől csak kitelhetett, egész méltósággal a’ kanász-tánczot. Taps követte minden ugrásomat, ’s ez engem még inkább tüzelt; de már lélekzetem fogyott, lárvám alatt meg’ szakadt már rólam a’ veríték, féltettem hogy elázik, hát egy mellék-szobába tértem hűtőzni. Egy vén czigány asszony volt itt, és egy kis furcsa leány, ruhája falevelekből, tollakból és gyöngyökből volt össze fűzködve; nekem ez nagyon megtetszék, ’s kérdém tőle: hol laknék? „Ah! messze – válaszola – a’ himalajai hegyek közt!” Én a’ Kistűkörből sehogy sem emlékeztem,*
Losonczy István református teológus, pedagógus mintegy 70 kiadást megért Hármas kis tükör című tankönyvéről van szó (Hármas kis tükör, melly I. A’ szent históriát, II. Magyar országot, III. Erdély országot, annak földével, polgári-állapatjával, és históriájával, gyenge elmékhez alkalmaztatott módon, a’ nemes tanúlóknak, summásan, de világosan elő-adja és ki-mutatja, Pozsony, Landerer Mihály, 1773).
mellyik vármegyében volnának ezek, hát nem tudtam rá semmit felelni. Most a’ czigány asszony jött hozzám ’s mondá: „Elfáradtál, Bandi, úgy-e?” Ennek igen ösmerősnek kell velem lennie, minthogy csak így per te ’s tu*
Tegeződve.
beszél velem, gondolám, tán csak a’ feleségem, mert hisz ő is itt lehet azért hogy velem nem jött. ,Hát asszonyságodnak tetszik engemet ösmerni?’ kérdém egész böcsülettel. „Oh igen! hogy’ is hínak csak?” ,Székesy Györgynek, szolgálatjára.’ „Jó hogy tudom, neked én valami szerencsét mondok!” evvel megfogá kezemet ’s más szobába vitt. Itt lelárvázta magát*
Levéve a maskarát (jelmezt, álarcot).
’s egy szép fiatal asszony kép tűnt-elő a’ vén lárva alól.
„Én a’ házi asszony vagyok.”
,Örülök hogy szerencsém lehet…’
„Rég vágytam már e’ pillantatra, mellyben megösmerkedhessünk.”
,Részemről a’ szerencse!’
„Reménylem, kapta az úr levelemet…?”
,Igen! –’ ’s most lépteket hallánk, hát intésére lárváinkat ismét feltevők. Csak gondold, amice! a’ napam jött lárvátlan ijedt képpel, de meglátván engem, visszafutott. A’ táncz-szobában hallható tolongás és lárma támadt. „Valaminek kellett itt történnie” mondá a’ házi asszony, ’s kiment, hogy megtekintse. Én magam maradék, de hogy vissza nem jött, kiballagék én is lárvás képpel a’ táncz-szobába. Már az be volt csukva ’s egy lélekig kitakarodva minden belőle. Megvallom, magam is meghökkentem, ’s zavarodtomban lekaptam lárvámat, mert mindig csak jobb, gondolám, ha a’ maga képében látják az embert, – ’s ím! az oldalszobából hozzám fut rémülve az a’ kis tarka ruhás leány, hogy az istenért szabadítsam-meg, mert mindketten elveszünk mindjárt; zsiványok ütöttek a’ házra, a’ többi szétfutott, ő bennszorult ’s mindjárt ránk törik az ajtót. Ez a’ feleségem, úgy gondoltam; különben mért futott-volna illy bizodalommal hozzám? aztán el sem véthetett, mert már ekkor lárvám nem volt; hát csak megkaptam ijedve ’s vittem hátra, hol előbb egy kis ajtót vettem észre, melly az épületből bizonyosan kivisz, ’s ezen csakugyan a’ kertbe jutánk. – „Most merre?” kérdém. ,Akárhova – monda – csak innét el, mert sokan vannak, tán az egész falut felgyújtják. A’ kertből kiérénk az udvar’ hátuljára, ’s elől nagy tolongás, zavar látszék, mellyre kis társom karomon még inkább elijedt, úgy hogy már magam is majd megszeppentem. Három kocsit lelénk itt befogva, indulásra készen, ’s az én kis félénk lárvásom elszökésre késztete, mellyre a’ kész kocsikkal, a’ legkivánatosabb alkalom kinálkozék. Beugrám hát egyikbe, mert a’ magam lovait eddig tán el is foglalák a’ zsiványok, ’s az ólak körűl is nagy nép-tolongás volt. – „Hajts!” kiálték a’ szűrébe burkolt kocsisnak. ,Én a’ vármegye’ hadnagyát hoztam,’ mond az kétkedve. „Indulj a’ vármegye’ nevében! – rárikkanték keményen – én is zsiványokat űzök, mennem kell!” ’s ez elszánt parancs siker nélkűl nem maradt, mert kalap-emelve ülésébe igazodék a’ megszeppent pór, ’s lovai közé vágva kevés perczek alatt eltünénk a’ kastélyból. Zsombának tartánk, ’s egy hintó mellett vágtata-el kocsim, mellyet nagy bámultomra a’ magaménak ösmerék, de a’ sebes nyargalásban sem tisztább felösmerésére, sem megállítására időm nem vala. Azonban a’ sebes hajtás közben kerekünk egy gödörbe bukván, a’ hátulsó tengely ketté törött ’s meg kelle állnunk. Leszállánk, de kocsisom, ’s az ijedelmeiből oldódó leány még most tekintének-meg jobban, ’s rémültökben egyszerre kiáltának. Társném segítségért kiabált, de a’ kocsis szekerét lovát odahagyva illant, a’ merre lehetett. Az előbb elhagyott hintó most ismét utolért, ’s csakugyan a’ magamé volt, ’s benn egy asszony maskara. „Megállj!” rivallék előre a’ kocsisra, de az lova közé vágott, az asszony meg’ el kezdett sikoltozni. Szerencsére még jókor megkaphatám zabláján az első lovat ’s megállítani a’ kocsit. Az asszony ki akart ugrani, de én még a’ másikat is beültettem magammal együtt ’s Petinek indulót kiálték, de ez akkor már leugrott a’ bakról ’s én a’ két ájuldozó maskarával magam maradtam. Én nem tudtam, Lucifernek nézett-e ma engem minden, hogy ennyire iparkodnak menekedni, a’ hol csak látnak. Az a’ tarka ruhás leány is előbb segítségemet kéré elszöktetésre, ’s most rémültében tőlem ájuldozik. Ruhám ’s tetemes fokosom, hogy illy zsiványos zavarban rémíthetének, eszembe sem jutott. Nem volt más mód, mint magamra vállalni a’ kocsisságot, ’s haza hajtani nyugodalomra ebből a’ zűrzavarból, mert már úgy is közel valánk. Csendesség volt nálunk, mert még aludtak, de egy kiáltásomra talpon volt, cseléd, eb, minden. Világot hoztak, ’s én maskaráimat leemelém, mert a’ kocsin csak nem hagyhattam. Ottben egyik – a’ feleségem’ hangja – nagy bámulva rám néz, ’s „hát te vagy?” kérdé lelárvázva magát,*
levéve a maskarát.
’s effective Minka volt, de a’ tarka ruhásra iszonyú bizonytalan pillantatokat vete. Az is lelárvázva magát, egy ösmeretlen szép leány vált belőle, kit Pusztadombon feleségemnek gondolék. De minek is az a’ lárva, hogy az ember egymást meg ne ösmerje, ha akarná is? én fogadom, hogy soha semmi Hushagyó’ kedvéért maskarás bálban Angyal Bandi nem leszek! mennyi zavar ez most már! Épen úgy tetszett, mintha én megint leány-rablásba elegyedtem volna. Minka semmi-ével most is csak hallgata; de annál keservesebb sírásra fakadt, szegény anyám meg’ azt sem tudta ébren van-e vagy álmodik? „Megengedjen, rózsám! – mondám az ösmeretlen kisasszonyhoz egész tisztességgel – én róla nem tehetek, maga késztete hogy szökjünk-el, köszönje, hogy a’ zsivány-vitából szerencsésen kimenekvénk; azt mondhatom, hogy itt jó emberek közt van!” Most új nesz támadt az udvarunkon, ’s én bundát kerítvén nyakamba, kimenék megtekinteni. Néhány lovag volt, ’s egy vitéz kivont karddal, még most is maskara ruhában, tűzzel-lobbal nekem jő, hogy hova tettem a’ leányt? Mondtam ugy-e? hogy lány-rablásba kevernek ismét ártatlanul. ,Ott benn van.’ felelém egész hideg vérrel, ’s ő „hah rabló!” felkiáltva, berohant a’ szobába. Ennek sem sok nevelése lehet, gondolám; azt csak meggondolhatta volna, hogy más’ házánál nem illik illy lármát csinálni, aztán sem kérd, sem hall, csak berohan, a’ nélkűl, hogy tisztességgel kopogtatna. A’ többi vármegye’ hajdúi meg’ azt kérdék: hol a’ zsivány? Most már értse őket az ember, utóbb még elfognák az embert Angyal Bandi’ képében, – az az átkozott maskara! Ottben azonban bezzeg szelidebb lett az én vitézem, még engem is meg-ölelt, aztán annak a’ kisasszonynak csókolt kezet, pedig anyám is ott volt, kit még is csak jobban illetett-volna az efféle. Mondtam úgy-e, hogy nincs nevelése! Minka a’ hideg szobába ment sírni, el nem gondolhattuk hogy mi baja? – Hanem most már értsd-meg te is a’ dolgot. Nekünk sok szóba került míg tisztára jöhettünk; de ha az ember valamit ért, előadhatja kevéssel is a’ dolgot. Te hát szerencsés vagy, mert mindjárt röviden megtudhatd az egész dolog’ mivoltát. Midőn én pusztadombi utamban a’ lárvát föltettem, kocsisom arra a’ gondolatra jött, hogy urát valaki a’ kocsiból kidobta, ’s mivel épen ez idő-tájban Selem Pista híres zsiványt nyomozák a’ környékben, engem egész hiedelemmel annak a’ képében vitt a’ bálba, hol, mint elmésen gyanítá, az összegyülekezett uraságokat akarná kirabolni. Ezt ő el is beszélé a’ kocsisoknak, ’s kevés időre tele lett az egész falu, hol épen az üldöző hadnagy is legényeivel volt, a’ hírrel, hogy Selem Pista Kenyérdyné’ vendégei közt van, mert úri ruhában máshol is már sok csínyokat követett-el. Lassanként a’ konyhába, onnét a’ szobába is elterjedt a’ hír, ’s midőn a’ fél falu fegyveresen, ’s a’ hajdúk körül fogák a’ házat, zavarba jött az egész bál, a’ vendégek kifutottak, rám csukva a’ táncz-terem’ ajtaját, míg a’ mellék-szobában én Kenyérdynére várnék, ’s magam maradtam a’ történetesen benn felejtkezett tarka kisasszonnyal. Ez szegény zavarodtában azt gondolá, hogy künn vannak a’ zsiványok, hát engem kért ijedve, hogy menteném-meg. Azt már tudod, miként ugránk-ki ’s hajtattunk Zsomba felé. Nota bene! azt is gondolák, kocsisom után, hogy engem Selem Pista valahol az útban agyon ütött, mert Kenyérdyné is, kivel beszéltem, engem soha sem látott, ’s azt gondolá, hogy Székesynek csak fortélyból adám-ki magamat ’s ott nyomban agyon lőttem volna, ha segítség nem érkezik. Ezen híren hát a’ szegény feleségem rendkivüli rémülésbe jött, ’s fogatott rögtön, hogy otthon megtudhassa a’ dolog’ mivoltát. Lám még is csak áldott lélek ő! Azt is tudod, hogy’ akadtam össze vele, ’s mint tettem mellé ’s vivém vele haza az ösmeretlen kisasszonyt. A’ kocsisok, mivel már fejök tele volt, Selem Pistától ijedtek-el bennem, valamint a’ kisasszony is akkor kezdett gyanakodni ’s rémülni. – Otthon szegény Minka ismét azon busult-el, hogy én megint leányt loptam, ez a’ leány pedig volt Kenyérdyné asszonyom’ testvére, ’s az a’ szeles ur, valami Horghy nevű pesti prókátor, ki ezt a’ kisasszonyt Pesten a’ farsangon látta egy nagy nénjénél létében, ott bele szeretett, ’s most reménytelenül itt vele összejövén, ’s ellopottnak vélvén, csakugyan igazsága volt még is, hogy olly lármát ütött. Igy megértvén egymást, ők haza mentek Pusztadombra, ’s mi magunk maradánk. De Minka csak nem akart földerülni sehogy’. Én hát elővevén férji auctoritásomat, vallatni kezdém, mi baja, mert e’ bizonytalan sötét képet tovább már nem tűrhetém, ’s ezentul sehol is, de különösen házamnál maskarás bált játszani nem akarok. Látván most ő is, hogy nem tréfálok, majd hihetlen tökélettel jelenté, hogy addig nyugodt nem lesz, míg Kenyérdyné’ leveleit nem láthatja. Én sem tünődém soká, e’ percz választó lesz, gondolám, aztán előbb-utóbb ki kell a’ dolognak sülnie, jobb egyszerre átesni a’ zivataron, mint soká félni a’ mennydörgető távol vésztől, melly ugy sem kerül-el bennünket: nyúlék hát tüstént fiókomba ’s némán, de, megvallom, dobogó szívvel átnyújtám a’ levelet. Ő is sápadt lett, ’s ez engem megijesztett; de lassanként igézőbb rózsák válták-fel a’ sárga halál-színt arczán. „’S csak ennyiből áll az egész dolog?” kérdé, visszaadva az összehajtott levelet. ,Csupán ennyiből’ felelék lélekösméretesen. „Oh ez semmi!” válaszola leírhatlan nyájassággal az angyal, ’s nekem a’ rég hallott drága hang Vízkeresztet bájolá-vissza. Lásd, amice! az ártatlan jó kis lányból még is csak áldott szelíd nő váland, ’s a’ ki tagadná, hogy ez nem egy legfőbb kincse az életnek, annak büntetésül nem kívánok egyebet, mint egy örökös rideg agglegénységet. Húshagyó engem ismét e’ tapasztalásokkal gazdagíta: Primo, az asszony mindent szívesen eltűr, csak viszonyos szerelmét hagyják bántatlan; secundo, titkolódás, bizodalmatlanság, legöldöklőbb angyali a’ házaséleti boldogságnak; tertio, ha az ember tulajdon képét nem szégyenlheti a’ világ előtt, maskarát ne tegyen rá, mert a’ kétszínűség semmiben sem jó. Én ismét boldog, ’s úgy hiszem, örökké boldog vagyok szeretett kis Minkám mellett. Én őt csak avval a’ fatalis zálog-váltsággal féltém szomorítani, ’s ő erre azt monda: „oh semmi!” Egész birtok nehezen ér többet a’ váltságpénznél, mellyel most, ha kezünkbe kapjuk, azon részecskét, melly neki jutand, hasznosan elintézhetjük, ’s ebben effective igazsága is van neki. Holnap mindjárt ipam uraméknak is megírom az egész dolgot, Kenyérdynével pedig végzek, ’s evvel punctum. Viszontagságom által legalább azt nyerém, hogy két nagy napom lesz ezentul minden esztendőben, t. i. Vízkereszt és Húshagyó. Egyiken kezdődött, másikon örökre biztosítatott hanyatló házi boldogságom. De meg is fogom őket becsülni, ’s ezentul névnapomnak minden czeremóniáival őket tisztelendem-meg. Légy boldog, mint én.
______________

IFJÚ SZÉKESYNÉ AZ ANYJÁHOZ.

Zsomba, febr. …
Kedves, édes Anyám! Húshagyó engem a’ legboldogabb asszonnyá tett ismét. Férjemnek uram atyámhoz írt leveléből fogja olvasni, kedves anyám, az én haszontalan gyanakodásom’ okát. E’ változás, úgy hiszem, nekünk hasznunkra leend. 30,000 forint kész pénzen szépen helyre hozhatjuk gazdaságunkat, melly itt Zsombán úgy is helyre hozhatlan volt. Ez ügyben kikérjük kedves atyámnak is bölcs tanácsát. A’ húshagyói zavart a’ tőlünk visszamentek, úgy hiszem, elég bőven megfejték az ott maradtak előtt. Horghy ügyvéd ’s Kenyérdyné’ testvére Lotti, a’ mint hallom, Husvétre megesküsznek, mert a’ fiskális ur nem szeretné, ha kis vad-leányát még egyszer ellopnák. Házunknál egészen megfordult minden. Férjem a’ legbizodalmasabb, a’ legmelegebb érzelmű barát, ’s napam asszony is egészen megváltozott. Én neki Húshagyó óta kedves leánya vagyok, ’s viszont szíves anyát tisztelek benne. Mondja mint fájt neki, hogy a’ minap engem kedves anyám haza vitt, ’s nem is reménylette dolgainknak illy jóra fordultát. Őt is csak az a’ zálog história tette, úgy hiszem, olly zsörtössé, restelvén, hogy régi fészkétől meg kell válnia. Pedig én úgy tartom, ez nekünk hasznunkra lesz. Itt, azt tudom, soha építeni nem fogtunk volna, illy füstös óságban lakni pedig nem nagy szerencse. Alig várom hogy kiköltözzünk belőle. Pusztadombról vártam kedves anyámat, de a’ mint hallám, nagy főfájása ’s az esős szeles idő nem engedék jőni, ’s akkor már meg is nyugtaták állapotunk felől. – Ha jobbra fordul az idő, legyen szerencsénk. Holtig engedelmes leánya: Minka.
Kovács Pál.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.