HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ RABLÓ.

Vitorlaszárnyakon
A’ sajka elröpült,
A’ sajkán gazdagon
Ékes menyasszony ült.

Menyasszony, ifjú ’s szép,
De vőlegénytelen;
Orozva vitte őt
Rabló vad tengeren.

A’ rabló szótalan
És zordon férfi volt,
Csak nem midőn a’ bús
Fogoly felé hajolt.

Szelíd és csapodár
Ohajta lenni ott,
De látszék rajta, hogy,
Bár kért, akarhatott.

’S szilaj fájdalmiban
Borzadva kebele,
Az elszánt ifju hölgy
Átokkal felele:

„A’ tenger’ habjai
Nyeljék el fejedet,
Rabló, ki rám vetéd
Átkoztam kezedet.

A’ tenger’ szörnyei
Tépjék el testemet,
Ha nálad valaha
Felejtem férjemet.”

________

’S a’ parton, melly felé
A’ gyors hajó repült,
A’ halvány homokon
Két játszó gyermek ült.

Csigákból hallgaták
Tenger’ zúgásait,
A’ rabló megörült
Így lelni fiait.

„Apám! kiáltanak,
Szemlélve a’ hajót,
Hoztál kardot nekem
’S édes piros bolyót?*
Bogyót.

Hoztál-e büszke mént,
És mézes kenyeret,
Zengő arany madárt,
És czifra szekeret?”

,Asszonyt, egy ifjú nőt,
Hoztam közétek im;
Kérjétek őt anyúl,*
Anyátokúl (anyátoknak).
Kis árva gyermekim.

Kérjétek, ápoló
Hogy légyen a’ helyett,
Ki föld alatt korán
Lelt gyászos lakhelyet.’

’S a’ fürge két fiú
Most föltekintenek,
De ah a’ várt anyán
Nem jóra sejtenek.

És súgva szól egyik:
„Apám! a’ hölgy beteg;
Nézd, arcza halovány
És tagja reszketeg.

’S keserve a’ beteg
Csigának drága gyöngy:
Anyánk’ szemében is,
Nézd, fagyva áll a’ köny.”

_________

Kietlen szomorúk
A’ hölgynek napjai,
Rémséggel iszonyúk
Éjének álmai.

Csak gyilka űzheti
Rablója’ ostromát,
Ki kérni megszünék
’S erőszakosra vált.

„Vagy tőlem hű ’s örök
Szerelmet elfogadsz,
Vagy nálam zordonabb
Gazdának kezet adsz.

Hazádtól távolabb,
Téríthetetlenűl,
Áron bocsátlak el
Vad úrnak örökűl.”

Haraggal így beszél
A’ zordon, ’s vízen át
Folytatni távozik
Embervadászatát.

_________

Egy kis sziget’ fokán
A’ rabló’ háza van,
Magas sziklák alatt,
Sugár fák’ árnyiban;

Álmokba ringatott
Szél ’s hab’ zugásinál,
De fel-felriadó
Ha szél ’s hab víni száll.

Előtte a’ vizek’
Végetlen árjai:
Ah olly végetlenek
A’ rabnő’ kínjai.

Ki adja vissza őt
A’ szívnek, mellyre vágy?
Hajh dulva ’s messze van
A’ szűz menyasszonyágy!

Ki oldja meg nehéz
Sorsának lánczait,
’S a’ még sulyosbakat,
Jövője’ gondjait?

_________

A’ tenger sivatag,
Halottan áll a’ part;
Nem tudni, szép időt,
Vagy vár-e zivatart?

A’ csüllő sír, csapong
A’ puszta habokon;
A’ hölgy elszántan ül
Egy lenge csolnakon.

„Vagy élek, vagy lelem
Habokban síromat,
De vissza ragadom
Rablómtól magamat.

Megváltom eltiport
Szerelmem’ eskeit,
Mindenható! vezesd
A’ hűnek kezeit.”

Indúl, elmenne ’s ah,
Rendítő látomány!
A’ két fiú szalad
A’ távozó után.

Kezét nyujtván egyik
Eseng olly szívesen:
„Vígy, oh vígy minket is,
Sétálni tengeren.

A’ tenger szép özön,
Szellője lengeteg,
Tündöklő habjai
Olly lágyan rengenek.”

De könyben elborult
Szemét a’ második,
A’ nőre szegezi,
’S ekkép rimánkodik :

„Ne menj el, oh anya,
Vagy vígy el engemet,
Ki ád nekem, ha mégy,
Jó szót és kenyeret?”

A’ megszánt két fiút
A’ bús hölgy felszedi,
Alig tudván miért,
’S mi végét érheti;

Forgatva egyedűl
Ön gondolatjait,
Vágyának új utat
A’ végtelenbe nyit.

’S a’ sajkát fölveszik
Nagy tenger’ árjai,
Nyom nélkűl vesznek el
Távolban útai.

_________

A’ tenger iszonyú
Ha mélyét fölveti,
Midőn hullámait
Vad szélvész kergeti.

Ha feldult síkjain
A’ barna zivatar
Élőt ’s halottakat
Éjével eltakar.

Ki az, ki háladón
A’ partot öleli?
A’ parton tán honát
’S övéit fölleli?

Ki az, ki úgy örűl
Menthetni életét?
Az éh tengerben az
Nem hagyta mindenét.

A’ rabló az, ki most
A’ partra felköszönt,
Alig hogy elhagyá
A’ gyilkoló özönt.

Népet ’s kincset hozott
Nejének dús jegyűl,
Azt vélve, feledi
Búját, ha kincse gyűl.

A’ tenger elvevé
A’ tenger adta jót,
Hullámsír temeti
A’ kincset és hajót.

De megvan, úgy hiszi,
Legdrágább kincse még,
A’ hölgy, kit semmi ár
Megvenni nem elég.

Megvannak gyermeki,
Az édes két fiú,
Hozzájok fut, rohan
’S enyhűl szivén a’ bú.

_________

Derülten áll a’ part
Nap’ enyhe sugarán,
A’ tenger elsimúl
Lezúgott vész után;

De tört hajó ül a’
Mosolygó partokon,
Holtaknak teste úsz
A’ tűkörhabokon.

’S a’ rabló megleli
Üdvének romjait,
Holt halvány testeket
A’ nőt és fiait.

A’ sárga fürtöket
Iszap keverte be,
Iszappal éktelen
A’ szép hölgy’ kebele.

’S ő ott áll mint szobor
Merő fájdalmiban,
Fájdalma olly rideg,
És olly határtalan.

Vadúl átnézdeli
A’ messze levegőt,
De sem tenger, sem ég,
Sem föld nem szánja őt.

Ott ég mint tört hajó
A’ tenger’ közepén,
Kit villám gyujta meg
Viharnak éjjelén.

Jámbornak bajban írt
A’ múlt’ emléke ad;
Őt bűnök terhelik
És gyilkos öntudat.

Vörösmarty.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.