Hő szív, árva lant csekély sajátom.
A’ szerencse ezzel álda-meg;
Van hazám, van érzeményvilágom,
De felette gyász ború lebeg,
Égi fény kevés mosolyg-le rája,
Hogy derülne zordon éjszakája.
Hő szivemben él a’ nagy kivánat
Boldogulva látni Hunniát,
’S tudni, hogy miatta lassu bánat
Nem zavarja senki nyúgatát,
Tudni, hogy fölébredt szenderéből,
És kigyógyult százados sebéből.
Árva lantom’ árva hangzatában
Érzelem ’s dicsőbb kor’ álma zeng,
’S honfi tűzzel ihletett dalában
Végfohászul ajkam így eseng:
Szállj, oh elmefény’ örök sugára!
Boldogítva a’ magyarhazára.
Bústavi.
