Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 N. helységben két szegény ember lakott, kiket a’ történet szomszédokká, a’ köz inség ’s még inkább a’ szívreható együgyüség atyafiakká tett. Czigánytalan lévén a’ falu, ők foglalák el annak egyik végét, hol parányi sárházaik, a’ földanyának két csodálatos buborékai, egymás mellett szép frígyben állottak. A’ bugaczi csárdáéhoz hasonlatos bogárhátú fedél, melly eredetileg gyommal fedetve ’s a’ tavaszok’ lanyha szellőiben koronként felviritva, idővel egész tündérkertté változott, most, midőn az ősz’ fanyar leheletében díszeit elhullatá, úgy állott gordontól ’s labodától^* borzasan az égnek, mintha segítségért akart volna felkiáltani. Ehhez a’ rozzant, ki ’s behorpadozott falak’ fakó oldalai, a’ másfél arasznyi, lantornától homályos ablakok, ezen kétesen pislogó szemei a’ háznak, nem fölötte vigasztaló tekintettel örvendeztetheték a’ fáradt utazót: enyhelyet az itt hiába reménylett. Egyébiránt a’ két ház tökéletesen hasonlék egymáshoz, azon csekély különbséggel, hogy a’ magyar’ házak’ módjára, egyik homlokkal, másik háttal állt az útnak; utczának kell vala mondani; de ők nem laktak utczában, viskóik azon hosszú sort fejezvén be, melly a’ falu’ testéből egy nagy kacsiba lábként messze kinyújtózott. Mindenik házhoz, mint illik, kertecske is tartozott, nem sokban különböző a’ ház’ fedelétől; bennök kizárólag paraj ’s a’ halovány seprű véletheték uralkodni, hacsak a’ hatalmas úri tök, melly egy boldog emlékezetű szilvafának száraz ágaira fölkapaszkodék, jelét nem adta volna, hogy a’ növények’ ezen köztársaságában valami nemesebb is találkozik. – Mi boldog nép, fogják felkiáltani olvasóim, melly illy kevéssel beéri; milly példátlan példája a’ megelégedésnek! Vagy talán – fogják némellyek gondolni – ezek a’ legkétségbeesettebb emberek, kik egy két garasért készek volnának embert akasztani, kiknek magoknak a’ halál csak jó tétemény lehet. – Azonban, oh gyarló emberi találgatás! mi messze járnak ezen képzeletek a’ testi valóságtól; a’ miről azonnal meg leszünk győződve, ha a’ tanya’ kebelébe egy futó pillantatot vetünk. Ott ugyan is egy törött fazék’ alján pislákoló mécs’ világánál a’ szoba’ közepén szűreikre telepedve két emberalakot látandunk, kik épen vacsorájokat költik. Mindenik előtt az imént magasztalt kertnek fejedelmi terméke, egy egy jó darab sűlt tök áll, mellynek vékonyra vájt héja jelenti, hogy a’ vacsora vége felé halad. Közben egy öblös kobak^* kinálkozik a’ kora szüretnek már csipős nedvével, mellyből mindenik torkának saját mértéke szerint amúgy látatlanban részesűlgete. A’ kobakra nem sokszor kerűlt a’ sor; de bágyadt kótogása mutatá, hogy egy két lelkes vonás tökéletesen megfelelt a’ czélnak. Az evés ívás egyébiránt minden mohóság nélkül esék, egész ázsiai komolysággal ’s érdemes hallani, minő beszélgetés fűszerezte azt. – Biz’ úgy! János koma, szólt legelőbb is a’ gazda, kit, mert görbe lábú vala, Lőcsláb Jakab^* néven ismere a’ környék. Ezen bölcs felszólalás után ismét hallgatás következett, mély titok fedezvén, mit kelljen azon nagy jelentésű igékből érteni. De Lőcsláb lenyelé falatját, illendően leöblíté azt ’s folytatá a’ szót: Mondom kednek János koma, az nem volna tréfaság. – Bizony nem! vigyorga rá Jankó, ki Röhöginek hívatott idomtalan nevetéseiért ’s ki már maga sem tudta, mi a’ becsületes neve.

„Ha még egyszer oda juthatnék – szóla tovább Jakab ’s társam is akadna, kinek amúgy emberűl helyén a’ szive – János koma ekkor tátott szájjal rá mereszkedett, mintha gyanítaná, hogy ez a’ felszólítás tán őt is illetheti – ha egy igazi barátom találkoznék, csak be búnám én a’ hegy’ oldalába, hol az aranypor terem.”

„Aranypor!” eszmélkedék Jankó egy még hatalmasabb vigyorgással.

„Mondom koma, hogy aranypor, de mennyi! millyen kiapadhatlan bőséggel! De hiába egy ember csak egy ember, ha még ollyan derék is!”

„Bizony derék ám!” monda János, ki társának többnyire utósó szavaiból szerkeszté össze gondolatjait. ’S ez esetlen válasz minden egyebet kivetkeztetett volna magas reményeiből csak Lőcsláb Jakabot nem; igen ismerte ő sorsosa’ eszének csodálatos tekervényeit; azért terve ’s czéljai’ sürgetésében el nem csüggedett. Legelőbb is egy tündöklő képét állítá fel a’ jóllétnek, az az jól lakásnak, melly merényök’ sikeres kimenetelét követendő vala. A’ gombóczók még egyszer akkorák leendenék élénk rajzolása szerint, mellyekre János koma elragadtatásában borzasztó nyilatú száját már is tátogatá; a’ húsétel mellyet most csak nem egyedül jó hírből ismertek, ezentúl mindennapos a’ háznál: disznótorok, kolbász, hurka a’ káposztában, véres kásával töltött gömböczök mint egy egy szakasztó. Ezen fölűl – csak igen későn kerűlhete rá a’ sor – egy tágas épűlet, téres udvar, teli csűr és pincze, hatalmas asztagok, és kazalok a’ szűrűn, baromfi annyi mint a’ légy, ’s végre, – mert ennyi gazdaságba asszony is kelle a’ házhoz – feleség.

Jankó’ röhögései rettenetesek levének, annyira magán kivűl ragadá őt a’ fényes előadás, ’s Jakab érzé, hogy az időpont, mellyen komája’ tehetségeinek ura lehet, elérkezék; ugyanazért, hogy lelkesedésének irányt adjon, így végzé beszédét; „De hasztalan, ember kell a’ gátra: a’ hegyoldal ide nem jön, ha csak mink oda nem megyünk. ’S a’ hetven hetedik’ öreg apám’ lelkére mondom, a’ ki ha szinte szegény volt is, de egy szikrával sem becsűletesebb; – ha még egy illy ember találkoznék mint én, ’s ekkor félig fölemelkedék, bal kezével derekát támasztva, jobbjával mellére dobbantván – tudom azt az egyet, hogy ma holnap nem csak tökkel élnénk.” Végezé ’s egyszersmind falhoz hajítá a’ üres tökkérget, mellynek ízes sárga belét már kirágta volt.

Már ezen hathatós ízgatásnak ellent nem állhata Jankó, felállott egész hosszában, vagy inkább széllességében, mintha mondaná: „itt vagyok, hova menjek veled?” de csak hamar észrevevén, hogy komája ülve is majd akkora mint ő, ismét vissza telepedék ’s durva daczos hangon kérdé: no hát mikor menjünk?

Lőcsláb tökéletesen meg vala elégedve szónoki remekével; de még egy feladás maradott, tudniillik az út’ nehézségeit is előterjeszteni, részint azért, hogy azok Röhöginek ne legyenek egészen meglepők, részint talán, hogy önbátorszivűsége, melly inkább szóból, mint valódi bizodalomból, állott, komája’ isméretes rendithetlenségén néminemű izmosodást nyerjen. Azért is újra felfogá a’ beszéd’ fonalát ’s monda: „igaz hogy az út messze és fáradságos –

„Fáradságos!” visszhangozá hörgő csodálkozással a’ koma.

„A’ barlang’ torkolatja szűk. Belül tágas lehet; de setét, mint a’ pokol.”

„Pokol!” vigyorga János.

„’S ha a’ kincset valami sárkány találja érzeni. –

„Vagy porkoláb!” mondá vigyorogva Röhögi, ki már végen nem gondola magától semmit. ’S most rendkivűl meg vala lepetve, hogy szúnyadozó elméje egyszerre illy nagy lobot vetett. „Bizony János koma az könnyen meg lehet, hogy fogunkat ott hagyjuk ’s aztán, mint szokás mondani, sem pénz sem posztó.”

„Posztó!” bőge csódálatosan Röhögi, ki előbbi észlobbanása által megerőltetve hűledezéseibe csakhamar vissza esett ’s ezen végszó által annyira ki lőn forgatva sorából, hogy az egész beszédben alig emlékezett egyébre vissza, mint a’ gombóczokra; de arra semmikép rá nem mehetett, hogy azokat a’ posztóval valami összefüggésbe hozza. Lőcsláb sejté, hogy pajtásának fejét igen meg találta terhelni, azért is össze voná beszéde’ vitorláit ’s a’ mit az előbocsátottak után kevesen vártunk volna, igy zárá szavait: „Már, János koma, hát csak elmenjünk, (’s ezt leginkább hangoztatá) a’ jó isten’ nevében, ha addig élünk is!” ’S ez ügyes kanyarítással annyira vissza hozá társa’ eszméletét, hogy midőn ő ültéből fölkelt, amaz is felállott ’s vastag busa hangon így szólt: „no hát menjünk?”

Talpon állt mind a’ két jó barát ’s csak most látszék, hogy Röhögi egy harmadrészszel kisebb ’s szinte háromszorta vaskosabb Lőcsláb Jakabnál; kinek össze vissza hányt tagjai ügyetlen magasságig felnyulának. Azonban alig álltak föl embereink, hogy a’ tüzes beszéd közben roszúl ápolgatott mécsbél egy kétes fellobbanás után zsírjába fúlada ’s a’ szobát, mint költő mondaná, által adá éjnek és homálynak. Szerencsevadászaink, kik már alig tudák hányadán vannak az időben, most eszmélének, hogy nyugalomra is volna szükségök. Röhögi azonnal vissza is dőlt előbbi helyére ’s vadkannemű horkantásai csak hamar hírűl adák, hogy elnyúgodott. A’ gondosabb Lőcsláb pedig még kifordúlt, hogy a’ lovakat megtekintse.

Más nap hajnal előtt már kifelé állt a’ félhajból a’ kocsirúd, jelenségűl, hogy Lőcslábék útnak indúlandók.

’S nem vala különben. De mielőtt kalandorainkat útra eresztenők, szivünkön fekszik elmondani, különös gazdálkodások’ okait és módját, melly sok tekintetben nevezetes. Ők tulajdonképen ketten tőnek egy emberszámot ’s ennek igen természetes következése az lett, hogy gazdaságokat is összesítették. De mindez nem valami kigondolt terv szerint ’s még is minden perpatvar nélkül mene véghez. Ugyan is Röhöginek – zsák foltjára talál – egy menyecskéje akadott, kivel az élet’ terheit kezdé megosztani; de ettől őt egy különös történet megfosztotta. Az utósó tevejáráskor^* tudniillik, mellytől a’ vidékbeli nép az időt számlálni szereti, történt, hogy Jankó az öreg biró’ háza’ tetején nádaza ’s épen a’ szegélyen ült midőn az olasz tápláló mivésztársait^* megállitotta. A’ nyerges állat illendő komolysággal viselé magát; de annál pajzánabb volt a’ majomúrfi, melly görcsös hátán ide ’s tova ugrándozott ’s pisze orrát Röhögire több ízben fölfitogatta. E’ látvány Jankót rendkivűl gyönyörködteté, hogy nem csak szemét száját mereszté el reá, hanem röhögtében a’ házcsúcsáról fejtetőre le is bukkant. Ezen bal esés különben is gyenge eszét ’s beszélő tehetségét olly igen megviselte, hogy a’ fürge menyecske, ki a’ szomszédra eddig sem idegenűl nézett, most egészen a’ furfang eszű Lőcsláb’ részére határozá magát. ’S ez volt az első lépés a’ gazdaság’ egyitésére; mert Lőcsláb’ és Röhögi ez idő óta nem hogy ellenségek, hanem még inkább elválhatlanok levének. Közösből főzött a’ menyecske mind kettejök’ számára, ’s bővebben mint az előtt, a’ mit Jankó több mint elégséges kárpótlás gyanánt vett. Azonban a’ gyermek is megszületett – a’ gonosz világ’ értelme szerínt talán egy harmadiknak is közbe járultával – ’S már ekkor lehetetlen vala a’ házasságot halasztani. A’ menyecske Lőcslábné lett, Jankó a’ kereszt koma, ki ezen diszes hivatallal egész a’ könyhullásig meg volt elégedve. A’ menyecskét az irígy halál nem sok idő mulva mindkettejök’ nagy siralmára kiragadá ez árnyék világból ’s az özvegyek, hogy temetését becsűlettel megadják, kénytelenítetének az egyik szőlőt eladni. Ínnen lőn hogy a’ megmaradott ’s már közössé lett szőlőt, melly a’ szívvidámító nedvet adá, együtt kezdenék mivelni, együtt mivelék szűk földeiket is; együtt a’ szélső házban laktak, mert a’ belsőt (Röhögi Jankóét) a’ záporok’ ereje nagyon megrongálta. A’ lovak ellenben Röhögi’ ólát foglalák el, részint, mert belsőbb vala ’s azért a’ lókötők ellen bátorságosabbnak tartathaték, részint egy legitten érintendő okból. Négy lóból gazdaságok kettőre olvadott. Röhöginek egyik lova egy három mérföldnyi útról visszajövet kidőlt ’s szegény Jankó hogy veszett fejszéjének nyele fordúljon, kénytelen volt azt egy agarász ispánnak kutyái’ számára egy zsák zabért általengedni; Lőcsláb’ egyik tátosát pedig, épen midőn kivezetné, a’ lezuhant ól rokkantotta meg. Azonban a’ két megmaradott ló hamar össze tanúlt ’s a’ szekérnek tökéletesen megfelelt, melly szinte csak úgy vala hasznavehető, ha kettőből állítatott össze; mert Lőcsláb’ szekerének két kerekei agyban ingadoztak, Jankóénak ezen fölűl még tengelye ’s oldala is eltörött; de a’ kettőből egy alkalmas jármű kerekedett, melly csak abban nem hasonlék egyéb szekerekhez, hogy kerekei össze vissza lévén cserélgetve hol egyik hol másik oldalán állott magosabban; de azért épen olly kényesen csikorgott, mint akarmellyik baranyai szekér. Vassal épen nem láták szűkségesnek megterhelni; az könnyü, ékes menetelét csak gátolta volna. Hogy konyhát együtt tartottak, már látók. A’ gazdaság’ egységéhez még az is tartozott, hogy Lőcsláb jobb szemét vastag hálog borítván, Röhögi a’ nagy eséskor bal szemét elvesztvén, szinte csak kettejüknek volt egy pár egészséges szemök, mellynek Lőcsláb’ bölcs elintézése szerint úgy vették teljes hasznát, hogy midőn együtt utaznának, Jankó jobb, maga pedig bal felől mendegélt, ’s mig az a’ felvidéket tartá szemmel, ő az alsóra fordíthatá osztatlan figyelmét. De, a’mit előbb illik vala mondanunk, együtt nevelék Petit is, a’ két ház’ fiát, ki már surjány gyerkőcze^* volt, ’s egyszersmind a’ legvásottabb az egész környéken. Azonban őt az atyai háznál ritkaság volt látni, hacsak valami latorsága miatt menedékkeresés végett nem, vagy, hogy valami csínt tegyen, a’ miben mester vala; azért is bár milly különböző sejtéssel bírt a’ két koma annak eredete felől, abban teljesen megegyezének, hogy a’ fiú semmire kellő, ’s hogy gondjokat róla végképen levegyék. Erre Petinek nem is volt szüksége; annyira elmerűlt ő most a’ szüret’ ’s kukoriczafosztás’ gyönyöreibe, a’ mesék és dalok’ tündér világába, ’s a’ kósza élettel olly igen megbarátkozott, hogy honn számot épen nem tarthattak reá. Miért a’ két gazda, minden aggodalom nélkül a’ holló fiú’ elélése felől, megindúlt kanászkürtöléskor, ’s a’ falu’ határait, ha nem szinte villámgyorsasággal is, maga után hagyá.

Már jól fenn volt a’ nap, hogy Baranyának hegyei között a’ mohácsi sík fölött egy kétlovas kocsi mendegélt, mellynek veszedelmes csikorgását varjak hollók kársejtő zajgással kísérték; a’ szajkók felrikkantának, a’ merre ment, ’s egész erdő lázadásba jött madaraival. A’ kocsi lassan ’s talán igen is kéjelmesen látszhaték haladni, ha az ülésbe mélyen elsűlyedt kocsisnak vesződései, a’ sűrű még is sikeretlen ostorozások el nem árulják vala, hogy a’ sebesebb haladás nem az utazókon múlt. „Hogy meg nem zápultatok még tojás korotokban! károgjatok, hogy megfuljatok belé! Hogy isten’ haragja mindig varjat fojtogasson és hollót és mindent a’ mi feketében jár! Károgjatok a’ sátán és lucziper’ nevében! Tán lóhúst érzetek? kellene? károgjatok, hogy elveszszetek belé!” Igy ’s így kiáltoza fel, midőn egy sereg varju fejük fölött károgva elcsapott, türödelmét vesztve, egy hosszu sovány alak, melly hátúl a’ tisztesebb kukoriczaszár ülést foglalá el, ki egyébiránt magas sivány süvegébe, mellynek tetejét egy megfordított kurta szárú pipa koronázá, egész orrig el vala merülve. Azalatt a’ kocsis szüntelen csettegetések ’s ostorcsapások között szólogatá Szellőt és Tündért; mert ezek fület farkat eleresztve a’ neveikben fenn maradott ősi dicsőségről végkép meglátszának feledkezve lenni, készebbek akarmelly gyalázatos kínszenvedésre, mint hogy haladjanak. Már is minden ostorcsapásra rugással feleltek ’s vég erejöknek ezen kinyilatkoztatása jelenté, hogy tovább általán fogva nem akarnak menni. Szellő ugyan is olly bágyadt vala, mint az elcsüggedett szerelem’ utósó nyögése, ’s Tündér, dicső nevének egészen ellenére, még csak nem is mozdult. „Szálljunk le koma, szóla most a’ hátúl ülő, ne hajszoljuk tovább lovainkat (ez igen bajos is lett volna); a’ hegy különben is közel van ’s mig oda gyalogolunk, lovaink legelészhetnek.” A’ kocsis a’ szólóra bámészan tekinte, mintha kérdené: hát ha elviszik a’ lovakat? A’ szóló azonban kinyujtá egyik lábát a’ kocsiból, melly azonnal földet ért, a’ nélkül hogy ő ülését elhagyta volna. „Soha se aggódjék keed János koma. Ki bántaná itt lovainkat az isten’ háta megett?” így folytatá beszédét: a’ kocsit huzzuk be ide a’ fák közé, a’ lovak hadd mászkáljanak. Csak szálljon keed le bízvást, János koma.” Ezalatt kinyujtá másik lábát is ’s lassanként leszállott, vagy is inkább elvált a’ kocsitól: mert úgy látszék, mintha minden tagját különösen szedte volna ki belőle. „No hát szálljunk le.” felele a’ zömök kocsis, széles kalapja’ kajláját felütvén szeméről ’s mint a’ karika leperdüle üléséből, egészen ellenkezőleg a’ vontató hanggal, mellyel szavait ejtette. Majd a’ lovak’ elébe állott ’s olly hatalmasat rántott a’ szegény párák’ üstökén, hogy azok szinte térdre rogygyanának. A’ lovak csakhamar ki levének fogva a’ kenderhámból ’s neki korbácsolva, hogy legeljenek; a’ kocsi betaszítva a’ fák alá ’s utasaink indulóban mindenik egy vastagon össze vissza toldozott zsákot terítve vállára. A’ zsák épen illett öltözeteikhez; az egy pár tüszögő bocskorból állott, ’s üngből és gatyából, mellynek fehérítetlen vászna csaknem zöld volt az újságtól ’s pozdorjás szálaival eléggé csiklandó, ha viselőinek elkérgesedett bőre azt érezhette volna. Az elválhatatlan iszákot oldalaikon egy általvetett posztószél tartotta; de fejeik’ födözete még is különbségre ’s ha szabad mondanunk, néminemű elsőségre mutatott az egyik félről; mert Lőcsláb (ki nem fogja gyanítani, hogy ő az egyik utazó?) süvegesen volt, míg Jankónak fejét egy bágyadt széles kalap fedé, mellynek kajlája egyik felől zsineggel vala felcsaptatva. Így felkészűlten megindultak utazóink, Lőcsláb nagy gondolataiba elmerűlten ügyetlen lábszedegetéssel, Jankó gondolatlan andalgásaiba sűlyedve, de annál derekasabban lábalva, olly mély és rejteményes hallgatással, millyen csak a’ nevezetes merényhez illheték. Mintegy rövid félórai ballagás után egy völgytorkolathoz érkezének. Ott egy magasra kivágott elejű puszta pincze állt, mellynek beomladozott garádja gyászolá régi elhagyatottságát. „Itt volnánk” monda most Lőcsláb, nem minden döbbenés nélkül, „ha isten is úgy akarná!” ’s leveté hátáról a’ zsákot, nem mintha terhelte volna, hanem alkalomúl, hogy a’ merész munkához elegendő lélekzetet vegyen. Jankó merőn és határozatlanúl nézett, nem tudva, hol kelljen a’ dolgot elkezdeni.

Azonban Lőcsláb egy két pillanat után elég bátorságot vőn a’ bíztatásra ’s így szóla komájához:

Lőcsláb. Koma, tudja-e keed, hogy már itt vagyunk?

Röhögi. Hát!

Lőcsláb. No ha tudja keed koma, az igen szép dolog, hanem hajoljon keed csak meg egy kicsint. – Jankó a’ mennyire törzsöksége engedé, meghajlott. ’S nézzen keed be az üregbe. – Jankó benézett – „Mit lát keed ott benn?”

Röhögi. Mit-e?

Lőcsláb. Mit hát a’ milliomadtába! mit lát keed ott benn, ott a’ pincze’ közepén?

Jankó mindent akara látni ’s komája’ unszolására meglátta volna még a’ láthatatlant is: de a’ fölötte nagy akarás elméjét megfosztotta minden gondoló, és kigondoló vagy is költő tehetségtől. Vigyorgott tehát ’s vigyorgása Lőcslábot észre hozá, ki is azonnal lelépe lelkesedése’ széditő fokáról ’s így folytatá szavát: „Törölje keed ki szemeit János koma, ’s nézzen keed oda az üreg’ közepére.” – A’ nap épen besütött a’ pincze’ szelelőjén, ’s benne egy fehér pont látszék rezgeni. – „Ott koma, ott, hol a’ világosság látszik, ott van az arany por!” Jankó vigyorgással ismételé a’ szót. „Arany por koma, vagy arany homok, vagy arany föld, ahogy jobb’ szereti keed, az az a’ világi kincs, miből úrrá leszünk.” Röhögire nézve már minden el vala enyészve, ő most egészen a’ pincze’ belsejébe tapadott szemeivel ’s Lőcsláb folytatá a’ mesét, mellyet gyermek-korában halla; de mellyet élemedett kora a’ csodálatost mohón szerető eszében valóvá érlele. A’ sok furcsát, réműletest, csodást végre is avval zárá: „hogy egész hegy csupa arany belűl. – Jankó fejével már az üreg torkában vala – ’s hogy végre hozzá is kell fogni, mert az idő eljár.”

„No hát menjünk, monda vigyorogva a’ boldog természetű Jankó ’s megindúlt, nem mint isten’ képére teremtett állathoz illik, két lábon; hanem négykézláb az oktalan állatként, de annál sikeresebben, mert fenn állva a’ torkolat’ alacsonsága miatt épen nem mehetett volna. Most Lőcsláb sem védheté magát a’ hőskedűség ellen, előre forditá iszákját, hogy fenn ne akadjon, ’s nagyobb bátorságnak okáért egy kést ránta elő tág csizmaszárából ’s a’ koma után mászott. Azonban alig haladott a’ torkolat’ közepéig, hogy Jankónak kétségbe ejtő ’s bajborzasztó ordítását hallá. Röhögi tudniillik már egészen bejuta ’s föl is egyenesedék az eléggé tág ’s magas üregben, midőn annak egyik oldaláról vamelly rémállat szemébe pislogott. Ez hagyján; de a’ rém nyugtalankodni is kezdett, mint kinek birodalma meg vala támadva. Most szarvai is fel-ötlének a’ derűs homályban ’s Jankó, ki mindenkép ember vala talpán, egy fülhasogató ordításban adá bátorsága’ jelét. De a’ szörnyeteg nem várá be a’ megtámadást, hanem egyenesen a’ torkolatnak ’s az útban álló Röhöginek rohant. Lőcslábnak meg alig vala ideje a’ fenn megírt ordításra kitelhetőképen megijedni, midőn Röhögi, egy az előbbinél még hatalmasabb bődűléssel a’ rémállattól fellöketve eldőlt. Egy rohanat ’s a’ szarvas szörnyeteg már Lőcsláb’ oldalát korholta, holott a’ szűk torkolaton a’ két test megszorúlva, sem ki sem be nem mozdulhatva sokáig kinos küzdésben vala ’s a’ nyögés ’s ordítozás közönséges lőn. Az állat kimenekedék; de helyette most Jankó nyomúlt a’ torkolatba, ki épen nem jól kezdé magát érzeni a’ belső magányban. Úgy tetszék neki, mintha az egész bércz rá készült volna omolni ’s mit valaha boszorkányokról, kísértetekről, gonosz lelkekről és csoda állatokról hallott, most az egyszerre világos képpé alakult eszében. Most sejté először, hogy titkos hatalom is van ’s ez annyira megrenditette bátorságát, hogy egyedűl ön mentségéről gondoskodnék. Ugyanazért olly mohón kezdé magát által fúrni a’ torkolaton, hogy Lőcsláb komát is minden nyöszörgéseinek ellenére magával ragadta. De a’ végzet még nem akará kínjaiknak végét. A’ pinczeszáj még szűkebb volt, mint befelé a’ torkolat, miért is ott újra fenn akadtak. Nem festőileg szép ugyan; de minden esetre mulatságos lett volna látni ezen vég vergődést. Lőcsláb épen akkor ére ki hátfelével a’ lukból, midőn hosszú póklábai között egyszersmind Röhögi’ borzas feje is előtünt, mellyben az erőködéstől megborúlt savókék^* szemei sült veres hajmaként szilajúl forogtak. Ő tudniillik rohantában egészen komája alá fúrta magát ’s annak hátával minden kímélet nélkül horzsoltatá a’ pinczetorkolatot ’s most épen azon munkában izzadott, hogy annak lábai közűl valahogyan kimászhasson. ’S ő csakugyan kiküzdötte magát; de most történetből-e, vagy hogy erősen megizgattaték, tompa zuhanással beomlott a’ pinczetorok ’s az illethetetlen kincseket a’ mohó emberek’ szemei elől örökre elzárta; a’ mi pedig fő veszteség vala, a’ szerencsétlen Lőcsláb is ott nyomatott, fejét tudniillik ’s kezeit földomlat borítá. Azonban Röhögi váltig hű bajtárs maradott. Még jól ki sem törlötte szemeit, már is bajtársa’ megmentéséről szorgoskodott; a’ mit nem gondola ügyesebben véghez vihetni, mintha annak hosszu lábait össze fogja ’s őt azoknál fogva kirántja halálos fektéből. A’ kirántás megesett, de nem minden erőtetés nélkűl: Lőcsláb komának nyaka derekasat roppant. Most őt Jankó egész hosszában a’ gyepre kiteríté, hogy kinyugodja magát ’s Lőcsláb – hála az áldott természetnek – éledezni kezdett. Hihetőleg fejét az omlásnak igen csekély súlya érte; de előre nyujtott kezei el lévén nyomatva, magán azokkal nem segíthetett. A’ fris levegő elakadt életmüveit csakhamar munkásságba hozta. Egy hathatósát tüszszent legelőször is, azután fútt és tüszkölt szakadatlanúl, mint az utazó koldusnak bocskora, mig a’ port szájából ’s orrából lassanként kitüszkölte. Majd felült ’s mint afféle kárvallott ember, öklével törlé ki szemeit. Majd lábait emelgeté, mintha kémlené, megbirhatnák-e még? ’S miután mindent jó karban talált, lassanként fölszedte magát a’ földről, még mindig gyanakodva, hogy talán valamellyik tagja elmaradott. Szegény Lőcslábnak lelkesen roszúl kell vala lennie; mert még legtehetősb része a’ nyelv is, mozdulatlanúl vesztegle szájában. Jankó azalatt minden idejét hallgatásra ’s bámészkodásra forditotta, ’s azt látszék várni, hogy föleszmélt komája, kinek uralkodását már megszokta, gondolkodásának tárgyat ’s arányt adjon; de nem csekély rémületére az folyvást hallgatott. Illy elhagyatottságában Jankó ki nem kerűlheté az öngondolkodást, azért is minden figyelmét a’ környületekre veté, hogy azokból valamit szóba foglalhasson. ’S a’ szó felhangzott, ridegen, mint Nóé’ hollójáé, melly a’ bárkán kivűl a’ sivatag világban maga kalandozott.^* „Vér!” monda szörnyűködőleg Jankó, a’ gyepre lemutatva ’s Lőcsláb felriadott ábrándozásiból; mert valólag fris vérnyom tünt fel az ösvényen, melly egy bokor felé vive. Legelőbb is magát vizsgálá meg Lőcsláb, nem maga-e a’ vérnek kútfeje? de noha ruháján itt ott vérfolt mutatkozott is, arcza pedig olly vérevesztett és halovány volt, mint a’ cseppentett tök mag, még is testét sértetlen találta ’s a’ vérnyom egy általok nem járt táj felé huzódott. Olvasóink már eléggé tudják ezen jeles pár’ beszélgetése’ módját, azért is annak előadásával türelmöket nem teszszük tűzpróbára. Nem mondjuk el, hogyan kanyarított a’ dolgon Lőcsláb, hogy tekintetét ezen csúfos eset után tovább is fenn tartsa; elhallgatjuk, hogyan mesterkedett a’ rászületett kiváncsiságnál fogva komáját arra bírni, hogy a’ vérnyomon indúljanak egy talán új, váratlan szerencse’ felkutatására; de azt már szükségesnek tartjuk elmondani, hogy a’ vérnyomon, noha minden egymásba kapaszkodás nélkül, csakugyan megindúltak ’s hogy végre fenyűbokor mellett egy vérében vonagló kecskére találtak, mellynek nyaka felhasítva ’s szügyében egy markolatig elmerült kés vala. Lőcsláb ugyan el nem mulasztá mondani, hogy az ördögnek is kecske lába van – ’s a’ már egyszer megfélemlett Jankó nem kévessé borzadozott e’ fanyar gondolattól – de mivel ez állat egészen kecske volt, még inkább, mivel annak szügyében tulajdon késére ismert, legesleginkább pedig mivel az ördög halhatatlan, a’ kecske pedig már is utósót vonaglott, annyira kiokoskodá végre a’ valóságot maga előtt, hogy az állatot végre valóságos bakkecskének látta, hitte és vallotta. A’ szegény kecske tudniillik, isten tudja miféle kandiságból (vagy talán a’ pinczeoldalának valami sós ízét érzette,) a’ puszta pinczében igen járatos volt. Vesztére ott mulata mostan is, ’s kirohantában a’ felijedett Lőcsláb’ késének ment, ki azt hegyével be felé kezében tartotta. A’ boldogtalan állat e’ szerint, úgy szólván, maga végezte ki magát ’s az elréműlt Lőcsláb észre sem vette, midőn kése kezéből kimaradott. Most ismét egy kettős beszéd következék, mellyet azonban Lőcsláb csaknem egymaga vitt, a’ felett: szabad-e, illő-e, vagy is inkább bátorságos-e a’ kecskét magokévá tenni? ’S miután Lőcsláb megmutogatta volna, hogy a’ kecske önként ment a’ késnek, hogy azon fölűl őket szertelenűl meg is károsította; de mivel az is meglehet, hogy ura hagyott, bitang jószág; – mert különben hogy mászkálhatna egyedűl illy félremaradt helyen? – végre pedig mivel senki sem látja, – elvégezteték, Jankónak szokatlanúl kevés rávigyorgásával, hogy a kecske isten ’s ember előtt övék. Azonnal neki is állt Lőcsláb, minden irgalom nélkül felvágá hasát, komáját szólítván, hogy együtt a’ kocsihoz vigyék. Jankó egy kis vonakodással fogott a’ munkához; ő ezen kalandban két igen veszedelmes tudománynyal gyararapodék, avval tudniillik, hogy ördög, vagy gonosz lélek is van ’s hogy az ördögnek kecskelábai vannak; különösen pedig ezen kecskéről nem igen jó vélekedéssel volt; mert ha igazi kecske, hogy döntheté őt le lábairól? De mivel komája már neki gyürközött, ő sem vonakodék tovább ’s vissza indultanak. Elfeledve kincset és aranyport legfőbb gondjok (azaz Lőcslábé) az vala, hogy a’ vadat a’ kocsira szépen feltakarítsák ’s a’ világ’ kiváncsi szemei elől galyakkal ’s gunyáikkal elfödjék. Ez meg is történt. A’ kocsi előhuzaték rejtekéből, minden készen az elindulásra; de, oh morgadalom! ló nem vala sehol! Hiába minden fürkészés, minden sopánkodás, sőt néminemű szitkozódás is, sem föld sem lég nem adá elő lovaikat. Szellő és Tündér nem valának többé. Megtetszék-e nekik az arany szabadság, vagy ők tetszének meg valami bujdosó legénynek, vagy végre a’ fatalis (kár hogy erre nincs magyar szavunk) hollók riaszták el őket, elég hozzá, hogy nem kerűltek meg. Mi tevők lennének? Betelik rajtok az íge: szekéren ment, gyalog jött; ’s a’ mi több, még a’ szekeret is magok után kelle hurczolniok, a’ mire egy rövid falatozás után rá is fanyalodtak. A’ menetel ugyan, ha veszedelmet nem is, de gyalázatot ’s kicsúfoltatást vonhata maga után; de ők úgy intézék bölcsen a’ dolgot, hogy nagyobb részt éjjel vagy úton kivűl jártak; ’s így szekerök keserves csikorgatásától, mint valami rosz lelki ismerettől ’s néhol a’ pásztor gyermekek’ ujjongatásaitól kísértetve minden egyéb nevezetes viszontagság nélkül elérték a’ boldog, az enyhadó hajlékot.

A’ lovak’ vesztesége Lőcslábnak még egy kis fejcsóválásába ’s dünnyögésébe került; de a’ boldogabb véralkatu Jankó igen meglepő ’s csaknem örvendetes fordúlat gyanánt vevé, hogy a’ lovakat nem kelle kifogni.

De végre ennyi fáradalomnak gyümölcsöznie is kellett. Kevés pihenet után, azonban óvással, hogy valaki észre ne vegye a’ dolgot, levéteték a’ kecske a’ szekérről, lefejtett bőre kifeszíteték kertben a’ fára, Jankó borért indúlt a’ pinczébe, Lőcsláb előrántá az egyetlen egy bográcsot és szakácskodott: mind olly készületek, mellyek nem mindennapi tort hagyának várni. ’S nem tartjuk tovább függőben olvasóinkat, a’ vacsora csakugyan bekövetkezék; de gazdálkodásból ’s mert szép idő vala, mécs helyett a’ hold’ világánál ’s künn az udvaron. ’S a’ „jóra roszra szövetséges két barát” a’ felségesen párolgó bográcsnak késeikkel és fakanalaikkal teljes becsűletet tőnek. A’ sors nem akará, hogy ezen sikeres lakoma szerencsésen végbe menjen. A’ legbuzgóbb falatozásban voltak még – a’ jól lakásnak alig közepe’ táján – midőn az est’ méla csendéből egy kísértetes mekegés hangzott fel. „A! koma,” szólt a’ legelébb feldöbbent Lőcsláb, „keedből a’ kecske szólt.” Jankónak a’ hatalmas koncz, mellyet épen kenyerére tőn, kifordult kezéből, állmozgása elakadt, szemei elmeredének: a’ kecskelábú ördög ötlék elméjébe. Másodszor hallaték a’ mekegés, ’s a’ két evő társ egy pillantatban talpon vala, ’s midőn a’ kert felől, hol a’ kecskebőr kifeszítve volt, mozgást ’s a’ kórók’ zörgését hallanák, maradhatlannak érzék magokat; cserben hagyva bográcsot ’s lakomát, sietének elhagyni a’ házat, hol, mint vélék, az ember’ örök ellensége, a’ megtestesűlt sátán, nyugalmok ellen pártot esküdött. Hozzá járúlt a’ súlyos öntudat, a’ nem igaz keresmény’ érzete. Azonban alig haladának száz öreg lépést, hogy a’ mekegés fülökben elhangzott ’s a’ hirtelen támadt félelem épen olly hirtelen elcsillapodék. A’ megízlett jónak fennmaradt kivánása, a’ félig éh gyomornak ellenvetései döntögetni kezdék a’ rémület’ óriási bálványait. ’S Lőcsláb téregető okoskodásai után az egész dolog álomnak ’s bohóságnak magyaráztatott. Vissza lopózának tehát a’ komák, magok előtt is titkolni akarva, hogy megfutamodának, még inkább azt, hogy minden józanodások ellenére is még alkalmas rettegésben voltak. Visszautjok háborítatlan ’s minden folyvást csendességben vala; közelebbről tünének fel a’ két ház’ ismeretesb környékei, ’s végre az udvaron a’ szívemelő bogrács; de oh halál! a’ bogrács mellett egy sötét szarvas alak ült, háttal a’ közelítők felé, melly mintegy boszút állva azon illetlenségért, hogy vacsorára meg nem hívatott, faldosni látszott a’ hátra maradt darabokat. A’ kecskebőr! kiálta elámúlva Lőcsláb; de a’ kecskebőr nem hagyá boszúlatlan haborítatását, sűrű mekegések között fölemelkedék ’s a’ megriadt ’s futásnak eredt lesők után indúlt. Mekegés hangzott most hegyen völgyön szünetlenűl a’ szaladók után ’s mentek irány nélkül a’ kecske’ gyilkolói, merre őket az ijedség ’s lábaik viheték. Már nagy útat tettek, midőn egyszerre emberi hang üté meg füleiket, hasonló a’ sírva könyörgő gyermekéhez, mellyre mindketten akaratlanul visszatekintének; de ez csak nevelé ijedelmöket, a’ kecskebőr két lábú alakká változva, sírva és bőgve kiáltozá „vigyen keetek engem is!” a’ mi őket csaknem őrűletbe hozá. Vég erejök’ feláldozasával futának most észméletlenűl, talán kifutandók széles e’ világból, ha egy kis bokron egymásba ütközve össze nem rogynának. E’ helyezetben már a’ halál’ iszonyait várták; mert az ütődés olly kárhozatosan jóltevő vala, bogy midőn erejöket végkép el tompítaná, visszaadta nekik a’ kinos eszméletet. Életök most olly keserű vala, mint a’ kérgeibe szorúlt keserű mondoláé, olly keserű, mint maga a’ keserűség, de olly mód nélkül keserű, hogy azt hasonlítani sem lehet. E’ szánandó állapatban nyögtek néhány pillanatig, lélekzsugorodva, szembehunyva ’s fület nem billentve, ’s még sokáig az üldöző hangokat vélték hallani, még előttök káprázott a’ kecskerém’ alakja. Azonban a’ csalódás soká nem tarthatott. Fülök, szemök lassanként neki bátorodék olly mit nem látni ’s nem hallani, a’ mi nem volt, ’s a’ mély csend, a’ szelíd hold’ világa végre elhiteté velök, hogy bátorságban vannak. Ezen fölűl szertelenűl megviselt tetemök nyugodalmat kívánt, miért is azon helyen, hol elhullások történt, nem sokára el is szenderedének, képzelhetni, miféle álmadozásokkal; de olly hosszan és szívesen, hogy a’ jól felhaladott nap már arczokra pirított, mikor fölébredtek. A’ boldog vérü Jankó már alig emlékezett a’ múlt napi halságokról, a’ mi körűlbámészkodó szemeiből nyilván kitündöklött; de annál súlyosabb gondok maradának Lőcslábunk’ igen is hű emlékezetében, ki most valóban nem tudta, hová legyen. Olly vala most az ő szelleme, mint az újonan megszállt ház, mellyben a’ bútorok ide ’s tova rend nélkül állonganak, alig engedve utat a’ beköltöző gazdának, hogy közöttük járhasson. Feje csüggött, mint elfonnyadott szárán a’ kobak ’s azon sok felséges gondolatból, mellyel elméje egyébkor áradozott, most csak egy sovány, csak egy hétköznapi ötlet sem csillámlott elő. Czéltalan merengéséből végre is – a’ mi alig hihető – Röhögi vette ki. „Gyerünk haza!” monda ez elmúlt kínjai’ mámorában. „Haza!” kérdé fölijedve Lőcsláb ’s gyanúsan körűl tekingete. „Haza, János koma? tudja-e keed, mi az, haza!?” ismételé üres lelkendező hangon. A’ világ olly nagy, olly véghetetlen; de nekik széles e’ világon csak egy tanyájok van, ama’ kicsin, de kedves lak, holott egyedűl nyilhatnak számokra az élet’ virágai. Virágai? igen is, virágai; mert nem virágzik-e a’ kóró is míg fiatal? Az elhatározásnak, mert választás nem marada, igen hamar kelle következnie: mentek; mert menniök kellett, ’s haza, mert máshova nem lehete. ’S rég idő óta most Jankónak, az együgyűbbnek tanácsa követteték ’s nagy kérdés, nem vitt-e nagyobb boldogságra, mint a’ felette is bölcs, de nyúgtalan Lőcslábnak kapaszkodásai?

Visszamenet – útokat mindenütt csak torony iránt vették – véletlen egy széles ’s már begyepesűlt gödörre bukkantak, mellyben, oh csoda! Peti, a’ megtestesűlt Peti a’ szürettől még most is szurtos arczaival, hanyatt fekve édesen szúnyadott, pőrén és borzasan, mint az ágról szakadt; alatta egy kecskebőr elterűlve, mellynek szarvai homlokát árnyékozák. Döbbenve álltak el a’ komák, igen hajlandók újra kezdeni a’ futamodást: de Peti latorságra bélyegzett alakjával félre ismerhetlen vala; ő volt, a’ gonosz csont, ’s a’ kecskebőr ugyanaz, mellyet Lőcsláb a’ kertben kiakasztott. ’S már most fogja érteni olvasóm, – ha csakugyan találkozik, ki a’ pedestris Musának^* ezen andalgásait végig olvasni méltónak tartotta – az egész történetet. Peti tudniillik, ki az atyai ügyelet’ határain kivűl már megunta a’ kalandozást, vagy tán csupa kiváncsiságból ’s változatosság’ kedveért, egyszer végre rá szánta fejét, hogy az ősi házat megtekintse. Egyenesen szembe nem mervén menni elszokott ápolóival, most is, mint többnyire, úgy akara a’ kert’ vagy ház’ valamellyik környékéből elősompolyogni, miután valami csíntéttel megérkeztének jelét adta ’s magát úgy szólván meghonnosította volna. A’ csíntétekért rendszerint meg volt a’ leczke, hol több, hol kevesebb ütlegekből álló, mint azt maga a’ csín, ’s a’ komák’ szeszélye hozá. Ezen leczke azonban igen jótevőleg szokott Peti’ környűleteire hatni; mert az által mintegy újolag beavatottnak érzé magát ’s felhatalmazottnak arra, hogy magát a’ becsűletes család’ (familia) egyik kiegészítő tagjának tekintse, ’s a’ félbe szakadott ismeretséget néhány pillanati fejlesütés után ismét helyreállítsa. Az új csíntét’s a’ rá mért bűntetés fölmenté őt a’ gondtól, hogy régiebb torlatlan maradt csíntéteiről ’s hosszas elmaradásáról számot adjon, leginkább pedig azon tehertől, hogy magát bemutassa, a’ mi neki, mivel szilaj vadságában más felől igen szemérmes ’s emberfélő volt, még apja iránt is nagy kínjába kerűlt. Azért ő ezen megjelenés módjától ritkán tért el, nem mulasztván el, távoztát is hasonló tétekkel koronázni, hogy a’ verés’ félelme miatt a’ háztól elmaradni annál több ürügye legyen. Már egy illy ficzkónak épen nem vehetni rosz néven, ha ő a’ komák’ visszatérése’ estvéjén a’ kert’ kórói között megjelenik, a’ kiterített kecskebőrt hátára veszi, ’s magát mind addig meghúzza, mig pajzánykodására alkalom adódnék. ’S ez el nem maradott. A’ két koma vacsorához ül ’s ő – kecskebőrben mit tehete természetesben? – mekegni kezd, hogy ez által honn létének néminemű jelenségét adja. A’ mekegésnek váratlan sikerét látva, nemde ismét mind természetes a’ mit cselekedett? hogy a’ párolgó bográcsnak neki ült, ’s hogy a’ visszatérőket újra megriasztá? Végre mert az út ’s éj’ ijedelmei megszelidíték, megbánja tettét, sírni, könyörögni kezd; de azok nem hallják, nem értik, ’s szivök inokba szakadván még inkább szaladnak, ő kifáradottan a’ gödörbe telepedvén elaluszik. Most pedig íme a’ lábdobogásra altából felnyujtózik; ’s a’ szégyen’ haragjától fölgerjedett apa, sőt még a’ koma is, már epen döngetni akarják, midőn bámulva észreveszik, hogy a’ kecskebőr hátán ’s haján ragadt. A’ gyermek végkép felocsódván sírni ’s könyörögni kezd, hogy a’ kecskebőr derekához forrott ’s hogy haját annak szarvai alól elválasztani nem bírja. A’ harag szánakozásnak ád helyet. A’ jó emberek most minden gondjokat arra fordítják, hogy a’ fiút a’ kecskebőrből valahogy kifejtsék. Legelébb is haját nyiszolják el késeikkel, a’ mi Petinek nem kevés arczfintorgatásába kerül, majd közelében egy kenderáztatóba fektetik, hogy a’ bőr lassanként felázván testétől elváljék. ’S így viszik haza bágyadtan és piszkosabban, mint valaha; a’ kecskebőrt az ajtóra szegezik örök intő ’s emlékjelűl, hogy a’ nagyravágyás bűn ’s hogy a’ másét, ha szinte kecske volna is, bántani nem szabad.

Még ők sokáig élték együtt a’ barátság’ szelíd örömeit, sokáig voltak a’ falu’ urainak levélhordozói; de jámbor életökben ’s gazdálkodásokban semmi nevezetes ezentúl nem történt, hacsak azt nem tartja a’ netalán még eddig is hű olvasó figyelemre méltó változásnak, hogy az elveszett két ló helyett későbben egy szamarat vettek ’s a’ mindinkább rozzanó kocsiból taligát csináltak. Petit azonban eszére hozta az utósó csapás. Elhagyta előbbi kalandozásait; megmosdott, iskolába járt a’ tél’ derekán, őszkor és tavaszkor beállott a’ szántó gyermekek’ sorába, ’s még ugyancsak ember válhatik belőle, – ha isten is úgy akarja.